Borbély Sándor SJ: Jézus a bűnösökért halt meg     HU - CA

Jézus Krisztus kinyilatkoztatta nekünk az Irgalmas Atyát, aki még ellenségeit is szereti (ezért kell nekünk is szeretnünk ellenségeinket). Vagyis Jézusban egy olyan Istent „ismertünk meg”, aki felkelti napját jókra és gonoszokra ill. esőt ad jóknak és gonoszoknak egyaránt  (ld. Mt 5:45). Jézus kijelentette: ő nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket (vö. Lk 5:27-31). Szent Pál szerint pedig Jézus Krisztus a gonoszokért és a bűnösökért halt meg (vö. Róm 5:6-11).

Mégis sok olyan – egyébként mélyen hívő és vallását gyakorló – kereszténnyel találkoztam már, aki nem akar vagy nem tud hinni a végtelenül Irgalmas Atyában, hanem inkább egy Igazságos Büntető Bírában remél. Vagyis, nagyon sok keresztény sajnos meg van győződve róla, hogy Isten csakis a jó embereket szereti és a gonoszakat gyűlöli ill. bünteti. Úgy látszik, hogy még maguk a keresztények sem tudják elhinni, hogy Isten feltétel nélkül szereti őket és megbocsát nekik, akkor is ha bűnösök vagy egyenesen „gonosztevők”.
 

Rev.Dr. Deák István: Teológiai gondolatébresztő a bűn és irgalomhoz     HU - CA

Figyelemre méltó dolog, hogy ennek a szónak egyáltalán semmi „morális” jelentése nincs. Eredete a nyíllövészetből származik, és „céltévesztés”-t, „mellélövés”-t jelent. Más szóval „tévedés”-t fejez ki. Legtöbbször a tudatlanságunk az, ami előidézi a céltévesztést. Jézus szavaival: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekednek”. Ha igazán tudnánk, hogy mi vagyunk (azaz „isteniek”), akkor a másik emberről is tudnánk, hogy ő is az, s akkor már nem lenne kérdéses, hogy bármit is tegyünk magunk vagy mások ellen.

Természetesen ezek után világos, hogy a céltévesztés magában az ember természetében rejlik, mert „tökéletes ember” nincs. Mindenki a végesség korlátja mögé szorul, ami azt is jelenti, hogy nem teljesen felelős azért, amit tesz, s így az, amit mi „bűn”-nek nevezünk, az is csak részben az övé. Tehát a morális rossz léte is végeredményben a Teremtőre vezethető vissza, legalábbis részben. A bűnnek ugyanis két fő oka van: a tudatlanság és a gyengeség. Mindkettő az ember végességéből adódik és végső soron Istentől ered.

Nincs olyan rossz, amit Isten meg ne bocsátana, mégpedig minden késlekedés nélkül, még mielőtt azt mi kérnénk Tőle! Tudja, hogy az ember mennyire tudatlan és mennyire gyenge. Ezért irgalma túlhaladja mindazt, amit mi emberileg az „igazságosság” címe alatt mint büntetést szabnánk ki. Az „igazságosság” világát helyesebben talán a karma törvényének nevezhetjük: minden akció maga után vonzza a megfelelő reakciót. A jó tettnek jó, a rossznak pedig rossz következményei vannak. Nincs kivétel! Ez a világmindenség egyik legalapvetőbb törvénye, amely érvényes nem csak a fizikai, de a szellemi világban is. Tudjuk, hogy saját erőnkből nem volnánk képesek a karma kiegyenlítésére. Egyetlen nap hibáit hónapok, vagy évek „vezeklésével” sem tudnánk jóvátenni. De amióta Krisztus magára vette az elszámolás kötelezettségeit (amit mi a megváltás misztériumának nevezünk), lehetőség nyílt számunkra, hogy az isteni áramba visszakapcsolódjunk a ránk eső elégtétel kiegyenlítése után.

Isten szeretete az a nagy óceán, amelyben mi kis vízcseppek alámerülhetünk. Minél inkább hagyjuk lényünket áthatni szeretetével, annál kevesebb lesz az esélyünk arra, hogy tudatlanságunk vagy gyengeségeink által megakadályozzuk kegyelmének kiáradását életünkre.
 

Msgr. DiGiovanni, M. Stephen: Fő bűnök     EN - US

Isten képmásának a bestia képmására torzulása lassú folyamat. Ágoston ezt írta róla: „Ahogy a kígyó sem lépésekkel lopakodik, de mégis minden percben előre halad, úgy a jótól való elesés sikamlós mozdulata fokozatosan lesz úrrá a hanyag emberen, az Istenhez való hasonlóság eltorzult vágyával kezdődik és a szörnyeteggel való hasonlósággal végződik.”

Szt. Ágoston a büszkeséget, fösvénységet, irigységet és haragot tekintette az első négy fő bűnnek. Az irigység, a mások jóléte miatti lehangolódás veszedelmesebb a féltékenységnél. A féltékeny személy megérzi, hogy megfosztották attól, ami jogosan az övé. Itt az igazságosság forog kockán. Az irigység azonban nem igazságosságon vagy jogon alapszik. Ez egy ember gyűlölettel határos elégedetlensége a másik felé, pusztán azért, mert a másik sikeres.

A fösvénység azokat az anyagi eszközöket biztosítja, amelyek által az egyén kielégíti büszkeségét: Én vagyok a világegyetem középpontja, Én vagyok a világom istene, és minden az ÉN kielégítésemre létezik. Egy németalföldi festő, Hieronymous Bosch (1460-1516), „A zsugori halála” címmel egy remek képet festett a fösvénységről.

A jótékonykodó szeretet erénye a fösvénység ellentéte. Urunk a jótékonykodó szeretet tökéletes példája. Teljesen önzetlenül szeret minket. Mit nyert Krisztus a keresztrefeszítéséből? Ő a tiszta jótékonykodó szeretet, föláldozva értünk mindent, még az életét is, bármiféle viszonozás gondolata nélkül, engedelmeskedve az Atyának. Ez minden erkölcs alapja, így az önszeretetről az Isten szeretetre való áttérés a szomszédunk iránti jótékonykodó szeretetben nyilvánul meg. Ez Szt. Ágoston híres mondásának az értelme: „Szeress és tegyél akaratod szerint”. Az igaz szeretet nem kér semmit viszonzásul; csak a szeretett személy javát tartja szem előtt. Mi Istent szeretjük és elsődlegesen neki kellene kedvében járnunk, napi életünk minden tettével.
 

Rev. Fischer, Georg SJ: Jóvátétel és kiengesztelődés     DE - AT

A Biblia első két fejezete egyetértést ír le a Teremtő és teremtmény közt. De már a 3. fejezetben ez a harmónia megzavarodik és az Istennel való kapcsolat mélyen megterhelődik. Ez a kapcsolatzavar azóta is mindig újabb formában a mai napig tart. A Ter. 4-ben elkezdett út nem az emberiség elpusztításához vezet. Ugyan az Újszövetségben is még egymás mellett megtalálható a bosszúálló magatartás és a nagyvonalú megbocsátás, de ez csak azt húzza alá, hogy a bosszú és megbocsátás nem a múltban már túlhaladt fejlődésfokok, hanem valódi kísértésként még ma is tovább léteznek.

Az őstörténet egy olyan Istent mutat be, aki –már amennyire ez lehetséges - az ember hibái iránt elnézően reagál és ismételten újrakezdéseket kísérel meg. Eközben nem huny szemet a hibák felett, hanem felelőségre von és feltárja a következményeket. Isten álláspontja nem változik annak ellenére, hogy az ember részéről a gonoszságok sorozatosan megismétlődnek és egyre jobban elharapóznak. Mint a konkoly hasonlatában a Teremtés könyve olyannak mutatják be a gonoszt, mint ami nem hagyja magát kiirtani. Mégis az egymás iránti megértés, szeretet és megbocsátás útja van itt kijelölve, egy út, amelyen járva sokan már az Ószövetségből is túl tudtak tenni az ellenségeskedésen. Ezzel az úttal a Biblia egyik legértékesebb kincsét kínálja fel az emberiségnek, amely döntő jelentőségű jövőjét illetően.

A jóvátétel és kiengesztelődés ősrégi témák, és éppen ezért vannak ott az Ószövetségben, és éppen ezért volt elkerülhetetlen, hogy egyfajta híddá váljanak a két szövetség között. A hídon át kell kelni, és ez a tanulmány egy kísérlet erre. A hídonálló helye nem mindig kényelmes, viszont jó kilátást kínál. Ez a kísérlet túl fontos ahhoz, hogy az Ó- és Újszövetséget kijátszuk egymás ellen, vagy a kettő versengésévé fajuljon a dolog. Mennyire gyakori keresztényeknél az a fura vélemény, hogy Izrael Istenében csak nagy sokára - a harag és bosszú 72 könyve után - merült fel a kiengesztelődő szeretet gondolata. Az Ószövetséget akkor már őszintébb lenne kivágni a Szentírásból, mint úgy olvasni, hogy Isten létét, hatalmát és szeretetét nem keresnénk benne. Az Ószövetség, ez a 72 reménnyel teli könyv, egy olyan mély igazságot hordoz magában, amelyről álmodni sem mertünk volna.
 

Rev. Füzes Ádám: Bűn és irgalom a közösségben     HU

A VIII. században írták le egy római szertartáskönyvben a nyilvános vezeklők kiutasításának és visszafogadásának rendjét, amely több-kevesebb változtatással a XX. századig létezett, jóllehet már sok évszázada nem gyakorolták. A II. Vatikáni Zsinat föleleveníti a közösségi bűnbánati liturgiák gyakorlatát. A bűnnek közösségi dimenziója is van. E rövid cikk megismertet bennünket az első évezred közösségi gyakorlatával, hogy az ezen való elgondolkozás az Egyház hagyományából merítve termékenyítse meg XXI. századi, Egyházunkért töprengő elménket.
 

Gáspár Gyula: Mi fán terem a tiltott gyümölcs?     EN - CA

Isten előre megmondta Ádám és Évának, hogy azon a napon, amikor esznek a tiltott gyümölcsből, biztos halál vár rájuk. De mintha a kígyónak lett volna igaza , mert nem haltak meg: a halálbüntetés nem következik rögtön az evés után. Ádám és Éva engedetlenségük ellenére tovább élnek. Sőt Ádám 930 éves korában halt meg. Vajon lehetséges-e az, hogy Isten megváltoztatta az akaratát? Hisz a Szentírás nem egy helyen azt a benyomást kelti, hogy Isten igenis képes megváltoztatni elhatározásait.

Hány fa is volt a Paradicsomban. egy, vagy kettő? Az élet fáján kívül ugyanis van még egy másik fa is: a jó és a rossz tudás fája. Mit is jelképeznek ezek a fák és gyümölcseik? Mi köze van bukásnak a felnőtté válás fejlődési fokozataihoz? És létezik vajon a fölfelé való bukás?
 

Glaser János: Bűn és irgalom természete     HU - CA

A bűn meghatározása függ Istenről alkotott képünktől:
Ószövetség: Isten a törvényadó/bíró — bűn a törvény megszegése, szándékosan vagy nem. Következménye büntetés, elégtételt kell adni. Irgalom: Isten mindig újra alkalmat ad az elégtételre.
Újszövetség: Isten a szerető édesapa, ő a szeretet — Bűn: a szeretetet visszautasítani, Istennel való kapcsolatunkat felbontani, más szóval, isteni természetünkkel ellentétes magatartás; csak szándékos lehet.

Jézus Krisztus (az Isten-Ember) áldozata MEGVÁLTOTT — tökéletes elégtétel minden bűnért, amihez mi semmit sem adhatunk. Irgalom: nem a megbocsátás, ami Isten természetéből folyik, hanem gyógyítás; Isten annyira szeret, hogy nem csak megbocsát, hanem még meg is gyógyítja a sebet, amit a bűn bennünk és a másikban ejtett. Majd kitérek a törvényről alkotott felfogásunk különbözőségére.
 

Hontváry Miklós: Elmélkedés a bűnről és irgalomról     HU

Általános jelenség ma a bűn fogalmának relativizálása. Sokan a fogalom létjogosultságát is tagadják. A bűntudatot a beteg lélek értelmetlen szorongásai közé sorolják, kizárva a keresztény gondolkodásban valóságos szereplőként ismert, a bukott angyalok fejedelmeként tevékenykedő Sátánt. A Sátán legravaszabb csele az, hogy elhitette a világgal, hogy ő nincs!

A lelkiismeretvizsgálat helyét átvette a pszichoanalízis, mely ma már virágzó üzletággá fejlődött. Az emberi lélek ma is igényli a bűn megvallását, a lehetőséget a bűntudattól való megszabadulásra. A pszichiáterek, pszichoterapeuták ebben próbálnak segíteni, miközben igyekszenek felmenteni ügyfeleiket a személyes felelősség terhe alól. Azonban súlyos merényletet követ el, aki a felelősségérzetet ki akarja irtani az emberek tudatából. Az egészséges lelkű ember bűnössége magában hordozza a bűnhődés igényét, a jóvátétel lehetőségének reményét.

A bűn szinte láthatatlan formája: a mulasztás, a meg nem tett jó. Aki segítségnyújtás helyett imádkozik, az nem jó keresztény! A tökéletes megoldás: segítés közben is imádkozni.

A keresztény ember lelki egyensúlya nem statikus, hanem dinamikus. Statikus egyensúly például a lajháré. Egy erős ágon függve, nem kockáztat. Tartózkodik minden felesleges tevékenységtől, nem foglalkozik a körülötte levő világgal, csupán emészt. A dinamikus egyensúly példája a római kocsiversenyzőé az arénában: miközben erősen tartja markában a vágtató lovak gyeplőjét, az öt akadályozni próbáló versenytársakra is figyelnie kell. Belső súlypontja körül hajladozva, egyensúlyozva robog a győzelem felé. Ennél találóbban nem lehet ábrázolni a tudatosan élő, tevékeny keresztény ember magatartását!
 

Dr. Horváthné, Kovács Hajnalka: A bűn egyetemes gondja     HU - CA

A vallástörténeti környezet általános felfogása szerint a bűn eredete a látható világon kívül keresendő. A Biblia szerint Isten az embert, Ádámot és Évát bűntelennek teremtette. A bűn eredete a kígyótól (Sátántól) származik, aki megkísértette az első emberpárt. A kígyó csábításának lényege: Isten szavának megszegése, a bűn.

Isten nem akarja, hogy az ember örökre elvesszen, bűnben éljen és úgy haljon meg. Isten Fiára vetette minden bűnünket, a Golgota keresztjén halt meg értünk, bűnös emberekért. Aki hisz, megtapasztalhatja Isten irgalmát, mint a bűn és a halál hatalmából megszabadító, gyógyító erőt, amely megajándékozza az embert az újjászületés ajándékával. Nincs kiérdemelt bűnbocsánat, nincs önmegváltás. Az újraszületés mostanában elterjedt eszme hindu önmegváltási kísérlet, mely kikerüli Jézus áldozatát, emberi képzelgés gyümölcse.
 

Rev. Ilyés Csaba: Az ember örök üdvössége Boros László teológiájában     HU

Boros László magyar teológus szerint a halálban tárul fel az ember számára a tökéletes lehetőség, hogy döntsön üdvössége (a mennyország), vagy kárhozata (a pokol) mellett. Az ember a halál pillanatában tud tökéletesen akarni, megismerni, észlelni és szeretni. Ennek megfelelően az ember korlátlan és tökéletes, vagyis végső, megváltoztathatatlan döntést is csak a halálban tud hozni. Éppen ezért véli Boros úgy, hogy csak a halálban kínálkozik olyan alkalom az ember számára, amikor korlátok nélkül és tökéletesen tud dönteni örök sorsa, üdvössége felöl. Boros ebben az elképzelésben vél utat találni a katolikus teológiában arra, hogy mindazok, akik nem a saját hibájukból maradtak az Egyházon kívül, mégis üdvözüljenek.

Sokan azzal támadtak Boros elképzelését, hogy ebben az esetben nincs értelme az életben helyesen, becsületesen, erkölcsösen élni, mert a halál pillanatában az ember úgyis a Jót, Istent válassza, amellett teszi le örök döntését. Boros azonban úgy véli, hogy az élet cselekedetei mind elődöntések a végső döntéshez.  A kereszténynek kettős feladata van: Isten és embertársai iránt. Az Isten iránti feladata abban áll, hogy Őt mindenben, a legkisebb dolgokban is keresnie kell. Az embertárs iránti feladat az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben kell megvalósuljon. Aki a halál pillanatában Krisztus ellen dönt, az iránt Krisztus továbbra is ugyanúgy érezteti az ő szeretetét, de ez őt örökké égetni és emészteni fogja.
 

Rev.Dr. Juhász László SJ: A „rossz” problémája     HU - US

Az újkorban főleg két bölcseleti iskola foglalkozott a „rossz” problémájával. Az egyik ateista, a másik teista. A rossz maga csak az ember számára jelent nehézséget, mert az ateista iskola a rosszat (és a jót) helytelenül fogalmazta meg. Szerintük egy jó és mindenható Isten nem tud teremteni sem kormányozni egy tökéletlen világmindenséget, és csak azt a cselekedetet vagy eseményt hívják rossznak, amely következményében a szenvedés túltesz az élvezeten. A jó pedig az, amelyben az élvezet meghaladja a fájdalmat. Így hát erkölcsi választásukban mindig össze kell hasonlítani a rákövetkező fájdalmat és élvezetet és csak akkor ezen „mérlegelés” alapján lehet dönteni a cselekedet, vagy esemény, jó vagy rossz voltáról. Joggal kérdezhetjük, hogy vajon lehetséges ilyen összehasonlítás, vagy „mérlegelés”? Melyik anya tudja összehasonlítani vagy „mérlegelni” a szülés fájdalmát, majd pedig annak örömét, hogy új emberi lény jött a világra?! Vagy ki tudja megmérni egy szadista élvezetét és áldozatának szenvedéseit? E logika szerint a fájdalmat és esetleges halált okozó orvosi műtétet bűnténynek kellene hívnunk, valamint az orvost meg kellene büntetni, még akkor is, ha mindent megtett, hogy a beteget lábra állítsa. Valamint kilopni egy milliárdos zsebéből 100 dollárt dicséretre méltó tett volna, hiszen a tolvaj élvezetét öregbíti anélkül, hogy a gazdagnak különösebb kért okozna. Így hát a rossz és a jó próbaköve nem lehet fájdalom vagy élvezet.

Az istenhívő iskola szerint a rossz nem más, mint valami tökéletesség ill. jó távolléte valamiben vagy valakiben, amit vagy akit pedig ez a tökéletesség vagy jó megilletne. Egy ilyen jó távolléte tulajdonképpen annyit jelent, hogy az a lény megvan „fosztva” attól, ami megilletné. Tehát semmiféle „dolog”, legyen az szenvedés, halál, rákos daganat vagy éppen egy atombomba önmagában nem rossz. Egy szerencsétlenség is gyakran az örökkévalóságra vezető út első lépéseit jelentheti. Végső következtetésben tehát úgy a fizikai, mint az erkölcsi rossz csupán az ember számára jelent kihívást és próbát. Azért történnek csak, hogy fölfedjék egy jóságos és mindenható Istentől való függésünk és hogy mennyire szükségünk van Rá.

Világunk tehát nem tökéletes, mert egy tökéletes világnak tökéletes lényekből kellene állnia. Ám csak egyetlen egy tökéletes lény létezik: Isten. Persze korlátolt érték nem tesz semmit sem rosszá, hiszen az csak további értékek távollétét jelenti egy adott lényben, nem pedig „megfosztottságot”, vagyis olyan valami távollétét, ami nélkül természeténél fogva a lény nem teljes. Isten csak olyan valamit tud teremteni, ami jó, de nem tökéletes, hiszen Isten sem tud teremteni egy másik istent. A világ Istentől kijelölt célja annak tökéletesedése, az én feladatom pedig az, hogy a világ tökéletesedési folyamatát elősegítsem.
 

Dr. Karaffa János: Bűn, ítélet és irgalom a prófétai igehirdetésben     HU - SK

Az Ószövetség Istenét gyakran próbálják úgy beállítani, mint egy szigorú és kérlelhetetlenül igazságos Bírót, aki előtt a bűnös embernek reszketnie és félnie kell. Az isteni igazságosságról és ítéletről szóló bibliai kijelentések sokakat szinte megbotránkoztatnak, és nem hajlandóak az azokkal kapcsolatos bibliai képekkel szembesülni.

A próféták igehirdetésében az Istennel való szembeszegülés és a tőle való elpártolás nem maradhat következmények nélkül. A próféták által közvetített isteni üzenetnek elválaszthatatlan részét képezi úgy az ítélethirdetés, mint az üdvösség meghirdetése. Az üdvprófécia kibontakozását történetileg három szakaszban szemlélhetjük:

A korai üdvprófécia, az ítéletes prófécia, és az 587-es fogság utáni prófécia, amely csak ritkán beszél ítéletről, és az eljövendő üdvösség kerül az igehirdetés előterébe, amelynek beteljesülése Isten népének engedelmességétől függ.

A próféták nem a távoli jövőt akarták megjövendölni, hanem a jelent formálni Isten akarata szerint. Üzenetük világos volt: az ember egzisztenciális „vagy–vagy” elé van állítva:
vagy megmakacsolja magát a bűnben és engedetlenségben,
vagy hagyja, hogy Isten irgalmassága felemelje és magához vonja.
Így hát az ítélet nem elkerülhetetlen, amennyire nem megváltoztathatatlan a bűnös életmód sem.

A próféták felismerik, hogy az igazságosan ítélő Isten irgalmasan viszonyul a bűnös emberhez. Az irgalmasság Istennek olyan tulajdonsága, amely alapvetően meghatározza az emberhez való viszonyát. Az Ószövetségben az irgalmasság kifejezés egyik jelentése a gyengédséget, erős kötödést jelöli — Isten is ezzel a szinte anyai gyengédséggel viszonyul az emberhez.

A próféták mindig eljutottak arra a felismerésre, hogy nem az ítélet az, amit Jahve tulajdonképpen akar. Ezekiel ezt klasszikus módon fejezte ki: „Talán örömöm telik a bűnös halálában, s nem akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?”
 

Rev. Káposztássy Béla: Bűnbánattartás és közösség     HU

Az ősegyházi bűnbánattartás egyik fontos jellemzője volt, hogy erőteljesen kifejezte a bűnnek, illetve a kiengesztelődésnek a keresztény közösséggel és az Eukarisztiával való összefüggését. A szentgyónás ma leginkább elterjedt  - bűnbánati liturgia nélküli -  egyéni végzésénél ez a szempont lényegesen nehezebben felismerhető, mivel a jelenlegi forma a gyónónak az Istennel való személyes kapcsolatát helyezi előtérbe, és mintegy a lelki tökéletesedés útján segíti a bűnbánattartót a kiszolgáltató pap közvetítő és gyógyító szolgálata által.

A keresztség után elkövetett súlyos bűnök esetében az ősegyházban egy időre exkommunikálták a bűnöst, hogy megtérésre segítsék. A bűneik miatt vezeklőket az egyház közösségben végzett bűnbánati liturgia keretében fogadta vissza teljes közösségébe, ami ritualizált formában jeleníti meg azt, hogy a bűn nem pusztán az Isten ellen elkövetett cselekedet, ami következésképpen csak a bűnbánóra és az Istenre tartozna, hanem egyszersmind az egyház egésze elleni támadás: általa gyöngül az egész Krisztus-test. Ahogyan a bűnbeesés után az Úristen Ádámot kiűzte a paradicsomi állapotból, szimbolikusan ugyanezt tette az egyház, hogy töredelemre segítse elbukott tagjait.

A zsinat után megújult liturgia a kiengesztelődés szertartásának közös ünneplését is lehetővé teszi, de nem könnyű megtalálni azt a pillanatot, amikor egy egyházközség tagjai készek elfogadni egy, a korábbi szokásaikhoz képest újnak számító istentiszteleti formát. Ennek ellenére az egyház hosszú évszázados, és jelenleg is sokhelyütt eleven tapasztalatából bátran meríthetünk.
 

Rev. Kereszty Rókus, O.Cist: Isten válasza a bűnre     HU - US

Az első emberpár egzisztenciájukat Istentől függetlenül, sőt az Istennel való tudatos szembenállásban akarták megvalósítani. Az eredeti és személyes bűnök, továbbá a bűnös környezet hozta létre az ember önmagától, embertársaitól, az anyagi világtól és Istentől való elidegenedését. Valahányszor tudatosan és szabadon lelkiismeretem parancsa ellen cselekszem, saját „jobbik énem” ellen fordulok. Ilyenkor a bűnt számomra jónak feltüntető ítéletem legyőzte a lelkiismeretem igaznak megismert ítéletét. Ha hosszabb ideig megmaradok a bűnben, a bűnt igazoló ítéletem végül is sikerrel elhallgattatja lelkiismeretem szavát. Így jön létre az önmagammal való meghasonlás: a bűnös én, aki abszolútumként viselkedik, el akarja tiporni az igazi ént, azt, aki a lelkiismeret parancsát megfogalmazza és helyesli. S a felszínes tudat síkján sikeresen el is tudja hallgattatni az ítélő lelkiismeret szavát. Az ember önámítási képessége szinte határtalan: a legszörnyűbb bűntényekre is talál igazolást. De a lelke mélyén tudja, hogy hazug békében él, sohasem tudja teljesen elhitetni magával, hogy ő önmaga végső erkölcsi normája.

A bűnös többszörös meghasonlása és az anyagi világ alatti rabszolgasága a testi halálban (vagy legalábbis a halálfélelemben) lesz elkerülhetetlenül megtapasztalandó szenvedés. Ebből érthető, miért tekinti a Szentírás a testi halált a bűn természetszerű büntetésének. A bűn büntetése tehát nem más, mint a már említett többszörös meghasonlásból származó szenvedés. Isten nem valami mennyei büntetőtörvénykönyv előírásai alapján szabja ki büntetését. A magyar közmondás „ki miben vétkezik, abban bűnhődik” a szó legszorosabb értelmében igaz. A büntetés abban áll, hogy Isten tiszteletben tartja minden ember szabadságát arra, hogy szabadon eltorzítsa saját lényét.

Az ember nem válthatta meg önmagát; csak az Isten tehette meg. Rahner szerint az emberi barátság hasonlata jól megvilágítja ezt a hitigazságot. Az igazi barátság emberek között is mindig szabadon adott ingyen ajándék. Még emberi barátságot sem lehet kiérdemelni. Az ember bűne ‑ amint láttuk ‑ az Atya fiúvá fogadó szeretetét utasította vissza. Ezért érthető, hogy az egyszülött Fiú lesz emberré, hogy Atyjának emberi módon és a legnehezebb körülmények között, a kereszthalál meghasonlottságában ajánlja fel tökéletes fiúi szeretetét. Így teszi sokszorosan jóvá a mi bűnünket, amellyel Istent atyai szeretetében sértettük meg.
 

Rev. MacGarry, Brian SJ: Bűn és lelki egészség     EN - ZW

Szükséges-e vajon a megbocsátás előtti jóvátétel? Jézus inkább gyógyítóként és nem bíróként közeledik hozzánk. A tékozló fiúnak az apjához való visszatérési szándéka sem a tökéletes bánaton alapszik, az apja mégis megbocsátóan üdvözli. Elfogadást, és nem bírálatot látunk nála. A tudva és akarva gonosztettet választókban is inkább a tettest látom, akik elméjükben és lelkükben súlyosan betegek.

Azelőtt a szenvedést és halált a bűnbeesés következményének gondoltam. E gépies modell a bűnt olyannak tekinti, mint egy gépben a működési hiba. Számon tartja a bűnök jegyzékét és az értük járó büntetéseket. A fegyelmezett embert a bűn ellen harcolva felépíti az erényét és elszámol vele.

Ebben az életünkben sosem leszünk tökéletesek. Sosem szerethetjük a másikat úgy amilyen, ha nem szeretjük magunkat úgy amilyenek vagyunk. Ha elhatározod, hogy megjavítasz egy gépet, akkor nem szükséges szeretned a gépet, pedig bizonyos, hogy a keresztény átalakítás leghatékonyabb ereje a szeretet. A növényeket vagy a kertet lehet szeretni. A legjobb kertészek azt állítják, zöld ujjaik vannak, ami a növényekkel való törődő bánásmódjukra utal. Mindig lesz gyom, rovar és meztelen csiga a kertben, amit nem szükséges kiirtani. Már tudjuk, hogy ez a módszer ellenállóbb gyomokat és rovarokat eredményez. Segíteni kell mindennek megtalálni a maga helyét. A jó kertész szereti a kertjét és a legjobbat próbálja kihozni belőle.
 

Dr. Mester B. Fiore: A bűntudat pszichológiai vetületében     HU - CA

A bűn nem pszichológiai fogalom, a bűntudat azonban az. Nagyon nehéz feladat az akár pozitív, akár negatív, téves önértékeléseknek a megváltoztatása. A vallásoknak azonban többnyire sikeres tapasztalatuk van ebben. Az el nem intézett bűntudat okozhat idegességet, depressziót, és súlyos testi betegségeket is. Néha a lelkiismeret tartalma is eltorzulhat. Fiatalkorú bűnözőknél szokott előfordulni, hogy éppen lelkiismereti nyomásra tesznek valami rosszat, mert borzalmas bűntudatuk volna akkor, ha nem vállalnák a szolidaritást valakivel. Ha a konkrét helyzetet nem ismerjük eléggé, jogosan csak annyit mondhatjuk, hogy Isten látja, hogy mi megy végbe a bűnöző lelkében. Ady Endre például minden tönkretevő erőfeszítése ellenére mégis „Isten kedvelt szörnyetege” maradt.

A „megbocsátás” újabban vált a lélektan egyik központi témájává. Itt az ártó félnek rosszat kívánás és az eltávolítani akarás, az ártó személynek jót kívánássá alakul át. Szoktuk mondani, hogy „ő is csak ember, hibázott”. Ez már a megbocsátási motivációs átalakulási folyamat egyik fontos lépése. Igyekeznünk kell feltételezni, hogy az ő - számunkra esetleg ismeretlen – világában mi is képesek volnánk ilyen csúnyán viselkedni. Az empátia és a megértési készség szándéka a megfigyelések szerint az őszinte megbocsátás előzménye és feltétele. Közösséget kell vállalnom azzal, aki megbántott, amint ezt a keresztény vallások is tanítják. A megbocsátás azonban nem jelenti a bántalmazás eltűrését, törekednünk kell az igazságosságra. Az embernek az igazságosságról alkotott véleménye fejlődési fokozatokon ment át: az egyoldalúan büntetést javaslásból (archaikus superego, retribúció), majd az egyenlő jóval vagy rosszal viszonzás helyesléséből, végül is az adományozó (distributív) és személyközpontú, komplexebb igazság-szolgáltatás irányába haladást (tulajdonképpen tehát a Teremtő irgalmasságába vetett hit megszilárdulását és követendő mintáját) mutatja ki.
 

Rev.Dr. Somfai Béla SJ: Keresztény etika?     HU

A cím első pillantásra a gyakorlati élettől távol álló akadémiai problémára utal. Létezik-e keresztény etika, lehet-e a keresztény hit olyan etikai ismeretanyag forrása, amely az értelem számára nem elérhető? Mondható-e és milyen értelemben az, hogy Krisztus az emberi erkölcs normája?

A látszat ellenére ezek a kérdések a gyakorlati élet számára fontos problémákra utalnak. Ha például a vallásos hit, isteni kinyilatkoztatásra támaszkodva képes olyan ismereteket elérhetővé tenni számunkra az erkölcsileg helyes vagy helytelen emberi magatartásról, melyeket más módon (például az értelem erejére hagyatkozva) nem szerezhetünk meg, akkor a politikai döntéshozatal kockázatossá válhat minden olyan esetben, amikor figyelmen kívül hagyja a vallásos forrásból származó információt és inspirációt.

Ha viszont létezik egy olyan etika, amely független az ésszerű elemzés és érvelés eredményétől, akkor egy adott kérdésben kialakított erkölcsi álláspont érthetetlenné válna mindazok számára, akik nem osztják az alapot és kiindulópontot biztosító vallásos meggyőződést.