Egy teljesen leértékelődött jelenségről lesz szó. Lépten-nyomon hallhatjuk a „szeretet” szót, míg tartalma teljesen rejtve marad. A „szeretet” hallatán az emberek többsége erotikára gondol. Ezért az együgyű reklámok a felelősek, és a manapság óriási hatalomra szert tett, de együgyűvé vált hírközlés (média) is. Elemzés nélkül ismertnek feltételezem az ókori agapé, erosz, filia, és az ágostoni caritas és cupiditas értelmét. Ehelyett a szeretetre fogunk összpontosítani, ami a szem látókörén kívül eső valódi csoda. Ha az ember jobban szereti a másikat, mint saját magát, akkor nem vész el önmagának, hanem pont fordítva, a másikban talál önmagára. Ezáltal kéttős léte lesz. Ez az ige valódi értelme: csak ha előbb elveszíted önmagad, akkor találsz önmagadra! Mit jelent azonban a „kéttős létezés”?

Ez az igazi csoda. Tudattalanul  is lehet létezni, mint egy kő, de létre is ébredhetünk, sőt, képessé válhatunk létünk irányítására is. Ha a győztes dobogón állunk, mint a legjobbak, akkor a többiek ünneplése által is erősnek érezzük „magunk”. Létünk ilyenkor nagyon erős, mámorosan el vagyunk telve önmagunkkal, és elragadtatásunkat mások is elismerik. Duzzadunk az Életerőtől – és ez boldoggá tesz. Az ógörögök ezt az önmagával eltelt teljességet logosznak nevezték. A „logosz” szónak rengeteg értelme van, de szinte mindegyikük a teljességre, az ellentétek egységére, a nyilvánvaló vagy rejtett harmóniára utalnak. A saját magunkkal való egységben egyéniséggé válunk, a másik és önmagunk számára is létezünk. A káosz az egyéniség szertefoszlása. A legmagasabb logosszal, a teljességgel való egybeolvadásnál a harmónia rejtve marad. Plátón szerint a szeretet az elveszett egységbe való visszatérésre törekvés. Ez az egység azonban nem azonos a részek összegével, ahogy azt a descartesi tudálékosság elképzelte. Az egységhez való visszatérés a saját fajának (sui generis) vívmánya, a megélt és lényi dialektika eredménye, ahol a „dia-” annyi mint „általa”, a „-lektika” pedig a logosz szóból származik.

A szeretetben gyakran saját magunk ellenségei vagyunk, sőt, elég gyakran! Saját önzőségünk akadályoz az egésszel való egyesülésben. Minduntalan saját énünkhöz térünk vissza, képtelenek vagyunk megnyílni a rajtunk túlmutatónak, a teljes egésznek. Ennek a teljes egésznek nincsenek határai, nem része semminek, nem úgy létezik, mint az evilági tárgyak, vagy emberek. Ez a teljes egész másként „van”. Ez a „van” nem gondolható el „egyértelműen” (clare et distincte). A teljes egészet tudományos módon nem lehet megismerni vagy körülírni. Ehhez valami több kell, ami a szem látókörén kívül esik, és ezért csoda. Szent Pál korintusiakhoz írt levelében ezért a szeretet messze a legfönségesebb ajándék. Ezt mindannyian ismerjük, nem érdemes idézni. Ez az Újszövetség egyik legmellbevágóbb része.

A fenomenológia filozófiából ismert, hogy észlelésünk alapja (tok cogitations), nem más mint tudatunk tárgyra irányulása (intencionalitás), ahol az alany részéről elgondolt létezőről van szó. Erről a tudati irányultságról az ókorban már Arisztotelész is beszélt, a középkorban Aquinói Szent Tamás és Brentan, legutóbb pedig Hesserl. A tapasztalatot meghaladóktól való tartózkodást (transzcendentális epoché) követően észlelésünk minden aktivitása és passzivitása szándékba megy át, amely ráirányul saját elgondoltságára (noemájára), ahol ehhez az elgondolthoz (noémához) való utat vélekedésnek (noézisnek) nevezzük. A vélekedések (noézisek) előnyben részesülnek az elgondolttal (noémával) szemben, mivel már magukban hordozzák azt. Husserl így beszélt erről: „az élő tudati irányultságom (intencionalitásom) hordoz engem, mindenféle kapcsolatomban előre meghatároz”^[1] Mit jelent ez a szeretet jelenségével kapcsolatban? Annyit, hogy a szeretet vélekedés (noézis), amely minden elgondoltra (noémára) rányomja bélyegét, ezért a szeretet átváltoztatja a világot, ezáltal tiltja a rosszat, gyűlöletet, és mindenfajta kegyetlenséget; Szent Pál szerint a szeretet csoda. Hogyan lehetne bejuttatni a vélekedő szeretetet (noézisét) minden emberbe, hogyan lehetne a kegyetlenséget és gonoszságot már gyökerében kiirtani? Hiszen a gyűlölet a szeretettől való megfosztottság, a szeretet hiánya, ugyanúgy, mint a rossz a jónak a hiánya. Szt. Ágoston gondolatvilága ma is kisegít. A szeretet egy szándék, mely a teljes egészhez vezet. Az elgondolt szeretet (noéma) a világ egésze, valamint a világegyetem, az állam, és az egyéni ember egésze is.

Emlékezzünk csak M. Scheler-re: amikor az egésznek csak egy részét szeretjük, valójában nem is szeretünk, csak úgy gondoljuk, hogy szeretünk. A teljes egész nem egy tárgy, nem lehet descartesi módon felfogni és megragadni, ezért sokan tagadják a szeretetet és csupán csak eroszt (vágyakozó szeretetet) képesek látni benne, illetve abból is csak az erotikát. Sokan vélekednek így. Nem eszmélnek mélyebb látásmódra és nézeteiket gőgösen  a  többiekre kényszerítik. Nagyon gyakran ilyenek  – de talán csak nálunk –  a kormány, a parlament, a bizottságok tagjai és vezető beosztású emberei. Társadalmunkban teljesen hiányzik az alapfokú filozófiai oktatás, a többség úgy gondolja, hogy az oktatás célja a számítógép használatának elsajátítása és az angol nyelv megtanítása. Milyen hasonló ez a közelmúltban történtekhez, amikor mindenkinek ismerni kellett a marxizmust és tudni az orosz nyelvet.

„Semmi új sincs a nap alatt” (nihil novum sub sole), már minden megtörtént egyszer, és minden visszatér anélkül, hogy észrevennénk az azonosságát vagy hasonlóságát. Milyen figyelemreméltó tanulatlanság és kultúrálatlanság ez. A vélekedő szeretet (noézis) mindent átalakít az elgondolt szeretetre (noéma), hogy ezután minden és mindenki szeretve legyen. Hogy miért? Mert a szeretet határok nélkül a teljes egészhez viszonyul. Emlékezzünk csak Plátón meghatározására: a szeretet az elvesztett egész utáni vágyakozás. Ezért a szétválasztott férfi és nő keresi egymást, hogy egy nemek nélküli (androgén) egységet alkossanak, ami az ő visszatérésük a mesebeli kezdetekhez. Amint az elgondolt szeretet (noéma) tárggyá válik  – egy descartesi „egyértelmű” (clare et distincte) tárggyá –  a szeretetnek vége. Átváltozik valami meghatározottra, lehatároltra, ami többé már nem az elgondolt szeretet (noéma), hanem annak csupán egy valóság nélküli mása, vagy jelképe. A teljes egész nagyon fontos. Közelíthetünk hozzá, de teljesen sohasem lehet a miénk. Részesülhetünk belőle, meg is jeleníthetjük, de ez minden. A teljes egészt csak lényünk mibenléte feszegetésének feszültségében tudjuk megélni. Erre kérdeznek rá a jámbor gondolkodók is. Lényünkre kérdezésünk feszültségében juthatunk a teljes egészt közelítő útra. Az ógörögök ezt erénynek (areté) nevezték. De ez nem csak erény, hanem alap-ráhangolódás (Grundstimmung) is, ahogy Heidegger sok helyen mondta.

A mai világ sóvárog a szegély, a határ, a korlátok biztonsága után. Hogy miért? Mert a korlátok közti egységek könnyen megszámolhatók, ezáltal az el-nem-rejtetté változtatott igazság (aletheia) értelmében biztonság érzést (certitudo) adnak. Ezért a pszichológia a szeretetet egyfajta ösztönként értelmezi, leggyakrabban nemi ösztönként. Micsoda félreértés!

A vélekedés szeretete (noézise) az észlelésünk (tok cogitations) aktivitása és passzivitása által hatol át, és alakítja ki a teljes egész létének az értelmét. Ezáltal egy egyetemes feltételezés jön létre. A tudati irányultság (intencionalitás) alapja az „Én vagyok” szándék, és csak ezen az alapon alakul ki a tárgyilagosság (objektivitás) és a személyek közti tárgyilagosság (interszubjektivitás). Ezért szükséges hangsúlyozni, hogy a szeretet szándéka az ember legmélyebb forrásából tör fel, így ez a szeretet filia (baráti szeretet) a teljes egész szeretete, vagyis ez a szeretet filozófiája. A pszichológiának a tudati irányultság (intencionalitás) iránti vaksága végzetessé tette a szeretet jelenségének a felfogását is. A tudati irányultság (intencionalitás) következményeinek leleplezése elénk tálalta a transzcendentális Ént (egót), és a rajta felépülő pszichofizikai Ént (egót) is. A szeretet a transzcendentális Énben gyökerezik.

A legnagyobb hiba a szeretet eltárgyiasítása. Arra törekszenek, hogy minden tárgyilagos és biztos legyen. Ezután megpróbálnak mindent megváltoztatni és matematikailag összehasonlítani. Ezt a „geometriai módszert” (more geometrico) Edmund Husserl írta le tökéletesen. Tudományos téren még manapság is ez a gondolkodásmód uralkodik. Ez ugyanis kimutatható, leellenőrizhető és megcáfolható. Pontosan ez a mindent biztossá tevésre törekvés vezet az eltárgyiasításhoz, a mindent elanyagiasításhoz még ott is, ahol ez lehetetlen. Pontosan ez az igény vezetett a szeretet leértékelődéséhez. Minden dalban a szerelemről énekelnek, minden második reklámtáblán látható. Mindenhol ott van. A mai fiatalok ezért nem tudják megérteni Shakespeare „Rómeó és Júlia”-jának tragédiáját, a valóságtól elrugaszkodottnak, nagyotmondónak, eltúlzottnak, és oktondinak látják. Nem értik a szeretet magasabb fogalmát. Nem akarják a tanítást, mintha már a bölcsőben megadtuk volna nekik a választási lehetőséget hogy kényszer nélkül tanuljanak és nevelkedjenek. A tévétársaságokban ugyanilyen szintű emberek tevékenykednek, neveletlenek, hiányzik belőlük a mélység, az igazmondás, a nemesség. Programszerkesztésük ennek megfelelően tovább és tovább hígul.

Lévinas-nál a szeretet felelőség a hasonmásomért (alter ego), a másikért, kötelesség egy aszimmetrikus felelőségre. Ami annyit jelent, hogy mindig több felelőséggel tartozok a másik felé mint fordítva. Itt már nem elég Buber egysége, a te és én. Csak egy aszimmetrikus felelősségvállalásra képes szeretet tudja a népirtások (holokausztok) korszakában megváltani a világot, egy olyan korszakban, ahol a hírközlés (média) segítségével mindent lehet hazudni, kicsavarni, bizonytalanná tenni, vagy éppen megteremteni. Chomsky-nak ebben igaza volt!

A szeretet nem irigykedik és szerény – de ez nem elég. A szeretet egy jelenség, amely a teljes egésszel kapcsolatos. Ez a lényeg. A szeretet olyan csoda amely egy villanás alatt képes áthatolni az egészen, miután minden jóvá válik, esetleg túl jóvá. Ezt érezzük a természetben. Szépségnek nevezzük, de valójában ez csak a Jó szeretete. Minden egyes falevélből ez a jó árad, és ha nyitottak vagyunk a természet e fajta tartalom-közlésére, akkor ráérzünk a szeretetre, amely alapfokú teremtő hatalomként hatja át a világot.

Az emberek viszont visszautasítják ezt a szeretetet, mert megfékezné az akaratukat és a másokkal való szembeszállásuk. Gazdasági és politikai hatalomra vágynak, mert legjobban ezt lehet fitogtatni, ez mindenki számára világos, és BIZONYOSSÁGOT nyújt afelől, hogy ők jó emberek. Mi a fene történik velünk? Állandóan pereskedünk másokkal, de úgy, hogy barátságnak álcázzuk. A nietzschei „hatalom akarása” (der Wille zur Macht) a hajtómotorja az egyéneknek is és az országoknak is. A mások befolyásolásával való fejetlen gazdasági versengést nevezik haladásnak. A hatalom erő, ami csak a tevékenységen keresztül, a hatásában mutatkozik meg. Ezért mindenki hatékony akar lenni. Külön tudományágak alakulnak a hatékonyság növelésére! Egy ilyen közegben hol van tér a nem-irigykedő szeretetre? Az alázatos szeretetre! Hol van ez a magamért való kiállás korszakában? Egy olyan korszakban élünk, mikor az embert a „mi vagy?” kérdéssel mérik. Pedig az embert a „Ki vagy?” kérdés jellemzi. Az első kérdésre adott válasz azt írja le, mit csinálsz, milyen beosztást töltesz be, mit tanultál, mit értél el az életedben. A második kérdés felülmúlja az elsőt. Már Gabriel Marcel állította, hogy a „ki vagy?” kérdés jóval fölötte áll a „mi vagy?” kérdésnek. Mindazok, akik az ember lényegét csak a munkában és a termelésben látják, célt tévesztettek. Az embert folyamatok forrásává fokozzák le, aki hatásokat hoz létre. De az ember nem ebből áll.

A „ki vagy?” kérdés a szeretet felfogását is más oldalról közelíti meg. Olyan szeretetről van szó, amely áldozatokra képes. Ezért az a középkori felfogás, hogy a szeretet az áldozatban fedezhető fel, nagyon is jó közelíti a jelenséget.

Az Isten szeretet, a szeretet óceánja, amely annyira eláraszt minket, hogy szóhoz sem jutunk. Ez az igazi szeretettel való megajándékozás, amit akkor kapunk, amikor már minden elveszettnek látszik, legalábbis személyesen ezt így tapasztaltam. Ahhoz, hogy paradox módon a másikban önmagunkra találhassunk, előbb el kell vesznünk önmagunk számára. Csak akkor találsz magadra, ha elveszel! hangzik ismerősen az Újszövetségből. Hegel szerint a szeretet a végtelen élményének megtapasztalása (intuíciója). Egy kapcsolat az egésszel, összeolvadás a teljes egésszel, a legmagasabb rendű logosszal. Mi is az a logosz? A görög „legein” szó azt jelenti: visszatérés az eredeti egységbe, vagyis saját magunkhoz, innen már kibontakozik azoknak a fogalmaknak értelme, amiket ma a „logosz” szóhoz társítanak, mégpedig a beszéd, nyelv, tudomány, elbírálás, megítélés, szó, stb., amit fentebb már említettük. Ezen értelmezések mindegyikének van egy közös alapja, ez pedig az eredeti egységbe való visszavándorlás szándéka. Ez az eredeti egység sohasem fokozatos hozzáadással vagy összeadással jön létre, mint a descartesi egység-elképzelés. Az eredeti egység a létrejötte után egyszerű, vagyis nem keverék, nem összetett, nincs semmiféle rendszere, vagy szerkezete, amit részeire bontva elemezni tudnánk. Ezt az egyszerű egységet csak a rálátás, az átvillanás teszi elérhetővé – ez a szeretet lényege is. A szeret karizmaként jön, megajándékozásként, hirtelen, felkészülés nélkül, mint egy szükségszerű (apodiktikus) bizonyosság, vagyis nem engedélyez se többet, se kevesebbet, nem engedélyezi a rangsorolást. Ezért a szeretetet cupidi felfogásában (vágyakozó szerelemben) a nyílvesszőket lövöldöző kis cupidhoz hasonlították, aki akiket eltalált, szerelembe estek.

Szent Ágoston kétfajta szeretetet említ: cupiditas és caritas. Ezek sokban hasonlítanak az antik agapé és eroszra. A cupiditas egy földi szeretet, amivel szerethetünk egy embert, vagy bármi mást. De ennek a szeretetnek lényeges hiányossága van, mert tartalmazza a félelmet (timor), hogy elveszíthetjük akit, vagy amit szeretünk, vagy elmúlhat egy olyan ok miatt, amit emberként nem tudunk közvetlenül befolyásolni. Ez a szeretet tehát veszélyes és a szeretett lény vagy dolog elvesztése miatti állandó félelembe bele is betegedhet az ember. Itt felhívom a figyelmet arra, hogy a szeretet tárgyáról van szó! A másik szeretet a caritas, ami az Istenre irányul, aki evilágon túli (transzcendens). Ettől a szeretettől senki sem tud megfosztani, ezért hatalmas erőt ad nekünk ezen a földön. Ágostonnál még azzal a nézettel is találkozunk, hogy Isten maga a szeretet. Ágoston tisztában van azzal, hogy nem elég ismerni az igazságot, hanem szeretni is kell! Pontosan tudja, hogy életünk teljes békéje csak a caritas szeretettel érhető el. Milyen veszély leselkedhet még ránk, ha már a halál sem félelmetes többé?

„Nem kerestelek volna, ha már korábban nem találtam volna rád”, mondja Ágoston. Kiről beszél itt? A természetfölötti Istenről, aki a szeretet óceánja, az elárasztó, megbocsátó szereteté. Olyan szerelemmel és elfogadással való elárasztás ez, hogy az ember úgy érzi, nem is érdemli meg, csak álmélkodik, meg van babonázva, szóhoz sem jut. Ilyen a caritas. Amit mindenkinek szívből kívánok. Valóban a szem látókörén kívülre esik, ezért csoda. És még azt mondják, nincsenek csodák! Vannak, de hátsó gondolatok nélküli alázattal, és önátadással kevesen tudnak megnyílni erre az ajándékra. Ez a valódi arca a nem tapasztalatból származóktól való tartózkodásnak (transzcendentális epoché), egyre jobban megnyílni, míg saját magunkból adunk, míg végül megvalósul a parancs: „vissza a dolgokhoz!” (Zu den Sachen selbst), ahogy ezt annak idején földim, Edmund Husserl, látta.

Plátón szerint a lélek három összetevőből áll: ész (Logisztikon), életerő (Thymos) és vágyakozás (epithymia). A lélek azonban nem más mint tiszta mozgás, ami nem szorul semmilyen külső hajtóerőre. A lélek „önmozgó” (autokineton), ezért halhatatlan. Hogyan képzeljük ezt el? Köröknek, amelyek állandóan forognak, ezáltal állandóan érintik a tárgyakat, áthatolnak rajtuk, pont azért, mert tisztán mozgások és nincs szükségük semmiféle mozdulatlan hordozóra (szubsztanciára). A lélek egy semmire sem támaszkodó mozgás, ezért hatolhat át a távolságokon, csillagokon, tengereken és hegyeken is, az emberekről és tetteikről nem is beszélve. Arisztotelész mindig mondta, hogy „a lélek valahogy minden”, és igaza volt. Herakleitosz meg volt győződve róla, hogy a lélek kezdetét lehetetlen megtalálni, még ha a világ végére is mennénk sem találnánk, mert végtelen és mélységes. Csak mi  – az újkor emberei –  csináltunk a lélekből „elgondolt dolgot” (res cogitans-t), vagyis hordozó alanyt (szubjektumot). Plátón szavaival a szeretet körei képesek áthatolni a világegyetemen, az egyedüli egységen. A lelket semmi sem határolja le, mert nem halandó és köreinek mozgása önmagából keletkezik. Ha ezek a körök a szeretettel azonosak, akkor mindenen mindenütt áthatolhatnak, mindenben az elfogadás szándékának tüzét élesztgethetik. „Elfogadva lenni” gyönyörű élet-teljesítmény. Nem csak egy érzés, melyet a pszichológusok körülírásaikkal és tapasztalati (empirikus) hozzáállásukkal osztogatnak. A szeretetnek megvan az a képessége, hogy a dolgokat ajándékká tudja tenni, mégpedig azért, mert a dolgokon áthatoló szeretet körei képesek azokat átváltoztatni. Ezáltal a szeretet a legősibb alkotó erővé válik, amely fenntartja és gyengéden cirógatja a világot. Ezért hívják a filozófiát „filozófiának”. Hiszen a bölcsesség szeretetéről szól.

„Egy értékesen elidegenedett időszakban élünk, otthon nélkül,”^[2] csak a gyakori szomorúság hordozza magában a régi szép világ visszhangját, amiért mégiscsak igényünk támad a jóról és szeretetről való beszédre. Ezt a mindenki által érzett igényünket azonban elvilágiasítják és sokan technikai eszközökkel próbálják kielégíteni. A szeretetből ezután csak egy szó, egy név, egy névleges  – az értelmének felfogása nélküli –  megnevezés (nominális pendans) lesz a fölöslegesség minden vonásával. Ez már meg is történt! Életünk alap-ráhangolódása arra irányul, ami tárgyi, biztos és „egyértelmű” (clare et distincte). Életidőnkből ezért a legszebb  – a szeretet –  üresedik ki, amely szemünk látókörén kívül eső csoda. Az ilyen csodák iránti vakság szükségszerűen jussa azoknak a technikára alapozó embereknek, akiket csak a pénz érdekel. A kapzsiság az állam gazdasági működésének elvébe épült. Az oktatásból a pénzszerzés és a végtelen kapzsiság kielégítésének használati utasítása lett. Ezért a szeretet is biológiai jelenséggé vált, és a tudósok azt kutatják, hogyan kerül a vérbe az endomorfin. Egy ilyen világban bizony nehéz dolga van a mélységgel rendelkező embernek, ahol csak a kapzsi emberek virágozhatnak.

 

(Gáspár Gyula fordítása)

---

[1] Husserl, E., Formale und transzendentale Logik. Hamburg: Felix Meiner Verlag 1992, s.

[2] Heidegger, M., Zollikoner Semináře. Frankfurt am Main: Vittorio Klostermann 1987, s. 96.