I. A probléma jelentősége

Az újkorban főleg két bölcseleti iskola foglalkozott a "rossz" problémájával. Az egyik ateista, a másik teista.

Az ateista irány a XIX. sz.-ban kapta meg legvilágosabb kifejezését. Érvét két állításban és egy végkövetkeztetésben lehet összefoglalni:
A rossz jelenléte levon a világ tökéletességéből
Márpedig lehetetlen, hogy egy jó és ugyanakkor mindenható lény (vagyis Isten) teremtsen és kormányozzon egy tökéletlen világot.
(Mert ha Isten jó, nem akar mást, mint egy tökéletes világot; ha pedig mindenható is, akkor létre is tud hozni egy tökéletes világot. Ám a valóság az, hogy a világmindenség tökéletlen...) "A jónak még a legnyakatekertebb és kifacsart elmélete, amit csak vallási és bölcseleti fanatizmus hozhat létre, nem képes meggyőzni, hogy a természet és annak kormányzata egy jó és mindenható lény műve legyen." (J. Stuart Mill: "A természet és vallás hasznossága" 1874)

Ebből csak az következtethető, hogy Isten nem létezik (vagyis nem létezhet egy olyan lény, aki egyszerre jó és mindenható).

A második iskola azt vallja, hogy a rossz csak az ember számára okoz nehézséget, Isten számára azonban nem. Mert az értelem nehezen fogja fel a rossz mivoltát. Továbbá a rossz csak az ember szabadságát teszi próbára, mert nem könnyű ellenállni neki.

Ebben a tanulmányban ki szeretném mutatni, hogy a rossz maga csak az ember számár jelent nehézséget, mert az ateista iskola a rosszat (és a jót) helytelenül fogalmazta meg. Továbbá, lehetetlen legyőzni a rosszat, ha visszautasítjuk azt a tételt, hogy a jó és mindenható Isten nem tud teremteni sem kormányozni egy tökéletlen világmindenséget. Végkövetkeztetésünk az Isten létének az erkölcstanból vett bizonyítéka: szükségünk van Istenre ahhoz, hogy ezt a tökéletlen világot tökéletesebbé tegyük.
 

II. A rossz és a jó fogalma

Az ateista gondolkozásmódban a rossz alatt fájdalom (szenvedés és halál) értendő. Ebből logikusan az következik, hogy a jó azonos az élvezettel. Továbbá az ateista nem lát különbséget azon rossz között, amit fizikai erők, vagy pedig szabad egyének okoznak.

A rossz azonban nem ugyanaz, mint valami fájdalom sem pedig a jó nem azonosítható az élvezettel. Mert pl. egy orvosi kezelés világosan jó, mert az egészséget adja vissza; Míg kábítószerek használata rossz, hiszen az értelmet gyengíti és végül is elmezavart vagy éppen halált okozhat.

Így hát a rossz és a jó próbaköve nem lehet fájdalom vagy élvezet.

Néhány ateista úgy akart kibújni a föntebbi logikus nehézség alól, hogy csak azt a cselekedetet vagy eseményt hívja rossznak, amely következményében a szenvedés túltesz az élvezeten. A jó pedig az, amelyben az élvezet meghaladja a fájdalmat. Így hát erkölcsi választásukban mindig össze kell hasonlítani a rákövetkező fájdalmat és élvezetet és csak akkor ezen "mérlegelés" alapján lehet dönteni a cselekedet, vagy esemény, jó vagy rossz voltáról.

Joggal kérdezhetjük, hogy vajon lehetséges ilyen összehasonlítás, vagy "mérlegelés"? Melyik anya tudja összehasonlítani vagy "mérlegelni" a szülés fájdalmát, majd pedig annak örömét, hogy új emberi lény jött a világra?! Vagy ki tudja megmérni egy szadista élvezetét és áldozatának szenvedéseit? Ezeket összehasonlítani lehetetlen, mert a fájdalom nem egyfajta és mindig különbözik az élvezettől.

Más ateisták, mint pl. John St. Mill, azt vallja, hogy a szenvedés (legyen az testi vagy szellemi) rosszá teszi az, hogy nem kívánatos és az élvezet (testi, vagy szellemi) azért jó, mert kívánható. Ám amikor azt kérdezzük tőlük, hogy miért kötelességünk kerülni a rosszat és választani a jót, azt a feleletet kapjuk, hogy a valóságban mindig kerüljük a rosszat és helyette a jót választjuk. Ebben a pontban lesz világos az ateista gondolkozásmód hibás volta, mert a kötelességet egy tényből vezeti le, vagyis abból, hogy az élvezetet ígyis-úgyis kívánjuk és a fájdalmat kerüljük.

Továbbá a fájdalom és a rossz, az élvezet és erkölcsi jó ha ilyen szorosan volna összekötve, mint az ateista erkölcstanban, a fájdalmat és esetleges halált okozó orvosi műtétet bűnténynek kellene hívnunk, valamint az orvost meg kellene büntetni, még akkor is, ha mindent megtett, hogy a beteget lábra állítsa. Valamint kilopni egy milliárdos zsebéből 100 dollárt dicséretre méltó tett volna, hiszen a tolvaj élvezetét öregbíti anélkül, hogy a gazdagnak különösebb kért okozna.

Ígyhát az ateista rendszer második nagy tévedése, hogy nem különbözteti meg a fájdalmat okozó nem kívánatos fizikai tettet vagy esemény következményét és egy valódi erkölcsileg beszámítható tettet, amely a rosszat kifejezetten célozza.

Az istenhívő iskola szerint a rossz nem más, mint valami tökéletesség ill. jó távolléte valamiben vagy valakiben, amit vagy akit pedig ez a tökéletesség vagy jó megilletne. Egy ilyen jó távolléte tulajdonképpen annyit jelent, hogy az a lény megvan "fosztva" attól, ami megilletné. Ez megtörténhet mind élettelen mind élőlényekben is, mint pl. csont-mész hiány. Ezt fizikai rossznak hívjuk, mert a rendellenesség a fizikai természetben észlelhető.

Persze a szabad akaratban is vannak hasonló rendellenességek, amikor valami olyat határozunk el, ami értelmes természetünk törvényeit sérti. Ezt a rosszat a fizikával szemben erkölcsi rossznak hívjuk.

Tehát semmiféle "dolog", legyen az szenvedés, halál, rákos daganat vagy épen egy atombomba önmagában nem rossz. A rossz csak úgy létezik, mint egy fizikai vagy erkölcsi rendellenesség. Így elkerülhetjük az ateista iskola zavarbaejtő logikáját, amely szerint egy műtétet bűnténynek kellene hívnunk, mert nem kívánatos fájdalmat vagy halált okoz és a műtő orvost gonosztevő névvel kellene illetnünk, annak ellenére, hogy csupán a beteg normális testműködését akarta visszaállítani - sikertelenül. Vagy egy magzatelhajtó orvos hálát érdemelne azért, hogy egy emberi lény életét vette el - sikeresen, anélkül, hogy nagyobb szenvedést vagy az anya halálát okozta volna.
 

III. A nem-tökéletes mindenség és a jóságos mindenható Isten

Előszöris le kell szögeznünk, hogy egy nem teljesen tökéletes mindenség és egy tökéletes Teremtő és Gondviselő Atya nem ellentmondó fogalmak. Éppen az ellenkezője igaz: egy tökéletes világot teremteni és kormányozni önellentmondást rejt magában. Mert egy tökéletes világnak tökéletes lényekből kellene állnia. Ám csak egyetlen egy tökéletes lény létezik: Isten. Ő pedig csak korlátolt értékű, vagyis korlátolt tökéletességű lényeket tud teremteni. Persze korlátolt érték nem tesz semmit sem rosszá, hiszen az csak további értékek távollétét jelenti egy adott lényben, nem pedig "megfosztottságot" (privációt), vagyis olyan valami távollétét, ami nélkül természeténél fogva a lény nem teljes. (Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a világ lehet tökéletes viszonylagos értelemben, vagyis Isten terveinek megvalósításában a legalkalmasabb eszközkényt szerepelhet.)

Mindebből négy következtetést vonhatunk le.

Először: egy nem-tökéletes világ nem ugyanaz, mint egy rossz világ. Tehát egy végtelenül józágos Isten megteremtheti.
Másodszor: egy nem tökéletes világot lehet kormányozni, hiszen lehet javítani rajta. Még Isten sem tud javítani egy tökéletes, tehát javíthatatlan világot.
Harmadszor: Isten jóság a teremtéskor a lét adásában nyilvánul meg, nem pedig abban, hogy megfoszt valamit egy létéhez szükséges jótól: Isten a létbe szereti a világot.
Végül: Isten csak olyan valamit tud teremteni, ami jó, de nem tökéletes, hiszen Isten sem tud teremteni egy másik istent. Csak egy ilyen világ lehetséges, csak egy ilyen világot lehet teremteni és kormányozni.

Így az ateista istentagadás azon az alapon, hogy egy egyszerre jó és mindenható lény nem létezhet, logikus következménye a jó illetve a rossz téves ateista meghatározásának.

Továbbá az isteni kormányzás, vagy vallási nyelven Gondviselés, azt a tevékenységet jelenti, amivel Isten teremtményeit a nekik kiszabott célra irányítja. Csakis így lehet a fizikai és erkölcsi rosszat megérteni, hogy miért is van rossz e világon és az ember miért miért van arra hivatva, hogy a rosszat legyőzze, ahelyett, hogy megalkudjon vele.

Nos a világ Istentől kijelölt célja annak tökéletesedése. Plátón ezt a gondolatot fejezi ki "Theaitetos" című művében: Végső célunk az, hogy Istenhez hasonlóvá váljunk, amennyire az csak lehetséges. Vagy amint Krisztus fejezte ki ugyanezt: "Legyetek tökéletesek, mint az én Atyám tökéletes", persze beleértve azt, hogy Isten végtelen tökéletességét semmiféle véges lény nem érheti el.

Az ilyen tökéletesedési folyamatnak állítólag két fő akadálya van: a fizikai és az erkölcsi rossz. Ha ki tudjuk mutatni, hogy ezek nem végérvényes akadályok, hanem csak próbára teszi akaratunkat, akkor fönntarthatjuk, hogy a világ Istentől szabott célja annak mindig növekedő tökéletessége.

A fizikai rossz két fizikai esemény, ill. esemény sorozat kereszteződésén jelenik meg. Jólehet ezek az események önmagukban jók, mert fizikai törvények szerint történnek, amely törvények önmagunkban szintén jók, de az, hogy egy pontban találkoznak, következményük szerencsétlenség. Így, ha fürdeni megyek a tengerbe, mert az egészségem megkívánja, de ugyanakkor egy cápát hasonló alapon ösztöne készteti, és találkozásunkkor a cápa száját véletlenül megrúgom, ez egy sajnálatos eseményben végződhet. Még örülhetek, ha csak az egyik lábamtól foszt meg a szörnyeteg, ami enyhén szólva fizikai rosszat jelent.

Fél-lábbal élni súlyos próba. Előszöris próbára teszi az őrök bátorságát: továbbá az orvos tudományát, velem való együttérzését, hiszen kényelmes függőágyát kellett elhagynia, hogy nekem elsősegélyt nyújtson; aztán próbára teszi a biztosító vállalat becsületességét, hogy fedezze az orvosi költségeim. De mindenek felett engem tesz próbára. Szidhatom a balszerencsém életem végéig és kesereghetek a legsavanyúbb lélektani ecetben. Ez pedig nemcsak fizikai, hanem erkölcsi rossz is. Ezzel szemben összeszedhetem magam és elhatározhatom, hogy olyan ártalmatlan kedvtelések, mint a tengerben úszkálás, nem föltétlenül szükségesek az ember életében. Sőt együttérzést tanulhatok embertársaimmal szemben, akik hasonló vagy még súlyosabb szerencsétlenség áldozatai. Főleg lábadozásom alatt lehet annyi szabadidőm, hogy megtérjek és mint Loyolai Szt. Ignác, kijavítsam magamon a teremtéskor kapott isteni képmást azáltal, hogy az üdvösség keskeny útját járjam: egy erkölcsi jó. Így a cápával való találkozásom minden fizikai rossz következményével az örökkévalóságra vezető út első lépéseit jelentheti.

Tegyük fel, hogy valami erkölcsi rossz cselekedetet követek el, vagyis vallási kifejezéssel élve bűnbe esek. Ez az eszes természetünkbe írt törvény ellen van. Szabad akaratom ugyan jó, Isten teremtette szabaddá, mert gondviselése felelős munkatársává akart tenni, hogy a világ tökéletesedési folyamatát elősegítsem. Sőt önmagáért is, amennyire csak lehetséges. Ám szabad elhatározásom nem a helyes irányban történik, vagyis "nélkülözi" azt, és így nem alkalmas arra, hogy tökéletesebb életre vezessen, amelyre a Gondviselés különben hívott volna.

Ez még nagyobb szerencsétlenség, mint a cethal szájában hagyni egy végtagom. Kérdezzük meg csak Jónás prófétát. Ő sem akart engedelmeskedni Isten szándékának és büntetésül egy cethal hasában kellett sínylődnie három nap és három éjjel. Így én is szabadon fetrenghetek szenvedélyeim nyálas, undorító üregében egészen életem végéig és egy erkölcstelen szörnyeteggé válhatok. De azt is választhatom, hogy bűneimet és szenvedélyeimet rúgom el magamtól. Persze ez nehézséget jelent, erkölcsi erőt tételez fel, talán hosszú gyötrelmen kell hogy keresztül menjek, miközben lassan meghalok bűneim és szenvedélyeim számára, mint azt Szt. Pál mondja.

De ha megértem és elfogadom Isten kegyelmes gondviselését, amely mindig kész arra, hogy lépteim a bűnből kivezesse és önmagához hasonlóbbá tegyen, amennyire csak lehetséges, akkor üdvözülök. Így az elémszabott cél az erkölcsi rossztól való szabadulást tételezi fel. Ha aztán nemcsak egy bölcseleti, hanem igaz keresztény fogalmam is van az isteni Gondviselésről, minden fizikai és erkölcsi rosszat az isteni kegyelem örök üdvösségem eszközévé teheti. Bátran idézhetem tehát Szt. Ágoston szavait, melyet a katolikus Egyház évről évre megismétel a Föltámadás ünnepének előestéjén:
Ó Ádám valóban szükséges bűne, melyet Krisztus halála eltörölt.
Ó szerencsétlen vétek, amely ily nagy és ekkora fölségű Megváltót érdemelt."

Krisztus diadala, melyet szenvedésével és halálával érdemelt ki gonosz ellenségei szándékával ellentétben, arra szolgál, hogy a mi fizikai és erkölcsi szenvedésünket és halálunkat az Atya szándéka szerint az örök élet eszközévé tegye.

Végső következtetésben tehát úgy a fizikai, mint az erkölcsi rossz csupán az ember számára jelent kihívást és próbát. Azért történnek csak, hogy fölfedjék egy jóságos és mindenható Istentől való függésünk és mennyire szükségünk van Rá, ha le akarjuk győzni a rosszat ebben a világban. Csupán annak a tudata, amelyet jóakarat kísér, hogy engedelmeskedjünk a Gondviselés kihívásának, tesz képessé bennünket, hogy átöleljük létünk Isten-adta célját, hogy ezt az Isten-adta arcot, melyet a Teremtő ujjaival ránk rajzolt még tökéletesebb hasonlósággá változtassuk.

Nem látok jobb módot, válaszolni a rossz kihívásának, mint ezt.