Érdekes, bár nem meglepő de Mello nevét és egyik - Varga Károly által kedvesen szösszenetnek titulált - történetét látni egy ilyen komoly kérdéseket boncolgató tanulmánykötetben. A népszerű jezsuita rövid történeteiben szó esik hitről, vallásról, istenről, egyházról, annak “funkcionáriusairól” és híveiről is. De Mello tehát “joggal” szerepelhet egy a vallásosságot elemző munkában.

A probléma de Mello történeteivel sajnos az, hogy a Bibliához hasonlóan szinte mindenre lehet bennük idézetet találni. De Mello mindent elsöprő lelkesedéssel vetette önmagát - és olvasóit, hallgatóit - a lelkiéletben felfedezett legújabb meglátásaiba. Ezeket a legradikálisabb élességgel szemléltette, miközben elvárta “közönségétől”, hogy a szemléltető képet - amely csak a valóság egy részletét mutatta, de azt igen élénken - kiegészítse mindazzal, amit már korábban hallott vagy olvasott tőle. ^[1]

Varga Károly tanulmányában a transzcendencia és az Abszolútum megismerhetetlenségének markáns képviselője de Mello lett - s ebben többé-kevésbé igaza is van. De Mello szerint Istenről valóban nem állíthatunk semmit, de ha ebből valaki azt a következtetést vonná le, hogy ebből kifolyólag az indiai jezsuita szerint nem is kell próbálkoznunk Isten megismerésére, nem kell a megvilágosodásra törekednünk, az nagyon tévedne. A Csend szava - egy perc bölcsesség első történetében felteszi a kérdést, hogy ha a megvilágosodás egy pillanat műve, akkor mire való a többéves lelki készülődés, imádkozás, lelkigyakorlatok végzése stb.? Egy másik történetben felel erre is: hogy biztosan ébren legyünk, ha eljön az a pillanat (1997:21).

Mindezt nem Anthony de Mello védelmében, a róla kialakítandó helyes kép érdekében írtam, hanem bevezető gondolatokként hozzászólásomhoz, melyben Varga Károly és Morel Gyula véleményváltására szeretnék reflektálni. Varga Károly vitaindító tanulmányában, majd Molnár Attila írására reflektálva ismételten kifejti, hogy alaphipotézise szerint “amilyen az ifjúság és a műveltek viszonya a vallásosság elemeihez, valószínűleg olyan lesz a holnapi társadalomé is”.^[2] Mondandóm első pontja - bár empírikus adatokkal nem tudom bizonyítani, de a piaci törvények rideg valóságára érzékeny kiadóval folytatott beszélgetésekből tudom -, hogy de Mello könyvei igen népszerűek a magyar fiatalság, intelligencia és a vallás iránt érdeklődők körében. ^[3] Másszóval de Mello gondolatai befolyásolják, s megkockáztatom, formálják, irányítják a transzcendencia iránt igenis érdeklődők, főleg a fiatalság és műveltebb rétegek gondolkodását. Érdemes tehát - még ha csak nagy vonalakban is - megvizsgálnunk, hogy mit mond a hitről és vallásról, annál is inkább, mert ezek a gondolatok nagyon kapcsolódnak Morel Gyula okfejtéséhez. Aláhúzza az innsbrucki szociológus ^[4] által hangsúlyozott szocializáció és kommunikáció kulcsfontosságú szerepét, de - hűen önmagához - alaposan meg is kérdőjelezi azokat.

A fázós jegesmedvebocs történetéből megtudhatjuk, hogy de Mello “igazi vallásról” - másszóval a valódi hitről - alkotott nézete szerint az “se nem társadalmi, se nem öröklött, hanem nagyon-nagyon személyes dolog” (2000a:110). Ez a megfogalmazás annyiban megfelel Morel hit-definíciójának, amennyiben azt összevetjük a vallással, ami nem feltétlen, hanem “szocio-kulturálisan is feltételezett”. Másszóval, a mai teológusok, dogmatikusok és exegéták nagy százalékával együtt Morel is “hangsúlyozza a hit lényegének elsőrangú fontosságát, és a hit kifejezéseinek történelmi, szociokulturális relativitását”. Az innsbrucki jezsuita szerint “ezt a beállítottságot kellene okosan, de őszintén és fenntartás nélkül közvetíteni a hivők számára is”. Mondandóm második pontjában azt állítom^[5], hogy de Mello “szösszenetei”, rövid történetei már pontosan ezt a beállítottságot ébresztik, nevelik és fejlesztik az olvasóban - a Katolikus Egyház Hittani Kongregációjának 1998. június 24-i keltezésű figyelmeztetése mellett, vagy annak dacára.^[6]

A de Mello és Morel nézetei közti hasonlóságok tovább folytatódnak. Morel említi, hogy a Berger-Luckman-féle plauzibilitási struktúrák létét az empíria tökéletesen bizonyította. Az indiai jezsuita sem vonja ezt kétségbe, mi több, történeteiben a szocializáció mellett épp ezeket a struktúrákat teszi felelőssé az ember rabságáért, béklyózottságáért. Legfrappánsabb története erről a baromfiudvarban tyúkok által felnevelt sasfiókáról szól, amely hiába pillantja meg a fenségesen szárnyaló sasmadarat, hiába érez vágyat a repülés iránt, neveltetésétől (szocializációjától) és környezetétől (beleértve a plauzibilitási struktúrát is) fogva tyúkként éli le az életét (1999:11-12; 1998:94-95).

Amint láttuk tehát, Morel és de Mello is figyelmeztet a szociokulturális adottságok relativitására és akadályozó szerepükre. Harmadik mondandóm azonban az, hogy de Mello ebben a kérdésben radikálisabb, egy lépéssel tovább megy, mint Morel. Az indiai jezsuita ugyanis felveti annak lehetőségét, hogy az egyén “lerázhatja” ezeket a béklyókat. Világos és átgondolt fogalmakkal dolgozó, kristálytiszta logikájú Szociológia c. művében Morel is tárgyalja a tiltakozás lehetőségét és a változtatás folyamatát is elemzi. A háttérben azonban továbbra is ottmarad, hogy a remete, vagy a hippi csak “saját kultúrájának kategóriáival” lázadhat (1989:92), illetve az átalakulás után “az érintett személyre új magatartásnormák és új szerepek vonatkoznak s ebből egy új szocializáció szükségszerűsége következik” (1989:139).

Ezen a ponton tisztáznunk kell, hogy de Mello szerint az egyes ember hogyan, mennyiben foglya a szocializáció és a plauzibilitási struktúrák béklyóinak, s milyen mértékben szabadulhat meg tőlük. Legkiforrottabban, majdnem a szociológia nyelvezetével, a “Nem marad itt kő kövön” c. elmélkedésében írja le azt, hogy a nevelés és a közös vonatkoztatási rendszer hiedelmeket, eszményeket, szokásokat, végül pedig ragaszkodásokat és félelmeket teremt az emberben.

Iskolás korodban kellett volna, hogy segítsenek lekaparni ezeket a rétegeket, s hogy felszabadítsák agyadat. Ehelyett az a társadalom és kultúra, amely beplántálta ezeket a rétegeket a fejedbe, arra nevelt, hogy észre se vedd őket, elaludj, s hogy engedd, hogy mások - a szakértők, politikus, kulturális és vallási vezetők - gondolkodjanak helyetted. Így aztán lenyom az ellenőrizhetetlen és meg nem kérdőjelezett tekintély és hagyomány terhe. (2000b: 68)

A szeretet útja című elmélkedéseket tartalmazó könyv (2000b) tárja elénk legfrappánsabban de Mello útmutatását arra nézve, hogyan szabadulhatunk meg ezektől a “rétegektől”. Röviden megfogalmazva, tudatára kell ébrednünk annak, hogy valójában mik ezek a rétegek, s hogy mindez egy adott társadalom, kultúra, valamint személyes múltunk terméke, s nem a lényünk szerves tartozéka. Meg lehet-e szabadulni minden ilyen rétegünktől? Anthony de Mello erre nem tudott egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni, de ahogy mondta, minél többet elhagyunk, annál jobb. (Valles 1998:46)

Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Morel hasonló feladatot tulajdonít a szociológiának, a szociológusnak:

A szociológiának megalkuvást nem tűrő, szükségszerű feladata, hogy felvilágosítsa az embereket, az emberi társadalom állapotairól felvilágosítson az emberi észlelés, a normákhoz alkalmazkodás és a részben kiszámítható cselekvés társadalmi meghatározottságáról, de a ‘liberté située’-ről is, mely lehetőséget nyújt arra, hogy társadalmi helyzetét megváltoztassa és az érvényben lévő társadalmi normarendszerek átalakulásában kreatív módon közreműködjön. (1989:155-6)

Konkrétan a vallási kérdéseket illetően Morel kijelenti, hogy “itt az idő, hogy felvilágosult embertársaink elé maradéktalanul őszinte képet tárjunk a vallási kérdésekről is, hogy mindenki számára világos legyen, mit milyen értelemben kell hinnie ahhoz, hogy életének legmélyebb értelmét és az értékes emberség legvégsőbb kritériumait megtalálja”. Biztos vagyok benne, hogyha már “felvilágosult”, felnőtt “embertársairól” van szó, akkor Morel sem a tekintély szavával akarná ezt tenni. Érdemes felfigyelni továbbá arra, hogy az ő megfogalmazásában sem egyszerűen az élet értelmének és az értékek kritériumainak “tálalásáról” van szó, hanem támpontok adásáról, amelyek segítségével az ember ezeket megtalálhatja. Az egyéni kutatás szükségessége de Mellónál minden kételyen felül áll.

Azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak - élet, szeretet, valóság, Isten - senki sem taníthat téged semmire. Csak képleteket adhatnak. S ha már van egy ilyen képleted, akkor a valóságot már valaki másnak az agyával fogod látni. Ha elfogadod azokat a képleteket, ’börtönbe’ kerülsz. Elsatnyulsz, és sosem fogod megtudni, hogy mit jelent tanulni, igazán látni. (2000b: 97)

A plauzibilitási struktúrákból adódó problémát azonban másképp oldja fel a két jezsuita. Morel a prédikációt hasonló bõrnadrágban hallgató de eltérő nemzedéki hátterű tiroliak példájával szemlélteti a különböző plauzibilitási struktúrák okozta kommunikációs nehézségeket. Erre látja megoldásnak a kis homogén közösségeket, amelyek “lehetővé tennék, hogy ki-ki saját plauzibilitási keretében kapjon felvilágosítást a halál utáni élet, a mennyország és a pokol kérdéseiről.” Csakhogy globalizálódó világunkban a vallási plauzibilitási struktúrák egyre inkább egyediek, “töredezettek” lesznek.^[7] De ha fel is tételezzük, hogy egy kisközösségben, amely a vallási kérdések megvitatására jött létre kialakulhat egy homogén plauzibilitási struktúra, a tagoknak mindennapi életükben, munkahelyükön ugyanúgy együtt kell élniük a radikálisan eltérő vonatkoztatási rendszerű társaikkal. A munkahelyen ez nem szül szükségszerűen konfliktust, hisz az ottani szerepekben a vallási kérdések, illetve a vallási szerep valószínűleg nem kerül felszínre. De az egyén óhatatlanul szembesül az eltérő nézetekkel, s ahogy Berger megfogalmazta, a pluralizmus teremtette szituáció a vallás hihetőségét ipso facto krízisbe sodorja (1969:151).

Mindent összevetve, az ilyen homogén kisközösségek - a földrajzilag elszigetelt szektaszerű csoportokat kivéve - nem szavatolják a plauzibilitási struktúrák épségét, s így a vallási kérdések megnyugtató megválaszolását sem. Ezzel szemben a de mellói “megvilágosodott” ember, aki tudatában van a szocializáció és a vonatkoztatási rendszerek működésének, reálisabban lát és megszabadulhat a plauzibilitási struktúrák béklyózó hatásától.

Igazából azoknak az ítéleteknek is tudatában kell lenned, amelyeket te alakítasz ki önmagadról, mert ezek is általában azokra az értékrendszerekre alapozottak, amelyeket a körülötted lévő emberektől szedtél fel. Figyeld meg, amikor valaki azt mondta, hogy különleges vagy számára, s te elfogadtad ezt a bókot, akkor a feszültség gyümölcsét etted. Miért akarsz te különleges lenni valaki számára, s egyúttal miért veted magad alá az efféle jóváhagyásnak és ítéletnek? Miért nem vagy elégedett azzal, hogy önmagad légy? A helyzetet pedig tovább ronthatod azzal, hogy elkezdesz olyan embereket keresni, akik azt mondják, különleges vagy; és ezért rengeted időt és energiát fektetsz majd abba, hogy a rólad kialakult képük sose változzék. Milyen fárasztó ez! Életed hirtelen tele lesz félelemmel, nehogy a kialakult kép összetörjön, márpedig ha te a félelemnélküliséget keresed, akkor ettől meg kell szabadulnod. Hogyan? Úgy, hogy sosem veszel senkit sem komolyan, amikor azt mondja, hogy mennyire különleges vagy. Az a kifejezés, hogy “különleges vagy számomra” egyszerűen csak a veled kapcsolatos pillanatnyi hangulatomról, ízlésemről, lelkiállapotomról és fejlődésemről mond valamit. Másról nem. Fogadd hát el ezt tényként, s ne örvendezz neki. Örülj inkább a társaságomnak, és ne a bókjaimnak, a köztünk lévő jelenlegi kapcsolatnak, és ne a dicséretemnek. S ha bölcs vagy, arra fogsz biztatni, hogy találjak még sok más különleges embert, nehogy abba a kísértésbe essek, hogy ragaszkodjam ehhez a rólad kialakított képhez. (2000b:128-129).^[8]

Mondandóm utolsó pontjaként visszatérnék Varga Károly reflexiójára, melyben különleges értékként könyveli el Morel Gyula figyelemfelhívását a közbelépő változókra, melyeket a szocializáció és kommunikáció folyamataiban vél megtalálni. Morel - és Morel nyomán Varga Károly - eme megállapítását én magam is csak üdvözölni tudom. A fentebb megfogalmazott mondandóimmal azonban szeretnék egy lehetséges további kutatási iránymegjelölést^[9] adni. Evégett, foglaljuk tehát össze a lényeget.

Bár adatokkal nem bizonyítottam, a praktikus kereskedő tanúságát segítségül hívva állítottam, hogy de Mello meglátásai formálják a fiatalok, képzettebbek és egyáltalán a keresők életről, vallásról alkotott elképzeléseit. Ezután bemutattam, hogy mind az indiai, mind pedig az innsbrucki jezsuita hangsúlyozza a hit lényegének elsőrangú fontosságát, és a hit kifejezéseinek történelmi, szociokulturális relativitását. Ennek kapcsán azonban felhívtam arra is a figyelmet, hogy Morel kívánságát - miszerint ezt a hozzáállást közvetítsük a hívõk számára - szerintem de Mello rövid történetei már ébresztik és fejlesztik is az olvasóban. Morel és de Mello is látja a szocializáció, valamint a plauzibilitási struktúrák okozta nehézségeket, de amíg az innsbrucki jezsuita megoldási javaslatában megmarad a kisközösségek által kialakítható vonatkoztatási rendszereknél, addig indiai társa túllép ezeken amennyiben javaslatot tesz a plauzibilitási struktúrák béklyóinak lerázására.

A jövőbeni kutatásokban mindez természetesen már átvisz bennünket a pszichológia és szociálpszichológia területére. A legfontosabb kérdés, hogy, mérhető-e a de Mellót ismerők^[10] körében a plauzibilitási struktúrák béklyóitól való mentességből származó felszabadultság érzése^[11], vagy annak többlete? A következő kérdés, hogy milyen hatásai lesznek e mentességnek a társadalomra, esetleg annak szerkezetére?^[12] S végül talán a legizgalmasabb kérdésre, a Morel által feltettre is - hogy “mit milyen értelemben kell hinnie [az embernek] ahhoz, hogy életének legmélyebb értelmét és az értékes emberség legvégsőbb kritériumait megtalálja” - jobban tudnánk támpontokat adni.
 

INDEXES

[1] Vö. Carlos G. Valles S.J. könyvében (1988) az amerikai olvasóknak szánt előszavával – amely sajnos nincs oldalszámokkal ellátva.

[2] Varga (1999:233, a 3. lábjegyzetben).

[3] Néhány példa a sok közül: a kaposvári Kisállattenyésztő Főiskola végzős hallgatói de Mello A csend szavaÿ c. könyvét kapták ballagási ajándékul. De Mello könyveit – a katolikusok nem kis gyanakvására – a New Age szelleméből élő kiadók is szívesen terjesztik, mert igen nagy az érdeklődés irántuk. De Mello népszerűségét nemcsak hazai, hanem világviszonylatban is állíthatjuk. Sajnos az indiai kiadó mindezideig még azt sem küldte meg, hogy hány nyelvre fordították le de Mello műveit.

[4] Akinek ezúton is szeretném megköszönni, hogy bevezetett a szociológia rejtelmeibe, és megszerettette velem ezt a tudományt.

[5] “Bizonyítékként” itt csak arra kérhetem az olvasót, hogy vessen egy pillantást az ebben az írásban is ismertetett de Mello történetekre, de még jobb, ha beleolvas az “eredetibe”.

[6] A Hittani Kongregáció által felvetett problémák tömör összefoglalását és a problémás történetek “listáját” megtalálhatjuk a de Mello neve alatt kiadott, valójában J. Francis Stroud S.J. által szerkesztett Ébredj tudatára! c. művéhez írt “Bevezető riportban” (1999: 6-9), amelyben a fordító Nagy Ferenc jezsuitával beszélget.

[7] Vö. Berger (1969), főleg a szekularizációval és a plauzibilitás problémájával foglalkozó hatodik fejezete, valamint Bibby (1987, 1993).

[8] A lényeg tehát abban áll, hogy de Mello sokkal inkább elképzelhetőnek tartja, hogy a szocializáció alatt belénkplántáltakat az ember “elfelejtse” (unlearning – 2000b: 185). A kisközösségeket ajánló moreli megoldás ennek a lehetőségét – értelmezésem szerint – fel sem tételezi, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyja.

[9] Amely valójában nagyon is a szocializációhoz kapcsolódik.

[10] Ebben az írásban a téma felvetése miatt csak de Mellóval foglalkoztam, de mindenképp meg kell említeni, hogy másoknak is van hasonló elképzelése és tanítása. Résztvevő-megfigyeléseimből állíthatom, hogy az Echardt Seminar Training (EST) utódjaként a Forum Landmark Education nagyon hasonló nézeteket okít.

[11] Valles említi de Mello tanításának pszichológiai megalapozottságát (vö. pl. 1988: 96), amelyen kevésbé csodálkozunk, ha tudjuk, hogy de Mello pszichológus is volt. Horváth Szabó Katalinnal folytatott rövid eszmecserém pedig abban erősített meg, hogy a pszichológia rendelkezik erre bizonyos eszközökkel.

[12] Talán valami ehhez hasonlóra is gondolt Morel, amikor a “puskapor-teória” – melyben az egyén feladatává teszi, hogy eldöntse mikor és mennyit használjon fel “puskaporából”, azaz mikor és mennyiben legyen viselkedése komfort vagy deviáns – ismertetésének végén megjegyzi, hogy ezzel nagy önámítás vagy bölcs felelősségérzet is járhat, ami viszont már a “szociológiai elmélet antropológiai-pszichológiai oldala ÿ de érvényét bizonyosan megtartja minden társadalom kimeríthetetlenül bonyolult rendszerében is.”(1989: 148)

 

Idézett Irodalom

Berger, Peter L. 1969 The Sacred Canopy, Elements of a Sociological Theory of Religion. Anchor Books Doubleday.
Bibby, Reginald W. 1987 Fragmented Gods: The Poverty and Potential of Religion in Canada. Toronto: Irwin
----- 1993 Unknown Gods: The Ongoing Story of Religion in Canada. Toronto: Stoddart
De Mello, Anthony 1997 A Csend szava - egy perc bölcsesség (4. utánnyomás), Budapest - Kecskemét: Távlatok - Korda.
----- 1998 A szív ébredése. Korda: Kecskemét
----- 1999 Ébredj tudatára! Gondverő Könyvkiadó.
----- 2000a Abszurd egypercesek. Korda: Kecskemét.
----- 2000b A szeretet útja. Korda: Kecskemét.
Morel, Gyula 1989 Szociológia. OMC: Bécs
Valles, Carlos G. S.J. 1988 Unencumbered by Baggage; Tony de Mello, A prophet for our times. Anand, India: Gujarat Sahitya Prakash.
Varga, Károly 1999 Vallásosság-szindróma és polgári társadalom Szociológiai hipotézisek megvitatása a világnézeti helyzet alakulásáról. Piliscsaba: Pázmány Szociológiai Műhely I.