Hogyan ismerjük Istent?

Kivonata:
‘A bűn tényleges valóság. Szt. János evangélista szerint, “Ha azt mondjuk nincs bűnünk, becsapjuk magunkat, és az igazság rajtunk kívül van” (1 Jn 1:8).’

„Aki istenfélő az jót tesz”, olvashatjuk Sirák könyvében (15,1). Ez ésszerűen hangzik, de ki az Isten? Honnan tudhatom, hogy amit teszek az erkölcsileg jó vagy rossz?

A népszerű közmondás szerint a számomra jó választása erkölcsileg is jó. Azonban ez nem mindig igaz. A korai egyház atyák célt tévesztve beszéltek a bűnről - igényünk van a jótettre, de nélkülözzük, mikor tettünket tévesen erkölcsileg helyesnek ítéljük. Például, jó ha elegendő pénzünk van családunk számára a biztonságos otthon és élet kialakításához. De ha lopás révén jutunk hozzá, akkor eltévesztettük a célt, mert tévesen ítéltük meg hogy a lopás bűne erkölcsileg igazolható eszköz-e a javak szerzésére.

A bűnt úgy határozhatjuk meg, mint egy tárgyi rosszat, amivel Isten ellen vétkezünk. A Katolikus Egyház hittan könyve szerint a bűn „vétség a józan ész, az igazság és a helyes lelkiismerettel szemben; mulasztás Isten és embertárasaink őszinte szeretetében, amit bizonyos javakhoz való eltévelyedett kötődés okoz. Megsebzi az emberi természetet és kárt okoz a kölcsönös emberi együttérzésben” (#1849)

A Szentírásnak a bűnre való első példája az eredeti bűn, Ádám és Éva első bűne (Ter 3,5). Isten megtiltotta nekik, hogy egyenek a jó és rossz fájának a gyümölcséből. Megszegték a parancsot. A bűnük súlyosabb egy tiltott gyümölcsből való evésnél. „Az engedetlenségük, az istenné válás akaratán keresztül, lázadás Isten ellen, a jó és rossz ismerésére és meghatározására” (hittankönyv, #1850). A bűn a kísérletünk az Isten nélküli életre és helyére állva istenivé tenni magunkat.

Természetes, hogy olyanra vágyjunk, ami az életben jó. De a vágy nem hatalmaz fel tetszőleges eszköz használatára a javak megszerzéséhez, vagy a rendezetlen vágyaink kielégítésére nem élhetünk vissza azzal, amit jótettre kellene használnunk. Nem vagyunk a jó és rossz törvényhozói. Isten viszont az; tanúságot tesz erről a természet törvényében, isteni kinyilatkoztatásában, látható az egyház tanításában, a Szentírásban és a hagyományban is. Ha elhatározzuk, hogy akarunk valamit és bármi áron akarjuk, függetlenül attól, hogy ellenkezik-e Isten törvényével, akkor az akart dolgot bálványozzuk és Isten helyére teszzük.

 

Az eredeti bűn

Kivonata:
‘Ádám eredeti bűne nem a gyümölcsből való szakítás, hanem az Istentől való elfordulás, önmagának a jó és rossz törvényhozójává nyilvánítása.’

„Ó csodálatos bűn, Ádám szükséges bűne, mely ily nagy megváltót érdemelt.” Ezek a szavak a nagyszombati szertartás örvendező (Exultet) himnuszából kifejezik az üdvtörténetet: Isten a képére teremtette az embert, az emberi faj elbukott Ádám vétkével, amellyel megkezdődött az ember bűnének, szenvedésének, halálának és a megváltó jövetelének, Jézus Krisztusnak, a története, aki egyedül vált meg minket.

Ádám első vagy az emberi faj eredeti bűne minden embert érint. Mégpedig nagyon rosszul érinti az értelmes emberi cselekedeteket. Ádám bűne, hogy a jó és rossz fájának gyümölcséből evett, „jelképesen  önmagán hordozza az ember áthághatatlan korlátját, hogy teremtő legyen, szabadon kell felismernie Őt és bizalommal tisztelnie. Az ember függ a teremtőjétől, törvényének és erkölcsi normáinak alanya melyek szabályozzák szabadságát.” (Katolikus Egyház Hittankönyve, #396). Majd a Hittankönyv folytatja, „Az embert megkísértette a sátán, hagyta, hogy Teremtőjébe vetett bizalma meghaljon a szívében, visszaélt a szabadságával, megszegte Isten parancsát.”

Ez a lényege az ember eredeti bűnének. Minden rákövetkező személyes bűn „Istennel szembeni engedetlenség és istenségében való bizalom hiánya”. Abban tévedünk, hogy a földi javak, sex, erő, vagyon helyettesítheti az Istent, aki az igaz boldogság egyedüli hozója (#397). Ádám eredeti bűne nem a gyümölcsből való szakítás, hanem az Istentől való elfordulás, önmagának a jó és rossz törvényhozójává nyilvánítása. „Az ember a bűnében jobban szerette magát Istennél és nagyon aktívan megvetette Őt. Önmagát Isten fölé és vele szembe helyezte…” Az ember, akit szentségben teremtett az Isten és az örök életét akarta megosztani vele, inkább önmaga akart Istenné válni, az Isten nélkül (#398).

Az ember egyszeri kísérlete, hogy Istenné nyilvánítsa magát, tönkretette az eredeti szentség kegyelmét és közeli barátságát Istennel, ezzel megkezdődött a személyes boldogtalansága. Az Istennel, magunkkal és a teremtéssel való harmóniánk szétesett, amint a Teremtés könyvében olvashatjuk az ember „vissza fog térni a földbe”, amiből vétetett (Ter 3,19). Más szóval, Ádám és összes leszármazottja, aki megkísérli, hogy Istenné nyilvánítsa magát Isten nélkül, halált arat, mivel Isten nélkül semmise vagyunk (Hittankönyv, #399-401). Szt Pál így fejezte ki: „Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek…” (Rom 5,12).

Ádám eredeti bűne mindenkit érint. Az egyház tanítása szerint „az embert sanyargató megsemmisítő gyötrődés, a rosszra és halálra való hajlamával együtt, önmagában, Ádám bűnétől való kapcsolata nélkül érthetetlen; tény, hogy továbbadott nekünk egy bűnt, amely minden újszülöttet súlyt, egy bűnt, mely a 'lélek halála'”. Azóta Ádám bűne az emberek összes fajtáját érinti. Az eredeti bűn nem személyes bűn jellegű, inkább az eredeti szentség és igazság hiánya, mely megsebezte az emberi természetet. „A tudatlanság, szenvedés és halál uralmának alanya vagyunk; hajlunk a bűnre és a rosszra hajlásunk 'érzékiségnek' nevezzük” (Hittankönyv, #403-405). Ezért keresztel a egyház, hogy eltörölje az eredeti bűnt és az emberi személyt visszafordítsa Isten felé.

Az eredeti bűn következménye azonban megmarad: gyengék maradunk és hajlunk a rosszra. Neibhur Reinhold, a protestáns teológus szerint „az eredeti bűn a kereszténység egyedüli tapasztalatilag igazolható tantétele”. Működését minden nap láthatjuk: az emberek rosszat tesznek.

Az élet egy lelki harc a rossz elkerülésére és a jó megtételére. Az egyensúlyt magunkban kell keresnünk, Istennel és teremtményével. Magunktól, pusztán csak magunk erejére támaszkodva sohasem tudjuk megtenni azt, ami tényleg jó. Más oldalról viszont az eredeti bűn és a bűnös kísértés nem semmisítette meg természetünk jóságát és szabad akaratunkat. Ehelyett a férfi és nő, Krisztuson keresztül és Isten kegyelmével, a jót választhatja, a rosszat elkerülheti és a kegyelemtől átformálva Krisztushoz hasonulhat. Isten kegyelmére válaszolva, a helyeset téve és Isten kedvében járva válhatunk igazán emberré - Isten eredeti szándéka szerint (Gaudium et Spes, 37, 2).

Krisztuson keresztül visszatértünk Istennek a világ teremtésekor készített nagy tervébe, hogy mindörökké megossza velünk örök életét. Ahol az ember elbukott Ádámban és naponta folyamatosan bukik, ott Krisztus, a második Ádám, sikeres volt az Atyjához való engedelmességével, emberségességével, kereszt áldozatával, hogy megfizessen az emberiség bűneiért.

Röviden, sikeresen teljesítette Atyjának akaratát, ahol Ádám és mindannyiunk elbuktunk, ott Urunk nemcsak kárpótolta Ádám eredeti bűnét, hanem napi bűneinkért is megfizetett, melyek ős-szüleink bukásából eredtek. (Gaudium et Spes, 22)

 

A Teremtő nem dolgokat szeret

Kivonata:
‘A kapzsi nem Istenben, hanem a vagyonban bízik. Bár "Istenben a reménységünk" a zöld hátoldalon (USA 1$-os) a jelszó, a kapzsi a pénzben hisz, amire ezt nyomtatták.’

A kapzsiság a vagyon mértéktelen vágya. „Minden baj gyökere a pénz szeretete” (I Tim 6-10), idézi Szt. Pál a klasszikus bölcsességet. Arisztotelész és ókori társai a kapzsiságot a legnagyobb emberi hibák közé sorolták, a meggondolatlan felhalmozást és költekezést ugyanazon bűn két szélsőségének ítélték, mivel mindketten birtoklással földi javakat használnak fel.

A kapzsiság azokat az anyagi eszközöket biztosítja, mellyel az egyén kielégíti a büszkeségét: Én vagyok a világegyetem középpontja, Én vagyok a világom istene, és minden az Én kielégítésemre létezik. A vagyon birtoklása és a javak felhalmozása az elsők közé tartozik a napi tennivalóim jegyzékén, mint a vagyon pazarló felhasználása is a vágyaim kielégítésére.

Dante a kapzsiságot a pazarlással a pokol negyedik övére helyezte. Érdekes, hogy ennek az övnek legtöbb lakója pap, püspök és bíboros, akik Dante megítélése alapján gőgjükben és saját vágyaik kielégítése közben elherdálták az egyház kincseit (VII. vers, 30-48).

Szt. Pálnak, Danténak és más íróknak is a kapzsiság bűn, az ember hiú kísérlete a világ vagyonának birtoklására gazdagságáért és elégedettségéért, ahelyett hogy azt keresné hogyan vethetné alá magát az isteni Gondviselésnek. A kapzsi nem Istenben, hanem a vagyonban bízik. Bár "Istenben a reménységünk" a zöld hátoldalon (USA 1$-os) a jelszó, a kapzsi a pénzben hisz, amire ezt nyomtatták.

A hagyományos elképzelésben a kapzsi zsugori. Egy németalföldi festő, Hieronymous Bosch (1460-1516), „A fösvény halála” címmel egy remek képet festett a kapzsiságról. Egyszerre két oldalát mutatja a kapzsinak, napi üzletemberi életét és halálát. Az egyik színen gyönyörűen ábrázolja a hálószoba fából készült boltíveit, ólomüveges ablakait, korinthuszi oszlopait, amivel kifejezi a zsugori nyilvánvaló gazdagságát és személyes kényelmét. A szobában nincsenek vallásos jelképek. A legnagyobb bútor a pénzesláda és az ágy. A pénzesláda nyitva van és a zsugori pénzt szór egy gonosz szellem által tartott arany zacskóba. A láda tele van „tartozom neked” cédulákkal, ami a zsugori gazdagságának forrására vagyis a szegények kizsákmányolására utal. A pénzért él. Ugyanakkor ujjaival a pénzesövén csüngő rózsafüzért fogja. Olyan ember, aki a vallását gyakorolja — de nem az üzletkötésnél. A vallás és Isten a templomhoz tartozik, nem pedig a napi életéhez.

A zsugorit a pénzesláda mögött látjuk a halálos ágyán. A halál csontváz alakban lép be az ajtón. Az ágyán mellette egy angyal ül és a feszületre mutat, ami csodaként jelenik meg az ablakban. De a zsugori rájuk sem hederít, figyelmét a gonosz szellem által nyújtott aranyzacskó köti le. Utolsó tetteként is a pénzt részesíti előnyben az Istennel szemben. Szt. Pál szerint „…Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, s eszüket földi dolgokon járatják.” (Fil 3.18-19)

A kapzsiság a földi dolgok rendellenes szeretete. Szt Ágoston szerint mindannyiunkat vonz a szeretet. De hogyan választjuk meg, hogy mit szeressünk? Ágoston Szt János evangélistát visszhangozza: „Ha azt kérdezed az ember hogyan szeretheti az Istent, az egyetlen válasz az, úgy hogy Isten előbb szerette őt. Isten önmagát adta, hogy szerethessük és erőt is adott hozzá.” (Beszédek 34).

A kapzsiság a teremtett dolgok szeretetére vezet, ahelyett, hogy a Teremtőt szeretnénk. Mivel az Isten elsőként szeretett minket Krisztusban, válaszunkban az Istentől függő második helyre kell tenni magunkat. Isten adta nekünk a teremtett dolgokat, mint az Egyházat, kegyelmet, az emberi szeretetet, barátságot, családot, művészetet, zenét, költészetet, a finom ételeket, egy gyönyörű napot – mindent ami jó, hogy a Teremtőhöz vezessen.

A jótékonykodás erénye a kapzsiság ellentéte. Urunk a jótékonykodás tökéletes példája. Teljesen önzetlenül szeret minket. Mit nyert Krisztus a keresztrefeszítéséből? Ő a tiszta jótékonykodás, feláldozott értünk mindent, még az életét is, mégsem a viszonzásra gondol, hanem az Atyának való engedelmességre.

Ez minden erkölcs alapja, így az önszeretetről az Isten szeretetre való áttérés a szomszédunk iránti jótékonykodásban nyilvánul meg. Ez Szt. Ágoston híres mondásának az értelme: „Szeress és tegyél akaratod szerint” (Beszédek Szt János leveleiről, 7:8). A jótékonykodásunk csak utánzata Isten irántunk való jótékonykodásának. Az igaz szeretet nem kér viszonzást; csak a szeretett személy javát tartja szem előtt. A mi szeretetünk célja Isten és elsődlegesen neki kellene kedvében járnunk, napi életünk minden tettével.

 

Jóindulatú hálával harcolj az irigység ellen

Kivonat:
‘Az irigy személy megkeseríti mások boldogságát és mások kárán örvend, főleg az ellenségéén. Valódi hitványság van az irigységben.’

A harmadik fő bűn, az irigység, a mások jóléte miatti lehangolódás. Az irigység veszedelmesebb a féltékenységnél. A féltékeny személy megérzi, hogy megfosztották attól, ami jogosan az övé. Itt az igazság a tét. A féltékenység tehát nem szükségszerűen rossz, amennyiben a személynek kellően megalapozott a joga, és a jogának kinyilvánítása nem mértéktelenség, vagy bűn. Például egy férj féltékeny lehet, ha felesége más férfire fordítja figyelmét, mivel a férjnek jogos igénye lehet feleségének kizárólagos szeretetére.

Az irigység azonban nem igazságosságon vagy jogon alapszik. Egy ember gyűlölettel határos elégedetlensége a másik felé, pusztán azért, mert a másik sikeres. Az irigy személy megkeseríti mások boldogságát és mások kárán örvend, főleg az ellenségéén. Valódi hitványság van az irigységben.

Az irigység hatása, hasonlóan a büszkeséghez és kapzsisághoz, egy kitapintható keserűség és az egyén elszigetelődése minden erkölcsi jótól. Káin irigykedett Ábelre, ami saját testvérének megölésére vezette, saját családjának és Istennek ellenségévé tette, rettegett azoktól, akiket szeretnie kellett volna. Az irigy személy egyedül van, forrong, amint kitekint a világra és azt látja, hogy olyan emberekkel van tele, akik élvezik Istentől kapott életüket. Az irigy mindenkit ellenségnek lát, mert mindenkire úgy tekint, mint aki el akarja rabolni tőle azt, ami az övé lehetne pusztán azért, mert ő így gondolja. Ez fő bűn, az irigység más rosszindulatú magatartást is táplál, mint a gyűlöletet, a rágalmazást és a becsmérlést. Az irigység a büszkeség harcos szárnya.

Szt. Ágoston a büszkeséget, kapzsiságot, irigységet és haragot tekintette az első négy fő bűnnek, melyek szellemibb és komolyabb bűnök. Három hatásuk van az emberre:
1) megfosztják magukat Isten látásától,
2) az Isten szeretetéből adódó szellemi örömet alacsonyabb érzéki örömmel helyettesítik és
3) a bűn általi lealacsonyodásban Isten képmását a szörnyeteg képmásával helyettesítik.

Isten képmásának a szörnyeteg képmására torzulása lassú folyamat. Ágoston ezt írta róla: „Ahogy a kígyó sem lépésekkel lopakodik, mégis minden percben előre halad…, úgy a jótól való elesés sikamlós mozdulata fokozatosan lesz úrrá a hanyag emberen, az Istenhez való hasonlóság eltorzult vágyával kezdődik és a szörnyeteggel való hasonlósággal végződik.” (Szentháromság, XII. könyv)

Az irigység ellenszere a jótékonykodás, amely alapvető emberi jóindulattal kezdődik és Isten nagylelkűségének méltánylásával folytatódik, kezdve a teremtéssel. Istent semmi sem kényszerítette a megteremtésünkre, mégis megteremtett, kitüntetett bőkezű szeretetével, egy ki nem érdemelt méltóságot adományozott nekünk, képét és hasonlatosságát. Nem vagyunk oktalan állatok, akik csak ösztönük és belső késztetésük kielégítéséért élnek. A teremtés koronáját adományozta mindannyiunknak, függetlenül attól, hogy kik vagyunk.

Vergiliusz, Danténak a pokol tornácá-ján, megjegyezte, hogy Isten bőkezűsége a nap fényében nyilvánul meg. „A Nap a gonoszoknak is és a jóknak is felkel” (XIII. vers). Ez az isteni bőkezűség nem fejeződött be a teremtéssel. Isten nem takarékoskodott a szeretettel, szeretetből küldte az egyetlen fiát, hogy alázatosságból emberré váljon,  majd a kereszten áldozza fel magát, hogy jóvátegye az emberiség számtalan bűnét.

Shakespeare is ezt hangsúlyozta a velencei kalmár-ban, Portia monológjában: „A jótékonykodást nem szitálja meg a kényszer. Lágy esőként hullik alá az égből. Kétszeresen is áldott. Megáldja az ajándékozót és az elfogadót: …Ez Isteni tulajdonság, az evilági hatalom úgy tud az istenihez legjobban hasonulni. ha jótékonykodását igazságossággal fűszerezi.” (IV. rész, I. szín, 180).

Istent bőséges jótékonykodása vezette a teremtésünkre, és ugyanez a szeretet serkentette Őt a megmentésünkre önmagunkkal szemben. Többre hivatott minket, mintsem csupán képére és hasonlatosságára teremtsen, Krisztuson keresztül felemelt az Atyához, hogy osztozhassunk isteni életében, mint az egyházába fogadott gyermekei. Isteni jótékonykodásának fényében egyikünk sem gondolhatja, hogy az Isten bármivel is tartozik. Portia önmaga mondja beszédének folytatásában: „Bár igazságosságért esedezel, fontold meg a következőt, az igazság erejéből egyikünk sem üdvözülne; ezért könyörgünk az irgalomért. Ugyanez az ima tanít minket a jótékonykodásra.” (ugyanott) Senkire sem kellene irigykednünk, mert mindenünk Istentől meg nem érdemelt ajándékként van.

Mit kellene tennie az irigynek? Egyszerűen jóindulattal lenni mások felé: „úgy szeresd felebarátod, mint saját magad” (Leviták 19:18). Majd hálát adni Istennek és kegyelemből fokozatosan jótékonykodóvá válni, Krisztus követésében önfeláldozást vállalni mások javára, tekintet nélkül arra, hogy ez mibe kerül.

 

A harag sekélyessége elemészt

Kivonat:
“A harag ellenszere az irgalom azok felé, akik megbántottak. Urunk intése érvényes napi életünkre is: fordítsd oda arcod másik felét. Teljes komolysággal ezt érti alatta: bocsássunk meg azoknak, akik ártottak nekünk.”

A harag vagy düh a következő fő bűn. A katolikus hittan a következőket tanítja: „A harag a bosszúállás vágya”. Így folytatódik: „ha a harag eléri az ölés vagy az embertárs komoly megsebesítésének megfontolt vágyát,  akkor zátonyra futtatja a jóindulatot, ez halálos bűn” (#2302). Urunk tanítása szerint: „Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával” (Mat 5,22). Jézus szerint sokkal inkább a harag miatt, semmint egy egyszerű bosszúság miatt. A harag bűne az embertárs gyűlölete, egy olyan mélyenszántó bűn a jóindulattal szemben, hogy komolyan megsérül az egyén vágya a másik iránt.

Aquinoi Szt. Tamás szerint: „A harag oka mindig egy csekélység, amit igazságtalanságnak tartunk. Főleg akkor a legfelháborítóbb, ha a sértés szándékosnak tartjuk; amivel semmibevesznek, viszont sokkal inkább hajlunk a megbocsátásra ha a sértés tudatlanságból vagy indulatból történt. A haragot a fájdalmas sértés ébreszti fel, amelyhez a megnyugvás kínálja az orvosságot.” (Summa Teológia, Ia IIae, xlvi,2,1)

A harag nem mindig bűnös, ami megítélhető. Például, mikor Urunk kiűzte a tolvajokat a templomból, akkor haragja az isteni ítélet végrehajtásához kapcsolódott és nem volt bűnös. Igazolható harag volt. Újra meg újra komoly rosszat követtek el azok, akik pénzt adtak el és váltottak a templomban. Ez a gyalázat igazolja Urunk haragját. Egy barát vétke, erőszakos cselekedete, vagy cserbenhagyása egy ellenség tényleges sértése, bármely szándékos tett, amely tényleg ártalmas ránk, családunkra, barátunkra, vagy hírnevünkre kiválthat egy választ, ami igazolható és nem feltétlenül bűnös.

A bűnös düh vagy harag a másik valódi gyűlöletét jelzi, egyszerűen azért, mert nem elégíti ki valaki várakozását vagy ön-előléptetési tervét. A büszkeség, irigység és harag kéz a kézben jár. Például,  Káin büszkesége vezette őt Ábel testvérének irigylésére, egyszerűen azért, mert Ábel igaz ember volt, aki megnyerte Isten kegyét. Káin indokolatlan haragra gerjedt és megölte őt. Volt oka a haragra? Nem. Káin a maradékaiból mutatott be áldozatot az Istennek, Ábel viszont a legjobbját áldozta fel. Ha Ábel óhajának példáját követte volna, hogy elsőként Istent szolgálja, akkor ő is és tettei is Isten kedvében jártak volna, akárcsak Ábelé.

A haragban, vagy bántó dühben egy emésztő sekélyesség és keserűség van, ami lerombolja az emberi rendet, az ilyen mind bűn. A haragos személy a visszavágásra fordítja az energiáját, az eredmény nem megelégedés vagy igazságszolgáltatás, hanem gyötrelem és szűnni nem akaró rossz emlék.

Shakespeare Rómeó és Júliája a leghíresebb irodalmi példa a harag és visszavágás gyümölcsére. Rómeó és Júlia fiatal szerelemesek az olaszországi Veronában. Házasságukat a folytonos gyűlölettel ellenségeskedő családjuk akadályozza, kettejük házasságát titokban tartják és szökést terveznek a családi bosszú zsarnoksága elől. Tervük megbukott és mindketten megrázóan meghaltak. A végén a családok belátják kölcsönös gyűlöletük sekélyességét és gyászát:

„Hol vannak ezek az ellenségek? Capulet, Montague,
Lásd milyen bűnöket szül a gyűlölet,
Az ég eszközt talál rá, hogy szeretettel megölje az örömöd! Mind megbünteti” (V. rész, 3. szín)

Nem az Isten kereste a visszavágást a Capulet és Montague család tönkretevésére. A folytonos bosszújuk és haragjuk kereste a másik tönkretevését, saját maguk, sőt javaik, gyerekeik és szerelmük tönkretevését.

A mise alatt a pap így imádkozik: „Ments meg minket a gonosztól és add meg a mindennapi békénk”. Ezt egy tartós politikai békéért való imaként értelmezhetnénk, ténylegesen ez egy belső békéért való ima, amit az Istenhez és embertársainkhoz való igaz viszony hoz magával.

A harag nem vezet belső békére. Ez egy jó példa a bűnre és az ebből származó szorongásra és nyugtalanságra, mindkettő belső is és külső is, amit a bűn hoz magával. Ahol bűn van, ott nincs béke, az Istennel való elsőrendű kapcsolat megszakadt, ez életünk minden más kapcsolatára  - magunkkal, másokkal, a dolgokkal -  szükségszerűen kihat.

A harag ellenszere az irgalom azok felé, akik megbántottak. Mint minden erény, az irgalom is Krisztus irántunk való könyörülete. Urunk intése érvényes napi életünkre is: fordítsd oda arcod másik felét. Teljes komolysággal ezt érti alatta: bocsássunk meg azoknak, akik ártottak nekünk. A másiknak megbocsátani tudó személy erősebb a visszavágást követelőnél.

A visszavágásban nincs tisztelet, vagy nemesség, a népszerű regényeket kivétve. Az igaz nemesség Krisztusból és keresztjéből jön. Urunk ártatlan volt, mégis elfogadta a keresztet, hogy fizessen Isten ellen elkövetett számtalan vétségünkért. Ártatlanul halt meg a bűnösökért. Krisztus a példaképünk, akit követnünk kell, ha boldogságot akarunk a földön és örök boldogságot az elkövetkezendő életünkbe.

 

Léhaság: fásultság Isten iránt

Kivonat:
„Mi jellemzi a léha lelket? Megszokásból későn érkezünk a vasárnapi misére, vagy elmulasztjuk a napi imádságot, vagy egyáltalán nem imádkozunk? Csak tragédia vagy életszükséglet esetén gondolunk az Istenre? Megszokásból bosszankodunk, mikor más segítségünket kéri?”

A léhaság a következő halálos bűn. A lelki léhaság az, ha jót teszünk és visszautasítjuk az Istentől jövő örömöt életünk meghosszabbítására „ellenállás az isteni jóságnak” (hittankönyv, 2094). A léhaság nem pusztán lustaságból való munkakerülés, hanem fásultság Isten és irgalma iránt. Egyszerűen nem törődök Istennel, nem érdekel sem Ő, sem a kegyelme, sem az egyháza.

Az első négy évszázad egyházatyái a léhaságot a szerzetesek és remeték sajátos hiányosságának tekintették, akik a hosszú böjtölés és imádkozás után lelki szárazságot éreztek. A korai középkorban Szt. Nagy Gergely pápa számos emberben figyelte  meg ezt a hiányosságot, ami az Istennel szembeni vallásos kötelességteljesítéssel szembeni lustaságban és hanyagságban testesült meg.

Aquinói Szt. Tamás, a Summa Teológiájában, szélesített ezen és a léhaságot vagy lelki fásultságot a kegyelemmel ellentétesnek tekintette. Az Isten olyan jó volt hozzánk, írta, hogy irgalmas cselekedettel és örömmel kellene válaszolnunk a szeretetére. Ez a lelki fásultság eltompít minket Isten jelenlétében, nem boldogságra vezet, ami Isten szeretetének a célja, hanem belső bánatra, ami egész életünkre kihathat (IIa IIae, 35, 1)

Szt. Tamás folytatja: „Hasonló módon minden vétek táplálja a szomorúságot és csüggedést az erkölcsi jótettek ellenére; de a fásultság (léhaság) egy különlegesen elszomorító vétek Isten jóságában, melyben a jótékonykodás örömet okoz. A bűnöknek, amik meghatározásuknál fogva kizárják a jótékonykodás szeretetét,  természetes végzetük van. Mivel az istenben való öröm szükségszerűen követi a jótékonykodást, a fásultság (léhaság) szomorkodik a szellemi javakon, Isten jóságán, így a fásultságnak is természetes végzete van” (IIa IIae, 35, 2).

Isten szeretetre teremtette az emberi lelket, és minden dolgot azért teremtett, hogy a Teremtőhöz vezessen minket. Teljesen emberiek vagyunk, mikor Istent szeretjük; ezért létezünk. A húsvéti szertartáson Báruk könyvéből olvasott részlet csodálatosan mutatja be, ahogy minden teremtmény engedelmeskedik Istennek:
„Ő, aki mindörökre megalkotta a földet, és betöltötte élőlényekkel;
ő, aki küldi a fényt, és az eljön, de ha visszahívja, az remegve engedelmeskedik.
A csillagok vidáman ragyognak helyükön,
de ha ő szólítja őket, azt felelik: ‘Itt vagyunk!’ Vidáman csillognak alkotójuk előtt” (Baruch 3,32-35).

Ha a teremtett dolgok válaszolnak Istennek, akkor miért ne kellene nekünk is, akiknek okunk és szabad akaratunk van? Krisztus a kezdetünk és végünk, az alfa és ómega. A rendeltetésünk, hogy Istent szeressük és Istent szeretve váljunk teljesen emberré. A léhaság megfoszt ettől a méltóságtól, mert Isten szeretetünk természetes vágya hideggé válik. A szeretet a jóságra irányul, az igaz szeretet pedig minden jóság szerzőjére, az Istenre irányul. Mi, akik szeretjük Istent, kissé bénítjuk magunkat, Alkotunk, de a szeretettel alkotott dolgoktól inkább elhúzódunk.

Mi jellemzi a léha lelket? Megszokásból későn érkezünk a vasárnapi misére, vagy elmulasztjuk a napi imádságot, vagy egyáltalán nem imádkozunk? Csak tragédia vagy életszükséglet esetén gondolunk az Istenre? Megszokásból bosszankodunk, mikor más segítségünket kéri? Amikor jön a kísértés nem gondolunk Istenre, vagy egyházára és tanítására? Ezek lehetnek a léha lélek külső megnyilvánulásai – valójában nem zavartatom magam Isten miatt – túl elfoglalt vagyok, vagy túl fontos, hogy Istent nyaggassam. A vallás csak a gyenge gondolkodásúaknak és babonásoknak van; különben is, az Isten nem adta meg, amit kértem; az egyház képmutató; egy pap egyszer kellemetlen volt nekem. Ezek a kifogások igazolják a léha lelket.

A léhaság közeli rokonságban van az irigységgel és haraggal. A léha lélek bosszankodva, nehezteléssel és lélektelenül tesz jót. Eredménye boldogtalanság, ami haraggal, siránkozással, önsajnálattal és kétségbeeséssel itatja át valaki életet. Isten a szeretetén keresztüli boldogságra teremtett minket. A szeretetére hív minket. A léhaság arra késztet, hogy napi életünkben felejtsük el az Istent. Isten kellő szeretete nélkül életünk beteges lesz, a Teremtő helyett teremtett dolgokat fogunk szeretni. Ebben nincs boldogság.

Az állhatatosság erénye a léhaság ellenszere. Az állhatatosság a Szentlélek ajándéka a bérmálás szentségében, a káros dolgok lenézésére és Isten szeretetében való örömteli kitartásra késztet. Ez az erény felemeli és megerősíti a lelket, míg a léhaság lealacsonyítja és legyengíti. Az állhatatosság nagylelkűségre – a lélek nemességére, Isten szeretetére, az üdvözülésben való reményre, embertársaink iránt Isten képére való jótékonykodásra vezet.

A léhaság, mint minden halálos bűn, önmagunkba fordít, egy megromlott szeretetre vezeti az életünk – elsősorban és mindenekelőtt magam szeretem. Csak akkor válunk hitelesen emberré, ha elsődlegesen Istent szeretjük és ezt a szeretetünk jótékonykodásban és embertársaink szeretetében nyilvánítjuk ki. Törvénynek és a jövendölőknek (prófétáknak) ez a beteljesedése vezet a földi boldogságra és a világ jövőbeli életben.

 

Óvakodj a falánkságtól, az ördög műve

Kivonat:
„A falánkság ellenszere az önmegtartóztatás és böjtölés, mint a vezeklés legcélszerűbb módja. Valódi lelki érték van a böjtölésben és önmegtartóztatásban, mely felett gyakran átsiklunk, egyszerűen azért mert a legtöbb ember nem tudja elképzelni, hogy bármit is megvonjon magától.”

„Végük a pusztulás, istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, s eszüket földi dolgokon járatják.” (Fil. 3.19)

Az „istenük a hasuk” tökéletesen írja le a következő halálos bűnt, a falánkságot. Aquinói Szt. Tamás ezt írja róla: „A falánkság vétke nemcsak az ételre terjed ki, hanem minden rendezetlen és mértéktelen vágyra. … A falánkság közismerten túl sok finom étel evése az élvezet kedvéért” (Summa Theológia, IIa, IIae, q. 148).

A falánkság az evés-ivás szertelen vágya, ezen élvezetek túlzott hajszolása, néha az egészség rovására, és mindig a józanész semmibevételével. Dante a falánkságot a pokol harmadik övére helyezte, a kutyákhoz hasonlítja őket, akik életükben nem uralkodtak élvezeteik hajszolásán. Örök szenvedésük a következő: Cerberus, a pokolnak a mondabeli ellenszenves kutyája, szüntelen fülükbe ugatással keseríti a lelkeket, zordan szakadó ólmos eső gyötri őket és bűzös szennyben élnek. Büntetésük érzékeik örök rohamozása, melyet életükben falánkságuk kényeztetett (Alvilág, VI. vers, 1-36).

Szt. Nagy Gergely pápa (540-604) öt utat írt le mely a falánkság bűnére vezet: az evésidőn kívül folyamatosan enni; költségesebben enni a megengedhetőnél; mértéktelenül enni-inni; telhetetlenül lapátolni az ételt a garatunkba; túlságosan igényesnek lenni az evéssel szemben (Erkölcs, II, 76). Gotfrid Chaucer Canterbury mesé-iben a lelkész meséli el az erényeket és vétkeket, melyben a falánkság öt fajtáját az ördög öt ujjának nevezi, amivel az embert a bűnre csábítja.

Ennek a bűnnek a természete, mint minden fő bűné, siralmasabb bűnökre vezet. A jó étel és ital méltánylásának vágya erkölcsileg nem rossz. Ami bűnös az az iránta való túlzó vágyakozás és az azokból származó siralmasabb vétkek, melyek a vágyak kielégítésének a gyakorlatára vezetnek, vagy az a bölcsesség, hogy semmit se kellene megtagadni önmagától.

A kultúránkban az élvezet vége önmagában van. Az élvezetek hajszolása helyesnek látszik mindaddig, amíg senkit sem okoz fájdalmat. A fogyasztói társadalom számára ennek van értelme. Az élvezetek hajszolására értékesíteni javakat és árukat. Azonban az élvezet önmagában nem jó, mert az élvezet csak Isten megismerésének értelmére van. Akármi ami jó, igaz, szép azért adatott, hogy a jó, igaz, szép forrásához – Istenhez – vezessen. A bűnös tettből jövő élvezet önromboló és Dante kifejezésével: az emberi lénynél alacsonyabb oktalan állatok szintjére fokoz le.

Talán látható, hogy a falánkságnak Nagy Gergely szerinti ötös felosztása és ezeknek Chaucer szerint ördög ujjakhoz hasonlítása eredeti gondolat, de a XXI. sz.-i alkalmazása mesterkélt. Valójában erkölcsileg még mindig ugyanott tartunk, mint Ádám, csak technikailag vagyunk fejlettebbek. Hajlunk az önközpontúságra. El kellene fordulnunk minden akaratunk kielégítésének a kutatásától és figyelmünket inkább arra kellene fordítanunk, hogy Isten kedvében járjunk, aki szeret minket. Elvégre nem vagyunk esztelenek és oktalanok, akik belső ösztönük kielégítését keresik. Isten képmása vagyunk!

A falánkság ellenszere az önmegtartóztatás és böjtölés, mint a vezeklés legcélszerűbb módja. Valódi lelki érték van a böjtölésben és önmegtartóztatásban, mely felett gyakran átsiklunk, egyszerűen azért mert a legtöbb ember nem tudja elképzelni, hogy bármit is megvonjon magától. Az önmegtagadás jó, mert önmagunk imádatától az igaz Isten imádata felé fordít. Az Isten kedvében járó böjtölés és önmegtartóztatás rendkívül fontos az életünkben, hogy megengedjük Neki életünk minden tettének befolyásolását. Szt Pál szavai szerint: „Bármit teszel, szóban vagy munkádban, mindent Jézus nevében tegyél”. Nemcsak egyszerűen néhány papi rendről beszél, hanem arról, hogy az Isten minden tettünket és minden vágyunkat befolyásolja és alakítja.

A megállás nélküli evés helyett miért ne böjtölnénk vagy megtartóztatnánk magunkat a kedvenc ételünktől és az erre szánt pénzt az éhezők megsegítésére menne – vagy a szegényeknek és szenvedőknek, vagy Afganisztánba!? Életünkben az éhezőkön való könyörület, a létminimumot nélkülözőkkel való jótékonykodás erősebb hajtóerővel kell hogy rendelkezzen, mint a legjobb ételre és italra való éhség. A falánkság, mint a fő bűnök, siralmasabb bűnökre vezetnek, a legsiralmasabb köztük a büszkeség – ezzel az életünk istenévé válunk az igaz Isten helyett.

Nem oktalan állatnak, hanem az Isten képmására lettünk teremtve. Így mindennek, amit csinálunk, vagy akarunk, hozzá kellene vezetnie, ahogyan a mit és mennyit eszünk és iszunknak is.

 

A paráznaságban nincs szeretet

Kivonat:
„Ellentétben azzal a személlyel, aki állandóan meggyőzve a lelkét, korlátlan vágyaitól és szenvedélyeitől hányódik, az Isten-szerető egy belső békében örül, ami a Szentlélek ajándéka.”

Az utolsó fő bűn a paráznaság, amely „a mértéktelen szexuális örömök rendezetlen vágya. Az önmagáért keresett szexuális öröm erkölcsileg rendezetlen, elhatárolódik a nemzés és egyesülés [férj és feleség fizikai egysége] szándékától” (hittankönyv, 2351). A falánkság bűnének rokona, mert mindkettő a fizikai örömök rendezetlen vágya.

Chaucer Canterbury meséi-ben a pap a paráznaságot az ördög másik kezének nevezi: „Valójában a falánkság öt ujját az ördög az ember belébe teszi és a bujaság öt ujjával az ágyékánál megragadja, hogy a pokol tüzére vesse”. Mind a falánkságban mind a paráznaságban az indítékot a fizikai örömre igázza le a vágy, így a vége önmagában van.

Dante a paráznaságot a pokol második övére helyezte, ahol a szenvedés állandó viharában hánykolódnak, éppúgy ahogy életükben hánykolódtak a korlátlanul tomboló szenvedélyeikben: „A pokoli vihar sohasem pihen meg, hatalmába keríti és maga előtt űzi a lelket; gyötri, pörgeti és kínozza őket. … ott káromolják az Isten erejét; és megtanultam, hogy ilyen kínzásokra vannak ítélve azok az érzéki bűnösök, akik vágyaik alá rendelik indítékuk”  (Alvilág, V. vers, 31-39). Szexuális féktelenségük vetette kapcsolataikat a pusztulásba, korlátlan szenvedélyükből a szívtörő fájdalomba és önvádba majd vissza. Dante számára ezek a lelkek korlátlan önkiszolgáló szenvedélyükben elvesztegették az életük és most nyugalmuk nélkülözése folytatódik az örökkévalóságban. Az életben való rendezetlenség nem hoz békét a halálban.

Emberi nézőpontból a házasságon kívüli szexuális viszony valóságosan megsebzi az egyéneket. A szexuális kapcsolat több mint egy élettani cselekedet. Teljes embert igényel. Vele jár, hogy a szívük egy részét megváltoztathatatlanul a másiknál hagyják.

Keresztény nézőpontból, a házasságon kívüli szexuális kapcsolat támadás az Istenre, mert az egyént az élvezet tárgyának szintjére fokozza le. Nincs többé istenkép, a társ egy időre a másik élvezetének tárgyaként létezik. A személy tekintélye lényegtelen, összevethető a hajszolt önkielégítéssel és élvezettel. Nincs önajándékozás, mint a házasságban, csak önmagukért teszik a másik megalázásával.

Mint fő bűn, a paráznaság további siralmas bűnökre vezet, mindazokra, amik a büszkeségen alapszanak – Én vagyok az Isten és minden értem létezik. Az igaz Isten jelentéktelen számomra, nincs hatással a napi életemre, így hajszolhatom a saját végzetem. Ez szabadságnak hangzik, de valójában a bűn rabszolgasága, mert a valóságban a bűn uralkodik rajtam.

Szt. Ambrus ezt írta: „Sok az üldöztetés és ugyanúgy a vértanúság. Naponta Krisztus tanúja vagy. A fajtalankodás megkísért, de tiszteletben tartod Krisztus eljövendő ítéletét és úgy döntesz nem kockáztatod a test és lélek tisztaságát – Krisztus tanúja vagy. Mi jobb Krisztus mellett tanúskodni a húsban vagy engedelmeskedni az örömhír (evangélium) előírásainak? Ha az ember hallja, de nem csinálja, akkor visszautasítja Krisztust; szavakban meggyónja, de tettekben visszautasítja … Ébredj rá milyen királyokat állítasz magad fölé, ha a bűn hatalmába kerít. Ahány bűn és vétek van, annyi király is. De ha az ember meggyón Krisztusnak, akkor azonnal fogságba ejti a királyt és elméjében leveszi a trónról” (Magyarázat a zsoltárokhoz 118, Beszédek 20: 47-50). Szt. Pál Kolosszében buzdította a korai egyházat, hogy „Öljétek meg tagjaitokban azt, ami földies: az erkölcstelenséget, a tisztátalanságot, az érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás” (Kol 3.5).

„A test nem erkölcstelenségre van”, szintén Szt. Pál írta. „Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét” (I Kor 6.18). A bűn belső rendezetlenségbe vezeti a személyt, mert a bűn önromboló, megszakítja az Istennel való alapvető kapcsolatot.

Ellentétben azzal a személlyel, aki állandóan meggyőzve a lelkét, korlátlan vágyaitól és szenvedélyeitől hányódik, az Isten-szerető egy belső békében örül, ami a Szentlélek ajándéka. Aki hű Istenhez, az nem utasítja el a szenvedélyét és vágyát, hanem uralkodik rajta. Önmaga mestere. Egy erkölcsös élet az Istennel és önmagával való békére vezet és nem olyan vágyban fejezi ki magát, amely a másikat tárgyként használja, hanem jóindulattal keresi a másikban Isten képmását. Az eredmény egy természetfeletti nagylelkűség a másik felé.

A paráznaság, mint a falánkság, a fizikai vágy tárgya. Emiatt elhatároljuk magunk Istentől, mert nem értelmes lényként cselekszünk, hanem oktalan állatként. Emberi meggondolással, a kinyilatkoztatás felvilágosításával, a hit alakításával és Krisztus keresztjének érdeméből való megerősödéssel, vezess minket, hogy teljesen olyanok legyünk, mint amilyennek teremtve lettünk – Isten képének a hasonmása, aki a mennyben van.

 

(Szilvássy Gábor fordítása)