A nőinek három megjelenési formája van: a leány, a feleség és az anya. Mindegyiknek megvan a megvalósulása, deformációja és szublimációja.

A leány esetében: a leány mint ilyen a nemileg érintetlen szűz; a leány deformációja a vénlány; szublimációja pedig az Istennek szentelt szűz.

Az anya esetében: a megvalósult biológiai anyaság; az anya deformációja a birtokló szeretet, mely mint a banya gyermekét emészti, az anyaság szublimációja az anyai szeretet, gondoskodás személyekről, kik nem saját gyermekei.

A leány, feleség és anya egy fejlődő vonalat mutatnak: a leányból lesz a feleség és a feleségből az anya. A női önmegvalósulást vizsgálva meg kell állapítani, hogy egy nő sincs kötelezve erkölcsileg, hogy mindhárom lépést megtegye. Nem kötelessége minden nőnek, hogy leány maradjon, avagy férjhez menjen. Ezt eddig is tudtuk és vallottuk: de abszolút kötelessége-e vajon a feleségnek, hogy anya legyen? A hagyományos felfogás szerint igen; a feleség kell hogy anya legyen, vagy legalábbis az akarjon lenni.

De ezt jobban meg kell vizsgálni. A feleség akkor lép életbe, mikor a leány férjhez megy. A feleség deformációja az utcalány. Szublimációja? Bizonnyal nem a nemi élettől való tartózkodás, hanem valami pozitív kell hogy legyen a szellemi síkon. Barátság, egymást kiegészítő személyi kapcsolat? Mindenesetre valami több mint a puszta együttélés ténye.

A hagyományos felfogás szerint a feleség abszolút kötelessége, hogy anya legyen. De valójában fennáll-e ez a kötelesség? Az anyaság a házasélet természetes, normális következménye. De vajon csak következmény? Az élet ára? Vajon ez a felfogás nem alacsonyítja le az anyai méltóságot egy tisztán biológiai szintre?

A gyermek emberi méltóságában több mint szülői szeretet gyümölcse, alkotása. A gyermek Isten ajándéka, kit el kell fogadni. Ez a felfogás - és nem a biológiai következmény - emeli a nőt az igazi anyai méltóságra. Pontosan ez történik a keresztény házasságban: a leány elfogadja férjén keresztül Isten kezéből az anyai méltóságot.

Olvassuk a Teremtés könyvét: Isten látja, hogy Ádám egyedül van, társat akar neki adni (Ter 2,18-25). Érdekes, hogy a gyermek és anyaságról itt még egyáltalán nincsen szó. A gyermek-anya probléma a kísértés után jelenik meg, melynek lényege: meghiúsítani Isten eredeti tervét, hogy Fia, mint a teremtés elsőszülötte lépjen a világba és vezesse azt a beteljesedésre. De ezzel a gondolattal most nem óhajtunk bővebben foglalkozni. Lényeges kérdésünk még mindig: a feleség kell hogy szükségszerűen anya legyen? Az anyaság személyi méltóságának védelmében aláhúzzuk: az anyaság nem csak az együttélés természetes következménye, hanem egy szabad személyes döntés. Ez történik a házasság szentségében. De ugyancsak ki kell hangsúlyoznunk, hogy a feleség, mint ilyen, az anyaság nélkül is egy sajátos női méltóság.

A keresztény házasság mintha azonosítaná a feleséget és az anyát. A házasság melyben az anyaságot eleve kizárják az egyház tanítása szerint mindig semmis és érvénytelen volt. Gondolkozzunk tehát: vajon a házasság szentség amennyiben a felek szerződést kötnek az együttélésre - az ágy és az asztal közösségére, mint régen mondták -, vagy pedig a házasság szentségi mivoltát az anyaság elfogadásában kell keresnünk. Ha a házasság elsősorban szerződés, akkor a kánon jog illetékes hogy kezelje, ha azonban a házasság az anyaság szentsége, akkor a teológia tárgyköre.

Tény, hogy az annyira hímnemű, masculin egyházban a leány plébánosa illetékes a házassági ügyekben, hogy a szertartás főként a leány körül forog, hogy a nászmisében a Miatyánk után egy gyönyörű anyamegáldás van. Ezek mind arra mutatnak, hogy a szentség lényege nem a szerződés, hanem inkább a szent anyaság elfogadása.

Hogyha ezek a meggondolások érvényesek, akkor ki kell hangsúlyoznunk a különbséget a feleség és az anya között és nyitva kell tartanunk annak lehetőségét, hogy erkölcsileg elfogadható és megengedett legyen, hogy a feleség ne vállalja az anyaságot. Ha az anyaság nem abszolút követelménye a női önmegvalósulásnak, ha egy lány lehet feleség és csak feleség a gyermek vállalása nélkül, igen sok kapcsolat ebben a modern világban elfogadható és megáldható lenne az egyház által. Világos, hogy ez nem lenne a házasság, mely az anyaság szentsége, mégis egy elfogadott eljegyzés, együttélési szerződés egy férfi és egy nő közt.

Ha egy fiatal pár kijelenti: a jelen körülmények közt nem mernénk vállalni egy gyereket: ez egy megbocsátható, keresztényileg elfogadható álláspont. Ha azonban azt mondaná valaki: mi döntünk, hogy akarunk vagy nem akarunk gyereket, ez abszolút megbocsájthatatlan. Senkinek sincs jogában, hogy egy másik emberi személy léte vagy nem léte felett döntsön.

Ha elfogadjuk a bár új és szokatlan nézetet - mely azonban szolid teológiai alapokon nyugszik -, hogy a házasság az anyaság szentsége, mely nézet megadná a nőinek a sajátos helyet a szentségi rendben (férfiak számára az egyházi rend, a nő pedig legyen a papok anyja, mint Mária Jézusnak), akkor szembe tudunk nézni a ténnyel, hogy a feleség egy sajátos méltósága a női önmegvalósulásnak, anélkül hogy anya is lenne. És ezt a méltóságot az egyház is el tudná fogadni és megáldani, mint egy erkölcsileg kifogástalan állapotot.

Modern társadalmunkban a férfiak és a nők egyenlők, nemcsak a munkapiacon, hanem a szellemi hivatások terén is. A női önmegvalósulást nem lehet az anyaság avagy az Istennek szentelt szüzességre korlátozni. Szembe kell néznünk a valósággal; az emberek élettársat keresnek, szeretetet, megértést. De mivel mindketten dolgoznak a feleség nem tudná vállalni az anyaságot, mert anyának lenni nem csak egy mellékfoglalkozás és az igazi anyaság nem csak egy vagy legföljebb két gyermeket jelent.

Ezeket az embereket zárjuk ki tehát az egyházból? Jelenleg hivatalosan ezt tesszük. Valójában megáldunk házasságokat, anélkül hogy az anyaságot komolyan követelménnyé tennék, mert hiszen a fiatalok elmennének. És jönnek a válások és újra nősülések.

Érdekes: a házasság felbonthatatlanságának gyökere vajon a szerződés a felek között, avagy az anyától született gyermek? Hiszen a gyermek az igazi élő kapcsolat, mely a szülőket egymáshoz köti. Egy emberi szerződés önmagában sohasem teljesen felbonthatatlan.

Valamikor az eljegyzést ünnepélyes egyházi szertartással ültük meg, az egyház a templomban áldotta meg a jegyeseket. Talán feleleveníthetnénk ezt a hagyományt kissé új értelmezéssel. Megáldhatnánk a fiatalok szerelmét, barátságát, mely szép és jó önmagában is. Az anyaság elfogadása, mely a házasság szentségének lényege később is következhetne.