Érdekes megfigyelni az egyházban és az egyház körül végbemenő vitákat és eszmecseréket: egyrészt folyton azt halljuk, hogy manapság nem szeretünk a bűnről beszélni, másrészt viszont nagyon is sokat beszélünk a bűnről – hiszen maga a kijelentés is, hogy nem szeretünk a bűnről beszélni tulajdonképpen a bűnről szól.

 

Mi az oka ennek:

Biztosan van valami köze az általános társadalmi pszichológiának, hiszen abban élünk mi is, akár tetszik, akár nem, ennek a társadalomnak vagyunk a tagjai, és végletesen veszélyes volna abban a tévhitben ringatnunk magunkat, hogy ránk nem hatnak a társadalmi erők.

De ugyanakkor igaz az is, hogy mások vagyunk, hogy nagyon fontos, sőt, lényeges különbség van köztünk és a körülöttünk élő között, mert mi tudatosan keresztények vagyunk, és anélkül, hogy bárki fölött ítéletet mondanánk, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy társadalmunk zöme nem az. Ha tehát mind egyházunkon belül, mind az egyházzal foglalkozó kívülállók értékelésében egy bizonyos ellentmondást vagy kettősséget találunk a bűnnel kapcsolatban, akkor az nyilvánvalóan a hitünkkel, az egyház tanításával illetve hagyományával van valami kapcsolatban.

Az igazság az, hogy a katolikus egyház egy új reformáció kellős közepében van. Ennek eddig a legfeltűnőbb és legjelentősebb megnyilvánulása a második Vatikáni Zsinat volt, a megújulásnak azonban ez sem a kezdete, sem a vége. Erről külön lehetne (és talán kellene is) legalább egy egész napon át beszélni, most legyen elég annyi, hogy maga az a tény, hogy beszélnünk kell a bűnről és irgalomról, mert ez a két téma nem kristálytiszta mindenki előtt, azt mutatja, hogy változás és útkeresés szakaszában találjuk magunkat.

Az egyházban most végbemenő megújulás, reform, forradalom, vagy nevezzük aminek akarjuk, igen mélyen szántó és a legalapvetőbb dolgokra is kiterjed. Nem arról van szó, hogy kétségbe vonnák a hittételek igazságát, hanem átértékelik azok megértését, magyarázatát, a hittitok (misztérium) megközelítését, hogy összhangba hozzák a mai keresztény ember gondolkozásával és a világról alkotott képével.

Ebből a folyamatból nem maradhat ki magáról az Istenről alkotott képünk sem, hiszen ez mindennek az alapja. Az átértékelés nem jelenti azt, hogy mindent kidobunk ami volt, és helyette valami egészen újat találunk ki, hanem azt, hogy mai ismereteinkkel  – felhasználva az utóbbi évtizedek tudományos eredményeit –,  visszamegyünk az eredethez, elsősorban a Szentíráshoz, és megnézzük, tulajdonképpen mit is mond; próbáljuk jobban megérteni, hogy az eredeti író  – és rajta keresztül Isten –  mit akart kinyilvánítani a két-három ezer évvel ezelőtti nyelven és jelképeken keresztül.

A bűn és irgalom meghatározása  – vagyis mi a bűn és mit tartunk bűnnek, illetve mi az irgalom –  elválaszthatatlanul összefügg az Istenről alkotott képünkkel, sőt szinte teljesen függ tőle.

 

ÓSZÖVETSÉG

Az Ószövetségben az Istenkép elsősorban a törvényadó és bíró képe. Az igazság kedvéért pontosabban azt kell mondanom, hogy az ószövetségi képet általában úgy értik és értették, hogy Isten a törvényadó és bíró, annak ellenére, hogy ez nem teljesen helyes értelmezés. De gyakorlatilag ez volt az Istennel való viszony maghatározása.

Isten kiválasztotta a zsidó népet, megadta a törvényeit (nemcsak a tizet, hanem több százat) és a törvények megtartását tette a népéhez való tartozás feltételévé: aki megtartja a törvényt a néphez tartozik, aki nem, azt ki kell közösíteni: vagy úgy, hogy szó szoros értelemben ki kell űzni a táborból a vadonba, vagy senki sem beszélhet velük és senki sem léphet a házukba, mint Jézus idejében tették a vámosokkal és egyéb nyilvános bűnözőkkel, vagy egyszerűen úgy, hogy halálra kövezik.

A törvény megszegése mindig valami tisztán meghatározható cselekedet, ami aztán annak a jele, hogy valaki nem tartozik Isten népéhez. Így lehet „véletlenül” is bűnözni, anélkül, hogy akarnánk, sőt, úgy is, hogy egyáltalában nem vagyunk tudatában annak, hogy valami hibát követtünk el. Ezért volt szükség a bűn-bakra. Minden évben kiválasztottak egy fekete kecskebakot, a főpap kézrátétellel, mintegy ráruházta a közösség tagjai által az év folyamán tudatlanul elkövetett bűnöket, aztán kizavarták a vadonba. Ennek más jelentősége is volt, hiszen, ha nem közösítették volna ki a bűnözőt maguk közül, akkor a közösség maga is megszegte volna a törvényt, és megszűnt volna Isten népe lenni. Ezzel próbálják a farizeusok és írástudók megfogni Jézust, amikor eléje hozzák a házasságtörő asszonyt.

Bűnért  – törvényszegésért –  elégtétel, büntetés jár, mert a törvény a rend alapja, meghatározza az embernek Istennel való viszonyát, de csak a népéhez való tartozáson keresztül és ezért szabályozza a társadalom felépítését és működését is. Ha elemezzük Jézus perét a Nagytanács (Sanhedrin) előtt, elitélésének oka csak felszínesen vallásos. A Nagytanács többségét alkotó Szadduceusok tulajdonképpen attól félnek, hogy ha Jézus túl népszerű lesz, felbomlik a rend és a rómaiak megtorlása következik: Ezért mondja Kajafás „Jobb, ha egy ember hal meg a népért” (Jn. 18-14)

Az Ószövetségnek ilyen értelmezésében nehéz meghatározni, mit jelent az „irgalom”. Ez a szó alapjában a görög „eleison” és latin „misericordia” Szentírás fordításokból jön, a héber megfelelőjét „hesed” nem lehet ilyen könnyen fordítani, inkább nyájasságot, szívességet, a szövetség alapját képező szeretetet jelent. Következménye az, hogy Isten mindig újra alkalmat ad az elégtételre, hogy úgy mondjam, türelme sohasem fogy el, még akkor sem, ha az ember bűne vagy bűnössége miatt haragara gerjed (lásd: Abrahám alkudozását Szodománál).

Valamivel könnyebb a bocsánat fogalmát meghatározni. A bűnnel jár a bűnösség állapota; az angol „guilt” ezt jobban kifejezi: nem pusztán bűntudatot jelent, hanem a vele járó felelősséget és jóvátételi kötelezettséget is magába foglalja. A bűnnek és a bűnösség állapotának eltörlése létfontosságú ügy az Ószövetségben, mert az Istennel való közösség életadó az Ószövetség emberének.

Mivel maga az élet, és az Istennel való közösség Isten ajándéka – valami, amit Isten a maga jóságából, jószántából adott, minden kiérdemlés és ár (viszontszolgáltatás) nélkül, a bűn által megszakított közösség helyreállítását is csak Isten tudja végrehajtani.

Itt nagyon meg kell különböztetnünk azt, hogy mit is mond igazán a Szentírás, attól, ahogyan azt általában értelmezték, sőt értelmezik sokszor még ma is.

A Leviták és a Számok könyve (vagy régebbi nevükön Mózes 3. és 4. könyve) a szertartásos elégtételek egész rendszerét írja elő. Ennek a célja azonban nem a szándékosan elkövetett bűnökért való jóvátétel; ezekre NINCS jóvátétel. A Számok könyvének 15. fejezete ezt egészen nyilvánvalóvá teszi; különösen a 30-36. vers:

Ez bizony kemény ítélet; annyira kemény, hogy még az ószövetségi átlagember, sőt az írástudók és szaktekintélyek jó része sem volt hajlandó lenyelni és az a hit, illetve gyakorlat terjedt el el, hogy az egyes kihágásokra előírt áldozatok és cselekedetek automatikusan megszerzik a bűnbocsánatot.

 

ÚJSZÖVETSÉG

A Jézus által kinyilatkoztatott új viszony Istennel gyökeresen más, mint az ószövetségi. Persze nem arról van szó, hogy az, amit az Ószövetségben Istenről megismertünk helytelen vagy téves, hanem egyrészt az ószövetségi kinyilatkoztatás nem teljes (hiszen, ha teljes volna, nem lenne szükség az Újszövetségre), másrészt az ember nem értette meg, hogy Isten mit mond magáról, vagy jobban mondva félre értette, félremagyarázta azt.

Mikor Jézus bemutatja Istent, nem a törvényhozó. nem a bíró, igazság szerint még nem is az „Atya” áll előttünk, hanem „Abba” – az Édesapa, az apuka, aki  – János levelének szavaival élve –  maga a szeretet. Isten nem azért szeret bennünket, mert jók vagyunk és kiérdemeltük a szeretetét, ő azért szeret, mert Ő jó, mert ő a szeretet. Amikor törvényeket ad, az nem azért van, hogy elválassza a jókat a rosszaktól, a népéhez tartozókat az emberiség többi részétől, hisz ő minden embert egyformán szeret. Az ő törvénye útmutatás, hogyan élhetünk boldogan, békességben és szeretetben. Ha nem tartjuk meg törvényeit, nem büntet minket – önmagunkat keverjük bajba, mert nem követjük az útmutatást. Egy barátom mesélte, hogy a kislánya úgy négy éves lehetett, mikor egyszer főzött, s a kicsi ott lábatlankodott mellette. Többször figyelmeztette, ne nyúljon a kályhához, mert nagyon forró és ha hozzáér, az nagyon fájdalmas lesz. Egyszer, mikor elfordult, a kislánya hirtelen rátette a kezét a vörösen izzó lapra. Az eredmény persze egy nagy sikoltás – ez várható volt. De nem várta, hogy ezután a lánya bömbölve rohanjon ki a konyhából: apu gyűlöllek! Azt hitte a kis szerencsétlen, hogy az apja büntette meg, mert nem engedelmeskedett neki.

Nem így bánunk gyakran mi is Istennel: Ő megmondja. mit kell tennünk, hogy boldogok legyünk és mit ne tegyünk, mert az rossz nekünk; mi nem törődünk vele, nem tesszük, ami jó nekünk, azt tesszük, ami nem jó nekünk, aztán Istenre kenjük, hogy ő büntet bennünket.

Isten ABBA, az apukánk, a mindent megbocsátó édesapa. A tékozló apa. Nem tévedtem; szerintem a példabeszédnek rossz címet adtunk, hisz nem a tékozló fiúról szól, aki elveri apja vagyonát (ami a jog szerint még nem illette meg őt, amit eltékozolt, az az apja vagyonának fele része volt). A példabeszéd az apáról szól, aki tékozolva pazarolja kiapadhatatlan szeretetét mindkét fiára, és mindkettőt szabadon hagyja abban a reményben, hogy tőle megtanulnak szeretni. Fontos, nagyon fontos Isten megértéséhez gondosan meghallgatni a példabeszédet, nem csak felületesen „azt hallani, amit hallani akarunk”.

Az apa bocsánatának nem feltétele a fiú visszatérése. Hallgassuk csak meg, mit mond a példabeszéd: „Apja már messziről észrevette és megesett rajta a szíve. Eléje sietett és a nyakába borult”. Hogyan vette volna észre az apa, amikor a fiú még messze volt, ha nem figyelte volna az utat, várva, vágyva, remélve, hogy a fiú visszajön. Aztán, mikor a fiú elkezdi az előre betanult mondókáját Apám, vétkeztem ellened... az apa nem is hagyja befejezni. Az apát egyáltalán nem érdekli a fiú bocsánatkérése, mert nincs rá szükség – ő már régen megbocsátott a fiúnak. A visszatérés nem arra kellett, hogy az apa megbocsásson, hanem arra, hogy a fiú újra elfoglalja a családban a helyét, amit ő hagyott el, amiből senki sem rekesztette ki őt, legkevésbé az apja.

Az Újszövetség alapja nem a törvény, hanem a szeretet. Ez az egyetlen parancsolat, amit Jézus adott: úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket. A keresztény értelemben vett bűn tehát ennek a parancsolatnak a megszegése. Hogy ezt jól megértsük – vagy helyesebben, hogy ezt jól, helyesen értsük, ahhoz értenünk kell, mit jelent keresztény értelemben az a szó, hogy „szeretet”. Magyarul meg tudjuk különböztetni a szeretetet és a szerelmet – angolok, franciák például ugyanazt a szót használják, mindkettőre. A görögök ezen a téren szerencsésebbek voltak: nekik hét szavuk volt a „szeretetre”.

A keresztényi szeretet szava az Újszövetség görög eredetijében az agapé. Ennek pedig nagyon is pontosan meghatározott jelentése volt: agapénak nincs köze az érzéshez – hiszen az érzéseimnek nem vagyok ura, nem tudom akarni, hogy így vagy úgy érezzek. Az Agapé egy tudatos elhatározás, hogy a másik, a „TE” számomra fontosabb lesz, mint önmagam, függetlenül attól, mit érzek irányában vagy ő mit tesz, hogyan viselkedik, és viszonozza-e szeretetemet vagy sem. Ezért tudja Jézus a követői számára kötelezővé tenni, hogy szeressék  – szeressük –  ellenségeinket.

Ezt a szót használja János az evangéliumában, Jézus hívőkért való imájának befejező részében: „megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen és én is bennük legyek” (Jn. 17-26). Ahogy János agapé-ról beszél első levelében, amikor azt írja: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya” – vagy magyarosabban: nézzétek, mennyire szeret minket édesapánk, (1Jn. 3.1) és ugyanebben a levélben, a híres leírásban „az Isten szeretet”, az Isten agapé, az Isten alapvető természete, hogy szabad akaratából és tudatos elhatározásából többet törődik a „másik”-kal, a „te”-vel, tehát mivelünk, mint önmagával.

Ennek az agapé szeretetnek az ellenkezője nem a gyűlölet, mert az csak érzés, hanem az önzés, mert az tudatos döntés, hogy én vagyok a fontosabb, hogy én jövök először. Ez a keresztény értelemben vett minden bűnnek az alapja.

Ezt nem lehet véletlenül vagy tudatlanul elkövetni. Az egyház mindig is azt tanította (amit még valamikor régen a hittanban tanultam): a bűn tudva és akarva ellenszegülni Isten akaratának. Tudva: tudnom kell, mi Isten akarata és tudnom kell, hogy az én akaratom az isteni akarat ellen van; és akarnom kell, tehát szabad elhatározás kell hozzá. Így a bűn tulajdonképpen nem az, amit teszek, nem cselekedet, hanem magatartás; bár tudom Isten mit akar, a saját akaratom fölébe helyezem – én jövök először.

 

A bűn nem kis dolog

Az ilyen bűn nem kis dolog. Az első századok keresztényei így értették a bűn fogalmát, és ezért nagyon is komolyan vették. Nem minden hiba volt bűn, hanem csak az Istennel való szeretetviszony tudatos és szándékos megszakítása: a hit megtagadása (az üldözések idején), tévhit terjesztése, szakítás a közösséggel, vagy a keresztény életrendnek alapvető megtagadása, tehát gyilkosság vagy házasságtörés. Az engesztelődés pedig lényegében abból állt, hogy a vezeklőt újból átvezették a hittanon, mintha újból felkészítenék a keresztségre, mert úgy érezték, hogy aki valóban megértette a megváltás és az isteni szeretet gondolatát, az egyszerűen nem lenne képes arra, hogy azt eldobja magától, tehát bizonyos fokig a közösség is felelős azért, ami történt, mert nem jól készítették elő az illetőt a keresztségre.

Az eszükbe sem jutott, hogy itt valami olyasmi történt, amiért Isten megszűnne szeretni.

Isten nem változik meg azért, mert elvetem a szeretetét. Tulajdonképpen végtelen pimaszság lenne azt gondolnom, hogy Isten magatartása a tetteimtől függően változik, hogy Isten megtagadná a saját természetét, mert én megtagadtam azt (hiszen gondoljátok csak meg, ha mi Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, akkor a mi természetünk is az agapé – de ez egy másik napra tartozik). Isten mindig a szeretet, és  az égvilágon bármit is teszek, a legeslegkisebb mértékben sem vagyok képes csökkenteni a szeretetét.

Kérdés természetesen, hogy akkor Isten miért engedi a bűnt? Ennek megértéséhez megint vissza kell mennünk a szeretet fogalmához. Agapé szeretetet nem lehet kényszeríteni, csak szabadon adni. Ha tehát Isten azt akarja, hogy szeressek, akkor szinte kénytelen szabadnak teremtenie engem. A szabadság pedig szükség szerint magába foglalja, hogy tehessem az ellenkezőjét is annak, amit tőlem akar. Így, ha Isten azt akarja, hogy szeressek, akkor szabadnak kell lennem ahhoz is, hogy ne szeressek - azaz, hogy bűnözzek.

Hogy állunk a bűnbocsánattal? Nagyon jól. Minden bűnünket már eleve megbocsátotta az Isten. Nemcsak azért, mert ő a végtelen szeretet, mert az is igaz, hogy ő a végtelen igazságosság is. De nem hisszük-e, hogy Jézus áldozata tökéletes: Nem hisszük-e, hogy ő megváltott, azaz teljesen, maradék nélkül „kifizette” mindazt, amivel „tartozunk”? Nagyon tanulságos nemcsak elolvasni, hanem elmélyedni is a zsidókhoz írt levélben.

Ennek ellenére azonban nehezen hisszük el, hogy Isten ennyire szeret minket. Tulajdonképpen még mindig az Ószövetség Istenében hiszünk és mindenképpen valamilyen engesztelést akarunk Jézus áldozatához tenni. Ez részben emberi természet: ami biztos, az biztos; nem árthat egy kis hízelgés Istennek azáltal, hogy valamit magamra vállalok, lehetőleg valami kellemetlen. Vezeklek.

A baj ezzel azonban az, hogy az ilyesmi egyrészt nem segít, másrészt egyáltalán nem kell Istennek. Nem segít, mert a bűn  – ha helyesen értelmezzük, tehát ha valaki tudva és akarva ellenszegül a mindenható, teremtő és szerető Isten akaratának –  az olyan rettenetes, hogy azért semmiféle „kiengesztelés” nem érhet fel.

 

Mit tehetünk

Itt megint bajunk van a nyelvvel, hiszen ha magyarul olvassuk a Szentírást, sokszor találkozunk a „bűnbánat” kifejezéssel. Pedig a görög eredetiben szó sem esik ilyesmiről. A „metanoia” szót fordítják így, ami megtérést jelent – legközelebb talán a „pálfordulás” áll hozzá. Arról van szó: felismertem, hogy rosszat tettem, illetve, hogy életem rossz irányban halad (emlékezzünk arra, hogy a bűn nem egy cselekedet, hanem egy magatartás, attitude) és ismerve Isten jóságát és szeretetét, vissza akarok térni hozzá. A tékozló fiú apja megbocsátott neki, mielőtt hazajött, talán már mielőtt egyáltalán elment volna, de abból a fiúnak semmi haszna sem volt addig, amíg vissza nem tért a családjához. Isten megbocsátotta önzésemet  – a bűnömet –,  de abból semmi hasznom sincs, ha továbbra is önző vagyok. És itt különösen veszélyes az engesztelés gondolata, hiszen ennek célja az, hogy ÉN megszabaduljak bűnöm következményétől, tehát ha talán nem is önző, de legalább is saját magammal törődő magatartás. Isten pedig azt akarja, hogy felejtkezzünk el önmagunkról és törődjünk a másikkal.

Ugyancsak bajunk van az „irgalom” szóval. A görög „eleison” inkább megsajnálást jelent, mint amit mai nyelven irgalom, irgalmazás, vagy méginkább kegyelmezés alatt értünk. Az Újszövetségben ez leggyakrabban akkor hangzik el, amikor valaki gyógyulást vagy gyógyítást kér, vagy magának, vagy másnak. Segítség kérés ez, nem pedig a bűntudat beismerése, vagy a büntetés elengedésének kikönyörgése. Tehát, ha azt mondjuk, hogy Isten irgalmas, vagy kérjük, hogy irgalmazzon, azt kérjük, gyógyítsa meg a sebet, a megbántást, isteni természetünk megsértését önmagunkban és azokban, akiket a mi bűnünk érintett. Isten annyira szeret, hogy nem csak megbocsátotta bűnömet, de meg is gyógyít, újra képessé tesz arra, hogy az ő barátságában, az ő akarata szerint éljek.

Bocsánatot nem kell kérnünk Istentől, mert ő már megbocsátott; de Uram Isten, mennyi segítségre van ahhoz szükségem, hogy Istenbe bízva az ő akarata szerint éljek – teljesen, mert máskép nem lehet.

Gondoljátok csak el, mennyi minden megváltozna a világon, ha valóban eszerint a hit szerint élnénk! Micsoda örömünnep lenne minden vasárnap, micsoda ujjongó ünneplés lenne minden szentmise, ha valóban, szívünk-lelkünk legmélyén meg lennénk győződve róla, hogy Jézus teljesen, tökéletesen megváltott, hogy nem tartozunk Istennek mással, minthogy élvezzük, igazán élvezzük, éljük az ő jóságát; milyen közel hoznánk a mennyországot a földhöz, ha mi  – mind az egy milliárd katolikus –  elfogadnánk, hogy nem kell magunkról gondoskodnunk, mert Isten gondoskodik rólunk, és csak annak élnénk, hogy a másikról, testvérünkről gondoskodjunk; ne magunkat, hanem őt szeressük! Egy nagyon okos ember azt mondta, hogy a gonosz a világban nem más, mint a jónak, a szeretetnek a hiánya. Mit gondoltok, mi lenne, ha ahelyett, hogy állandóan küszködünk a rossz ellen, arra összpontosítanánk minden erőnket, hogy jót tegyünk és a jót – vagyis Isten országát építsük!