Ha a bűnről akarunk beszélni, előtte jó, ha nagyjából meghatározzuk az értelmét. Mert a bűn olyan fogalom, amit majdnem mindenki használ, de mindenki másként értelmez. A bűnnel kapcsolatban legtöbbünknek a tízparancsolat jut eszébe, vagy pedig valami meggyónni való, valami morális rossz, amit akarattal elkövettünk...

Mivel ebben az írásban főleg keresztény szempontból vizsgálódunk, elsőként azt vizsgáljuk meg, hogy mit ért az Újszövetség a „bűn” fogalma alatt. Az Újszövetség egyetlen szót használ a „bűn”-re, a hamartiá-t. Figyelemre méltó dolog, hogy ennek a szónak egyáltalán semmi „morális” jelentése nincs. Eredete a nyíllövészetből származik, és „cél tévesztés”-t, „mellé lövés”-t jelent. Más szóval „tévedés”-t fejez ki.

A katolikus erkölcstan szerint ahhoz, hogy valaki bűnt kövessen el, rend szerint három, vagy legalábbis két előfeltétel jelenléte szükséges: a rossz a) tudása, b) akarata és c) a tett elkövetése. Először is tudnunk kell, hogy valami rossz. Ez okozza a legnagyobb problémát, hiszen ez annyira komoly tudatosságot feltételez, amivel többnyire nem rendelkezünk. Tehát még a szokásos értelemben vett „bűn” lehetőségét is megkérdőjelezi. Legtöbbször - vagy talán mindig? - a tudatlanságunk az, ami előidézi a hamartiá-t, azaz a céltévesztést. Jézus szavaival: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekednek”. De ha tudjuk is, hogy valami nem egészen helyes, végességünk, azaz testi korlátoltságaink miatt nem vagyunk képesek a helyzetet teljes mértékben átlátni. Ha tiszta szellemek volnánk, ismernénk egymás szándékát, akkor talán nem tévedhetnénk ítéleteinkben. A téves ítélet félreértést, majd gyűlöletet szül, ami erőszakba torkolhat.

A görög filozófusok az ember legfőbb feladatának tartották, hogy megismerjük magunkat: „Ismerd meg önmagad és ismerni fogod az egész világegyetemet” - ez volt a delphoi jósda felirata. Ha igazán tudnánk, hogy mi vagyunk (azaz „isteniek”), akkor a másik emberről is tudnánk, hogy ő is az, s akkor már nem lenne kérdéses, hogy bármit is tegyünk magunk vagy mások ellen. Mindaddig azonban, amíg nem változtatunk gyökeresen magunkon, a tudatlanság bélyegét viseljük még akkor is, ha úgy véljük „mindent tudunk”. Természetesen, lehet vitatni, hogy szükséges-e a teljes ismeret. Véleményem szerint igen. Minden fok eltérés csupán a céltévesztés fokozatát jelöli, nem pedig a tényt, hogy a cél mellé lőttünk.

A cél eltévesztése csak akkor lesz bűn, ha azt szándékosan is tesszük. Azt pedig csak akkor tételezhetjük fel valakiről, hogy szándékosan lőtt mellé, ha a teljes ismeret hiányában a céltábla melletti helyeken is valami jót, kívánatosat vél felfedezni, és arra céloz. Normális ésszel, normális körülmények közt az ember aligha kívánhat a cél mellé lőni csak azért, mert el akarja hibázni a lövést. Honnan tudjuk, hogy nem lát valami más értéket, amit mi még nem látunk? A skolasztikus filozófia ezt úgy fejezi ki, hogy az ember a rosszat is csak a „jó” aspektusa alatt képes akarni (kívánni).

Természetesen ezek után világos, hogy a céltévesztés magában az ember természetében rejlik, mert „tökéletes ember” nincsen, csak az Isten-Ember (aki Szent Pál szerint „bűntelen”). Mindenki más a végesség korlátja mögé szorul, ami azt is jelenti, hogy nem teljesen felelős azért, amit tesz, s így az, amit mi „bűn”-nek nevezünk, az is csak részben az övé. Tehát a morális rossz léte is végeredményben a Teremtőre vezethető vissza, legalábbis részben. Ennek a következtetésnek elkerülése céljából az első századok teológusai kidolgozták a személyes rossz (sátán) létét és ezzel szoros kapcsolatban lévő Lucifer bukásának mitológiáját. Mivel ez magával hozta az örök kárhozat létének szükségességét is, amelyben egy „ellen isten” (sátán) örökre Isten országára tör, a keresztény teológia így gyakorlatilag dualista lett, bár kifejezetten csak egy Isten létét vallja. Ez azonban itt szorosan vett témánkon kívül esik. Apokatastais c. munkám bővebben tárgyalja ennek a kettősségnek a kérdéskörét. A jelen írásban annak a ténynek a meglátásával és megállapításával kell megelégednünk, hogy a bűnnek két fő oka van: a tudatlanság és a gyengeség. Mindkettő az ember végességéből adódik és végső soron Istentől ered.

Ebből természetesen levonhatjuk azt a következtetést, hogy a megbocsátás is ezeken az alapokon valósul meg: Isten tudja, hogy az ember mennyire tudatlan és mennyire gyenge. Ezért irgalma túlhaladja mindazt, amit mi emberileg az „igazságosság” címe alatt mint büntetést szabnánk ki. Isten azonban másként ítél. Fontos megfigyelnünk, hogy az isteni gondviselésben két dinamikus valóság áll egymás mellett, azaz gyakran egymással szemben: az igazságosság és a kegyelem (vagyis az irgalom). Mondhatnánk úgy is, hogy ez a két külön világ, amely néha egymást takarja, -- azaz egy valóságnak látszik, -- de valójában mégis kettő.

Az „igazságosság” világát helyesebben talán a karma törvényének nevezhetjük: minden akció maga után vonzza a megfelelő reakciót. A jó tettnek jó, a rossznak pedig rossz következményei vannak. Nincs kivétel! Ez a világmindenség egyik legalapvetőbb törvénye, amely érvényes nem csak a fizikai, de a szellemi világban is. Minden tettünkért, szavunkért vagy akár gondolatunkért meg kell fizetnünk, vagyis a velejáró jutalmat valamilyen formában meg kell megkapnunk. Az ószövetségi „szemet szemért, fogat fogért” szabálya is ezt fejezi ki. Bár ügyelnünk kell arra, hogy az, amit eredetileg az ószövetségi szabály mondani szándékozott, az nem a bosszúállás követelménye, hanem inkább annak korlátozása. Például nem volt szabad valakit megölni egy szem elvesztéséért. A tettes csak egy szemmel tartozott. Ugyanígy, akinek fogát ütötték ki, az is csak fogat követelhetett elégtételként.

A keleti vallások szerint a karma törvénye a Negatív Erő világába tartozik. Ez a Negatív Erő azonban nem egy Istentől teljesen különböző személyes valóság, hanem talán inkább Istennek egy másik aspektusa (arculata), megnyilvánulása. Mivel a világmindenséget Isten teremtette, így végeredményben az ő keze van a karma törvénye mögött is. Ez azonban nem az egész valóság. A Pozitív Erő, azaz Isten (pozitív arculata), legvilágosabban a kegyelemben és irgalomban nyilvánul meg. Ez az Ő világa. Bár a karma törvénye megköveteli a „fizetést” (valamilyen formában: vagy mi, vagy pedig az Isten-Ember által), Isten irgalma túlárad és mindent megbocsát. Nincs olyan rossz, amit meg ne bocsátana, mégpedig minden késlekedés nélkül, még mielőtt azt mi kérnénk Tőle! Ez az Isten világa. Mindaz, aki úgy gondolja, hogy Isten „haragszik”, vagy „bosszúálló”, s elégtételt követel, annak Isten-képe nem felel meg a valóságnak, mert összetéveszti a Negatív Erő törvényességét a Pozitív Erő végtelen kegyelmével.

Hogy valamelyest megértsük ezt a bonyolult gondolatmenetet, íme egy példa: Aki dohányzik, annak a karma törvénye szerint nagy esélye van a tüdőrákra, vagy bármi más egészségügyi probléma megjelenésére. Isten viszont megbocsátja a dohányzó ember bűnét, amit tulajdonképpen az 5. parancsolat ellen követett el, mely azt mondja „Ne ölj!”. Bármit, amit egészségünk ellen teszünk, az öngyilkosság (lassú) formájának tekinthető. Természetesen a dohányzó ember nem föltétlen szándékozik megölni magát, sőt lehet, hogy nincs is tudatában, hogy az 5. parancsolat ellen vét. Ezt látván még mi emberek is könnyebben megbocsáthatunk neki. De Isten ugyanúgy irgalmas azok iránt is, akik a mi ítéletünk szerint „rosszak” és nagy bűnözők, mint például a tömeggyilkosok: a Bernardo-k, Picktonok, Sztálinok és Hitlerek, stb. Ezért állította fel az Isten-Ember számunkra majdnem elérhetetlen normát: „Szeressétek ellenségeiteket!”

Az ember problémáit nem csak a végességéből adódó tudatlanság, hanem a gyengeség is előidézi. Itt már tisztábban láthatjuk a Negatív Erő hatását. Ideálisan, vagyis Isten teremtő szándékának megfelelően lelkünknek kellene elménket uralnia, elménknek az érzékszerveinket, és érzékszerveinknek kiválogatni azokat a benyomásokat, amelyeket jónak és hasznosnak lát. A tényállás azonban éppen ennek a rendnek fordítottját mutatja. Érzékelhető benyomásaink uralják érzékszerveinket, amelyek az elménkre hatnak és azt gyönyörrel látják el. Ennek következtében elménk diktálja lelkünknek, hogy milyen benyomásokat keressen. Az eredmény így az lesz, hogy a lelki kívánságok is az élvezetek irányába sodródnak.

A keleti vallások érthetően illusztrálják ezt a folyamatot az „öt tolvaj” leírásával. Az öt tolvaj: az élvezet (szexuális vagy egyéb), a düh, a kapzsiság, a ragaszkodás és az önzés. Ez öt tolvaj szüntelenül különböző intenzitással ostromolja elménket. Van, amikor csak egyet veszünk közülük észre, van, amikor kettőt-hármat is felfedezünk magunkban. Mondhatnánk úgy is, hogy ezek a vágyak rabságban tartanak bennünket. Tudatosan úgy állhatunk ellent kísértésüknek, hogy ellentétüket gyakoroljuk: a megtartóztatást, a benső békét, az egyszerűséget, a lelki közömbösséget és az önzetlenséget. Mindezek gyakorlata nem könnyű és lassan megvalósítható folyamat, egy élet küzdelmét kívánja tőlünk. De megfelelő mester segítségével nem csak gyengeségünkön segíthetünk, hanem tudatlanságunkon is, amely természetesen a céltévesztés lehetőségét is nagyban csökkentheti.

A fentiekből kiviláglik, hogy bár hibáink (bűneink) megbocsátása Isten részéről „garantált” dolog, mégsem mindegy, hogy milyen életet élünk: olyat, amelyben elménk lelkünket szolgálja, vagy fordítva, amelyben elménk uralja tetteinket és gondolatainkat.  Mert a karma-adósságokat meg kell fizetnünk valamilyen formában.

Tudjuk, hogy saját erőnkből nem volnánk képesek a karma kiegyenlítésére. Egyetlen nap hibáit hónapok, vagy évek „vezeklésével” sem tudnánk jóvátenni. De amióta Krisztus magára vette az elszámolás kötelezettségeit (amit mi a megváltás misztériumának nevezünk), lehetőség nyílt számunkra, hogy az isteni áramba visszakapcsolódjunk a ránk eső elégtétel kiegyenlítése után. Azonban nem mindenki él ezzel a lehetőséggel, és jelenlegi életét feledékenyen, vagy nem törődve a következményekkel éli le. Az ilyen léleknek Isten újabb lehetőséget ad (egy új életben), hogy az élő Isten-Emberrel benső, személyes kapcsolatba kerüljön és így megszabaduljon karmáinak legnagyobb részétől. Azért mondom, hogy „legnagyobb” és nem az összestől, mert a karma törvénye szerint nekünk is kell hibáink miatt fizetnünk.

Megkérdezhetjük továbbá, hogy ha a dolgok így állnak, akkor milyen szerepe van Isten irgalmasságának? Ha hibáink természetünkből erednek, a természetünket pedig Isten alkotta, hol marad hely az irgalmasságra? Alapvetően fel kell tételeznünk, hogy valamelyest mégis szabadok és annyiban felelősek is vagyunk mindenért, amit elkövetünk. Ezért szükséges, hogy ha elvétettük a célt, (bűnt követtünk el), megbánjuk hibáinkat, és megpróbáljuk elkerülni őket a jövőben. A cél az ember részéről nem az örök kárhozat elkerülése -- (ami véleményünk szerint nem is létezik), -- hanem inkább a karma adósságainak kiegyenlítése, vagy legalább is a kiegyenlítés megközelítése. Isten részéről viszont minden kegyelem, minden irgalom. Irgalma szeretetének megnyilvánulása. Ő nem lehet nem irgalmas. Szeretete az a nagy óceán, amelyben mi kis vízcseppek alámerülhetünk annak félelme nélkül, hogy valahova máshova sodorna sorsunk, hibáink vagy bűneink. Minél inkább hagyjuk lényünket áthatni szeretetével, annál kevesebb lesz az esélyünk arra, hogy tudatlanságunk vagy gyengeségeink által megakadályozzuk kegyelmének kiáradását életünkre.