A bűn, az Isten akarata elleni cselekvés, nem pszichológiai fogalom, a bűntudat azonban elsősorban pszichológiai vonatkozású. (A 'tudat' pszichológiai fogalom.) A bűntudat egy emóciókkal is kísért önértékelési tudattartalom, amely hol megfelel a bűnösség objektív valóságának, hol pedig nem. Többen is okolják például Luther lelki vezetőjét, amiért nem ismerte fel a még engedelmes szerzetesben a lázadását megelőző nyomasztó bűntudat eltúlzott fokát, úgy hogy Luther a belső küzdelmeiben magára maradt és mintegy a másokban felismert bűnösségen keresztül tárgyiasítva, „kézzel foghatóvá téve”, tudott sikeresen szembefordulni saját bűnösségérzésével és félelmeivel. Másrészt vannak valóságos bűnözők, a mai társadalomban még gyilkoló gyermekek is, akikben a „belső bíró”, a lelkiismereti működés nem tudott kifejlődni, mert elhanyagoltság miatt nem jött létre a függés tudata, sem pedig a másik ember iránti tisztelet és empátia, minthogy ezekkel sohasem találkoztak.

Gyakran lép fel illuzórikus bűntudat akkor, amikor egy családtag hal meg. A családtagot baleset éri utazás közben és a házastárs depressziós bűntudatba esik. Önmagát okolja, hogy miért engedte elutazni. Az ilyen jellegű bűntudatban sokszor játszik szerepet egy mindenhatósági illúzió, amelyik a kétségbeejtő kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget - azt, hogy nem tudtam a balesetet megelőzni - kompenzálja. Csak úgy tudom elviselni a kiszolgáltatottságomat, hogy istenszerűnek és alap nélkül is felelősnek képzelem magamat. Nagyon nehéz feladat az akár pozitív, akár negatív, téves önértékeléseknek a megváltoztatása. A vallásoknak azonban többnyire sikeres tapasztalatuk van ebben.

Az el nem intézett bűntudat, mint letagadás, elfojtás, nem tudatosítás, okozhat idegességet, depressziót, és súlyos testi betegségeket is. Ezt már az ősidők óta tudják. Komplikálja a helyzetet az, hogy hajlamosak vagyunk az okozati irányt tekintetbe nem vevő leegyszerűsítő szimmetrizálásra és téves általánosítással, ugyancsak ősidőktől fogva, előítéletszerűen feltételezzük, hogy aki bajban van, az kisebb értékű, mint mi vagyunk, mert valamiféle bűnösség következményeit viseli.

A bűnösséget figyelmeztetően előrevetítő és folyamatosan regisztráló lelkiismeret kifejlődését a lélektanban a „felettes én” vagy szuperego kialakulásához kapcsoljuk, ami az én-ideálok kibontakozását is magába foglalja, és elsősorban a normális családi élet egészének, a megfelelő példának, tanításnak és szeretetben részesülésnek az eredménye.

Néha a lelkiismeret mint olyan, kialakult, de a tartalma eltorzul. Fiatalkorú bűnözőknél szokott előfordulni, hogy éppen lelkiismereti nyomásra tesznek valami rosszat, mert borzalmas bűntudatuk volna akkor, ha nem vállalnák a szolidaritást antiszociális, bűnöző apjukkal. Tehát inkább utánozzák őt, hogy az ellene irányuló haragjukat, azaz bűnüket, legyőzzék. Ha a konkrét helyzetet nem ismerjük eléggé, jogosan csak annyit mondhatunk, hogy Isten látja, mi megy végbe a bűnöző lelkében.

Ugyancsak kialakult lelkiismereti működést, de feszültségi dekompenzálást találták a gyilkosok körülbelül 40 százalékánál. A „túlkontrollált” impulzív személyiség nagyon jó akar lenni és olyan szélsőségesen erős fékeket és gátlásokat fejleszt ki magában, hogy túlfeszítve ezek felmondják a szolgálatot és az indulat kirobban.

Legtöbbször nem tudjuk biztonsággal megállapítani azt, hogy mennyiben vagyunk felelősök annak mutatkozó érdemeinkért vagy bűneinkért. Vannak bűnözést elősegítő kromoszómák és idegrendszeri működési hibák, és vannak pozitív jelentőségű tehetségek is. Van, aki bőségesen részesült szeretetben, példában és felvilágosításban, és van, aki egyáltalán nem kapta meg a szolidaritás és az önfegyelem kialakulásának a lehetőségét. A mai kulturális helyzetben a megnyugtató tisztázáshoz és az erkölcsi elvek konkrét esetekre alkalmazhatóságához tudományosan is megalapozott belátásokra és a közvélemény logikus magyarázatú felvilágosítására van szükség. Ha ez a hétköznapi szellemben történő érvelés hiányzik, a társadalmak és mozgalmak változásaival a legalapvetőbb állandó értékek tudata is elveszhet, amint ezt éppen a mi generációnk is tapasztalta.

Szondi Lipót szerint a vallás nyújthat „feleletet” Káin agressziójára. A gyilkos fiatalember óriási energiáinak a megnemesítése által „Mózessé” alakulhat át. Szondi elmélete szerint, általában, minden szociális vonalon komolyan aktív vagy nagy energiájú embernek folyamatosan egy belső tűzhányóval kell megküzdenie. A kontrollálásra törekvés teszi olyan jóvá és szociálissá. Velük szemben a „pszichopatáknál”, akik életstílusuk szerint is bűnözők, az agressziós késztetés mellett a lelkiismereti működés hiánya is fennáll. Esetleg olyan fokú negatív átalakuláson is átmentek, hogy még a gyengédség és szeretet is gyűlöletindulatot vált ki bennük.

Meg szoktuk különböztetni a kisgyermekkorból fennmaradó „archaikus”, valamint az iskoláskorra már kialakuló és nagy fokban tudatosan is működő lelkiismereti működést, illetve Felettes Én-t vagy szuperegot. Az archaikus Felettes Ént mutatja be Carol C. Lewis Kártyák-királynője az „Aliz a csodák országában”. A királynő foglalkozása, hogy mindenkit hibáztat és lefejez. A mindennapi életben az öngyilkosoknál és a sokszor annak nevezett „pszichopatáknál” vagy „szociópatáknál” szokott előfordulni az, hogy a mindig csak bűntető, rontást hozó archaikus lelkiismeret-előzmény válik dominálóvá. Ezzel szemben Ady Endre költészete – saját élményvilágán keresztül – az archaikusból az érett és pozitív célt szolgáló lelkiismeretességbe való átmenetet fejezi ki. Akkora dühöt és haragot él át, hogy „nem is tudja”, lehet-e az övénél nagyobb harag. Megpróbálja megvéníteni az Istent. De minden tönkretevő erőfeszítése ellenére mégis „Isten kedvelt szörnyetege” marad. Amint ezt Ady költészete is kifejezi, az egészséges lelkiismeretességbe és bűntudatba Isten megsérthetetlensége és irgalma, és a megbocsátás reménye vagy tapasztalata is mintegy bele van kalkulálva.

Még nem tudjuk, hogy mennyire és milyen korrekciókkal érvényes Freudnak az a feltételezése, hogy a szeretet (libido) mellett egy halálösztön is működik. (Halált szabályozó génikus megnyilvánulások vannak.) Többen feltételezik, hogy a külső agressziót, aminek itt az egyszerűség kedvéért a bármiféle bűn elkövetését is nevezzük, az önmagunkat tönkretevő halálösztön elleni védekezés kifelé hárítása is okozhatja. Az ártási szándék, ha fennáll, könnyen fordulhat különböző irányokba.

Hogy a lelkiismereti szabályozás mennyire „biológiailag”, az evolúció által is előkészített, láthatjuk abból is, hogy a lelkiismereti működés egyes elemei, mint például a kapcsolatigény, szolidaritás, alkalmazkodás, utánzás, szégyenérzet és a tekintélynek önmagát alárendelés, szétszórt formában már az állatok világában is megtalálhatók.

Miközben türelmet és meg nem érdemelt megbocsátást remélünk, mi magunk is kénytelenek vagyunk megbocsátani, ha nem akarunk további bűnökbe esni. Az egyenlőségi alapon negatív értelmű igazságot szolgáltató, „szemet szemért” reakció már fejlettebb, mint az archaikus lelkiismereti előzmény, de még mindig kifejezetten ártó szándékú, és ezért nem elfogadható.

A megbocsátási készség, mint nagylelkűség, lehet személyiségjegy is, és megtanulható készség, „craft” is. Erre nem annyira csak a szülők követelményállítása, dicsérete, szidása és sokszor drámai megbocsátása a minta, hanem még ezek felett is elsősorban a szülő feltétlen szeretete. Isten feltétel nélkül szerette Adyt is, akár „szörnyeteg” volt, akár nem. Ez a türelmes feltétlen szeretet vonz minket és bennünk is szeretetet indukál, energiát és erőt kölcsönöz a bűn sokszor valóban sikeres elkerülésére. Már a kisiskolás is tud a szerető Jézus példájára, vallási érzelmi alapon megbocsátani. A kevésbé plasztikus, nehezen befolyásolható felnőttek számára ez sokszor nehezebb. A vallási alapon történő megbocsátási döntés mellett sokszor egy belső átalakulásra is szükség van.

A „megbocsátás” újabban vált a lélektan egyik középponti témájává. A kutatók megfogalmazása szerint a megbocsátás motivációs átalakulást jelent A természetes biológiai védekezés velejárója, az ártó félnek rosszat kívánás és az eltávolítani akarás, az ártó személynek spontán módon is jót kívánássá alakul át. A külső megbocsátási viselkedés vagy a kibékülés, nem lényeges tartozékai a megbocsátásnak. A megbocsátás nem jelenti az ártó fél felmentését, sem az ellene való védekezés feladását; és a büntetés sem mindig elengedhető. A gonosz főnökkel vagy családtaggal szemben is józan ésszel védekeznünk kell. A lényeges a megbocsátásban az, hogy emberi megértésre és szeretetre törekedjünk, és hogy a szubjektív belső világunkban kívánjunk jót az illetőnek. Szoktuk mondani, hogy „ő is csak ember, hibázott”. Ez már a megbocsátási motivációs átalakulási folyamat egyik fontos lépése. Igyekeznünk kell feltételezni, hogy az ő - számunkra valószínűleg ismeretlen – világában mi is képesek volnánk ilyen csúnyán viselkedni. Az empátia és a megértési készség szándéka a megfigyelések szerint az őszinte megbocsátás előzménye és feltétele. Közösséget kell vállalnom azzal, aki megbántott, amint ezt a keresztény vallások is tanítják.

Hogy a megbocsátás nem jelenti a bántalmazás eltűrését, ezt ma az római katolikus Egyház is elismeri. Például, a quebec-i püspökök és szakemberek beadványára tribunálokat állítottak fel a házasság érvényességének a megállapítására vagy semmisnek nyilvánítására családi erőszak esetében.

Segítséget lehet nyújtani a megbántott félnek a megbocsátásra, ha például felhívjuk a figyelmét arra, hogy semmit sem old meg azzal, ha ő maga is lesüllyed az ellene vétő személy megengedhetetlen viselkedésének a szintjére. Ha bosszút állna, vagy kívánna, a rosszból még nagyobb rosszat csinálna. Inkább a teljesebb realitás alapján, mondhatni, hogy egy magasabb szinten, gondoljon megelőzésre, önvédelemre, és a sértő személy számára is egy jobb irány felé mutató „ajtó nyitásra”. A megbocsátást igénylő személyt pedig, amennyire csak lehet, önmaga iránti türelemre, önmaga megértésére és az enyhítő körülmények elfogadására bíztathatjuk, aminek szinte automatikus következménye lehet a megbánás és a jóvátételi igény felmerülése. Ha katolikus, javasolhatjuk, hogy ha teljes elintézést akar, menjen el gyónni. Biztos, hogy nem fogja a pap lenézni. Csak az értékes emberek tudják a bűneiket mint bűnöket megbánni.

A legújabb kutatások szerint egyenesen feltétele a megjavulásnak az, hogy az illető önmagáról alkotott gonoszsági képét és elvárásait valamennyire megváltoztassuk az által, hogy egy teljesebb realitást tartalmazó pozitív tükröt mutatunk neki önmagáról. (Mintegy bemutatjuk, hogy Isten irgalma és segítő kegyelme ő benne is működik. Ne gondolja azt, hogy ő „szőröstül-bőröstül” rossz.) És természetesen, ma már sok harag-szabályozó technikát is ismerünk („anger management”, relaxációs gyakorlatok, megvitatás, stb.). Meglepő erkölcsi „gyógyító” hatással, megkönnyebbüléssel és az önfegyelem felmerülésével járhat az is, ha felhívjuk a figyelmet arra, hogy ha csak egy ici-pici jót is tesz az illető, például ha bosszúállás nélkül eltűri azt, hogy amikor ma hazamegy ..., azzal a pici igazi jó szándékkal a sok-sok elkövetett „disznóságot” jóvá lehet tenni. A kis jó hatalmasabb a sok-sok rossznál.

Kifejezett megkönnyebbülés jöhet létre akkor is, ha felhívjuk a bűnös vagy gonosz személy figyelmét arra, hogy az agresszió önmagában egy tárgy nélküli, közömbös értékű energia, egyszerűen aktivitási képesség és igény. Felfogható áldásnak és tehetségnek is, mert bármiféle jó dolog elkövetéséhez is felhasználható, sőt feltétlenül szükséges is. Agresszió nélkül nem tudnánk dolgozni vagy termelni, vagy segíteni, vagy akárcsak önmagunkat intelligensen irányítani. A megsegítés is az agressziós energiát használja fel. Az agresszió értelme mindössze a bármiféle cél útjában álló akadályok legyőzése. Sok jót tehetünk vele, ha megfelelő formában vezetjük le.

Bizonyos esetekben még a brutális agressziós hajlam mozgósítására is szükségünk lehet. A rákos daganatok néha drámaian összezsugorodnak, ha sikerül a betegnek valami gyilkos vad tigrisnek képzelnie magát, aki a ráksejtjeinek nekitámad. (Dr. Simonton kutatásainak fényképsorozatokkal bizonyításai.)

Azonban hiába szükséges az agresszió, illetve az aktivitási energia minden jó és értelmes tett elkövetéséhez is, mégis „örök” probléma az, hogy sokszor bűn elkövetésére használjuk fel még normális körülmények között is, amikor például az emberek általi akadályoztatást próbáljuk meg leküzdeni. Megnehezíti a bűnös aktivitás elkerülését az a helyzet, hogy a szociális életben nem állhat fenn az a szimmetria szeretet és eltávolítás között, mint a biológiai életben, ahol már az amőba is táplálkozik és eltávolít, illetve megközelít és távolodik. A szociális életben csak a szeretet az, ami primitív formájában is általában célszerű és pozitív jelentőségű, összekapcsoló, „konstruktív”. Az agresszió ellenben elsődlegesen elhárító és fizikailag támadó, ezért csak meghatározott kontextusokban, közvetve szolgálja a pozitív létfenntartási célt. Szociális helyzetben: az egyébként szükséges agresszió szociális tárgyra, azaz személyre alkalmazása bűn, minthogy az akadályozó másik embert sem fizikai, sem intellektuális módon nem szabad eltávolítani.

Egy további nem szimmetrikus, azaz nem „ellentétes” különbség a szeretet és agresszió között az is, hogy a szeretetet nem kell feltétlenül és mindig megnevelni és megnemesíteni, a szeretet maga ritkán bűn. Az agressziót viszont még a fizikai környezetre is csakis kontextustól függő megnemesített formában szabad alkalmazni. Ehhez viszont a már kifejlett komplex értelmi és akarati képesség szükséges, aminek a létrejötte éveket, sőt évtizedeket igényel, Ennél fogva életünk legnagyobb részében, a sírunkig is elhúzódó „közbeeső” években, szinte állandó vétkezési veszélyben vagyunk. A régi kultúrákban, az emberi és állati ellenséggel harcolásban még nélkülözhetetlen volt az izomerőre alapozott természetes fizikai agresszió alkalmazása még emberek ellen is, míg a letelepedéssel járó újabb kultúrákban már ártó. A „magas vérnyomás” tulajdonképpen egy atavisztikus jelenség, minthogy a fizikai harcolásra felkészült idegrendszeri állapotot jelenti. Minthogy a fizikai harc az ember etikus magatartása miatt nem történik meg, nincs ami a készenlétet biztosító magas vérnyomást automatikusan leállítsa.

Ha a felsorolt példákat összefoglaljuk, kitűnik, hogy bűn és bűntudat összefüggéseinek lélektani vetületben elemzése mindig feltételezi az irgalom és igazságosság együtt járását, és egy magasabb rendű, szerető igazságosság lehetőségének a hitét. Az erkölcsi ítélet kialakulására vonatkozó fejlődés-lélektani vizsgálatok, mint klasszikusan Piaget-é is, az egyoldalúan büntetést javaslásból (archaikus superego, retribúció), és a későbbi egyenlő fokú jóval vagy rosszal viszonzás helyesléséből (kölcsönösség, „objektív” reciprocitás, „bér” és „szemet szemért” irányelv), a komplexebb osztó és személyközpontú, elsősorban adományozó igazság-szolgáltatás irányába haladást mutatják ki. A legfejlettebb fokokon az „ideális kölcsönösség” (amit magadnak kívánsz…) érvényesül és végülis a „végtelen” (infinite reciprocitás) kölcsönösség is, ami azon alapszik, hogy nekünk is megbocsátottak A megfigyelt fejlődés tulajdonképpen összhangban van a Teremtő irgalmasságába vetett hit megszilárdulásával és követendő mintának elfogadásával. Érdekes az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Gyermeklélektani Intézetében több iskolában is folytatott jutalmazás-büntetési vizsgálatainkban azt találtuk, hogy a ’legnagyobb jutalom’ emléke többnyire nem valami érdem megjutalmazásához kapcsolódott, hanem egy ki nem érdemelt kisebb ajándékhoz, mint egy helyeslő szó gyengébb teljesítmény esetén, vagy egy jelentéktelen születésnapi ajándék. Azt, hogy a Tekintélytől jövő Személyünknek szóló ajándék nagyobb jutalmat jelenthet mint az érdemek megjutalmazása, értelmezhetjük úgy is, hogy hétköznapi nyelven fejezi ki azt, hogy minden jutalomnál jobban vágyódunk a csupán a személynek szóló (egzisztenciális) „ajándékra”, azaz arra, hogy érezzük, hogy kegyelemben, mintegy „előzetes megjutalmazásban” részesülünk.