Ez a tanulmány Ádám és Éva bűnbeesésének a történetét fogja elemezni. Először bűnük következményeiről lesz szó, főleg a halál általi büntetésükről. Köztudott, hogy nem haltak meg rögtön az engedetlenségük után. Ezek szerint igaza lett volna a kígyónak, amikor megígérte nekik, hogy „semmi esetre nem fogtok meghalni” (Ter 3.4)?

Ezután áttekintjük különböző teológusok értelmezését, ami a jó és a rossz tudás fáját illeti. Ehhez kapcsolódik az első emberpár bűnének az értelmezése: vajon csak egy gyümölcs megevéséről van itt szó, vagy mélyebb, allegorikus értelmet kell keresnünk a történet mögött? A tanulmány záró része bemutat néhány jelenkori elméletet, amelyek az engedetlenség pozitív oldalára mutatnak rá, vagy kollektív értelemmel próbálják felruházni a bűnbeesés történetét, vagy úgy értelmezik azt, mint saját, egyéni bűnbeesésünk jelképes leírását.

Miután tehát Ádám és Éva ettek a jó és a rossz tudás fájáról (6-7 v.), ki lettek tiltva a paradicsomból (23). Isten előre megmondta nekik, hogy azon a napon, amikor esznek a tiltott gyümölcsből, biztos halál vár rájuk (2.17). De mintha a kígyónak lett volna igaza (4), mert nem haltak meg: a halálbüntetés nem következik rögtön az evés után. Ádám és Éva engedetlenségük ellenére tovább élnek. Sőt Ádám 930 éves korában halt meg (5.5). Vajon miért törölte el Isten a közvetlen halálos ítélet végrehajtását a 2.17-ből? Ott ugyanez áll: „amely napon eszel róla, meghalsz.”

Egyesek arra gondolnak, hogy Isten kegyelemből enyhítette a büntetést. Mások nem szószerint értelmezik az „amely napon” kifejezést, hanem inkább úgy, hogy „ha majd”, vagy „akkor majd”, és példákat sorolnak fel a Szentírásból, ahol hasonló a jelentése a fent említett kifejezésnek (Ter.2.4; 5.1; Kiv. 6.28; 10.28; 32.34). Ez a kifejezés „nem szükségszerűen egy precíz időpontot jelöl; a héber eredetiben ugyanaz a kifejezés található a Ter.2.4-ben, ahol nem meghatározott a jelentése.”^[1]  Eszerint az értelmezés szerint tehát Ádám és Éva halála Isten fenyegetésének (2.17) a beváltása volt, még ha ez több száz év múlva is következett be.

Ez az értelmezés nem tételezi fel automatikusan, hogy az ember eredetileg halhatatlannak lett teremtve, és csak a bűnbeesés következményeként válik mulandóvá - ami a hagyományos nézőpont. Miként értelmeznénk akkor a Ter.3.22-t, ahol Isten abból a célból űzi ki Ádámot és Évát a paradicsomból, hogy megtagadja tőlük az élet fájához való hozzáférhetőséget, vagyis az örök életet? Ezek a versek tagadni látszanak Ádám és Éva halhatatlanságát. A 3.19 vers („por vagy”) azt a benyomást kelti, hogy a test felbomlása természetes dolog^[2]. Ebből arra következtethetünk, hogy az ember nem volt eleve halhatatlan. De ez nem azt jelenti, hogy így is - úgy is meghalt volna. Úgy tűnik, hogy engedetlensége előtt bármikor hozzáférhetett ez élet fájához. Csak bukása után, ennek büntetéseként lett eltiltva a fától, így meg kell halnia. A halál a porból teremtett lények természetes tulajdonságának tűnik.

Ha félretennénk Isten mindenhatóságát, mindentudását, és változatlanságát, és úgy olvasnánk a történetet, akkor azt a kérdést is feltehetnénk, hogy vajon lehetséges-e az, hogy Isten megváltoztatta az akaratát? Hisz a Szentírás nem egy helyen azt a benyomást kelti, hogy Isten igenis képes megváltoztatni elhatározásait. Jónás könyvében (3.4-10) Isten azt parancsolja a prófétának, hogy hirdesse meg Ninive lakóinak városuk 40 napon belüli elpusztítását. Annak ellenére, hogy ehhez a fenyegetéshez semmi feltétel sem kötődik, Ninive lakói Isten kegyelméért esedeznek, és városuk megmenekül. Vajon miért küldte Isten a prófétát egy olyan esemény meghirdetésére, amelyről mindentudóságából kifolyólag előre tudta, hogy úgysem fog bekövetkezni?

Többféle magyarázat is született erre a kérdésre. Egyesek szerint Istennek néha jó oka van arra, hogy elhitesse velünk bizonyos események bekövetkezését, mégha azok sohasem fognak bekövetkezni. Ezt abból a célból teszi, hogy megmentsen a bűntől, és megtérésre ösztönözzön. Ez a magyarázat azonban kétségeket támaszt Isten őszinteségével kapcsolatban.

Ismét egy másik magyarázat szerint Istennek tervei vannak velünk, de ezeket - megtérés vagy könyörgés hatására - hajlandó megváltoztatni. „Az az elképzelés, hogy Isten megváltoztatja az akaratát, nem idegen a héber gondolkodásmódtól. Sok példát lehet felhozni erre az Ószövetségből”^[3].

Az egyik esetben a bűn következménye áldás helyett pusztítás lesz: „megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön” (Ter.6.5). Egy másik helyen: „Bár azt mondtam, hogy házad és atyád háza járjon mindig a színem előtt, most mégis - az Úr mondja - óvakodom tőle” (1 Sam 2.30). Egy harmadik példa: „Bánom, hogy Sault királlyá tettem” (1 Sam 15.11,23,26).

Az érem másik oldalán viszont az ember megtérés által elkerülheti, vagy legalábbis enyhítheti a meghirdetett ítéletet, például: Ábrahám közbenjárása Sodoma városáért (Ter.18); Ninive városának megkímélése lakosainak megtérése következtében (Jonás 3.7-10); Hiszkija istenfélelme és imája (Jer. 26.18-9); Mózes közbenjárása Izrael érdekében (Kiv. 32.11-4) és Ámosz imája (Ámosz 7.1-6). Talán a legmellbevágóbb példa Jeremiás könyvének 18.7-10 része, ahol mindkét lehetőséggel számolnak:

Olykor azt határozom egy nemzet és egy ország felöl, hogy gyökerestül kitépem, földre sújtom és elpusztítom. De ha ez a nemzet elhagyja a gonoszságát, amely miatt ellene szóltam, akkor én is megbánom azt a rosszat, amellyel sújtani akartam. Máskor meg azt határozom egy nemzet és egy ország felöl, hogy felépítem és elültetem. De ha ez a nemzet gonoszságot művel a szemem láttára azzal, hogy nem akar hallgatni a szavamra, akkor én is megbánom azt a jót, amellyel el akartam halmozni.

A Szentírás írói azonban két különböző szót használnak az ember és Isten akaratának megváltozásával kapcsolatban. Moberly szerint ez azt bizonyítja, a kettőt csak részlegesen lehet párhuzamba állítani. Isten, az embertől eltérően nem gyengesége, bűnei és kísértései miatt változtatja meg akaratát, hanem az ember viselkedését veszi figyelembe^[4]. Bár olyan példák is vannak, ahol Isten visszautasítja határozatainak megváltoztatását (Szám. 23.19; 1 Sám 15.29), de ugyanakkor rámutat arra, hogy ebben az esetben arról van szó, hogy Isten sohasem volt hűtlen ígéretei betartásában.

Ezekből a példákból tehát úgy tűnik, hogy Isten nem tudta előre, vajon Ninive lakói megtérnek-e vagy sem. Fel volt készülve mindkét esetre: ha nem térnek meg, elpusztul a város; ha megtérnek, megkíméli őket. Isten fenyegetése tehát feltételes volt: a város el lesz pusztítva, hacsak lakói meg nem térnek.

Ez a magyarázat, bár ellentmondásnak tűnik azzal az elképzelésünkkel, hogy Isten mindentudó, mégis hűen tükrözi a zsidó gondolkodásmódot. Ebből kifolyólag a halállal való fenyegetés a Ter.2.17-ben („amely napon eszel róla, meghalsz”) egészen máshogy visszhangzott a zsidók fülében, mint a miénkben, hisz feltételes fenyegetésnek is értelmezhették: „bizonyára meg fogtok halni, hacsak nem valaki más kísértésének lesztek az áldozatai”, vagy „bizonyára meg fogtok halni, hacsak meg nem tértek”. Elképzelhető tehát, hogy a történet zsidó írói és hallgatói számára egyáltalán nem volt meglepő, hogy Ádám és Éva életben maradtak. Amíg Westermann^[5] számára a halálos ítélet elmaradása egy megmagyarázhatatlan misztérium, amelyet csak elfogadni lehet, addig Moberly szerint Isten akartának a megváltozása igenis összeegyeztethető a zsidó gondolkodásmóddal.

Mások kétlik, hogy Isten valaha is megváltoztatná az akaratát. Olyan szinten szól hozzánk, hogy mi azt megértsük. Ez azt jelenti, hogy néha allegorikusan, jelképes módon kell értelmezni egy-egy történetet. A már említett esetben a bűnös város tényleg megsemmisült lakói megtérése által, és egy új város keletkezett. Ugyanígy Ádám és Éva is meghalt, bár haláluk nem testi halál volt, hanem lelki. Tehát a büntetés ott nyomban végre is lett hajtva: kiűzetésük a Paradicsomból, és eltiltásuk az élet fájától lelki halálukhoz vezet. Ezt az Újszövetségből is alá lehet támasztani: (Rom. 6.23: „a bűn zsoldja a halál”; v.ö. 8.6; Efez. 2.1; 1 Tim. 5.6). Ugyanígy az élet fájának is átvitt értelmet lehet adni:

Az élet fájánál lenni és róla enni az Istenhez kapcsolódó életet, az Istennel való szoros közösséget jelenti. Ez a folyamatos élet azonban a folyamatos engedelmességtől függ… A halál a bűn következménye… Élet és halál kérdése tehát az Istennel való kapcsolat függvénye^[6].

A történetíró szerint tehát az ember és Isten kapcsolatának két kulcseleme az engedelmesség és engedetlenség: az egyik életet, a másik halált hoz magával. Ez a felfogás sem ismeretlen az Ószövetségben: „az igazságosság gyümölcse: életfa; időnap előtt elvesznek a rosszak” (Péld 11.30; 3.18;). Westermann hasonló vonalon halad: „amikor nemet mondunk Istennek… végső sorban az életnek mondunk nemet, mert az élet Istentől ered”^[7].

Ezzel a magyarázattal csak az a baj, hogy az ítéletet meghirdető rész (14-19) „nem azt a benyomást kelti, hogy csak az engedetlen ember van büntetve, hanem az akkori zsidók állandó és változatlan élettapasztalatát látszik körülírni”^[8].

A Paradicsomban azonban az élet fáján kívül van még egy másik fa is: a jó és a rossz tudás fája. Bár egyes teológusok szerint „igazából csak egy fa fontos a történetben, és ráadásul a két fa nincs is világosan megkülönböztetve egymástól”^[9], a két fa segítségével az élet-halál és engedelmesség-engedetlenség ellenpólusait még eggyel lehet gazdagítani: az élet fája és a halál fája. Hadd fordítsuk figyelmünket most a másik fa felé. Itt is sokfajta magyarázat van arra, hogy mit is jelképez ez a fa és mi is volt valójában az első emberpár bűne.

Ha szószerint értelmezzük a történetet, akkor a jó és rossz tudás fája egy valóságos gyümölcsöket termő valóságos fa. Isten pusztán csak arra használta a fát, hogy Ádám és Éva engedelmességét próbára tegye:

Engedetlenségük puszta ténye által megismerték a rosszat, mint életük szörnyű valóságát… A tisztátalanság és bűntudat érzése lett rajtuk úrrá… A jó és a rossz tudás fája tehát csak az erkölcsi jót és rosszat jelképezte. Az engedelmesség próbatétele volt ez csupán. A fának ehhez nem kellett semmiféle különleges tulajdonságokkal rendelkeznie. Bármely másik fa is megtehette volna^[10].

Az emberek többsége azonban más magyarázatot keresett és inkább jelképesen próbálja értelmezni a fát.

A legérdekesebb magyarázattal Henkey állt elő. Véleménye szerint az embert az anyag (anya-anyag; mater - materia) és szellemvilág kapcsaként teremtette az Isten úgy, hogy a férfi a szellemvilágból elanyagiasult és a nő az anyagvilágból átszellemült. Egyenrangúan találkoztak. Isten Éva elsőszülött gyermekeként tervezte fiának a megtestesülését (utána születtek volna csak Ádámtól a többiek), de Éva inkább Ádámtól akarta az első gyereket is. A jó és rossz fa gyümölcsének a tilalma a szex tilalmát fejezte ki, ugyanúgy, ahogy a fiú és lány formánál a mai napig is fennáll a szex tilalma. Érdekes eszmefuttatás, bár a szövegrészben nem találunk erre semmiféle utalást.

Mivelhogy a történetnek van bizonyos szexuális vonatkozása is, egyesek arra a következtésre jutottak, hogy a tiltott gyümölcs a közösüléssel egyenlő. Ezt azzal támasztják alá, hogy a bűn következményeként „felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek” és fügefalevelekkel betakarták magukat (7). Ezzel egy új elem jelenik meg, mégpedig a meztelenségük érzékelése, ami a bűnbeesés előtt még nem volt: „mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt” (2.25). Mivelhogy eltakarták nemi szerveiket, ez mintha azt sugallná, hogy bűnük tényleg a közösülés volt.

Ezen a vonalon tovább haladva a kígyó ígéretét az embernek („olyanok lesztek mint az Isten”, és „nem fogtok meghalni” Ter.3.4,5) úgy is lehet értelmezni, hogy az Istenhez való hasonlóságot, és a halhatatlanságot ténylegesen elnyerte az emberiség, ugyanis a szexuális „felvilágosodás” után képes nemzeni, vagyis Istenhez hasonlóan új életet teremteni, ami tényleg egyfajta halhatatlanságot jelent^[11]. Ez utóbbi érv gyengéje, hogy az állatok is képesek új életet teremteni, sőt, a növények is szaporodnak.

Más érveket is hoztak fel amellett, hogy a tudás fája szexuális tudást jelent. Az ‘ismerni” (Ter.3.5) szónak a héberben szexuális színezete is van (Ádám megismerte Évát; Ter.4.1). A kánaáni vallásban a kígyó a nemzőképességet jelképezi.  Éva büntetése (16) az Ádám utáni vágyakozás is, amely majd terhességhez és fájdalmas szüléshez fog vezetni. A héber írókat befolyásoló Gilgames történetében Enkindu, az „ős-ember”, szintén egy asszonnyal való közösülés által tudta feltornázni magát az állatvilágból az emberiség szintjére.

Arról is sokfajta vélemény van körforgásban, hogy vajon milyen új tudásra tett szert Ádám és Éva a tudás fájának a gyümölcsétől. Egyesek egyetemes tudásról beszélnek, ugyanis a „jó” és a „rossz” mindent magába foglal. „A totalitás két szélsőséggel van kifejezve"^[12]. Ádám és Éva bűne ezek szerint a világegyetem titkainak kifürkészése lenne. Az Ószövetség más esetekben is hasonlóképpen használja a „jó és rossz” kifejezést (1 Kir. 3.9; 2 Sám. 13.22), de az értelmezésük nem egyértelmű. Arra sincs semmiféle bizonyítékunk, hogy Ádám és Éva ténylegesen birtokába jutott az egyetemes tudásnak^[13].

Egy másik lehetőség az lenne, hogy erkölcsi tudásról van itt szó. Ezek szerint tehát bűnbeesésük előtt Ádám és Éva nem rendelkeztek erkölcsi tudással? Akkor viszont nem lehetne őket felelőségre vonni tettükért. Talán a gyermekekhez lehetne őket hasonlítani, akik még nem érték el a számonkérési kort^[14].

Egyesek úgy értelmezik a jó és rossz tudás fáját, mint egy Isten által kijelölt határt az isteni és emberi szférák között, egy olyan határt, amit az embernek nem volt szabad áthágnia. A teremtő Isten korlátlan, végtelen, és független. Az ember ezzel szemben teremtmény, tehát véges és Istentől függ. A fáról való evés által az ember elutasította ezt a függőséget az önrendelkezés javára. Egy kísérlet ez a feje tetejére állítani az Isten által felállított rendet. Saját maguk akarják meghatározni, hogy számukra mi a jó és mi a rossz, függetleníteni akarják magukat Istentől^[15].

Howard szerint ez a vezérelve a történetnek, vagyis „az isteni szféra áthágása az ember által… Jahveh pedig megakadályozza az embert abban, hogy az isteni tulajdonságokra tegyen szert.”^[16]. Ez a probléma később is majd felvetődik: a Ter.6.1-4-ben az emberek leányai az istenek fiaival házasodtak, és a 11.1-9-ben pedig az emberek a babiloni torony megépítésével akarták elérni az isteni szférát. Howard ebből erre a következtésre jut:

Valahányszor felmerül az isteni és emberi világok összekeveredésének a lehetősége, Jahveh mindig az emberiség ellenlábasaként van feltüntetve, aki beavatkozik, hogy újabb korlátokat szabjon ki az emberre. Ezek a korlátok általában az emberi élet mindennapi jelenségeiben nyilvánulnak meg. Világos tehát, hogy J [a történet írója] az ember igyekezetét az isteni tulajdonságok megszerzésére megengedhetetlennek tartja^[17].

A teremtmény véges voltának a visszautasításával az isteni szintre törekszik. Az emberi szintnél magasabb állapot utáni igyekezet azonban előbb-utóbb egy, az emberi szintnél alacsonyabb állapothoz vezet^[18].

Egyes mai kutatók pozitívabban ítélik meg Isten parancsait és az Isten és ember közötti határokat: „szabadság igazából csak ott létezhet, ahol bizonyos korlátok is vannak… a fejlődéshez nélkülözhetetlenek a tiltások”^[19]. Isten parancsai ezek szerint azokat a korlátokat határozzák meg, amelyek keretében az ember hitelesen tud kibontakozni. Ahogy a szülő korlátokat állít fel gyerekeinek, ezek érdekében, Isten is hasonlóan bánik teremtményeivel:

A parancs a parancsot adóval való kapcsolat kialakítását teszi lehetővé. A parancs által valami rá lett bízva az emberre; az állatoktól eltérően az ember bizonyos dolgokban szabadságot kapott. Ez nem egy lehatárolás, hanem lehetőségeinek kiszélesítése^[20].

Mások még egy lépéssel tovább merészkednek. Szerintük nemcsak a parancsolatok kimondása volt jó, hanem ezek áthágása is. Az emberi családot hozzák fel példának. A gyermeknek fejlődési fokozatokon kell végig mennie: először teljes a függőség közte és szülei között és maradéktalanul engedelmeskedik az utasításoknak. De el kell érkeznie annak a pillanatnak, amikor a gyermeknek függetlenné kell válnia szüleitől, sőt, fel kell lázadnia szülei ellen és megkülönböztetni magát tőlük. Ádám és Éva története tehát a gyermeki ártatlanság állapotából az érett felnőttkorhoz való átmenetet örökíti meg^[21]. Engedetlenségük elengedhetetlen volt ahhoz, hogy érett felnőttekké váljanak. Mezítelenségük miatti szégyenérzetüknek is pozitív tartalma van: olyasmit tudnak, amit azelőtt nem tudtak. Testünk befedése hasznos dolog, tehát engedetlenségükből valami jó is származott^[22].

Hanson^[23] a jó és a rossz tudás fáját is a „felnőtté válás fájá”-nak nevezi. Az erről a fáról való evés egyenlő a gyermek szüleitől való különválásával, a gyermek bártorságot vesz és azzá válik, amire rendeltetve volt: Isten képmását hordozó teremtménnyé. Még büntetésüknek, a haláltól való félelemnek is pozitív vonatkozásai vannak: becsvágyra ösztönzi őket, gyermekek nemzésére, művészeti alkotásokra, stb. May pszichológiai szempontból közelíti meg a kérdést.

Ez a figyelemreméltó történet arról számol be…ami minden emberrel megtörténik egytől hároméves koráig, vagyis az öntudat kialakulása. Előtte az egyén az Éden kertjében volt, ami az anyaméhben való létet és a korai gyermekkort jelképezi, vagyis egy olyan időszakot, amikor a szülök mindenre kiterjedő törődése által melegben és kényelemben élt. A Paradicsom ezt a csecsemőknek, angyaloknak és állatoknak fenntartott állapotot jelképezi, ahol még nincs erkölcsi összeütközés és felelőség. Ez az ártatlanság korszaka, ahol az embernek még nincs se szégyenérzete, se bűntudata^[24].

A tudás fájáról való evés és annak eredménye, a jó és a rossz megkülönböztetésének a képessége, a pszichével rendelkező, lelki-szellemi személyiség megszületését jelenti^[25]. Hegel odáig ment, hogy az emberiség bukását "fölfelé való bukás"-nak nevezi. Egy ilyen teológia olyan fogalmakat használ, mind például „a teremtéssel velejáró szenvedés”, vagy „a felnőtté válás kínjai”. Az öntudat birtoklása ugyanis súlyos teherrel is jár: az ember rádöbben például halandóságára.

Ezzel az értelmezéssel csak az a baj, hogy magából a szövegből nehéz lenne levezetni. A 14-19 versek okozzák a legnagyobb gondot, itt ugyanis Isten kihirdeti ítéletét a kígyó, a nő és a férfi fölött: mindnyájan fájdalmas következményekkel járó büntetésben részesülnek. Ha engedetlenségük valóban nélkülözhetetlen a felnőtté váláshoz, akkor Isten egy teljesen rideg és tudatlan szülő benyomását kelti, akinek halvány gőze sincs a gyereknevelésről.

Tehát úgy tűnik, hogy a „fölfelé való bukás” a mai értékeink visszavetítése csupán a biblikus időkre. A Teremtés könyvében ugyanis az engedetlenségnek semmiféle pozitív értéke sincs, sőt, rosszallóan bírálja az egyre jobban terjedő engedetlenséget Isten parancsaival szemben: „nagy az emberek gonoszsága a földön” (6.5).

Egy további magyarázat szerint a történet a múltban megtörtént eseményekkel próbál megmagyarázni olyan mai jelenségeket, mint például miért nem szereti az ember a kígyót, honnan ered a halál, vagy a gyermekszülés kínjai. Westermann azonban ezt nem tartja kielégítő magyarázatnak:

A történet nem egy olyan objektív információt kínál, amely közvetlen választ adna egyes események okaira… Az emberi léthez hozzátartozik az elesettség. Az ember csak mint esendő ember képes létezni^[26].

Westermannak itt teljesen igaza van, bár az említett idézet könnyen félremagyarázható.  Egyesek azt mondhatnák, hogy az előbbi idézet túlságosan belenyugvó magatartást sugalmaz a bűn elkerülhetetlen jelenlétével szemben és nem veszi komolyan az ember szabad akaratát, hisz nemcsak az ószövetségi időkben éltek istenfélő emberek, akik nemet mondtak a bűnben élő környezet nyomásának (Ábel, Noé), hanem minden korban voltak, és ma is élnek szentéletű emberek. Westermann állítása tehát igaz úgy általában, de a történelem folyamán mindig is éltek szabályt erősítő kivételek.

 

Irodalom

Bruner, William T. Children of the Devil. Philosophical Library, New York, 1966.

Dubarle, A.M. The Biblical Doctrine of Original Sin. Geoffrey Chapman, London, 1964.

Fretheim, Terence E. Creation, Fall, and Flood. Augsburg Publishing House, Minneapolis, 1969.

Fretheim, Terence E. "Is Genesis 3 a Fall Story?" Word and World, 14:144-153 Spr.1994.

Hanson, Richard S. The Serpent was wiser. Augsburg Publishing House, Minneapolis, 1972.

Henkey Károly (gondolatait a következő honlapon lehet olvasni:
http://www.rc.net/toronto/paxromana/irasrend/tanulmany.html

L'Heureux, Conrad E. In and Out of Paradise. Paulist Press, New York, 1983.

May, Rollo, Man's search for himself, Norton and Company, New York, 1953.

McKelway, Alexander. "Eden Revisited: Hope Beyond Tragedy". The Context of contemporary theology; ed.by A.McKelway. Atlanta, John Knox Press, 1974.

Moberly, R.Walter. "Did the Serpent get it right?" Journal of Theological Studies, 39:1-27 Ap 1988.

Scullion, John J. "What of Original Sin? The convergence of Genesis 1-11 and Romans 5.12." Schöpfung and Befreiung. Ed.by R.Albertz. Calwer Verlag, Stuttgart, 1989, pp.25-36.

Spanner, D.G. Biblical Creation and the Theory of Evolution. The Paternoster Press, Exeter, 1987.

Wallace, Howard N. The Eden Narrative. Scholars Press, Atlanta, 1985.

Westermann, Claus. Genesis 1-11. SPCK, London, 1984.

 

Lábjegyzetek

[1] D.G.Spanner. Biblical Creation and the Theory of Evolution. The Paternoster Press, Exeter, 1987, p.71.

[2] A.M.Dubarle. The Biblical Doctrine of Original Sin. Geoffrey Chapman, London, 1964, p.80.

[3] Walter R.Moberly. "Did the Serpent get it right?" Journal of Theological Studies, 39:1-27 Ap 1988, p.10.

[4] Moberly, p.11.

[5] Westermann, p.225.

[6] Terence T.Fretheim. Creation, Fall, and Flood. Augsburg Publishing House, Minneapolis, 1969, p.73.

[7] Westermann, p.224.

[8] Moberly, p.19.

[9] Howard N.Wallace. The Eden Narrative. Scholars Press, Atlanta, 1985, p.103.

[10] Bruner, p.66.

[11] Henkey Károly elméletéröl többet a következö honlapon lehet olvasni:
http://www.rc.net/toronto/paxromana/irasrend/tanulmany.html

[12] Wallace, p.119.

[13] Fretheim, p.75.

[14] Bruner, p.65.

[15] Fretheim, p.76.

[16] Wallace, p.130.

[17] Wallace, p.132.

[18] Conrad E.L'Heureux. In and Out of Paradise. Paulist Press, New York, 1983, p.71.

[19] Fretheim, p.77.

[20] Westermann, p.224.

[21] Wallace, p.117.

[22] L'Heureux, p.70.

[23] Richard S.Hanson. The Serpent was wiser. Augsburg Publishing House, Minneapolis, 1972, pp.39-43.

[24] May, p.181-2.

[25] May, p.182.

[26] Westermann, p.277.