A. Pillantás a kezdetekre
 

„Miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel
miért nem emeled fel a fejed ?” – Ter. 4,6-

A Szentírás első két fejezete egyetértést ír le a Teremtő és teremtmény közt. De már a 3. fejezetben ez a harmónia megzavarodik és az Istennel való kapcsolat mélyen megterhelődik. Ez a kapcsolatzavar azóta is mindig újabb formában a mai napig tart.
 

1. Megtévesztés és vágyakozás: Teremtés 3

A Ter 3. fejezetének története példázatos, csakúgy mint az egész őstörténet. Az első emberpár az egész emberiséget képviseli. A róluk való kijelentések minden emberre érvényesek.

A Ter 3-ban nem találunk egyetlen szót sem a bűnről vagy vétekről. Ez jellemző az Istentől való elidegenedés kezdeteire. Csendben kúszva mint a kígyó, alig felismerhetően kezdődik a rossz.

A kígyó megtestesít minden – embertelen és állati – erőt, amely a rosszra vezet. Stratégiája az elcsavaró, megtévesztő és biztató beszéd:

Ter 3,1: „... nem ehettek a kert valamennyi fájáról?”
3,4: „Semmi esetre sem fogtok meghalni”
3,5: „Olyanok lesztek, mint az istenek”.

Ez a megtévesztő beszéd egyesül a vonzóerővel, amelyet háromszorosan lehet érezni (6. vers): „a fa élvezhető, tekintetre szép és csábít”. A külső félrevezetés és belső esendőség kombinációja mindenre fittyet hányva az isteni utasítás követésének megszegéséhez vezet. Ez a kétszeres mechanizmus, a külső és a belső, ellenállhatatlanul hat és áttör minden akadályt.

Akkor is, ha a „bűn” és „vétek” kifejezések hiányoznak, az általuk jelölt valóság nem hiányzik. A hamis magatartás abból áll, hogy Istennek egy személyesen megismert utasítását (Ter 2,17 és 3,3) nem követjük. Egy bűntett lényegében nem egy törvény megszegése, hanem egy kapcsolat megsértése.

A helytelen tett direkt megnevezése helyett a Ter. 3 művészien bemutatja annak következményeit. Az emberek felismerik meztelenségüket (7.v). A kígyó mondása, hogy a „szemetek felnyílik” (5.v.) váratlan iróniával teljesedik be amikor saját kiszolgáltatottságukkal és ráutaltságukkal szembesülnek.

Elrejtőznek a Teremtőjük elől (8.v.) és először tapasztalják meg a félelmet (10.v.). Isten kérdésére a 11. versben Ádám a felelőséget a feleségére hárítja (12.v.), ez pedig a kígyóra. Senki sem akarja az áthágás súlyát viselni. Ugyanakkor felismerhetünk egy dinamikát, amely egy „egyszerű” áthágást mélyreható és egyre szélesedő kapcsolatsértéssé növeli.

Isten nem huny szemet az eset fölött, hanem cselekedete sorrendjében minden résztvevővel ismerteti a következményeket. A korábbi történésekkel megfelelő párhuzamokat is húz: a kígyónál „a mező minden vadjá”-t (14.v.‑ 1.v.), az asszonynál a „kívánság”-ot (16.v.-„vágyát” 6.v.), a férfinél az „evés”-t (17.v. 3szor – 6.v.). Az emberpárt érő nehézségek és viszontagságok helytelen viselkedésükkel vannak összefüggésben.

Hogy Isten mégis mennyire jóindulatú marad az emberekhez, bizonyítják tettei. Keresi az elrejtőzőt (9.v.), betakarja meztelenségüket bőrruhával (21.v.) és korlátot szab életkoruknak az Édenkertből való kiűzetés által (22-24. v.); hiszen örökké élni az Istennel megromlott kapcsolat, és a 16-19. versekben felsorolt gyötrelmek terhe alatt sokkal nehezebb volna. Még a kihágások kezelésénél is felismerhető Isten gyengédsége és elnézése.
 

2. Dühtől a gyilkosságig: Teremtés 4

A rossztettek dinamikája nem áll le a Ter. 3-ban, hanem tovább húzódik, sőt fokozódik a következő fejezetben. Itt találkozunk először jelképekkel egybekötött szakkifejezésekkel.

Mint annyi más testvér, Kain és Ábel is eléggé különböznek egymástól. Káin neve „szerzés”-t jelent, ő egy letelepedett földműves. Ábel „lehelet”-et, „múlandóság”-ot jelent, ő pedig juhpásztor (2.v.). Felfogásuk ajándékaikban is kifejezésre jut. Káin válogatás nélkül veszi, amíg Ábel kétszeresen is a legjobbakat ajánlja fel: nyája „zsengéje bárányaiból és azok zsírjából” (3.-4. v.)

Kain „forrong”, mert nem látja Isten megkülönböztető magatartásának az okát, s fölszálló mérgével ellentétesen „lehorgasztotta” (szó szerint „leejtette”) a fejét (5.v.). Ehhez a felhevült emberhez szól Isten (6.-7.v):

Miért vagy haragos és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel [hordod] a fejed? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell.

Isten észreveszi Káin helyzetét és figyelmezteti a veszélyre. Azáltal, hogy rámutat a „Ha...; ha pedig nem”-re, ecseteli tettének következményét, egyrészt a feje tartásával, másrészt pedig egy jelképpel, melynek alapja egy fekvő állat (oroszlán vagy szamár, Ter 49,9.14), és amely itt összefüggésbe van hozva a „bűn” első előfordulásával.

Sem a figyelmeztetésnek, sem a felhívásnak, hogy uralkodjon a bűn vágyakozó (ugyanaz a szóhasználat, mint 3,16-ban!) leselkedésén nincs semmi hatásuk Kainra. Nem válaszol Istennek, hanem Ábel felé fordul (8.v.). Egy beszédbevezető történik ugyan, de az olvasó nem látja a tartalmát – ami jellemző Káin kommunikáció-képességének a hiányára, akinek ebben az állapotban tulajdonképpen nincs is mondanivalója testvérének. A mezőn, ami a Ter 3,1.14 szerint a kígyó területe, vérontásra kerül sor. Az első halálozás a földön egy gyilkosság.

A testvére utáni kérdezősködést a 9. versben Kain hazugsággal és ellenkérdéssel akarja kikerülni, de Isten szembesítése után végül beismerő vallomást tesz a 13. versben: „Túl nagy a büntetésem (németben: bűntettem) ahhoz, hogy el tudjam viselni [hordozni].” Itt másodszor fordul elő egy szakkifejezés, ezúttal az awon „elferdülés”, „bűntett”^[1], és ismét képletesen, a már a 7.versben is használt „hordozni” szóval van alkalmazva. A vétkezés nyomasztó és hordozandó teherként jelenik meg, amelyet azonban ebben az esetben képtelenség elviselni.

A gyilkos Káinról is gondoskodik Isten. Annak félelmét, hogy Ábelhez hasonló sorsa lesz, a hétszeres megtorlás bekövetkezésének ígéretével és egy védő jellel ellensúlyozza (15.v.). Így Káin elköltözhet és tovább élhet, bár hontalanul, idegenbe menekülve. Aki ilyen nagy hibát követ el, elveszti hazáját.
 

3. A bűn elterjedése. A kegyelem kiterjedése.

Ez a kettősség, amelyet eddig a Ter 3 és 4-ben láttunk, rányomja bélyegét^[2] az egész őstörténetre. Az ember ismételten bűnbe esik, és az Isten ismételten keresi az újrakezdést.

A kis feltűnést keltő kezdetet a Ter 3-ban, ahol az ember inkább másokra hallgat, mintsem Isten irányítását követné, a rossz elhatalmasodása követi: Káin gyilkosságától kezdve egészen a mohóságban és erőszakos cselekményekben megnyilvánuló emberiség megromlottságáig (6,5.11). Mint egy hatalmas spirális, úgy terjed a romlottság egyre jobban.

Isten erre egy új kezdettel válaszol Noé által, akinek családja Noé igazságossága (6,9) által megmenekül a vízözön pusztításától. A vele való szövetség mindörökké érvényes az egész emberiségre (9,8‑17).

Az emberek a vízözön után is áthágják Isten irányadását. Felszólítása ellenére, hogy szaporodjanak és töltsék be a földet (9,7) város és toronyépítés tervével állnak elő, hogy az isteni szférát elérhessék (11,4). Isten ismét új kezdettel válaszol, most Ábrám által, aki teljes engedelmessége által végül is az a személy lesz, aki Isten közeledését elfogadja (Ter 12ff).

*

Az őstörténet egy olyan Istent mutat be, aki –már amennyire ez lehetséges - az ember hibái iránt elnézően reagál és ismételten újrakezdéseket kísérel meg. Eközben nem huny szemet a hibák felett, hanem felelőségre von és feltárja a következményeket. A jóvátétel és kiengesztelődés kifejezések említése nélkül mégis ezek az irányadók Isten magatartásának az emberiséggel szemben.

Isten álláspontja nem változik annak ellenére, hogy az ember részéről a gonoszságok sorozatosan megismétlődnek és egyre jobban elharapóznak. Mint a konkoly hasonlatában (Mt 13,24-30) a Teremtés könyvének 1-11 fejezetei olyannak mutatják be a gonoszt, mint ami nem hagyja magát kiirtani.

Isten mégis zavartalanul halad tovább az útján olyan példás, igaz emberek személyében, mint Énoch, Noé és Ábrahám. Megálljt parancsolnak a mások kihágásai által kiváltott negatív következményeknek; Szt. Pál Jézus személyét is ilyen módon magyarázza (Rom 5,12-21; főleg 17.v).

Figyelemreméltó még a Ter 4,7.13-ben előforduló két jelkép, amelyek a legelső szakkifejezésekkel vannak kombinálva. Egyrészt a vágyakozó és a bejáratban leselkedő bűn, másrészt a bűntudat elviselhetetlen terhe tanúskodnak az ember kiszolgáltatottságáról e hatalmakkal szemben. Saját erejéből senki sem tudja magát kiszabadítani.
 

B. A bosszúállástól a szeretetig és megbocsátásig vezető út
 

„Ha ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára bukkansz, hajtsd vissza hozzá”. (Kiv 23,4)

Az imént a Ter 4,15-ben találkoztunk először a Szentírásban a „bosszúállással”. Korai megemlítése abból a tapasztalatból ered, hogy a megtorlás utáni vágy gyakran önkényesen a magasba csap, és a mai napig egy elterjedt módja az igazságtalansággal és sértéssel szembeni reagálásnak. A bibliai szövegek azonban nem ragadnak le a bosszúálló viselkedésnél, hanem egy olyan utat jelölnek ki, amely az idegenekkel és ellenséggel szembeni jószándékhoz vezet. Ezáltal az emberek áthidalhatják az őket ért igazságtalanságot és kiutat találhatnak a veszélyes, sőt, gyakran halálos megtorlások körforgásából.^[1]

Az itt bemutatott út se nem nyílegyenes, se nem egyértelmű. A Biblia sokkal inkább egy olyan huzakodást tükröz a bosszúállás és megbocsátás témáival kapcsolatban, amely minden időkön végighúzódik. Nem lehet tehát egy állandó, egyre jobban fölfelé haladó fejlődést kibogozni; még olyan későbbi könyvekre, mint az Eszter vagy az 1 Mak, sőt, néhány újszövetségi helyre is (pl. Lk 19,27) a megtorlás gondolkodásmódja a jellemző.

Mégis van a Bibliában egyfajta előrehaladás, amely az erőszakmentesség etikájához vezet és amelynek csúcspontja Jézus tanítása és bánásmódja. Ezen az úton már az Ószövetség is elég messzire eljutott és sok mindent előkészít abból, amit aztán majd végső határozottsággal Jézus fog meghirdetni és megélni.
 

1. Bosszú

A németben ez alatt a szó alatt egy olyan önuralom nélküli megtorlást értünk, amely egy spontán érzelemtől vezérelve a másiknak többszörösen annyi kárt okoz, amennyit az okozott. A problémát az okozza, hogy sok fordításban ezt a szót Istennel hozzák kapcsolatba, mint a Zsolt 94,1-ben „a megtorlás Istene”, vagy a 2.Tör 32,35, ahol saját magáról mondja: „Enyém a bosszúállás.” Az egységes Fordítás ezt így adja vissza: „megtorlás”, illetve „büntetés”.

Nem árt itt azonban óvatosnak lenni, mert a megfelelő héber szó, a naqam először is „kiegyenlítés”-t jelent; az igazságosság helyreállításáról van szó^[2]. Istenre vonatkoztatva ezért a „bosszúállás” fordítást el kell kerülni, mert a németben hamis elképzeléseket táplál.

Először a Ter 4,15-ben fordul elő bosszú, és itt felismerhetjük mibenlétét: Kain védelme a hétszeres megtorlás fenyegetésével lesz biztosítva. Az embereknek számolni kell az általuk elkövetett rossz többszörösével, ami elrettenti őket másokkal szembeni rossz szándékuktól.

Még ugyanabban a fejezetben azonban a bosszú dinamikája minden mértéket túllép. Lámech hivalkodik feleségeivel szemben a 4,23+ -ban:

„Leütöttem egy embert sebemért,
egy ifjút sebhelyemért.
Ha Kaint hétszer bosszulják meg,
Lámechet hetvenhétszer.”

Isten figyelmeztető kijelentéséből egy másik (Kain) védelmére brutális valósággá vált: Lamech aránytalan erőszakot alkalmaz saját érdekében, és még dicsekszik is ezzel. A már amúgy is többszörös „hétszeres” megtorlás elve most teljesen zátonyra fut: 7-szeres szorozva 11-szeressel egyenlő 77-szeres.  Az erőszak gyorsabban növekszik, mint a potenciális görbéje. A 11-el való szorzás (ahelyett, hogy héttel szoroznánk be újra és újra) a bosszúállás mértéktelen növekedését jelenti, az elszenvedett kárhoz való viszonyulás nélkül. A bosszúállás abban is vak, hogy mérték nélküli. Hogyan lehet ennek a robbanásszerűen terjedő bosszúállás dinamikájának véget vetni?

Ilyenfajta megtorlás az Újszövetségben is előfordul. Betlehemben Heródes dühében minden két éven aluli fiúgyermeket lemészároltat (Mt 2,16). Jakab és János mennyei tüzet kérnek egy szamáriai falura, mivelhogy az nem fogadta be őket (Lk 9,54), amit Jézus elutasít. Tehát még Jézus tanítványai sem mentesek a bosszúálló gondolatoktól.
 

2. Talio, az egyenlő megtorlás

A régi Izrael számos törvénye a talio, vagyis az okozott kár ugyanolyan mértékű megtérítése elvének befolyása alatt vannak. A talio hatalmas fejlődést jelent az emberiség történetében a bosszúhoz képest, ugyanis a viszonzást a csak-ugyanolyan-mértékűre korlátozza.

A legrészletesebb körülírása ennek a szövetség könyvében található. A Kiv 21,22-25 azokat az eseteket ecseteli, ahol két férfi civakodásánál
a) egy várandós asszony elveszíti gyermekét (22.v)
b) más károk keletkeznek (23‑25.v)

A másik esetben el van rendelve, hogy
„... életet-életért, szemet-szemért, fogat-fogért, kezet-kezért, lábat-lábért, égetést-égetésért, sebet-sebért, horzsolást-horzsolásért.”

Ez a hosszadalmas lista nyolc konkrét esetet említ meg helyettesítésre: elsőnek mindent átfogónak az életet említi (halálozás alkalmával), majd hét testi sérülés következik. Nem világos azonban, hogy a kárt okozónak ténylegesen a megfelelő sérülést okozták, vagy az illető engesztelőpénzzel kiválthatta magát, ahogy ez a 30. versben található, bár ott egy másik esetről van szó^[3].

A Kiv 21-el több más hely is összecseng. Lev 24,19+ kétszer is kihangsúlyozza: „vele is bánjanak úgy ahogy ő tett”; négy testi sebesülést említ, az első helyen egy újdonság: „törést-törésért.” A legsúlyosabb rendeletet, az „életet-életért” előrehozták a 18.versbe és csak az állatokra alkalmazandó^[4].

A közösségen belüli erőszakos cselekmények visszaszorításának az óhaja áll a M.Tör.19, különösen a 19. verset követő szakasz mögött is. A talio a 21. versben ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ne szánd meg!” Az iménti elképzelés szerint a közösség védelme megköveteli az alkalmankénti súlyos fellépést, még az ember saját érzelmei ellen cselekedne is.

Az újszövetségi részek két irányba mennek. A Mt 7,2-ben Jézus figyelmeztet bennünket arra, hogy a talio szerint leszünk megítéltetve és megmérettetve. Ugyanabban a Hegyibeszédben kétszer is áthágja ezt a visszafizetési módot, mikor az 5,38-ban idézi a Kiv 21,24-et és utána a 39+ versben elhatárolja magát ettől azzal a követeléssel, hogy ne szálljunk szembe a gonosszal.

Sokak értéktelennek és túlhaladottnak tartják a taliot. Ehhez csak annyit, hogy az ugyanolyan mértékre való lehatárolás gyakran még ma sincs betartva, sem a személyes dolgainkban, sem számos tekintélyuralmi állam és rezsim törvényhozásában^[5].
 

3. Aranyszabályok

Abból belátásból kiindulva, hogy az emberek újból és újból szenvedést okoznak egymásnak, velős mondásokat fogalmaztak meg, amely az ilyen bánásmódot próbálják kiküszöbölni. Ezek kétfajta módon fordulnak elő a Szentírásban.

Tob 4,15 így fogalmaz: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd!” Ezzel azt akarja kizárni, hogy a másiknak rosszat vagy kárt okozzunk. Egy pozitív fordulattal Máté 7,12 ezt követeli: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (hasonlóan Lk 6,31). Itt egy aktív, az egymásközti kapcsolatok építő formáját igyekeznek elérni, amely az ember saját értéktapasztalataiból fakad.

Mindkét megfogalmazás a felebarátra és a közös jövőre irányul. Ezekre hangolódva képesek áthidalni a múlt sérelmeinek meddő felgyülemlését. Ennek feltétele mindkét előírás esetében az érzékelés alapvető egybehangolódása. A gyakorlati együttélés folyamán tanácsos megbeszélni azt, hogy ki mit szeret, illetve nem szeret, nehogy kivetítsük a másikra saját hamis elképzeléseinket, vagy ilyeneket ébresszünk valakiben.

Az utóbbi években a játékelméletek segítségével megpróbálják szimulálni az építő emberi közösségi viselkedésmódot. Úgy tűnik ezeknél azok a stratégiák vezetnek a legjobb eredményekre, ahol kezdetben megvan az előlegezett bizalom, vagyis az aranyszabály elve szerint pozitív módon, bizalommal közelednek a másikhoz. A gyakorlat második részében, az első kapcsolatok után következő ismétlődő találkozásoknál viszont az egyenlő viszonzás, vagyis a Talio mintája bizonyult működőképesebbnek; a változatos az egyenlő viszonzás ösztönzően hatott a jó bánásmódra.
 

4. Testvérek mindnyájan

Az emberi viselkedés egy bonyolult szabályozórendszer, amely nemcsak az ember tevékenységét és a másokkal való kapcsolatokat, hanem ezek következményeit is képes elemezni. Ennek ellenére a nagyvonalúság és rugalmasság megváltoztathatják, sőt át is törhetnek a modellekkel és elméletekkel összefonódott elvárásokon. Ez már kezdetlegesen az aranyszabályoknál is megtörténik, azonban még jobban akkor, amikor megváltozik beállítottságunk a „másik”-hoz. Három ószövetségi téma fogja ezt ábrázolni.
 

4.1 Az állatoknak nyújtott segítség megkövetelése

A Kiv 23,4+ meghagyja, hogy ellenséged elkóborolt marháját vagy szamarát vissza kell adni, és a terhe alatt összerogyott, ellenséged szamarát vele együtt kell megsegíteni. Ez az előírás jogi szövegrészbe^[6] van beültetve, és talán egy jogi vitában való ellenfélre utal.

Az ezzel párhuzamos hagyomány a 2.Tör 22,1.4-ben minkét esetben „testvéred”-ről beszél. Többnyire a 2.Tör 22-t a Kiv 23-tól függőnek tartják. Az „ellenség” megváltoztatása „testvér”-re még jobban serkenti a szolidáris cselekvésre az emberi közelség („testvéred”) kihangsúlyozásával. Ha viszont mégis a Kiv 23 függene szövegileg a 2.Tör 22-től, akkor kiélezetten követeli meg még az ellenféllel szembeni segítséget is.

Mindkét esetben egy segítséget megkövetelő szükségszerűségről van szó. A Kiv 23 esetében a szenvedő állattal való együttérzés megkönnyíti tettrekészségemet még egy olyan emberrel szemben is, akivel amúgy nem jövök ki. Az egymásnak való segítség közelebb hozhatja az egymással szembenálló személyeket vagy csoportokat, és túlléphet az érzelmek és beállítottságok klasszikus határain. Összekovácsoló hatása van tehát. Olyan szükséghelyzetek, mint a koszovói háború, a törökországi földrengés, vagy az éhínség Afrika számos országaiban, hogy csak néhány példát említsek, közös igyekezetet váltanak ki a szenvedés enyhítésére. Ilyenkor különböző felekezetű emberek jönnek össze különböző, néha ellenséges országokból hogy segítsenek egymáson.
 

4.2 Egy kiengesztelő ember példája: Elizeus

Elizeust többnyire a határozottan fellépő Illés próféta kevésbé hatalmas utódjának tartják. Jogtalanul, mert kivételes rálátásával egy, még ma sem teljesített mércét állított fel.

Mikor Naamán, az arám földesúr gyógyulása után visszatér hozzá a 2 Kir 5-ben és a 18. versben Jahve megbocsátását kéri Rimmon isten előtti leborulásáért, amikor elkísérte királyát Rimmon templomába. Elizeus válasza erre a 19. versben: „Menj békében!”, ami egy jó nagy adag vallásos tolerancia jele. Egy embernek, aki környezete miatt más vallást gyakorol, shalom-ot, (békét, üdvöt, jószerencsét) kíván.

Rögtön a következő fejezetben arám katonák jönnek elfogatására (2 Kir 6,8ff). Isten segítségével Elizeus megvakítja és a szamáriai királyhoz vezeti őket, aki ezt kérdi (21.v): „Halomra öljem őket, atyám?” Elizeus megtiltja ezt neki, ellenérveket hoz fel, és követeli az ellenséges katonák megvendégelését és szabadon bocsátását (22.v; egy hasonló eset lásd 2 Krón.28,9‑15). A lakoma nem marad eredmény nélkül: véget érnek az arám hadjáratok (23.v).

Elizeus viselkedése még jobban szembetűnő, ha összehasonlítjuk Illéssel (például a 2 Kir 1,9‑15-ben a saját katonáival szemben, vagy az 1 Kir 18-ban Baal prófétáival szemben). Elizeus káprázatos nagysága, kifinomultsága és jósága érzékeli és ki tudja aknázni mások, sőt, még az „ellenség” korlátait és gyengeségeit is. Ezáltal életet és üdvösséget ajándékoz.
 

4.3 A nemzetin túlmutató gondolkodásmód

Az ószövetségi szövegek igazi megértését gyakran megakadályozza egyes szavak nemzeti-törzsi értelmezése, például „Izrael, föld, kiválasztott, szövetség...” Az efajta tévedés a szövegeket szándékuk és a történelmi beágyazódásuk ellenére magyarázhatja, és nemzeti-népi módon félreértelmez olyan kijelentéseket, amelyek csak hívők közösségének szóltak.

Ezzel szemben sok olyan hely van, amely kivételes nyitottságról tesz tanúságot más csoportokkal és nemzetekkel szemben. Ez még az egyiptomi kivonulásra is érvényes, itt ugyanis nagyszámú „összeverődött népség” együtt vonul ki a zsidókkal (Kiv 12,38). Már a Biblia legelején az őstörténet a Ter 1-11-ben egyetemesen kiterjed minden emberre. Az egész emberiséget magába foglaló családfák a Ter 10-ben csak még jobban aláhúzzák ezt a nézőpontot.

A próféták egyes írásai is foglalkoznak a többi nemzethez való viszonnyal. Izaiás az idegen nemzetekhez intézett beszédei között az Iz.19-ben van egy Egyiptomnak szóló beszéd. Az ítélet meghirdetését öt, „azon a napon” szavakkal kezdődő kijelentés^[7] követi; ezek közül az utolsó kettőnek a 23. verstől kezdődően a nemzetközi kapcsolatokat is érintik.

Ezek kiindulópontja a 23. versben említett összekötő út, amely lehetővé teszi és megkönnyíti a kapcsolatokat Egyiptom és Asszíria^[8] között, a Közel-Kelet két hagyományosan ellenségeskedő nagyhatalmai között.

Még tovább megy a 24. vers, amely harmadik erőként sorolja fel Izraelt a két klasszikus központ mellett, egy olyan felállás ez, amely „áldás a föld közepén”. A 25. vers pedig részletezi ezt az áldást:

„Áldott legyen az én egyiptomi népem, kezemnek műve, Asszíria, és örökségem Izrael!”

Ezek a jelzők tiszteletbeli megszólítások Isten szájából annak a két ellenséges hatalomnak, amelyek uralma alatt Izraelnek sokat és hosszasan szenvedett. Mindkét nép Izraellel együtt van Isten elé helyezve.

Egy másik szöveg Jer 29-ben található. Isten nevében ezt írja levelében Jeremiás az 597-ben Babilonba hurcoltakhoz:

„Munkálkodjatok annak az országnak jólétén, amelybe vittelek benneteket; imádkozzatok érte az Úrhoz, hiszen jóléte a ti jólétetek is.” (29.7)

Az elhurcoltaktól azt követelik, hogy imádkozzanak azokért, akik felelősek nehéz sorsukért. Eközben háromszor fordul elő a shalom „béke, jólét” (ugyanúgy mint 4.2-ben); a saját maguk sikeres élete elválaszthatatlan az „ellenség” jólététől. Jeremiás mondásai érthetően ellenállást váltottak ki (27.v). Jeremiás könyvében más nemzetek részére is találhatók ígéretek (46,26; 48,47; 49,6.39).

Ugyanebbe az irányba mutat a Báruk 1,11 található ima az ellenségért:
„Imádkozzatok Nebukadnezár, Babilon királya életéért. és fiának, Baltazárnak az életéért...!”
Itt ráadásul azért a királyért kell imádkozniuk, aki Jeruzsálem elpusztulásáért felelős.

A fent említett szövegek közös üzenete az, hogy minden ember testvér és békében kell együttélniük, az érzelmi kapcsolódásoktól és népi hovatartozástól függetlenül. Az egész világ egy és egyetemes Istenébe vetett hit vezetett ehhez a felismeréshez, és talán a Perzsa birodalomban megtapasztalt toleráns és nagyvonalú bánásmód is nyomott a latban (lásd 2 Kr 36,22f és az Ezdrás és Nehemiás könyveiben említett engedmények).

Ez a gyökerében nyitott beállítottság ellenállásba ütközött nemcsak Jer 29-ben, hanem Ezdrás, Nehemiás, és más könyvekben is.  Újra és újra megjelennek a behatároló irányzatok és a szűklátókörűség, amely aggodalomból, önérdekből, vagy más okok miatt korlátozza a Jahvében való hit szélességét. Hosszú távon viszont mégis a már említett, a megértést szorgalmazó szövegeknek (mint Iz 2,2‑5 és 25,6‑8) és látomásoknak van nagyobb erejük.
 

5. Az idegen- és ellenségszeretet

Már az Ószövetség is egy lépéssel tovább megy az eddig látottaknál, ugyanis megparancsolja az idegenek szeretetét. Ezzel a hagyományosan negatív fényben feltüntetett csoporttal szemben - ahogy ez ma is megmutatkozik a menekültekkel szembeni politikán és hozzáálláson - az Ószövetség egy szeretetet, vagyis jóakaratú, segítő magatartást követel, amely az ember saját, Istentől kapott javait tovább ajándékozza.

A két legfontosabb szövegrész a Lev 19,34 és 2 Tör 10,17‑19. Mindkét szöveg az Egyiptomban idegenként élő ember tapasztalatával indokolja a fönti követelményt. A 2 Tör 10 a serkentés növelésére azt is hangsúlyozza, hogy Isten szereti (Partizip, vagyis folyamatos értelemben) az idegent (18.v), és konkrétan törődik élelmezésével és ruházásával; ez utóbbi tiszteletet is ad az idegennek a társadalomban. Az efajta magatartás Istennél nem a gyengeség jele, hanem az ő teljes szuverenitásából fakad (17.v).

Az ellenségszeretet parancsával kievezünk az Ószövetség vizeiből. A Mt 5,44 és Lk 6,27-ben megtalálható követelmény valami újat hozott. Bár ami a viselkedést illeti, már Elizeus cselekedetét vagy az Isten szolgájának a magatartását is így lehetne értelmezni, és Mt 5,44 után az üldözőinkért való ima következik, hasonlóan Jer 29-hez vagy Bar 1-hez. Azt mondhatjuk tehát, hogy Jézus parancsa az összbibliai kiengesztelés üzenetével és annak következményeivel párhuzamos, és annak csúcspontja. Nála is maga Isten (45.48) a legerősebb motiváció a megfelelő emberi viselkedéshez.

A megbocsátás követelményében válik az ellenségszeretet kézzelfoghatóvá. A salah szó különlegessége (lásd fönt a könyv 12. oldalán) miatt a héber Bibliában ez az út nem járható, Sir 28,2 mégis ezt követeli: „Bocsásd meg felebarátod igazságtalanságát!”. Jézus is fáradhatatlanul követeli ezt tanítványaitól (Mt 5,23f; 6,12.14f; 18,21f. 23‑35 ). Maga is gyakorolja ezt, leginkább a keresztúton (Lk 23,34), másoknak is megbocsátást ígér (Mk 2,5), sőt felhatalmazza erre tanítványait is (Jn 20,23).  A megbocsátás Jézus üzenetének központjában áll.

Mt 18,22 megadja a választ a fejezet elején föltett kérdésre, amely a Ter 4 tárgyalásakor merült fel: az ottani hetvenhétszeres megbocsátás^[9] számának megfelel egy ugyanolyan szám ebből a szövegből és eltörli ezt a szörnyű dinamikát. A szüntelen megbocsátás véget vet az erőszak spirálisának.

*

Ez utóbbi szövegrésszel a kör bezárult. A Ter. 4-ben elkezdett út nem az emberiség elpusztításához vezet. Ugyan az Újszövetségben is még egymás mellett megtalálható a bosszúálló magatartás és a nagyvonalú megbocsátás (pl. Ap.Csel. 7,60), de ez csak azt húzza alá, hogy a bosszú és megbocsátás nem a múltban már túlhaladt fejlődésfokok, hanem valódi kísértésként még ma is tovább léteznek.

Mégis az egymás iránti megértés, szeretet és megbocsátás útja van itt kijelölve, egy út, amelyen járva sokan már az Ószövetségből is túl tudtak tenni az ellenségeskedésen. Ezzel az úttal a Biblia egyik legértékesebb kincsét kínálja fel az emberiségnek, amely döntő jelentőségű jövőjét illetően.

A hordozópillér itt az univerzális, megbocsátó Istenbe vetett hit. Az egész emberiség testvériességét, szeretetét, az elszenvedett jogtalanságok megbocsátását, és a saját belső ki-nem-engesztelődéseink gyógyítását is Ő hordozza.
 

Knut Backhaus: Az Újszövetség

1. A jóvátétel és kiengesztelődés ősrégi témák, és éppen ezért vannak ott az Ószövetségben, és éppen ezért volt elkerülhetetlen, hogy egyfajta híddá váljanak a két szövetség között. A hídon át kell kelni, és ez a tanulmány egy kísérlet erre. Mikor az emberek egy el nem torzult közösség után vágyódnak Istennel és a nemzetek, népcsoportok, és egyének a külső és belső béke után sóvárognak, akkor feltétlenül hinnünk kell ennek a kísérletnek a sikerében. Ez a kísérlet túl fontos ahhoz, hogy az Ó- és Újszövetséget kijátszuk egymás ellen, vagy a kettő versengésévé fajuljon a dolog (121. o.).  Nem arról van itt szó, hogy az egyik vagy másik könyv vagy szaktudomány végezzen a hiábavalóságok és önjelölések slágerlistájának az első helyén, hanem hogy hogyan lehet kiengesztelődött életet élni a szentírási kinyilatkoztatás fényében. Mennyire gyakori keresztényeknél az a fura vélemény, hogy Izrael Istenében csak nagy sokára - a harag és bosszú 72 könyve után - merült fel a kiengesztelődő szeretet gondolata („A rettegés törvényének mennie kell, mert elkezdődött egy új szövetség”, mondja még mindig az egyik énekünk). Az Ószövetséget akkor már őszintébb lenne kivágni a Szentírásból, mint úgy olvasni, hogy Isten létét, hatalmát és szeretetét nem keresnénk benne. Ez fordítva is áll, hisz manapság egy keresztény teológus határozott hitvallása Jézus Krisztus mellett gyakran rejtett antiszemitizmus tünetének van feltüntetve. Ahol azonban Jézus Krisztust elhatárolják Izrael Istenétől, ahol száműzik őt léte, hatalma és szeretete központjából, ott nemcsak ő, de vele együtt a keresztény hit lesz tárgytalan. Becsületesebb dolog egyáltalán meg sem vallani Jézus Krisztust, minthogy ezt szégyenkezve tennénk. Az Ó- és Újszövetség két különböző part lehet ugyan, de a hit útjának szüksége van a hídra. A hídonálló helye nem mindig kényelmes, viszont jó kilátást kínál.
 

2. Olyan embernek képtelen az Újszövetség választ adni, aki nem az Ószövetségen tanult meg kérdéseket feltenni. Az Újszövetség írói Szentírásuk segítségévek finomították ki érzékelőkészségüket a kiengesztelődés témája iránt. Az Újszövetség aláfestő zenéje így hangzik: Jézus Krisztus Isten válasza arra a kérdésre, amely valójában maga az ember. De ez a zene csak a bibliai összkompozícióból hallható. Az újszövetségi irodalom egypár évtized alatt, maroknyi őskeresztényt magába foglaló közösségekben jött létre, akiknek még fel kellett fedezniük helyüket az egy Isten és az ő népe találkozásainak lélegzet-elállító történelmében. Hogy ki ez a felénk jövő Isten, hogy mennyire szükségünk van reá, hogy a jóvátétel mennyire kézzelfogható és a kiengesztelődés mennyire konkrét - mindezek megértésénél nem kellett az őskeresztényeknek nulláról kezdeni. Lehetőségük volt nekik szenvedélyes hitviláguk évezredes kincstárából meríteni, amely drámaian túlélt háborút és békét, testvérszeretetet és testvérgyűlöletet, egységes és megosztott létet. A Szentírásban mindezeket Izrael átadta a jövő nemzedékeknek, és az őskeresztények is magától érthetődően ezekhez sorolták magukat. E nép írásaiban ugyanannyi hűség és lázadás, elnyomás és kurázs van, mint magában a népben.
 

3. A következő tételt Krisztus megfordítva is olvashatná (elvégre ő mindkét irányban tudott olvasni): Az Ószövetség éppen azoknak tudott választ adni, akik az Újszövetségen tanultak kérdezni. Jézus Krisztus kiengesztelődéséről beszélni közhely lenne a zsidó őskeresztények Bibliájának a horizontja nélkül.  E tanulmánynak az Ószövetséggel foglalkozó része képletesen vázolja az olvasó szemei elé azt, amivel az őskeresztények is szembesültek, mikor Krisztus-hitvallásuk fényénél kezdték vizsgálgatni a jóvátételt és kiengesztelődést: azt, hogy hogyan működnek az Újszövetség által is feltételezett romlottság struktúrái, nem egy elvont antropológia segítségével bogozzák ki, hanem az őstörténeteik hallgatása vagy elmondása közben. Hogy mit is jelent „az állatokkal egy tető alatt élni”, azt az ellenség marháival és szamaraival való bánásmódon lehet bemutatni. Azt sem dogmatikus szövegek segítségével tapasztalták meg, hogy mekkora felszabadító hatása van Jézus Krisztus Atyjának, hanem egy olvasás/hallgatás általi belemerüléssel a Kivonulás népének vándorlásába. A Tóra és a próféták áldozat-teológiája nélkül az Újszövetség is szótlan maradna Jézus üdvözítő elő-létezésének érthetővé tétele felöl. Hogy Isten barátai miként részesülnek nagyvonalú és irgalmas bánásmódban, azt az őskeresztények szinte a saját bőrükön élik át, amikor a „Dávid modell”-ről van szó, és azt is, hogy egy imában hogyan talál valaki menedéket és kegyelmet egy olyan Istennél, aki csak nagyvonalúságból és sohasem szánalomból cselekszik, még ha néha a látszat mást is sugallna. Ha szemügyre vesszük a jóvátétel és kiengesztelődés témáival kapcsolatos ószövetségi nyilatkozatok sokaságát, akkor azt látjuk, hogy ezek közül az Újszövetség csak viszonylag keveset dolgozott fel krisztológiailag: az engesztelés napját (Lev 16), és az Úr szenvedő szolgáját (Iz. 53). Ehhez jön még a számos szimbólum, motívum, és asszociáció, amelyek inkább csak villanásszerűen világítanak meg egy-egy újszövetségi szöveget. A végén az is sokat nyomott a latban, amit egyáltalán nem szoknak emlegetni, mert az őskeresztények ezt az anyatejjel szívták magukba

(ebből kifolyólag hat gyakran magától érthetődőnek, bár ugyanakkor ez egy elemi feltétel): az üdvözülés földközelsége és az Izrael Istenében való remény egetrengető ereje.
 

4. Az őskeresztények teológiai teljesítményét tehát abban kell látnunk, hogy az ószövetségi alaptapasztalatokat azok központjából kötötték össze a keresztény ős-tapasztalattal: az engesztelő Isten személyes kinyilatkoztatásával Jézus Krisztus személyében. Így az Ószövetség a sokaságot kínálja, az Újszövetség pedig azt a geometriai pontot, amelyben az évezredes kinyilatkoztatás összes irányvonala találkozik. Valójában az Újszövetség „különlegessége” pont abban van, hogy a jóvátétel és kiengesztelődés motívumait ráirányítja a Jézus Krisztusban önmagát odaajándékozó Istenre. Igazából ez az Újszövetség egyetlen különlegessége, és egyben ezen áll vagy bukik. Krisztus megvallása radikalizálja az üdvözülés földközelségét és a remény egetrengető erejét. A kiengesztelő Jézus Krisztusban hinni annyit jelent, hogy az élő Isten és népe közti ősrégi (de újra és újra testet öltő) találkozások és kiengesztelődések történetét úgy kell tovább vinni, hogy az személyesen konkrét és egyben világméretű szélességű legyen mindazok számára, akik ráhangolódnak erre a történetre. Krisztusban hinni annyi mint belátni azt, hogy az Ószövetség, ez a 72 reménnyel teli könyv, egy olyan mély igazságot hordoz magában, amelyről álmodni sem mertünk volna.
 

Lábjegyzetek

A

[1] Ez a szó 231-szer szerepel. A helytelen emberi viselkedést illető legközelebbi rokonszavak a päscha' (93-szor) és a ht' gyökerű szóváltozatok; ez utóbbiak közül a leggyakoribb főnév (293-szor, a fönt említett 7. versben is ezt használják) ugyanúgy jelöli a megfelelő áldozatot is.

[2] G. von Rad, Das erste Buch Mose. Genesis, Göttingen 1972, 117. D. Clines, The Theme of the Pentateuch, Sheffield 1978, 64‑73, már átvette ezt az értelmezést, egypár kritikus pont ellenére.

B

[1] Az itt leírt lépcsőfokok a kiengesztelődés útján már régóta foglalkoztatnak. Michel Sabbah, Jeruzsálem pátriárkájának pasztorális levele, zu Allerheiligen 1993, támogatást és bátorítást adott ehhez. A III. rész 41. számában az „Erőszak és igazságosság” témája alatt öt lépést sorol fel, amelyek lényegében az általam itt említetteknek felelnek meg. A Szent Földön lezajló összeütközések fényében ezek roppant időszerűek.

[2] G. Sauer, rächen, in: THAT II, 107f.

[3] A különböző vélemények bemutatását és megvitatását lásd C. Houtman, Exodus, Volume 3 (HCOT), Leuven 2000, 166.

Az engesztelőpénzzel kapcsolatos elképzeléseket lásd még A. Schenker, Versöhnung nnd Sühne, Fribourg, 1981, különösen a 3. részt: „Gütlicher Ausgleich”. ‑ További fontos, ezzel kapcsolatos bibliaidézetek Kiv 30,11‑16 és Iz 43,3.

[4] Pár sorral később viszont, a 21. versben ezt olvashatjuk: „Aki állatot üt agyon, pótolja másikkal, aki embert üt agyon, az haljon meg.” (fordító megjegyzése)

[5] Érdekes ezt Hamurappi Kódexével (1800 Kr.e.) összehasonlítani: §2 meghagyja, hogy a templom- és palotatulajdon lopásáért a tettes halállal lakoljon. A zsidó jog szerint csak az okozott kár néhány-szorosát kellett visszatéríteni, a tettes élete azonban sérthetetlen.

[6] Ehhez lásd J. Schreiner, Der Nächste ‑ der Fremde ‑ der Feind, Würzburg 2000, 52.

[7] Izaiás 19,16.18.19.23.24. Ráadásul a 21. versben ott van egy hosszabb bekezdés is.

[8] A két folyó földjének uralkodó hatalma időbeni sorrendben Asszíria, majd később új-Babilon, Perzsia, és a Szelukida birodalom.

[9] A görög szöveg értelmezhető 70 x 7 = 490-ként is.

 

(Rev.Dr. Deák István és Gáspár Gyula fordítása)