Bevezetés

Mivelhogy a Cseh Köztársaságban élek, az itteni körülményekről és fejleményekről szeretnék beszámolni. Ebből az elemzésből azután szeretném a jövő fejleményeit felvázolni. Először azonban pillantsunk csak vissza a múltba: milyen is volt azelőtt a Cseh Köztársaságban a vallások helyzete?

11 évvel ezelőtt roppant össze a kommunizmus uralma az úgynevezett ’bársonyos forradalom’ hatása alatt. Az emberekben ez óriási lelkesedést váltott ki: úgy gondolták, hogy beköszöntött a szabadság, jólét, békesség és a hit korszaka és ezekután minden rendben lesz. Ez egy nagy tévedés volt. Az első két évben a templomok látogatottsága hirtelen megugrott, de később az emberek újból eltűntek. Ezt általában úgy értelmeztük, hogy ezek hite nem volt eléggé erős - csupán máz a felszínen. Beigazolódott, hogy Oroszország után Csehország Európa legistentagadóbb (ateista) országa.
 

Népszámlálás

10 évvel ezelőtt még sokan úgy érezték az Egyházhoz tartoznak, annak ellenére, hogy szinte semmiféle kapcsolatuk sem volt vele. Mára már ez is drámaian megváltozott, nemcsak a katolikus Egyház, hanem más nagyobb egyházakban is. Íme néhány adat a 2001-es népszámlálásból:

	1991	2001
Hívők száma	4.5 millió	3.2 millió	(ez majdnem 1/3 -os csökkenést jelent)
Ateisták	4.1 millió	6 millió	(ez szintén 1/3 -os növekedés)
Katolikusok	4 millió	2.7 millió
Evangélikusok	204 000 ezer	137 000 ezer
Husziták	178 000	86 400 ezer

(Ez utóbbi egyház sorsa nagyon érdekes és egyben tanulságos. 1918-ban alakult, az önálló Csehszlovák köztársaság születésével egyidejűleg, azzal a jelszóval hogy „el Ausztriától, el Rómától”. Huszita hagyományokra épült: a papi nőtlenség (cölibátus) és merev közigazgatás (bürokrácia) ellen, cseh nyelven tartották a liturgiát, és megszüntették a papság és világiak közötti különbséget. 1920-ban 2 millió tagot számláltak.)

Ezzel ellentétben a kis gyülekezetek tagsága megháromszorozódott:

120 000

314 000

Engem személy szerint ez utóbbi adat rémiszt el a legjobban.

Miroslav Vlk bíboros szerint az Egyház a kommunizmus bukása után túlságosan hiszékeny (naiv) volt, mindent rózsaszín szemüvegen keresztül láttak, és nem törődtek eléggé azok az emberek igényeivel, akik közel álltak az Egyházhoz, vagy azt rokonszenvvel szemlélték. Az a meggyőződés is tévesnek bizonyult, hogy a harmadik évezredben csak javulhat az Egyház helyzete, mert ennél rosszabb már nem lehet. A bíboros a kiutat a kereszténységnek az egész Földre való kiterjesztésében (globalizáció), és új, harmadik világbeli pápák megválasztásában látja.
 

Kiértékelés

Tény tehát, hogy minden nagyobb egyház tagságának egy harmadát elveszítette az utóbbi tíz év alatt. Értesülésem szerint ezek a számok hasonlóak más országokban is (például Németországban). Természetesen könnyen ráfoghatjuk a kilépett tagokra, hogy ezek hite nem is volt igazából mély, de szerintem ezekért a fejleményekért az Egyházat is felelőség terheli- és ezzel Vlk bíboros sem foglalkozott kellőképpen, mivelhogy a megoldást kizárólag „felülről” várja. Ez csak enyhítene a problémán, az ugyanis nemcsak az Egyházat érinti, hanem az egész társadalmat, sőt, onnan indult el. Hatalmas változások mentek végbe az utóbbi években az egész világon, és ezekkel az Egyház nem tartott lépest. Igazi válsághelyzet alakult ki, és ez annál is veszélyesebb, hogy szinte senki sem nevezi válságnak.
 

A válság a következő területekre terjed ki:

- képtelenek vagyunk egymással kommunikálni
- képtelenek vagyunk összedolgozni
- kevés az igazán jó fölöttes, vezető, lelkipásztor
- képtelenek vagyunk emberségesen, barátságosan bánni egymással
- tékozlás a ránk bízott javakkal
 

A válság okai

Az Egyház nem sokat törődött a hitüket nem gyakorló emberekkel. Továbbra is a régi kerékvágásban haladt, egy mise például az ilyen ember számára érthetetlen és épp ezért értelmetlen maradt. Túlságosan sokat törődtek a templomok, kolostorok felújításával, ami szinte az összes figyelmüket lekötötte. Sok duma folyt a szeretetről, Isten kegyelméről, türelemről, de mikor arra került a sor, hogy valamit gyakorlatilag is végbe vigyenek, szinte semmi sem történt.

Az Egyház képviselői olyannyira a háttérbe húzódtak, hogy a változásokkal nem tartottak lépést. Ez aztán oda vezetett, hogy a „világ” emberei ma egészen más módon beszélnek, gondolkodnak és cselekednek, mint az Egyház, gyakran keményebbek, de meglepetésünkre néha sokkal emberségesebbek a rászorultakkal kapcsolatban. Ezért is olyan nehéz a papság és az Egyház iránt érdeklődők közötti párbeszéd.

Egy példát szeretnék felhozni arra mennyire fogyatékos az Egyház képviselőinél egy másik emberi lény emberséges elfogadása. Jegyeseket készítek fel egyházmegyénkben. Többségük már több hónapja, sőt több éve együtt él, és ebben szinte semmi különbség sincs hívők és nem-hívők között. Két lehetőség közül választhatok. Rögtön az első alkalommal nekik szegezem a kérdést:

- Melyik nap voltatok megkeresztelve?
- Nem tudjuk.
- Kár, mert akkor megkaphattátok volna a teljes feloldozást.
- Az meg micsoda?
- Ez azért szükséges, mert bűnösök vagyunk, stb. A keresztény erkölcs szerint nem szabad fogamzásgátló szereket használni, mert ezek meggátolják az Isteni kegyelem áramlását, amely új szabadságot hozna számukra. A házasulandó párnak le kell mondania ezek használatáról a házassági ígéretekben. Ráadásul a pápa is megtiltotta ezeket a szereket. (Ezeket a szavakat egy paptól hallottam, aki máskülönben barátságos, de ilyen alkalmaknál valahogy egészen naiv.)

A másik lehetőség homlokegyenest különbözik az elsőtől:

Ebben az istentelen világban két fiatal talált magában annyi bátorságot, hogy felkeressen egy papot. Ezért én a szeretetről kezdek beszélni, ezáltal alkalmat adok neki arra, hogy kifejtsék értékrendjüket és beszéljenek arról hogyan is látják és élik életüket.

A második órában elmesélem nekik Tóbiás és Ráchel történetét, próbálva minél jobban a történet emberi síkján mozogni, mert ezt értik meg a jegyesek a legkönnyebben. Ezután a tékozló fiú története következik. Megpróbáljuk együtt elképzelni vajon mi lett volna akkor, ha az idősebbik fiú gyűlölettel a szívében szintén elment volna, a fiatalabbiknak pedig mennyire kell bocsánatért esedezni. Hasonlóan a mi életünkben is adódnak majd problémák, és nagyon fontos hogy ezekre jó megoldást találjunk. A Szent csupán azt akarja mondani, hogy Isten azt kívánja, hogy mi boldogok legyünk, és ehhez elengedhetetlenek a forgalmi lámpák és stoptáblák. Ezek nélkül is lehetséges ugyan autót vezetni, de nem biztonságos. Ekkora már előkészítettem a terepet arra, hogy kimondhassam nekik: Isten megajándékozott bennünket egypár segédeszközzel amelyek segítenek minket abban, hogy biztonságosabban, egyszerűbben, és boldogabban éljünk. Ezek a szentségek, a tízparancsolat. (A beszélgetést itt persze jócskán tömörítettem).

E másik hozzáállással mindig sikerem van. A jegyesek könnyen megértik, nem érzik úgy, hogy hidegvízzel vannak leöntve. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy nem helyes, ahogy élnek. Később beszélek nekik a keresztény ideálról is.

Teljesen megrökönyödtem azon, hogy a házasság előkészítők fele az első lehetőséget használja.

Ezzel a példával csak azt akartam bemutatni, hogy a mai papok talán szentek, de bánásmódjuk a ma emberével nagyon is fogyatékos. Ezt súlyos hibának tartom. Nem vagyunk készek elfogadni az embert úgy, ahogy van. Képtelenek vagyunk az emberekben meglátni a jót, erre összpontosítani, ezt fejleszteni.
 

A jövő látomása

A harmadik évezredben a legfontosabb feladata az Egyháznak az lesz, hogy emberséget mutasson mások iránt. Jobban ki kell állnia majd az emberek mellett. Az emberek ma emberségesség, melegség, barátság után vágyakoznak. Megsérült szívük egy „IGEN”-t szeretne hallani, egy semmiféle feltételekhez sem kötött ölelés után sóvárognak, egyszerűen szeretetet akarnak. A szekták kis közösségei pontosan ezt kínálják nekik, és ezért olyan sikeresek. Mi ennek a gyakorlati jelentősége?

Egyházunk a ma emberének nem tud többé otthont nyújtani. Intézménnyé váltunk, amely jobbik esetben segít ugyan az embereknek, de ritkán segít „nekem”. Mások a problémái, aggodalmai, érzései, gondolkodásmódjuk, nyelvezetük, mint a ma emberének. Ez nem feltétlenül rossz sőt, talán még azt is megkockáztatnám, hogy ez így helyes. Viszont meg kellene tanulnunk elfogadni az embereket olyanoknak, amilyenek, mert csak a szeretet, barátság, és a másik elfogadása tud otthont teremteni. Csak miután az emberek megtapasztalnak valamit ebből, azután vannak belsőleg is felkészülve arra, hogy megváltozzanak és elfogadjanak olyasvalamit, ami nekik nem egészen tetszik.

A legrosszabb esetben az Egyházat úgy szemléli egy kívülálló, mint ami az emberek életét pusztán megnehezíti, és fölöslegesen bonyolítja, és az „én” gondjaim fölött csak elnéz. Ebből az következik, hogy az Egyháznak jobban ki kell állnia a ma embere mellett, segítséget kell nyújtania az otthontalanoknak, koldusoknak, a harmadik világ szegényeinek, a világ gondjaitól kimerült családoknak, és elsősorban saját tagjainak. Jó emberek közti viszonyokra kell törekedni az Egyházon belül. Semmi helye az egyéni törtetésnek (karrierizmus), hatalmi harcoknak, irigységnek, a másik lenézésének, és nemtörődömségnek. Az Egyház minőségét legjobban az a bánásmód tükrözi a legjobban, amelyben leggyengébb, legelesettebb tagjait részesíti. A közösségek, misék, találkozók legyenek örömteli alkalmak és megelégedettséget váltsanak ki. Egyházunknak még ebben a gondokkal és nehézségekkel teli világban is boldogságot kell sugározni.
 

Az egyházvezetők feladata

Manapság külön áldásnak számít, ha egy plébániának jó papja van. Az egyházvezetők manapság túlterheltek, zavarban vannak, segítségre és támogatásra lenne szükségük, de ehelyett csak bírálatban és elutasításban részesülnek. Vezetőnek lenni viszont azt jelenti, hogy a feladattal járó felelőséget és következményeit is vállalni tudjuk. Döntéseket muszáj hozni, ezt a képességet azonban gyakorolni lehet. Ehhez tartozik még a kockázatvállalás képessége, bizalom ráruházása a másikra, a feladatok helyes szétosztása, stb.

A világi szervezeteknél mindennapos dolog, hogy leváltanak kevésbé hozzáértő vezetőket, máskülönben egy vállalat tönkre menne. Egyházunkban a hozzáértés hiánya sajnos nem számít bűnnek. Sokszor mondogatjuk elkeseredve: „a főnöknek mindig igaza van”.

Az Egyház hierarchikus - ez elvitathatatlan tény. Szerintem azonban az egyházi vezetőinknek rendszeresen részt kellene venni tájékoztatást (kommunikáció) és ügyvezetést (menedzsment) fejlesztő tanfolyamokon. A kegyelemnek ugyanis szüksége van a természetes alapokra ahhoz, hogy hatékonyan tudjon működni.
 

Újfajta papképzésre van szükség

A mai papképzés céljai a következők: ima, tanulás, és sikeresnek lenni. A mai körülmények között (az emberek kevesebbet beszélgetnek egymással, csökken az eszmecsere mennyisége, a családok kisebbek, egy részük széthullott stb.) ez azonban kevés. Ahhoz. hogy ma egy ember boldog legyen, először meg kell tanulnia azt, hogy hogyan kell élni. Ez nemcsak a magánéletre vonatkozik, hanem a kifelé irányuló tevékenységünkre is.

Emiatt egy papnak képesnek kell lennie jól együtt dolgozni, együttműködni az emberekkel. Nem arról van szó, hogy csúcsteljesítményű ügyvezető (menedzser) legyen, hanem szervezni kell tudnia a plébánián tevékenykedő többi vezetőt, és értenie kell ahhoz is hogy hogyan lehet békés és kellemes hangulatot teremtenie.

Ezek a képességek megtanulhatók, ami különösen az idősebb nemzedéknek fontos, mert a korral a természetes erőforrások és tehetségek lassan elapadnak. De nehéz ilyenfajta változásokat véghez vinni, mert az idősebb nemzedék, aki többnyire a hatalmat birtokolja, máshogy látja a helyzetet. Ez nem szándékos rosszakarat, csak egyszerűen ügyetlenség - mint ahogy ezt Vlk bíboros esete is bizonyítja.

Az oktatásban több bizalmat kellene átruházni a fiatalokra, hogy megakadályozzuk a szellemileg konzervatív, kiskorú emberek „előállítását”. Egy ilyen ember áhítatos és okos ugyan, de működése mégis mulatságos, mert például azt vallja, hogy kizárólag csak neki van igaza.

A Cseh Egyház professzionálisabban kell hogy kezelje a rábízott pénzt és egyéb javakat, bár be kell vallanom úgy érzem hogy ezen a téren javult a helyzet a legtöbbet. Az viszont észbontó, hogy hány bank és üzem ment tönkre az utóbbi időben. Ezért az Egyháznak is résen kell lennie ezen a téren.
 

A világiak helyzete

A világiak rengeteg munkát végeznek az Egyházban, főleg a jótékonysági (karitatív) szervezeteken keresztül. Egy pappal összehasonlítva azonban a világi jelentősége még mindig elenyésző és értéktelen. Ez ugyanúgy érvényes más egyházi szolgálatokra is - diakónusok, stb. A világiak nem tudják igazán átérezni hivatásuk méltóságát. Elsősorban azt felejtették el, hogy sok területen a pap munkatársai kellene hogy legyenek. Minden egyes hívőnek helyesen fel kellene ismerni feladatát az Egyházban és a neki szánt helyet, elfoglalni.

Az állam és az Egyház viszonyában elengedhetetlennek tartom a teljes különválást, ami elsősorban a papok és más egyháziak fizetését érintené elsősorban. A papoknak nem kellene a műemlékek helyreállítónak lenni; hanem maradjanak inkább az ima emberei és a megértő szeretet kisugárzói.

Az ima szerepéről és az Istenhez való viszony ápolásáról sem lehet megfeledkezni. Ez az alap, amelyre minden más épül, és amely nélkül semmi más sem működik rendesen.
 

Zárszó

Így látom az Egyház jövőjét. Minél tovább tart a változások bevezetése, annál több tagot és az Egyházzal rokonszenvező embert fogunk elveszíteni. Ebben az esetben az Egyház betű szerint hü és jámbor maradt ugyan, de ugyanakkor reá is érvényesek lesznek Jézus szavai a farizeusokról és az írástudókról: „itt az idézet nem egyezik a Biblia verssel; meg kéne keresni a CD-n; az idézetet arról szól, hogy kövessük a farizeusok tanítását, de kövessük a példájukat; sok terhet rónak az emberek vállára, stb. xx „(Lk. 11.46).
 

Kinek kellene ezeket a változtatásokat megvalósítani?

Ez egy nehéz kérdés. Ha visszapillantunk a múltba, hogy elemezzük a történelem folyamán bekövetkezett Egyházi megújulásokat, azt kell megállapítanunk, hogy néhány esetben ezek „felülről” jött, többnyire azonban „alulról”. Ez azt jelenti számunkra, hogy feladatunk van. Kezdjünk munkába, hallgassunk a lelkiismeretünk szavára és arra, amit az elmélet olyan világosan bizonyít. Semmi estre sem lesz könnyű a feladatunk. Imádkoznunk kell újabb Assisi Szent Ferencért, Domonkosért, Ignácért, aki aztán elindítaná a lavinát.

Aki az Egyház jövőbeli helyzetét firtatja, annak ajánlanám még Vladimir Szolovjev: „Legenda az Antikrisztusról” című könyvét. Ahogy az Egyház jövőbeli egyesülését leírja az egyszerűen fantasztikus.
 

Mi történik akkor, ha az Egyház elmulasztja ezt a történelmi lehetőséget?

Szeretnék derülátó maradni. Jézus megígérte nekünk hogy az Egyház mindent túlél (az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta; Mt.16.18) és megmarad a világ végezetéig (S én veletek vagyok a világ végéig; Mt.28.20).

Ez azonban inkább csak az utolsó reményünk legyen.
 

(Gáspár Gyula fordítása)