Az Ószövetség Istenét gyakran próbálják úgy beállítani, mint egy szigorú és kérlelhetetlenül igazságos Bírót, aki előtt a bűnös embernek reszketnie és félnie kell. Az isteni igazságosságról és ítéletről szóló bibliai kijelentések sokakat szinte megbotránkoztatnak, és nem hajlandóak az azokkal kapcsolatos bibliai képekkel szembesülni.

A próféták igehirdetésében gyakran találkozhatunk az igazságos Istennel, aki ítéletet tart a népek és az egyes ember felett is. Az ítéletnek és a büntetésnek az oka szerintük az ember bűnös alapmagatartásában keresendő. Az Istennel való szembeszegülés és a tőle való elpártolás nem maradhat következmények nélkül. Az Istennel szembeni engedetlenség, gőg, öntömjénezés és a hamis biztonságérzet olyan erősen befolyása alá vonja a bűnöst, hogy szinte hiábavalónak tűnik bármilyen igyekezet, amely a változásra irányulna. Az ember alapvetően üdv nélküli helyzetben van, bár lehetősége van arra, hogy döntést hozzon. Ezt fogalmazza meg a Jer 22, 1–5 Júda királya és az Iz 1, 19 az egész nép számára: vagy jog lesz és igazságosság, amelynek következménye az üdvösség, vagy pedig bekövetkezik az ítélet és büntetés.

Mivel a próféták meglátása szerint az emberen a bűn uralkodik, ezért büntető ítéletet hirdettek a nép számára. Ez nem váratlanul érkezik el, hanem sok intés, figyelmeztetés és sorscsapások előzik majd meg. Amennyiben ezek hasztalanok, bekövetkezik a keserű vég, amely elől senki sem menekülhet. Az ítélet leírásában az egyes próféták különböző formákat alkalmaznak: természeti katasztrófa, pusztító háború, száműzetés, káosz jelezhetik annak bekövetkezését.

Különleges figyelmet érdemel a prófétai igehirdetésben az ítélet napjának említése, amely az Ószövetségben a „Jahve napjaként” (jóm JHWH) szerepel. Ez a kifejezés az eljövendő nagy ítéletnapot jelöli meg, amelyen Isten láthatóan megjelenik, és Izraelt vagy a népeket jobbjára emeli. Ama napot a bosszú (Iz 34, 8), a szerencsétlenség (Jer 17, 16), a romlás (Jer 46, 21), a megpróbáltatás (Jer 50, 27; Mik 7, 4) napjának, vagy egyszerűen „a napnak” (Ez 7, 7) is nevezik. Jahve napja várásának az Ószövetségben hosszú története van. A régebbi hagyomány szerint ezen a napon, Jahve napján, hatalmas fény fog felragyogni, mert Jahve az ő csodálatos ragyogásában lesz láthatóvá; ehhez csatlakoznak még a teofánia (=Isten–megjelenés) szokásos kísérőjelenségei. A nép úgy várta ezt a napot, mint dicsőséges és boldog eseményt, mikor Izrael ellenségeit katasztrófa sújtja, de számára a Jahve–teofánia üdvösséget hoz.

A próféták másképp festették le ennek a napnak következményeit. Szofoniás azt hirdette, hogy Jahve napja a bűnös Izrael számára nem üdvösséget, hanem sötétséget (=ítélet, szerencsétlenség) jelent:

„Közel van már az Úr napja, közel bizony, hamarosan elérkezik.
Mily szörnyű kiáltozás az Úr napján! Mintha harcos hallatna csatakiáltást.
Az a nap a haragnak a napja, a szorongatásnak és a gyötrelemnek a napja,
A pusztításnak és a fosztogatásnak a napja,
A sötétségnek és a homálynak a napja.
Veszedelmet hozok az emberekre, botorkálnak majd, mint a vakok.
Vérük kiloccsan, mintha por volna, holttestük, mintha szemét.
Ezüstjük, aranyuk nem mentheti meg őket.
Az Úr haragjának napján, féltékenységének tüzében elpusztul az egész föld,
Mert megsemmisíti, kiirtja a föld minden lakóját.”
(Szof 1, 14–15. 17–18)

Izajás szerint a Jahve napján történő, ragyogással teli teofánia Júda romlását fogja eredményezni, úgyhogy a büszke és gőgös ember elpusztul műveivel együtt (Iz 2, 12–19).

Ehhez a fenyegetéshez csatlakoztak a fogság utáni próféták, akik a Jahve napjáról alkotott elképzelést eszkatológikusan (=a végidőre vonatkoztatva) magyarázták. Miután a fenyegető büntetést Júda pusztulásában és a fogságban beteljesülni látták, az előttük álló végidőben új üdvösséget vártak Izrael maradéka számára, illetve ítéletet az Isten–ellenes nagyhatalom részére, vagy végítéletet a népek fölött. Ezeknek a leírására szolgált többek közt Jahve napjának várása (Iz 13., 24., 34. f. és Joel). Ezután megkezdődik a világ alapvető átalakulása, amely ugyan nem a világvégét, de egy Isten–ellenes hatalom által meghatározott korszak végét jelenti. Ez az átalakulás a végítélettel egyetemben egy új végidőbeli világ megvalósulását készíti elő.

A próféták fokozatosan jutottak el arra a felismerésre, hogy az ítélet nem az, amit Jahve tulajdonképpen akar.

Amikor a prófétai igehirdetés szerves részeként szemléljük az ítélet hirdetését, akkor felmerül a kérdés, hogy a próféták csak és kizárólag az ítéletet hirdették-e. Ha mindezt a bibliai hagyomány egészében szemléljük, akkor láthatjuk, hogy a próféták által közvetített isteni üzenetnek elválaszthatatlan részét képezi úgy az ítélethirdetés, mint az üdvösség meghirdetése. Ahogy a próféták az isteni ítélet hírnökei voltak, úgy egyben a megmentő, gyógyító, megbocsátó és szabadító Isten üzenetét is hordozták. Isten ítéletét és irgalmasságát egyaránt megjelenítették Izrael történetében: Mindkettő jelen volt Izrael életében, de a történelem bizonyos időszakaiban másképp nyilvánul meg és más arányban van jelen az ítélet, és az üdvösség hirdetése is.

Az üdvprófécia kibontakozását történetileg három szakaszban szemlélhetjük:

a)   A korai időszakban az írópróféták megjelenéséig sokféle hagyományformával találkozunk Izrael történetében, amelyek közül az egyik éppen a korai üdvprófécia. Ennek kezdetén a különféle ígéretek állnak, amelyek a föld megszerzésére, az áldásra és a sokasodásra vonatkoznak. A Deuteronomiumban ezek az ígéretek egybeolvadnak az exodus-ígérettel, és feltételekhez kötött ígéretekké válnak.

b)   Az ítéletes prófécia kibontakozásának időszakában – Ámosztól Jeruzsálem 587-es pusztulásáig – az üdvösségre vonatkozó ígéretek csak részlegesek és behatároltak. Az egyes fenyegető prófétai mondások után azonban gyakran megfigyelhetünk ún. hozzákapcsolt üdvígéreteket. Ezek általában a jövőbeni üdvös állapot ábrázolásai, amelyekre jellemző, hogy a megváltozott jövőbeni valóság transzcendálja a jelen állapotot (pl. Iz, 2,4 vagy Iz 11,6).

Az ítéletes próféciában tagadhatatlanul megtalálható üdvösséghirdetéssel kapcsolatban felvetődik az autenticitás kérdése is. Vajon az üdvösséghirdetés magától a prófétától, esetleg tanítványaitól vagy netán a későbbi redakciós átdolgozásokból származik? Ennek a kérdésnek eldöntése minden esetben részletes vizsgálódást igényel.

Azt is fontos megemlítenünk, hogy az ítéletes próféták működésének idejében létezett ún. üdvprófécia is, amely kapcsolatban állhatott a királyi udvarral, vagy a templomi körökkel. Az 1 Kir 22-ben, ahol elsőként értesülünk az ítéletes próféták és az üdvpróféták közti ellentétről, Izrael királya, Áháb a prófétákon keresztül akarja megtudakolni Isten akaratát az arámok ellen tervezett háború kimenetelével kapcsolatban. Mintegy 400 próféta az ellenség legyőzését jövendöli meg a király számára. Először hozzájuk csatlakozik az ítéletet hirdető Mika ben Jimla is, de a király felszólítására, hogy csak az igazat mondja, vereséget jövendöl Izrael számára. Azok számára, akik a király jóindulatát keresve jövendöltek, Mika ben Jimla meghirdeti prófétai működésük végét, s ezzel kifejezi igényét a jövő kizárólagos megjövendölésére. Hasonlóképpen ítéli meg Jeremiás próféta is ellenfeleit, az ún. hamis prófétákat, akik minden bizonnyal kultuszpróféták lehettek (Jer 26,1 köv.).

Az üdvpróféciának a létéről tehát szinte csak az ítéletes próféták ellenük folytatott polémiájából értesülünk, de valószínűnek tarthatjuk, hogy működésük sokkal kiterjedtebb és pozitívabb volt, mint ahogy azt az ítéletes próféták beállítják.

c)   Az 587-es katasztrófa megerősítette az ítéletes prófécia igehirdetésének valóságát, és ezzel bebizonyította az udvari üdvprófécia tévedését. A prófétai igehirdetés ezen a ponton át kellett, hogy forduljon az üdvösség hirdetésébe. Ezekiel és Deutero-Izajás ennek az ítéletes próféciát követő üdvpróféciának a képviselői. Ezekiel maga is ítéletes prófétaként működött a babiloni fogságig, míg Deutero-Izajás igehirdetésében megerősíti az ítéletes prófécia igazát, s ehhez kapcsolja saját igehirdetését. Deutero-Izajás ugyanakkor megmarad az ítéletes próféták utódjának is, amennyiben meghirdeti az isteni ítéletet a népek és isteneik számára.

A fogság utáni időkben a prófécia már csak ritkán beszél ítéletről, és az eljövendő üdvösség kerül az igehirdetés előterébe, amelynek beteljesülése Isten népének engedelmességétől függ. Ebben az időben is felhangzik ugyan a népek elpusztítására vonatkozó ígéret (Iz 65), ugyanakkor azzal egy szinten a népek számára is felcsillan az üdvösség lehetősége (Iz 19). Ezzel megmutatkozik az az univerzalizmus, amellyel Isten az egész emberiség felé fordul.

A próféták mindig eljutottak arra a felismerésre, hogy nem az ítélet az, amit Jahve tulajdonképpen akar. Ezekiel ezt klasszikus módon fejezte ki: „Talán örömöm telik a bűnös halálában, s nem akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?” (Ez 18,23).

Így hát az ítélet nem elkerülhetetlen, amennyire nem megváltoztathatatlan a bűnös életmód sem. Emiatt vették észre a próféták az új üdvösség lehetőségét is: az ember lehetőségét, aki Jahve akaratát tökéletesen teljesíti, úgyhogy Jahve valóban uralkodik a világban.

Adva van az ember számára az üdvösség lehetősége is, amely az isteni irgalmasságból adódik. A próféták felismerik, hogy az igazságosan ítélő Isten irgalmasan viszonyul a bűnös emberhez. Az irgalmasság Istennek olyan tulajdonsága, amely alapvetően meghatározza az emberhez való viszonyát. Az Ószövetségben az irgalmasság kifejezés rendkívül gazdag jelentéstartalommal bír: a „rahamim”, „heszed”, „hén” héber szavak is ennek árnyalatai.

A „rahamim” a gyengédséget, erős kötődést jelöli — Isten is ezzel a szinte anyai gyengédséggel (rehem=anyaöl) viszonyul az emberhez.
A „heszed” arra utal, hogy Isten hűséges ígéreteihez, még ha az ember elpártol is tőle.
A „hén” elsősorban a kegyelmet, Isten jóakaratát fejezi ki, amellyel az ember irányában viseltetik.
Isten irgalmassága tehát abban a nyilvánvaló tényben nyilatkozik meg, hogy az ember engedetlensége és bűne ellenére nem taszítja el őt magától, hanem:
lehetőséget ad neki a megtérésre,
Ő maga avatkozik be az ember megmentése, megváltása érdekében.

A prófétai igehirdetésben Isten irgalmasságának különleges bizonyítéka, hogy a szent maradék nem pusztul el az ítélet által, hanem üdvösségben részesül. Ez a gondolat elsősorban a fogság utáni prófétáknál található meg, akik Izrael üdvtörténeti tapasztalata alapján fogalmazták meg a szent maradékról alkotott elképzeléseiket. Az isteni ítélet után életben maradtak számukra nem csupán szerencsés menekültek, hanem kiválasztott hordozói a jövendő üdvösségnek:

„Azon a napon a Seregek Ura lesz dicsőséges koronája
és ragyogó koszorúja népe maradékának.” (Iz 28, 5)

Mivel Isten irgalmassága már a jelenben hatékony, ezért az üdvösséget sem kell kivetíteni a távoli jövőbe — vélték a próféták. A prófétai igehirdetés mindig hamarosan megtörténő eseményekről szólt, a jövőről pedig csak azért beszélt, hogy utat mutasson a jelenre vonatkozólag. A próféták nem a távoli jövőt akarták megjövendölni, hanem a jelent formálni Isten akarata szerint. Üzenetük világos volt: az ember egzisztenciális „vagy–vagy” elé van állítva:
vagy megmakacsolja magát a bűnben és engedetlenségben,
vagy hagyja, hogy Isten irgalmassága felemelje és magához vonja.

Az ember szabadságában ott rejlik annak tragikus lehetősége, hogy a bűnt és a büntetést válassza, és megszakítsa az Istennel való közösséget. Ugyanakkor Isten irgalmassága állandóan új lehetőséget nyújt a megtérésre és a megváltás elfogadására is, s akkor az ember őszintén tudja imádkozni a Miserere–zsoltár szavait: „Könyörülj rajtam, Istenem, hiszen irgalmas és jóságos vagy, mérhetetlen irgalmadban töröld el gonoszságomat!” (Zsolt 51, 3)
 
 

Felhasznált irodalom:

Ahuis, F., Der klagende Gerichtsprophet, 1982.

Fohrer, G., Geschichte der israelitischen Religion, 1968.

Jenni, E.,/Westermann, C., Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament I-II, 1994.

Preuß, H. D., Theologie des Alten Testaments I, 1991.