Az elemi teológia tanfolyam klasszikus elrendezésében a csodákat a fundamentális teológia tárgyalja, mégpedig azoknak bizonyító szerepéről beszél a természetfölötti jelenesek területen, elsősorban Jézus állításával kapcsolatban, miszerint ő „Legatus divinus”, vagyis Isten küldöttje. A dogmatikus teológia szinten a biblikus krisztológiával kapcsolatban tárgyalja a csodákat, ugyanis a „Mysteria carnis Christi” (Krisztus testének titkai) témakörbe sorolja be őket, ahol Jézus földi életének és nyilvános működésének főbb jellegzetességeiről és fontosabb eseményeiről van szó. Amikor kinyilatkoztatásról beszélünk, hallgatóinknak megmagyarázzuk a különbséget: a hivatalos kinyilatkoztatás lezáródott az utolsó újszövetségi író halálával; az úgynevezett „magán kinyilatkoztatások” nem adnak hozzá semmi újat a hivatalos kinyilatkoztatás tartalmához. A magán kinyilatkoztatások valódiságát ugyanis pont az evangéliumok és az Újszövetség alapján döntik el. Ehhez a kérdéshez majd még visszatérünk, csak előbb egy kis pontosításra van szükség.

A csodák témakörének az egyházjogban is van bizonyos szerepe, ugyanis a szentté és boldoggá avatás folyamata magába kell hogy foglalja csodás jelek felmutatását, amelyek nélkül nem lehet a boldoggá avatást kezdeményezni. Vértanú halál eseten úgy tudom el lehet ettől tekinteni, és indokolt esetekben Szent Péter utódja is tehet kivételt, felgyorsítva ezzel a szentté vagy boldoggá avatás folyamatát. Ez azonban semmiképpen sem a bevett szokás.

Csodák minden kétséget kizárva ma is történnek, jómagam is átéltem egypárat. A gond azonban ott van, hogy a csoda elsősorban jel, amely kizárólag a hit szemüvegén keresztül látható. A hit magába foglalja a szabad akaratot is, ezért a csodát mint jelet lehetetlen bizonyítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy hitetlen ne tudna a természet alapján megmagyarázhatatlan eseményeket észlelni, de ezeket nem Isten jeleinek értelmezik az üdvösségtörténetben. Egy hivő számára ezek a jelek világosak, erősíthetik hitet, de semmiképpen sem viszik őt át a hit világából Isten közvetlen szemlélésébe [látásába].

A csodák Isten jeleiként való felismerése arra a területre tartozik, amit mi “üdvtörténetnek” nevezünk. Valódi történelemről van szó, amelyet a hit fényében értelmezünk. Az üdvösségtörténelem valódi teológiai fogalom: egy történelem tudomány amelyet a hit fénye jár át. A mai teológia tehát semmiképpen sem csupán hittel átitatott filozófia. Ez a változás a gondolatvilágunk ama erjedésének köszönhető, amely a 19 század és a huszadik század első felében zajlott le. Ekkor ugyanis a történelem tudomány függetlenítette magát és teljes jogú tudományággá lett. Ez azután segített a teológiának is. hogy visszatérjen a Szentírás alapvető szemszögéhez - az üdvösségtörténethez.

A csodák túlnyomó többségének elsősorban az „érintett” személyek számára van jelentősége, hiszen nem minden csodát lehet tudományosan megmagyarázhatatlannak nyilvánítani. Az érintett személy viszont a hiten keresztül valódi jelet lát, de ajánlatos lenne, ha Isten e különleges kegyeit az ember inkább meghagyná magának. Nem szenzációról van ugyanis itt szó, hanem majdnem mindig elsősorban egy bensőségesebb életre, vagy megtérésre való felszólításról. A szenzáció-hajhászó világot nem érdekli a szív meggyógyítása, a megtérés. Ezzel számolnunk kell, és ehhez kell magatartásunknak is igazodni. Végsősorban Jézus lehet ez ügyben számunkra a világos példa.

A ma talán legnagyobb jelenési hely, Lourdes helyzetét saját tapasztalatból ismerem. A turistaiparág áltat helybeli kereskedők jelentős nyomást gyakorolnak az illetékesekre, hogy azok a jelenéseket hivatalosan is csodákká nyilvánítsák, mert ez lenne nekik a legjobb reklám. A teológiai bizottság ezért sokkal szigorúbb, mint az orvosi, mert ellenáll e vállalkozók nyomásának, nehogy eszközzé váljon bizonyos körök szemében, lejáratva ezzel a keresztény hitet.

Most visszatérnek a csodák témaköréhez a szisztematikus és dogmatikus teológiában. Hogy a magán kinyilatkoztatások nem tudnak semmit sem hozzáadni a már lezáródott természetfölötti kinyilatkoztatás tartalmához, az semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezért ezeket egy teológusnak le kellene becsülnie.

Aki figyelmesen tanulmányozta a 2. vatikáni zsinat Dei Verbum című dokumentumát. az jól tudja. hogy szó van benne az apostoli hagyományról. Ez a hagyomány több annál, amit mi emberi szavakkal ki tudunk fejezni róla. Az apostoli hagyomány mindaz, amit az Egyház hisz, és ami az Egyház legmélyebb lényegéhez tartozik. Mint a kinyilatkoztatás továbbadásának az eszköze, úgynevezett egyházi hagyományokon keresztül fejeződik ki, amelyek lényegében az apostoli hagyomány inkulturált változatai. Természetesen nem minden egyházi hagyomány kapcsolódik közvetlenül az apostoli hagyományhoz, ezért szükségszerű az egyházi hagyományokat állandóan kritikus szemmel megvizsgálni és tisztogatni.

Példaként hadd hozzam fel az eukarisztia megünneplését, ami apostoli hagyomány. A megünneplés formai képezik az egyházi hagyományokat, amelyekben az említett apostoli hagyomány kifejeződik és megvalósul, de kifejezésmódjában sohasem meríti ki azt. Mária tisztelete is az apostoli hagyományhoz tartozik, ahogy ezt Lukacs és János evangéliumai is bizonyítják. Az ikonográfiai szokások, az Istenanya festményeinek megkoronázása, a zarándokhelyek viszont mind az egyházi hagyományokhoz tartoznak, amelyekben az említett apostoli hagyomány számtalan inkulturált formákban elevenedik meg. Ennek a kapcsolat az egyetlen apostoli hagyomány és annak különböző inkulturált kifejezései között diakron és szinkron méretei is vannak. Világos, hogy az apostoli hagyománynak maradandó jellege van, kifejezésmódjai viszont a történelem során változnak. Láthatjuk tehát az egységet a különbözőségben és a különbözőséget az egységben, ami szerkezetileg a Szentháromság titkának felel meg. E képlet szerint működnek a katolikus hitközösségek is.

Az apostoli hagyománynak különösen a diakron megnyilvánulása arra enged következtetni, hogy a kereszténység történetében ismereteink az apostoli hagyományról egyre gyarapodnak, ami a dogmatörténelemben nyilvánul meg. Megértésünk e növekedése pont az a mező, amely segíthet bennünket a csodák és magán kinyilatkoztatások szerepének igazságosabb megítélésében a szisztematikus teológián belül.

Hadd említsek meg itt két példát. Bagnoregia-i Bonaventura (+ 1274) briliáns skolasztikus teológus volt. 1259-ig a párizsi egyetemen tevékenykedett és krisztológiája és szoteriologiája a kor skolasztikus gondolatszerkezeteinek erős hatása alatt volt. 1257-ben a kisebb testvérek rendjenek lett az elöljárója, ezért elhagyta Párizst. Két év múlva, 1259-ben Alverna hegyére vonult, hogy egypár hetet meditálással töltsön. Arról a hegyről van szó, ahol Asziszi Szent Ferenc csodás stigmákban részesedett. “La teologia della croce a di San Bonaventura” című disszertációs munkámban, amelyet 1995-ben védtem meg a roami Antonarium egyetemen, világosan kimutattam, hogy Bonaventura számára éppen e csodákon való elmélkedés vezetett töréshez a krisztológia és szoteriológia megértésében. Leegyszerűsítve az egészet így tudnánk kifejezni: ha Szent Ferenc lelkiéletének a csúcspontján is világosan fénylik a kereszt titka, akkor a kereszt szerepét lehetetlen pusztán bűnösségünk problémájának az áthidalására leszűkíteni. Más szavakkal kifejezve: a keresztnek nemcsak megtisztító, hanem megszentesítő feladata is van, és fontos szerepet játszik a Mester és tanítvány közti misztikus egyesülés fázisában is. A magán kinyilatkoztatás és csoda ebben az esetben jelentékeny ihlető segítség volt a hittitkainkba való mélyebb behatolásnál és az apostoli hagyomány újszerű megértésénél.

Egy másik példa erre a 19. és 20. század magán kinyilatkoztatásai, amelyek nagy szerepet játszottak a mariológia és szoteriológia területen. Elég csak megemlíteni Kowalska Faustyna nővért, aki pont akkor lepett fel üzenetével Isten kegyelméről. amikor a teológiában nem egészen helyes értelmezések voltak körforgásban az áldozati kielégítéssel kapcsolatban. Talán sok krisztológus és a szoteriológiában tevékenykedő szakember ma nem tudatosítja kellően, de a mostani jelentős eltolódásnak Krisztus keresztjének szoteriológia leírásában egész sor érintkezési pontja van Faustyna nővér üzenetével.

A magán kinyilatkoztatásoknak és csodáknak ihlető szerepe van tehát hittitkaink és az apostoli hagyomány üzenetének megértésében, és ez egy nagyon fontos dolgot árul el: a teológiánk nem maradhat csupán egy intellektuális „technológia”, tükrözni kell neki az élő hit intelligenciáját és az ember és a Szentháromság átélt viszonyát. Az isteni Bölcsességet ugyanis nem csak a tanultaknak osztogatják, hanem az egészen egyszerű hivőknek is, ami káprázatos és nagyszerű. A hit ugyanis nem teológiai témák fölötti filozofálgatás, vagy szigorú történelmi kutatás, esetleg szövegmagyarázó technológia csupán. Ez mind biztosan fontos, de kevés „égi kenés“, ima és lelkiélet nélkül.

Tágabb szempontból nézve a teológia és lelkiség kölcsönös viszonyát megélt titokként kell tárgyalni. Életünk e két területe között egy olyan kapcsolat létezik, amelyet hermeneutikus körnek nevezhetnénk/ Az egészséges és élő teológia a lelkiségből indul ki, tehát valójában a lelkiséget tükrözi, azt akarja fejleszteni és elmélyíteni. Szócséplés helyett ki kell mondanunk a világos szabályt: a teológia lelkiség nélkül halott, a lelkiség teológia nélkül vak. Sajnos azt láthatjuk, hogy a teológia és a lelkiség nem sokat törődnek egymással, ami mindkét oldalon elkorcsosult ismeret- és tudásformákat eredményezett.

Meg kell említeni, hogy távolról sem az összes csodának és magán kinyilatkoztatásnak van ilyen ihlető szerepe, szerintem csak egy kis töredéküknek. A teológusoknak azonban vigyázni kell, hogy pont ezért a csodákra és magán kinyilatkoztatásokra ne nézzenek már eleve gyanakodva és intellektuális ki-ha-nem-én-kedéssel. A mi munkásságunk egyik előfeltétele a nyitottság a transzcendens felé, és ezért nem szabad előírnunk a Szentháromságnak, hogy milyen módon, kin keresztül kiván minket megszólítani és megvilágosítani. Ha annak az Igazságnak mesterei akarunk lenni, amely isteni alázatként testesült meg, akkor tiszteletben kell tartanunk Isten szabadságát és éberen figyelni arra, amit a Szellem Isten népével közöl. Arról van szó, kik akarunk lenni: az Igazság szolgálói, vagy marhaságok mesterei, ahogy ezt Nagy Leo kérdi találóan.

A felvilágosodás és pozitivizmus indokolatlanul feltételezi, hogy a megmagyarázhatatlan eseményeknek mindig természetes magyarázatuknak kell lenni, amely egy napon ki lesz derítve, még ha jelenlegi tudományos ismereteink alapján nem tudunk kielégítő választ adni. Ez csak egy ugyanolyan megértés előtti tétele a hitetlenségnek, mint a megmagyarázhatatlan esemény elfogadása a hitnek. A csodák elutasítása tehát semmiképpen sem objektívebb valami, mint a hit. Tudomány nem is létezhet megértés előtti tételek és ezáltal bizonyos kezdeti “hit” nélkül. A tudóst nem pusztán az ésszerű megismerési módszere teszi tudóssá, hanem az, hogy beismeri a megismerés előtti tételeit, elmélkedik ezeken, és biztos ismeretek alapján hajlandó őket módosítani. Mindenki maga ítélje meg, vajon manapság ki ismeri be őszintébben és ki elmélkedik többet ismeret-előtti tételein, a hivők vagy a hitetlenek? Személyesen az én meggyőződésemet alaposan megerősíti az a tény, hogy manapság a teológusok sokkal alaposabban elmélkednek hitük előismereti tételein mint a hitetlenek a hitetlenségük előismeretein.

Hozzászólásom témája csodák a szisztematikus teológia szemszögéből. Eszmefuttatásom végén szeretnem megemlíteni a Katolikus Egyház Katekizmusának 234. fejezetét, amely világosan kimondja, hogy a keresztény hit és élet első és legalapvetőbb titka a Szentháromság, vagyis milyen módon létezik a Legmagasztosabb. Ennek fényében kell kell értelmeznünk hitünk és életünk összes többi titkát, vagyis a csodákat is. De hogyan lehet körülírni a csodák szentháromság-méreteit?

Egész sor megoldás kínálkozik. Elsőnek itt van az egy-egy személynek tulajdonítani Isten belső beavatkozásait az üdvösség-történelemben. Már Nagy Bazil használta az arisztotelészi okság modelljét. Az Atya a ható-okozat, a Fiú a mintakép-okozat, és a Szentlélek a cél-okozat. Minden csoda eredendője tehát az Atya, örök mintakepe az Atyától származó Fiú, célja pedig a Szentlélek lakozása szívünkben.

Egy másik modell Szent Ágoston a Szentháromságról alkotott pszichológiai elméletéből indul ki. A Szentléleknek Isten szabad döntése felelne meg, vagyis hogy kinyilvánítsa magát és egy jelen keresztül megajándékozza az embert, hiszen az Isten döntése a mi akaratunkra hat. A Fiúnak a jel ihlető és értelmi mondanivalója felelne meg, hiszen Isten működése hat az értelmünkre. Az Atyának felelne meg Isten hatása a memóriánkra, amely a múlt és a jelen különbségei egységesítésének az alapja. A liturgikus memória képes megjeleníteni Isten múltbeli beavatkozásait az üdvösségtörténelembe, és e memória múltat és jelent egységesítő szerepe nélkül a megértés sem volna lehetséges, vagyis az értelem tevékenysége, és az élő Isten önmagát ajándékozó szabadságát sem tudnánk megtapasztalni. Kizárólag a memória alapján vagyunk képesek időszerűen hirdetni az evangéliumot, megjeleníteni Krisztus üdvözítő tetteit, és csodákról beszélni.

Ha minden csoda Isten hozzánk való lehajolásának jele, és ha e jel általunk való megértése lenne a válaszunk Isten felé, akkor feltétlenül a Fiúban zajlik le, mert Isten külsőleg megnyilvánuló viszonya már eleve feltételez egy belső viszonyt Isten lényében. Ellenkező esetben ugyanis a teremtett világ valami többletet nyújtana Istennek, aki ezáltal nem lenne sem független, sem szabad a világtól. De akkor Isten képmása sem lehetne szabad, vagyis az ember. Minden immanencia tannak, bármennyire is tetszetős, nagyon szomorú következményei vannak, mert az ember szabadságának tagadásához és totalitariánizmushoz vezet, amit jól láthatunk Hegel és „utódai” esetében, vagyis az újkori szocializmus és fasizmus ideológiáiban. Ha Isten hozzánk való lehajolása Isten önmagát ajándékozó szabadságának a jele, akkor ennek az önátadásnak az ős-alapja Istenen belül kell hogy létezzen, és ez pedig a Szentlélek személye. Ha ugyanis a Legmagasztosabb kifelé ajándékozza magát, bensőleg saját magát kell hogy megajándékozza. Ha azonban valódi Ajándék akar lenni, akkor neki kell lennie az Ajándékozónak és a Megajándékozottnak is, ami a végső oka Szentháromságának. A Szentháromság ugyanis képes teljesen szabadon odaajándékozni magát a teremtésben és egyben teljesen független maradni a teremtéstől. Pont ez a valóság mutatkozik meg minden külső isteni jelben, vagyis az üdvösségtörténelemben. Ez egyben minden csoda végső szentháromság-alapja, mint ahogy a végső célja Isten bennünk való lakozása, vagyis hogy szívünkben otthont adjunk a Szentléleknek.

(Gáspár Gyula fordítása)