A szerző 1973-ban született Budapesten. A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett (1992), teológiát tanult a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán Budapesten, ahol bakkalaureátust (1997) és licenciát szerzett (1998) teológiából, liturgiatörténeti témájú dolgozatokkal. Pappá szentelése után (1998) három évig Rómában a Pápai Magyar Intézet növendéke, a Pontificio Istituto Liturgico hallgatója, ahol liturgikus licenciát szerez (2001). Két évet káplán Albertfalván (2001-2003), tanít általános iskolában (2001-2003), kántorképzőn (1997-), egyetemen (2003-). Teológiai doktorátust szerez Pázmány Péter XVII. századi magyarországi liturgiaváltásáról írva (2003). A Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet, valamint az MTA Liturgiatudományi Kutatócsoportjának tagja. 2003. augusztusától a Belvárosi Szt. Mihály templom („Angolkisasszonyok temploma”) igazgatója.

 

Bevezetés

A II. Vatikáni Zsinat utáni liturgiareformban a bűnbocsánat szentségének újraformálásakor előtérbe akarták hozni annak közösségi jellegét. Hogy ez mennyire járt sikerrel a különböző népeknél, annak vizsgálatára most nem vállalkozhatunk. Minden esetre érdemes most nem csak néhány évtizedet, hanem tizenhárom évszázadot visszakanyarodnunk a történelemben. Tesszük ezt annak a reményében, hogy a múlt segít bennünket jobban megérteni jelenbéli gondjainkat és törekvéseinket, és az Egyház ősi gyakorlata manapság is jó vezetőnknek bizonyul. Nem a régi gyakorlat felelevenítése tehát a cél, hanem a múlt tanulságai nyomán a jelenlegi gyakorlatunk elmélyítése, gyümölcsözőbbé tétele.

Első alkalommal a VIII. századból ránk maradt Sacramentarium Gelasianumban találjuk meg a nyilvános vezeklők penitenciatartási rendjét, amely aztán egészen a XX. századig része marad püspöki szertartáskönyveinknek.

 

A nyilvános vezeklők

A nyilvános vezeklőkről sokaknak először a nyilvános gyónás jut talán az eszükbe: a megtévedt bárány kiáll a közösség elé, és szemlesütve elmondja, mit s hogyan vétkezett, majd a közösség vezetője vezeklést ró ki rá. A valóságban ilyet sohasem ismertek az első keresztény századokban. A nyilvános vezeklők nyilvános, „köztörvényes” bűnökért vállaltak elégtételt. Ezek közé tartozott a hittagadás, a gyilkosság, a magzatelhajtás, a prostitúció, vagy pedig a nyilvánossá vált házasságtörés. Nem tartoztak ide a „szív bűnei”, sem a kisebb titkos bűnök, lopott csókok, stb. A vétkesnek legtöbb esetben világi büntetésen is keresztül kellett esnie, börtönt, botozást, kalodát, stb. elviselnie. Azonban ezek után sem érezték úgy, hogy elég lenne egy fülbe való gyónás, valami jelképes elégtétel. A bűnös, mint az egy Test, Krisztus tagja nem csak a közrend, közerkölcs ellen vétett, hanem megsebezte az egész közösséget. Bűne nem egyszerű magánügy, hanem az egész közösség fájdalma. Ugyanakkor a bűnös ember nem rendezheti maga erejéből viszonyát Istennel. A megbocsátó Isten elé a közösséggel együtt lép, a „szent” nép kéri számára az irgalmat. A közösség tehát nem csak mint sértett szerepel itt, hanem sokkal inkább mint közbenjáró. Hasonló közbenjárásra találunk példát a keresztényüldözések századaiban, amikor a bálványoknak áldozó elbukottakat az üldözés elmúltával a kínzások között is kitartó hitvallók veszik vissza az egyházba, saját igaz életük érdemeinek árán.

 

A nyilvános vezeklés rendje az első évezredben

A IV. századtól, a konstantini fordulat után nagyszámú keresztényt találunk már az Egyházban. A tömegben különféle indítékkal különféle emberek vannak, a nagy számok törvénye szerint bűnösök is (a szó fent kifejtett értelmében). Szükségessé vált, hogy e nyilvános bűnösök számára intézményes vezeklési rendet dolgozzanak ki.

A vezeklésre jelentkezőket korábban nagyböjt első vasárnapja utáni hétfőn, majd a VII. századtól Hamvazószerdán fogadták a templomban. Itt anélkül, hogy bűneiket hangosan felsorolták volna, a püspök elé álltak, aki felvette őket a vezeklők közé. Szőr ruhába, vagy pedig egyszerű zsákvászonba öltöztette őket, fejükre hamut szórt és közölte velük a penitenciát. Ez különféle lehetett a bűnök súlyától függően: böjt, zarándoklat, stb. A vezeklőket végül kivezették a templom ajtaján kívülre, jelképesen megismételve a Paradicsomból történő kiűzetést. Eztán a nagyböjt alatt csak ott, a templom ajtajánál foglalhattak helyet és kérhették a misére igyekvőket, hogy imádkozzanak értük. Érdekes, hogy hamarosan az egész hívő közösség szolidaritást vállalt velük, és mindnyájuk fejére hamut szórt a püspök annak jeléül, hogy egyek vezeklő testvéreikkel, magukat sem tartják sokkal különbnek. A templomból való kiűzetés tehát nem valamiféle önelégült ujjalmutogatás volt, hanem sorsközösség vállalás.

 

A vezeklők visszafogadása

A negyven napos böjt, jócselekedetek, száműzött vezeklés után Nagycsütörtök délelőtt fogadták vissza e vezeklőket, hogy a Szent Háromnap szertartásain már teljes értékű hívőkként vehessenek részt. A püspök a templom kapujában fogadta őket, ahol kezükben meg nem gyújtott gyertyával térdeltek. A püspök buzdító beszédet intézett hozzájuk, majd bevezette őket a templom közepére. Ott leborultak, de a hívő közösség is velük együtt. Ekkor a diakónus állt föl, és nevükben beszédet intézett a püspökhöz, amelyet szépsége és tanulságai miatt érdemes hosszabban idéznünk.

A diakónus védőbeszédjének margójára

Folytonosan Isten jelenlétében élünk, jósága és kegyelme sosem hiányzik. Ám mégis vannak különös idők, amikor a megváltást jobban átéljük. Ilyen az év folyamán a Húsvét, amikor Jézus megváltó halálát és feltámadását ünnepeljük. Ez az az alkalmas idő, amikor megszólítja a diakónus a főpapot: mozdítson valamit a földön a megváltás érdekében, oldozza fel ezeket a bűnbánókat. A Húsvét az újjászületés, vagyis a keresztség ünnepe is, ami még nyomatékosabb indoklás a bűnbocsánatban. A beszéd első felét áthatja ez a párhuzam: amint a keresztségben újjászülettünk, úgy szeretnének ezek az elbukott emberek is újra kezdeni, Isten kegyelméből, Vele kiengesztelődve. A szőlőskert példájával: újat is kell ültetni (keresztség), de a régieket is meg kell gyógyítani (bűnbocsánat). A keresztség vize minden bűnt lemos, hasonlóképpen a bűnbánat könnyei is.

A keresztség és a bűnbánat párhuzamában felmerül a hívő közösség szerepe: ahogyan a keresztségkor az új tag befogadásán örvendezünk, úgy a bűnbánók visszafogadása is boldoggá tesz minket. Mert az újjászületés is növeszt bennünket, de a megtérőkkel is gyarapszik a közösség.

A nyilvánosság (nem a médiáké, hanem a hívő közösség nyilvánossága) az egész beszédben nagy szerepet kap. A vezeklőket a templom (ecclesia, Egyház) közepére (latinul ölébe) vezették, majd a diakónus említi, hogy „az Egyház imádkozó színe előtt” kérik a visszavételüket. Bűnbánatukat és vágyakozásukat a megbocsátásra a továbbiakban szentírási részeket idézve adta elő a vezeklők szószólója.

A vezeklők fölött ezután a püspök még egy buzdítást mondott az erényes életre, majd pedig meghirdette Isten bűnbocsánatát a megtérőknek, akiket ekkor talpra állítottak, kezükben pedig meggyújtották a gyertyákat annak jeléül, hogy eddig a hitben halottak voltak, de most újra életre támadtak.

A szertartás a közös szentmisével folytatódott, ahol a hívő közösség „meggyógyult” tagjaival együtt vett részt a teljes communióban, a szentáldozásban.

 

Magánbűnök – láthatatlan bűnbánat

Ma talán elborzadunk, belegondolva a vezeklők helyzetébe, milyen lehetett a közösség pillantásainak kitéve állni a templomban. Ám a vezeklőkkel együtt a hívek, sőt a püspök is leborultak, együtt élték át bűnösségüket és kérték Isten irgalmát. Gyakorlatukat folytatva hintünk mi is a középkor óta hamut a fejünkre Hamvazószerdán. Egyre több ma azoknak a száma, akik nem érzik bűneiket bűnnek, titokban sem akarnak vezekelni, a bűnt bűnnek nevezve attól megszabadulni. A magánügynek tekintett bűnök azonban a közösséget láthatatlanul is rombolják. A II. Vatikáni Zsinat szeretné a bűnbánat közösségi jellegét újra előtérbe állítani. 1300 évvel ezelőtt ez már sikerült. Nem hozhatnánk belőle magunkkal a mának, elődeink írott hagyományának megnyílt kapuján keresztül?