Jelen tanulmány szeretné a XX. századi magyar származású teológusok egyik legkiemelkedőbb, és nemzetközileg is elismert alakját, Boros Lászlót bemutatni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy őt a magyar olvasókkal megismertesse, és hozzájuk közelebb hozza. Műveiben kifejtett teológiája ugyan nem elfogadott egyházi tanítás, de mégis megfontolásra késztető elképzeléseket tár elénk.
 

Boros László személye

1927-ben született Budapesten. Fiatalon belépett a jezsuita rendbe, és Szegeden kezdte a noviciátust. A kommunizmus miatt - rendtársaihoz hasonlóan - neki is el kellett menekülni szülőföldjéről. Ezt követően Olaszországban befejezte a noviciátust, majd filozófiai tanulmányokat folytatott Innsbruckban és Münchenben, teológiát pedig Belgiumban, Franciaországban és Angliában végzett. Doktori értekezését a Müncheni Egyetemen védte meg^[1]. 1959-től a Zürichben megjelenő „Orientierung” jezsuita folyóirat munkatársa lett^[2], ahol elkezdte gyümölcsöző irodalmi munkásságát^[3]. Gégerákja már ekkor is megnehezítette beszédkészségét, így nem kerülhetett egyetemi tanszékvezető professzornak. 1963-tól azonban mégis meghívott előadó az Innsbrucki Egyetem Vallástudományi Tanszékén. 1973-ban felmentését kérte szerzetesi fogadalmai és a papi szolgálat alól. Miután ezeket megkapta megházasodott, és tovább folytatta írói tevékenységét. 1981. december 8-án Svájcban hunyt el. Írásait többnyire német nyelven publikálta, könyveinek többségét azonban az összes világnyelvre lefordították^[4].
 

A halál teológiája

Teológiai gondolkodásának középpontjában az antropológia és az eszkatológia állt. Szeretett volna reményt nyújtani minden embernek örök üdvösségükre vonatkozóan. Éppen ezért állt gondolkodásának középpontjában a következő gondolat: „A halálban tárul fel az ember első teljesen személyes tettének lehetősége; ezért az lényegében a tudatossá válás, a szabadság, az Istennel való találkozás és az örök sorsra vonatkozó döntés ontológiailag kitüntetett helye.”^[5] A halálban tárul fel tehát az ember számára a tökéletes lehetőség, hogy döntsön üdvössége (a mennyország), vagy kárhozata (a pokol) mellett. Mindez csak egy teológiai hipotézis, feltételezés, ezzel viszont Boros reményt szeretett volna nyújtani kortársainak. A korszak, amikor Boros a „végső döntés hipotézisét - Endentscheidungshypothese” megfogalmazza, egybeesik a II. Vatikáni Zsinat kezdetével^[6]. Ebben az időszakban még nem elfogadott egyházi tanítás a különböző vallásokban rejlő isteni igazság^[7], és azáltal az abban rejlő üdvösség útja. Boros azonban azzal foglalkozik: mi van azokkal az emberekkel és népekkel, akik a kereszténységet nem ismerhették meg, mert nem jutott el hozzájuk az Evangélium üzenete; mi van azokkal a csecsemőkkel akik nem részesülhettek a keresztség szentségében, mert hamarabb elhunytak? Talán ezek mind elkárhoznának, habár nem a saját hibájukból nem jutott el hozzájuk a Krisztusban rejlő üdvösség üzenete?^[8] Ezért keres Boros számukra is egy „lehetőséget - alkalmat” az üdvösségre. Mindezt ő a halál pillanatában találja meg.

Boros bizonyítja, hogy van egy pillanat, amely a halál pillanata.^[9] Az embernek tapasztalata van olyan fogalmakról, mint akarat, megismerés, észlelés, szeretet, amelyekről tudja, hogy önmagukban tökéletesek, de a földi élet folyamán nem tudja ezeket tökéletes módon gyakorolni. Az ember nem tud élete folyamán tökéletesen, vagyis végtelenül akarni, megismerni, észlelni és szeretni, mert ezen cselekedeteiben van mindig valami tökéletlenség, végesség. Ha Isten mindezekről feltárta az ember számára, hogy ezeket tökéletes és végtelen formában is lehet gyakorolni, akkor alkalmat is kell adjon arra, hogy ezeket úgy használja, különben ezek tökéletes formája az ember számára csak illúzió lenne. Ez az alkalom kínálkozik fel Boros számára a halál pillanatában. Az ember a halál pillanatában tud tökéletesen akarni, megismerni, észlelni és szeretni.^[10] Ennek megfelelően az ember korlátlan és tökéletes, vagyis végső, megváltoztathatatlan döntést is csak a halálban tud hozni. Éppen ezért véli Boros úgy, hogy csak a halálban kínálkozik olyan alkalom az ember számára, amikor korlátok nélkül és tökéletesen tud dönteni örök sorsa, üdvössége felöl.

Boros ebben az elképzelésben vél utat találni a katolikus teológiában arra, hogy mindazok, akik nem a saját hibájukból maradtak az Egyházon kívül, mégis üdvözüljenek. Mert gyermeknek és felnőttnek, kereszténynek vagy más vallású hívőnek a halál pillanatában ily módon egyformán lehetősége adódik dönteni.

Sokan azzal támadtak Boros elképzelését - amelyről ő végig állította, hogy csupán egy feltételezés, hipotézis - hogy ebben az esetben nincs értelme az életben helyesen, becsületesen, erkölcsösen élni, mert a halál pillanatában az ember úgyis a Jót, Istent válassza, amellett teszi le örök döntését. Boros azonban úgy véli, hogy az élet cselekedetei mind elődöntések (Vorentscheindungen) a végső döntéshez (Endentscheidung).
 

Az emberi cselekedetek értéke

Amint láttuk, Boros szerint az élet cselekedetei elődöntések a végső döntéshez. Melyek ezek az „elődöntések”? Ha erre választ akarunk kapni, akkor tudnunk kell, hogy mi az ember, és még konkrétabban a keresztény ember feladata, mi az emberi élet valamint a keresztény ember életének értelme?
 

Az ember életének értelme

1. Az ember életében tanúságot kell tegyen Isten jelenlétéről a világban. Ezt leginkább azáltal teheti meg, hogy felebarátainak egy segítő kezet nyújt. Ezáltal Isten képmásává válhat a földön, és az ő jelenlétének a tanúja lehet.

2. Egy második feladata az embernek, az embertársaira való odafigyelés. Ez tiszteletet vált ki az emberben, amely a megbecsüléshez vezet.

3. Az ember a világban idegennek érzi magát. Még nincsen kész, alakulásban van. Éppen ezért a feladata az, hogy többé kell váljon. Amennyiben az ember meg van elégedve önmagával, akkor Isten nem sokat tud vele kezdeni.

4. Az ember újabb feladata, hogy a világba reményt hozzon. A remény az emberi létezés egy alapvető és talán tulajdonképpeni életeleme. Az ember, életének minden szakaszában megtapasztalja, hogy remél Valamiben, hogy valami jobbra vágyik. Egyetlen ember sem él remény nélkül, a remény az egész emberi életet áthatja, elkíséri az embert egész földi léte folyamán.

5. És egy utolsó emberi feladat a borosi gondolkodásmódban, hogy az ember örömet, humort kell embertársainak továbbítson. Ennek hiánya szerinte bűn is lehet, mert elkeseredésbe vezethet.
 

A keresztény ember életének értelme

Az előbb említett feladatok mellett Boros a keresztény ember számára más feladatokat is fontosnak lát. A kereszténynek kettős feladata van: Isten és embertársai iránt.

Az Isten iránti feladata abban áll, hogy Őt mindenben, a legkisebb dolgokban is keresnie kell. A keresztény nem lehet megelégedve, állandóan elégedetlen kell legyen, mert Istent a földön soha nem találja meg végérvényesen. Isten ui. mindig nagyobb, mint a teremtett lény, így az a földi lét folyamán nem találhat rá teljesen. A keresztény ember az Abszolútum dicsőségének kisugárzása kell legyen a világ számára^[11]. Ezért kell ő az Isten nagyságának tanúja legyen a világban.

Az embertárs iránti feladat az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben kell megvalósuljon. A keresztény hite (ortodoxiája) az irgalmassági cselekedeteiben (ortopraxisában) nyilvánul meg. Minden Istentől kapott adomány (Gabe) egyúttal feladat (Aufgabe) is a keresztény számára. A keresztény nem csupán egyszerű reményt sugároz, ő az egyetemes remény közvetítője is kell legyen, hiszen a kereszténység Boros szerint a radikális remény vallása.

Amennyiben a (keresztény) ember teljesíti feladatát, meghozza azokat az elődöntéseket, amelyek számára a végső döntésben segítségére lesznek. Amennyiben ezen feladatait nem teljesíti, képtelen lesz Isten mellett döntést hozni, mert érzi, hogy nem méltó arra a szentségre és nagyságra amelyet Isten a mennyországban felkínál. A mennyország Boros szerint „fenn” van, de ezt nem helyileg és térben érti, hanem értékileg. A mennyország „fenn van”, vagyis minden más dolog fölött áll. Az a hely, ahol Isten jelen van, az ő tiszta valóságában, az a mennyország^[12]. A mennyország ott valósul meg, ahol az ember a halálban Krisztus mellett teszi le döntését, a pokol pedig annak a kínzó tudata, hogy nem tudott Krisztus mellett dönteni. Az ítéletkor, vagyis a végső döntéskor Krisztus szeretete sugárzik az emberre. Amennyiben ő Krisztus mellett dönt, ez a szeretet számára örök világosság és határtalan boldogságban beteljesedő tökéletesség lesz. Aki Krisztus ellen dönt, az iránt Krisztus továbbra is ugyanúgy érezteti az ő szeretetét, de ez őt örökké égetni és emészteni fogja^[13].

 

Lábjegyzetek

[1] Ennek egy részét a Párizsban megjelenő „Archives de philosophie” folyóiratban is közölte: Boros, L.: „Les Catégories de la Temporalité chez Saint Augustin”, in: ArPh 21 (1958) 324-385.

[2] Rövid időn belül a folyóirat példányszáma megnégyszereződött, ld. Rast, J.: „Erinnerung des Verlegers”, in: Orien 46 (1982) 18.

[3] Kutatásaink során eddig Boros László irodalmi munkáságából 113 cikkre és 27 önálló könyvre akadtunk.

[4] Cikkei közül mindössze kettő jelent meg eredetileg magyar nyelven: „A Bibliáról”, in: Vig 37 (1972) 59-60; „A Duinói elégiák. Bevezetés Rainer Maria Rilke költeményciklusához”, in: Vig 41 (1976) 453-460. Könyvei közül időközben többet is lefordítottak magyar nyelvre. Hazája kényszerű elhagyása ugyanis mély nyomot és fájdalmat hagyott lelkében, valamint a kommunizmus teremtette légkör miatt anyanyelvén alig közölt írásokat. Halála előtt, 1981-ben hosszabb időt töltött hazájában, amellyel akkor véglegesen megbékélt.

[5] Boros, L.: Mysterium mortis. Der Mensch in der letzten Entscheidung, Olten und Freiburg in Br. 1962, 9.

[6] Igaz Boros elképzelését már korábban cikk formájában is megjelentette: „«Sacramentum Mortis» (Ein Versuch über den Sinn des Todes)”, in: Orien 23 (1959) 61-65; 75-79.

[7] Ld. Nostra Aetate (NAe 2) kezdetű nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról: „A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.”

[8] A Firenzei Zsinat kimondja ui., hogy „azok lelke, akik az eredeti bűnben vannak, azonnal elkárhoznak”. Ld. Denzinger, H. - Hünermann, P.: Enchiridion Symbolorum. Definitionum et declarationem de rebus fidei et morum, Bologna 1995, 1306 sz.

[9] Boros, L.: Mysterium mortis. Der Mensch in der letzten Entscheidung, Olten und Freiburg in Br. 1962, 13-34. Láttuk, az időbeliség kérdésével foglalkozott már doktori disszertációja alkalmával is, és itt is azt bizonyítja, hogy van egy olyan „idő”, amely nem a halál előtt, vagy nem a halál után van, hanem magában a halálban.

[10] Boros, L.: Mysterium mortis. Der Mensch in der letzten Entscheidung, Olten und Freiburg in Br. 1962, 37-58. Az akarat esetében Maurice Blondel, a megismerés esetében Joseph Maréchal, az észlelés esetében Henri Bergson, míg a szeretet esetében Gabriel Marcel filozófusok gondolkodására építve fejti ki, hogy mindezeket földi életünk folyamán tökéletesen nem tudjuk megvalósítani.

[11] Ld. 2Kor 3,12-4,10

[12] Boros, L.: „Meditationen über den Himmel”, in: Orien 27 (1963) 77.

[13] Boros, L.: „Meditationen über Tod, Gericht, Fegfeuer, Himmel und Auferstehung”, in: LebZeug 19 (1964) 11, 14.