1992 márciusában nagy örömömre káplánként kezdhettem szolgálatom a Dr. Charles A. Janeway Gyerek Kórházban. Az érsek, James MacDonald D.D. kérésére a feladatköröm egy jobb lelkipásztori jelenlétről gondoskodni a fiatal ügyfelek, családjaik és a dolgozók számára. Ezen a márciusi téli napon csekély tudással kezdődött a szolgálatom arról, milyen helyzetekbe fogok kerülni a küszöbön álló élet és halál kérdésekkel kapcsolatban a fiatal ügyfelek látogatásakor, a szülők és családtagok meghallgatásakor, a szakmabeli orvosoktól való tanuláskor.

Az intenzív osztály, a gyermekszobák és kórtermek mind örömmel és szomorúsággal teli élő eseteket nyújtottak. Egy életéért küzdő koraszülött gyerek mellett állhatnék, miközben egy tizenéves meg akar halni. Sok történet gyakran próbára tette gondolkozásom mi ítélhető normálisnak egy nem mindig szükségtelen baleset, járvány, születési fogyatékosság és erőfeszítés esetén. Három és fél éven keresztül „csoda” gyerekek történeteiről beszéltek, akik nem pusztán az orvosi beavatkozás, hanem bizonyosan Isten kegyelméből maradtak életben! Ezzel szemben állítom, a maguk módján meghalt gyerekek is „csodák”. Egy ilyen eset volt Kearley Katalin esete.

Katalin 1993 október 15.-én szívelégtelenséggel született, életét az orvosok három hónapra becsülték. Rövid élete, a küzdelmekkel és örömökkel, gyakran a „csoda” gyerekekre emlékeztet. Szülei, Kristóf és Margit, fiatal bátyával Edével együtt nehéz időben részesültek, főleg Katalin életének az elején. Egy szalmaszálba kellett volna kapaszkodniuk, Istennel egyezkedni, egy ígéretet tenni vagy áldozatot hozni cserébe Katalin felgyógyulásáért, jobb létéért. Betegségére még nem volt gyógymód!

Ez nem jelentette azt, hogy ne törődtek volna Katalinnal. Szülei Edével együtt büszke emberekként nagyon gyakran mentek az intenzív osztályra, mindegyik látogatás alatt ismerték szerepkörük. A kórházi környezetben, tudatában a dolgozók elvárásának és a körülötte lévő fiatalok igényének, Kristóf, Margit és Ede fénysugarat jelentettek, a reménység jelét, a szeretet leheletét a bánatban és nyugtalanságban. Hatásukra valami jó történt egy olyan környezetben, ahol nincs helye a hibának és nincs vigasz a találomra végzett munkában. A gondoskodásban és törődésben az ember nem lát olyan messze, mint Katalin családja. A dolgozók számára valóban áldás voltak, mikor látták, hogy Katalint annyira szerette a családja, hogy felülmúltak minden erőfeszítést, amit Katalin életének fenntartásáért tehettek.

A család izgatott volt Katalin hazavitelének lehetőségétől. A háznak számos változtatáson kellett keresztülmennie, hogy gyerekük továbbra is megfelelő gondoskodásban részesüljön. A szülőket betanították még a kis Edének is megvolt a mindenkori szerepköre Katalin hazatérésére. Nem csoda, hogy Katalin jóval túlélte az előre feltételezett három hónapot! Megvolt a hatodik és tizenkettedik születésnapi parti is. A család öröme hihetetlen volt, az ünneplésre összegyűltek a barátok és a Janeway dolgozói is. Katalin, az állandóan a szenvedéseire emlékeztető orrcsöve és bőrszíne ellenére is, mindig lelkesen mosolygott nézőire. Szerette ha körülveszik!

A szerepemben nem mindig könnyű ilyenek után a szülők mellé állni, amint látják gyermekük megadja magát a halálnak. Nem volt mindig könnyű megérteni mi történik. Egyik látogatástól a másikig haragudtak Istenre, másokat hibáztattak és kínoztak. A Kearley családnál a remény volt a bámulatba ejtő elem; a remény, hogy egy kisgyerek képes szembeszállni az eséllyel és élni! Az Istenem szerető Isten és határozottan hiszem, hogy minden életnek, kortól függetlenül, van célja. Képesnek kell lennünk rá, hogy Istent saját életkörülményünkben megtaláljuk. Katalin és családja bizonyosan a szerető Isten hangszerei, akik megerősítik, hogy feladatunk sohasem túl nagy ha szeretetre hív minket, amitől mások élhetnek!

Álláspontjukban számos végletes helyzet volt Katalinnal kapcsolatban. Katalin közeli halálakor is többször hívtak. A kellemetlenségek ellenére a szülőkben és a kis Edében is megvolt a hajlandóság és készség, hogy egy vészhelyzetre reagáljanak. A Kearley család lányuk iránti szeretete még mindig visszhangzik bennem, amint szolgálatomban felfedeztem Isten hiteles szeretetén keresztül az esélyek felülmúlhatók. Ede fiatal kora ellenére való érettsége mindenért hangosan beszél, látnunk kellene a fiatal testvért, amint sokmindenről gondoskodik beteg testvéréért. Az élet minősége bizonyosan erény, amit védelmeztek még Katalin életén keresztül is, mégha nem is volt hosszú.

Katalint az első naptól láttam. A csövek, a gyógykezelés, minden, minden állandóan Katalin szíve állapotának komolyságára emlékeztetett. Kristóf, Margit és Ede hosszú órákat töltött a jászla mellett remélve a legjobbakat. Sok alkalmazott nem tudott kitérni a közelgő halál valósága elől, amit annak a kisgyereknek mosolya és nevetése mögött látott, aki nem volt tudatába életének helyzetével. Könnyek, nevetés, szeretettel és reménnyel! A tehetetlenség és reménytelenség küzdelmét Katalinnal megosztott mosolyuk árnyékolta be, még a legnehezebb idejében is. Fájdalmai ellenére mindig egy öröm-batyu volt. Nem volt kamera, amelyik elmondta volna életének történetét, de Katalin egy igazi „csoda” gyerek volt, kinek élete tükrözte a minőséget, ami elmondhatatlan, kivéve a szemtanúk szemén keresztül.

Katalin élete valóban egy áldás megtapasztalása. Az orvosi beavatkozás ugyan segített Katalin életbemaradásán, de az élet elsődleges forrása egy figyelemreméltó megmagyarázhatatlan érzés volt. A szülők küzdelme, Ede aggódása és már nincs szégyen az erőfeszítésükben amit elértek, megtettek mindent, amit tehettek egy gyerekért, aki örömet és mosolyt hozott. Katalin szenvedett és mosolygott! Azért élt, mert szeretet volt és megismerte a szeretetet! Milyen nagyobb gyógyítás létezik ennél?

Emlékszem a napra, mikor Katalin meghalt és a Janeway-ba hívtak, hogy találkozzak a szülőkkel. 1995 február 28.-a volt, egy másik teles nap, mikor Kristóf és Margit a kis Katalin testét bevitte az elsősegély osztályra. Az elvesztés érzésének közepette a büszke szülők túlnyomórészt hálájukat és méltánylásukat fejezték ki, nem voltak dühösek, hanem boldogok mondták el mindenkinek Katalin történetét. Szívem csendjében Kristófért, Margitért és Edéért köszönetet mondtam Istennek, hogy megismerhettem küzdelmüket, részesedhettem elbeszélésükben és barátságukban, ami a mai napig is tart.

(Szilvássy Gábor fordítása)