A téma egyik gondolatindító kérdésén fennakadtam. Ami a megbocsátás előtti jóvátételről szólt. Ez túlságosan jogi ízű. Jézus inkább emberként szólítja meg a bűnöst sem mint a bűn elkövetőjeként. Gyógyítóként és nem bíróként közeledik hozzá.

Nézzük például a tékozló fiú példabeszédét (Lk. 15,11-32). A fiúnak az apjához való visszatérési indítéka nem valami magasröptű, aligha lehetne tökéletes bánatnak neveznünk, az apja mégis aggódva vár rá és megbocsátó öleléssel üdvözöli, még mielőtt elmondhatta volna az előre átgondolt megbánó szavait, és visszatérését ünneplő lakomához vezeti, ami miatt az otthon maradt fivére neheztel, de az apja ezt válaszolja:

Jézus tevékenysége egyezik ezzel a példabeszéddel. A házigazdájának a bűnös nő elfogadásáért adott magyarázatában, aki akkor érkezett mikor a asztalnál ültek és a lábánál sírt, elfogadást tanúsít, nem pedig bírálatot:

Ennek a résznek régi kézírásokban más változata is létezett. Egyes változatban: „az asszony nagyon szeretett, mert sok bűne bocsánatot nyert”, ahelyett, hogy  „az asszony sok bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett”, mint ahogy rendszerint értelmezik. Ez azt mutatja Jézus nem mondta, hogy az asszonynak „nagyon kell szeretnie” ahhoz hogy bocsánatot nyerjen (az egyik változat szerint: „az asszony bűnei bocsánatot nyertek, mert nagyon szeretett”), hanem az asszony szeretete volt a bocsánat nyerésének jele. Jézus nem bocsátkozik mély erkölcstanba. Csak megállapítja a látható tényt.  A 47. vers végén hasonlóan mondja: „Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.”, a szeretet a megbocsátás eredménye vagy, annak jele. Isten nem fukarkodik a megbocsátásával.

Jézus nem várt bocsánatkérésre, vagy jóvátételi ajánlatra a vámszedő Zakeustól. Lehívta a fáról és így folytatta:

Mindig meglehetősen fúrta az oldalam, mikor aggódtam ezekért a dolgokért, hogyan tudta odaadni Zakeus vagyonának felét, és még teljesen visszaadni csalásainak négyszeresét. A magyarázat egyszerű, Jézus nem kért teljes jóvátételt a megbocsátás előtt; csak jóakaratot várt el. Nem azzal kezdte Zakeussal vajon akarja-e a megbocsátást, hanem meghivattatta magát a házába és hagyta kibontakozni az eseményeket.

Ha így történt, akkor úgy tűnik nem tartotta fontosnak a „feloldozás szavakba öntését”. Nincs feljegyezve, hogy a bűnösöknek ismételgetné „bűneid bocsánatot nyertek” vagy „megbocsátok neked”. A fenti „bűnös asszony” esetében sokkal hangsúlyozottabban mutatja ki a megbocsátás tanújelét: az asszony szeretetteljes viselkedését. Zakeus válaszát hasonlóan kezelte: meghivattatta magát Zakeus házába, Zakeus elfogadta és Jézus emlékeztette a kifogást emelő körülállókat „hiszen ő is Izrael fia … üdvösség köszöntött erre a házra”

Egy alkalommal azt mondta „bocsánatot nyernek bűneid”, Máté szerint (Mt 9.2-7):

de ez szintén a gyógyítással volt összefüggésben. Az ember bénasága gyógyításra várt, de egy mélyebb probléma is volt (nem tudjuk milyen bűnei voltak), melyet a bénaság gyógyítása előtt kellett megoldani.

Jákob kútjánál gyengéden vezette rá az asszonyt helyzetének belátására és életének megváltoztatására. Jn 4,5-30 versekben nincs feloldozást kifejező szó, de a megváltozás lényege, a gyógyulásra megnyíló út, az új növekedés benne van. A példákat tovább sorolhatnánk.

Ha azokra tekintek, akiket közismerten „iszonyú bűnösöknek” tartanak, egyre nehezebben látom őket gonoszoknak, akik „tudva és akarva” egyértelműen a gonosztettet választják, ahogy tanították nekünk a régi, II Vatikán előtti hitoktatásban. (Ami a tanoknak egy csodálatosan tömör megfogalmazása volt: egy eltérő korban el kell ismernünk az erényeit. A mai korosztály inkább azt bírálja ahogy azt használták.) Elég gonosztettet látok a következményével, de minél több elkövetőt látok, annál inkább úgy érzem, hogy betegek, szívükben, elméjükben és lelkükben súlyosan betegek. Találkoztam egy fiatalasszonnyal, aki látta férjének halálraverését, otthonának felégetését, fiának megtámadását, aki később belehalt sérüléseibe, őt magát összeverték és egy banda megerőszakolta, mikor új menedéket talált tovább kínozták, mert nem lelkesedett azért, hogy párt szólamokkal énekelje át az éjszakát azokkal, akik ezt tették. Az emberek, akikhez segítségért fordult, fenyegető telefonhívásokat kaptak - mindez sátáni, elismerem, de gyökereit egy borzasztó betegség terheli. Hallom a vezetőket, akik a rádióból és tv-ből gyűlöletüket okádva ösztönzik ezt, csak azt tudom mondani magamnak „ezek az emberek betegek”. Azt is felismerem, hogy ez a betegség milyen könnyen megfertőzhet engem is ha nem összpontosítok az Ő szeretetére és könyörületességére. Ennek a gyökeres betegségnek gyógyítására jött Jézus.

Róbert Mugabe-val, néhány cimborájával és lelkes rajongójával való személyes kapcsolatom alapján, a legjellemzőbb szó, ami eszembe jut róluk a „nagyzási téboly” (paranoia). Ez a meghatározása alapján betegség és nem bűn. Évekkel ezelőtt mindegyiküket tanítottam egy krajcáros hittan könyvből. Visszatekintve hatvan egynéhány évemre, csak egy vagy két emberrel akadtam össze, akiknél hajlok arra, hogy a róluk való ismereteim alapján gonosznak nevezzek. Ez az emberiségnek oly kis száma, hogy ez az egy illetve kettő vagy nem jellemző, vagy tudásom hiányossága miatt tévesen ítélem meg őket. Nem becsülöm le a gonosz tetteket, de a kis vagy nagy bűnösök a megítélésem alapján inkább betegek semmint gonoszok. Sőt a pszichoterápiának van egy sikeres iskolája, akik Szt. János örömhírének (evangéliumának) alapos tanulmányozásából vették ihletésük.

Ez azonban sem téged sem engem nem ment fel a felelősség alól. Bűneink talán inkább betegségeink és sebzettségeink következményei, talán korábbi élettapasztalatunkból jönnek, talán világra jövetelünk előttről, vagy szüleinktől és őseinktől, de felelőséggel tartozunk szellemi és lelki egészségünkért. Talán sokkal nehezebben élünk ezzel a felelőséggel, mint a test egészsége esetében, melyhez néha meglehetősen világosan, máskor viszont homályosan viszonyulnak. Az orvostannak a nyugati modelljéről beszélek, amely évszázadunkban a Földet uralja. Más kultúrák legalább részben megtartották az egység (holisztikus) nézetét, melyben az emberi test-szellem-lélek egyveretű egész.

Az eddigiek alapján remélem világos, hogy újrafogalmazom az eredeti bűnről alkotott hagyományos elképzelésünk. Elkövettük a gépies megítélés hibáját. Serdülő koromban jelentős hitbeli problémát okozott az ősember maradványok halálos fogszuvasodást mutató nyomairól szóló cikk olvasása - akkor azt gondoltam, hogy minden szenvedés, beleértve a halált is, a Bűnbeesés következménye, vagyis az első emberpár egy bizonyos engedetlenségének értelemszerű büntetése. Most csak azt tudom mondani, hogy az eredeti bűn egy tény, amely magyarázza a világunkban és életünkben megfigyelt mély rendellenességet, mely bizonyosan nem az Isten akarata. Talán a termodinamika 2. törvénye is ennek a rendellenességnek a következménye (az entrópiát a rendellenesség statisztikai mértékének tekintik, amely mindig a növekedés felé hajlik). A tudósok és teológusok véleménye megoszlik ezen a ponton.

Felelőséggel tartozunk mások és magunk lelki és szellemi egészségéért, amit nem tudunk hatásosan gyakorolni a gépies modell alapján, mely a bűnök egyértelmű jegyzékét tartalmazza, minden egyes tett büntetési mértékének megállapításával, ahogy Dante „poklában” is a kijáró büntetéseket automatikusan megkapták.

Így a cselekedetet azonosítjuk a bűnnel, holott tudjuk, hogy a bűn a szándékban van. Nem a cselekedet a bűnös (vagyis viseli a bűnösséget), hanem a cselekedetet végrehajtó ember szándéka. Sohasem bíráskodhatok a másik személy felett, akármilyen borzasztó tettet is követett el, ténylegesen csak Isten, vagy saját lelkiismerete ítélheti el. Csak saját bűnösségemet ismerhetem, vagyis saját lelkiismeretemnek a gonosz, vagy a kevésbé jó választását. Ha tudatában vagyunk ennek, akkor nem tarthatunk igényt arra, hogy bárki másnál jobbnak tartsuk magunkat, akárminek is vagyunk szemtanúja, amit a másik tett. A bűnnek és büntetésnek a gépies „szemet-szemért” értelmezése alábecsüli Istent és leértékeli az emberi akaratot és lelkiismeretet.

A gépies modell a bűnünket olyannak tekinti, mint egy gépben a működési hiba (minden bűn végső soron eredeti bűn). Erre rögtön azt gondoljuk: próbáljuk meg kijavítani. Vágjuk ki a bűnt és helyettesítsük egy erénnyel…, ha nem tudjuk megjavítani e felfogás és életmód keretein belül, akkor próbáljuk meg elhatárolódni tőle. „Az ördög tette, vagy egy rossz társaság vezetett bele”. Vagy lehet bármilyen ok, a bűnösségem nem tekintem részemnek. A jogi megközelítés gépies megközelítésre vezet, a bűneim gyökeres kiirtásához és az erények építéséhez, mely felfogás a késő középkorban keletkezett és leginkább olyan művekben figyelhető meg, mint Kempisz Tamásnak „Krisztus követése”. Ha becsületes vagyok, bevallom hogy mindig van problémám Jézus örömhírével (evangéliumával) kapcsolatban.

Ha elítéljük a nagy nyilvános bűnösöket, azt kell mondanunk, ők valamiben különböznek tőlünk. Amikor lelki szemünket kicsit szélesebbre tárjuk, magunkban is látunk belőlük valamit, amitől elhatároljuk magunkat. Egy tökéletesség után kutatunk, melyben mentesek vagyunk ettől a „külső” bűnösségtől. De ha mélyebbre megyünk ráeszmélünk a keresztény igazságra: a földi életünkben sohasem leszünk sikeresek ebben az igyekezetünkben.

A gépies modell másik problémája, hogy az újraalakításunk terhét határozottan saját gyenge emberi vállunkra helyezi, ahelyett, hogy ott lenne, ahol kellene, Krisztus vállán. Ez a keresztjének súlya. (Itt mellőzöm a részesedésünk teológiáját. Ugyan részesedünk belőle, de mégha van is kitartásunk, az Tőle származik és ez a modell ennek figyelmen kívül hagyására hajlik.) Ez a megközelítés az erős, állhatatosan kitartó (sztoikus) embert emeli ki, ahogy harcol a bűnnel, felépíti az erényét és előmeneteléről számadást készít. Aki mellesleg leggyakrabban egy férfi. Édesanyám átszenvedte az apjának és édesapámnak fájdalmas betegségét és halálát, amit egyedül akartak viselni hogy „ne zavarják az asszonyokat”. Az önfegyelmezésük (sztoicizmusuk) arra késztette őket, hogy halálos betegségüket, mellyel viaskodtak, nem ismerték el, legalábbis a hozzájuk legközelebb állóknak, ami oda vezetett, hogy küzdelmükben nem fogadták el a segítséget. Legalábbis az édesapám esetében az édesanyám sokkal inkább szorongott attól a tudattól, hogy valami nagyon nagy baj van az édesapámmal, de nem tudta, hogy mi, ahelyett, hogy világosan megmondta volna: „az orvos megállapította a betegségem és véleménye szerint ennyi és ennyi hónapom van hátra.”

Ha a testi betegségünknél szükségünk van erre a segítségre, akkor bizonyosan szükségünk van rá a lelki küzdelmeinknél is.

Ebben az életünkben sosem leszünk tökéletesek, miért ne törődnénk hát tökéletlenségeinkkel? A modern pszichológiának van egy másik érvényes megállapítása is: sohasem szerethetjük a másikat úgy amilyen, ha nem szeretjük magunkat úgy, amilyenek vagyunk. Ez az egész rendszer működésének más modelljére enged következtetni. Ha elhatározod, hogy megjavítasz egy gépet, akkor nem szükséges szeretned a gépet (bár a tengerész hagyományban a hajójukat „ő”-nek mondják, ami egy kísérlet a járművük emberibb megközelítésére) pedig bizonyos, hogy a keresztény átalakítás leghatékonyabb ereje a szeretet. Sohasem hagyhatunk teljesen figyelmen kívül egy régebbi, az élő, növekvő lényekhez hatásosabban illeszkedő modellt. Bár a „gyökerestül kiirtani” szó, amit fentebb is használtam, a gyökér eltávolítását fejezi ki, egy képies földművelési kifejezés. Növekvő lényeket vagy a kertet lehet szeretni. A legjobb kertészek azt állítják zöld ujjaik vannak, amely a növényekkel törődő bánásmódjukra utal. Mindig lesz gyom, rovar és meztelen csiga a kertben, amit nem szükséges kiirtani, vagy gyom és féregirtóval elfojtani. Már tudjuk, hogy ez a módszer ellenállóbb gyomokat és rovarokat eredményez. Segíteni kell mindennek megtalálni a maga helyét. A gyomra már azt mondják: egy olyan növény, amely nem a megfelelő helyen van. Múltévben a kertünkben egy magányos kukorica nőtt a dísznövények közt. Ott akár gyomnak is nevezhetnénk. Azonban tekintettel arra, hogy a zimbabweiek kukorica liszt evők és kukorica sör ivók, otthagytuk és ha a látogatók megjegyzést tettek érte azt válaszoltuk: „talán nem ez a nemzeti virágunk?” De ezzel eltértem a tárgytól.

A jó kertész szereti a kertjét és a legjobbat próbálja kihozni belőle. A legigényesebb és kényesebb növényét nem ülteti a sziklás sarokba, ahol sziklakertet csinálhat. Tudja, hogy mely növények segítik egymást, akár a föld trágyázásával a másik számára (a lehullott levelek, vagy nitrogén földben való megkötésével), beárnyékolja az árnyékot igénylőket, vagy akadályozza a rovarkárt. Néhányan kis tavat készítenek, amelyben békák vagy talán kacsák otthonra találnak és rovar fogyasztásukkal javítják a kertet. Ez egészében véve sokkal alkalmasabb modellnek tűnik a számomra a lelki életünkhöz. Rád hagyom e példabeszéd továbbgondolását, de légy óvatos. A példabeszédeket, még Jézus példabeszédeit sem lehet képletesen úgy visszaadni, hogy minden pontja illeszkedjék a párhuzamhoz.

 

(Szilvássy Gábor fordítása)