Szabadidő és ünneplés
A munka és a játék keresztény értelmezése
 
Rev.Dr. Somfai Béla SJ
Torontói Egyetem, Teológia Tanszék, CA


Az előadás anyagához merítettem Joseph Pieper gondolataiból, valamit II. János-Pál pápa Laborem Exercens című enciklikájából is, de lényegében ez nem más, mint az idevonatkozó keresztény teológiai és liturgikus hagyomány kifejtése. A cím nem pontosan jelöli meg a témát. A "munka", a "szabadidő" és a "játék" szavak jelentése ugyanis nem egyértelmű. Ezek elmúlt társadalmi és gazdasági rendszerekben kialakult értelmezést is őriznek, ezért a közhasználatban elfogadott értelmük nem fedi tökéletesen a megjelölt tevékenységmód modern jelentését. Tehát fogalomzavarral küszködünk, amikor munkáról, szabadidőről és játékról beszélünk. A "nyugalom" és "megnyugvás" kifejezések használata sem segítene a problémán, mivel ezek a szavak lélektani jelentéssel (pszichológiai konnotációval) is rendelkeznek. A "felüdülés" kifejezés a modern szóhasználatban össze van kötve azzal a céllal, hogy erőt gyűjtsünk a következő hét robotjához. A "szabadidő" jelentése is magán viseli a munka terhének árnyékát. Mindenki azért dolgozik öt vagy hat napig, hogy biztosíthasson magának legalább egy napot amely mentes ettől a tehertől. A teljes felszabaduláshoz azonban nemcsak a munka és szabadidő szétválasztása szükséges, hanem az is, hogy a szabadidő - amit mindnyájan nagyra értékelünk - autentikus szerepet kapjon életünkben. Ennek biztosításához először a munka értelmét és jelentőségét kell megvizsgálnunk a keresztény hagyomány fényében.

Szolgáljon ehhez kiindulópontként az előbb említett fogalomzavar további részletezése. (Az itt felsorolt kérdéseket a kiscsoportok megvitathatják, most nem szándékszom választ adni rájuk.) Ki tudná megmondani, hogy az egyház liturgikus törvénye - amit feltehetőleg mindenki ismer - miért tiltja vasárnap az úgynevezett "szolgai munka" végzését, és ugyanakkor miért engedi meg a "szabad" foglalkozást. Vajon mi ennek a megkülönböztetésnek az alapja és értelme? Manapság ezt a tilalmat úgy fogalmazzuk meg, hogy a vasárnap lelkületének megőrzésével ellentétben áll minden olyan tevékenység, amiből anyagi hasznot, megélhetésünket biztosítjuk. Ugyanakkor az a tevékenység, amely megélhetésünkkel nincsen szoros kapcsolatban szabad időtöltésnek számít és ezért vasárnap is megengedhető, még akkor is ha az nagyon is sok fizikai energiát követel. (A vasárnap szó eredetileg "vásárnap" volt. Ez a szóhasználat a kora középkorra megy vissza, amikor a pénzgazdaság és kereskedelem valójában még nem rendelkezett értékteremtő szereppel. Szent István azért építtetett minden tíz falunak egy templomot, hogy a "vásárnapon" mindenki eljuthasson oda, ahol az istentiszteleten kívül a termékek és más javak kicserélésére, valamint az "ünneplés" nem vallásos módjára is lehetőség nyílott. A templom a lelki központ volt, a körülötte lévő tér pedig, ami régi települések esetén nem ritkán ma is piactér, a társadalmi és gazdasági élet központjává vált. A pénzgazdaság kialakulásával a kereskedelem is értékteremtő foglalkozássá vált, és lassan a "vásár" hétköznapokra tolódott át, az is "szolgai" munkává vált. Mi a különbség a munkadíj és a tiszteletdíj között? A tiszteletdíjból nem lehet megélni, mondhatná valaki. Ez a tény azonban már a modern korban kialakult társadalmi és gazdasági kapcsolatoknak a következménye. Régen ez a megkülönböztetés a tevékenység természetére, valamint életstílus és társadalmi helyzetbeli különbségekre is utalt. Akik a marxista agymosás következményeit viselik magukon a mai napig, valószínűleg meg sem értik a következő kérdést: mi a különbség a "művészet" és az "iparművészet" között? A hagyományos gondolkodásmód keretei között miért nem lehet a művészt szerződéssel kötelezni arra, hogy egy pontosan meghatározott műalkotást létrehozzon? A műalkotás értékét kifejezi-e annak "piaci" ára? Miért sorvad el vagy kerül a "föld alá" a művészet a "totalitáriánus" társadalmi rendszerben? (A szó jelentése nem azonosítható "feudalizmussal", "abszolutizmussal", vagy "arisztokratikus" társadalmi renddel.) Valójában "játékosok-e azok a sportolók, akik számára a versengésben való részvétel szerződésben megszabott és megfizetett feladattá válik. Miért beszélünk orvosi, ügyvédi vagy pedagógusi "hivatásról" és hivatalnoki, utcaseprői vagy vasmunkás "foglalkozásról". (Az ácsmester, a cipész vagy az asztalos szerepe e két kategória között található valahol.) Lát-e valaki manapság ellentmondást abban, hogy orvosok, tanárok vagy "hivatásos katonák" szakszervezetbe tömörüljenek érdekeik védelmére - amit például sok egyetem tanári kara megtett? Miért mondjuk azt, hogy az orvosi vagy katonai hivatáshoz az is hozzátartozik hogy ők egészségüket vagy még életüket is kockára tegyék feladatuk betöltésében, függetlenül az anyagi ellenszolgáltatás mértékétől? Cinikusnak hangzik a mai társadalmi és gazdasági rendben, de valójában a "hivatás" egy lényeges elemére tapint az a megállapítás, hogy ezért a kockázatért nem "fizetés" vagy más pénzbeli ellenszolgáltatás hanem "tisztelet" jár. A társadalom szétbomlásának egyik veszélyes jele például az, hogy a rendőröknek ezen az alapon kijáró megbecsülés és tisztelet szükségességét már fel sem tudjuk fogni. Természetesen nem szabad elfelejteni azt sem, hogy minden emberi szolgáltatás (munka) megköveteli nemcsak az igazságos bér megfizetését, hanem a szolgáltató személy méltóságának az elismerését is. A "hivatását" betöltő személyt azonban "megkülönböztetett" tisztelet illeti meg. Végül kérdezzük meg azt is, hogy vajon sértés vagy elismerés-e azt mondani a családanyának, aki minden idejét és energiáját családjának szenteli, hogy "nem dolgozik"? A kérdésre adott válaszban figyelembe kell venni azt is, hogy a munkapiacról való kizártság mennyire sebezhetővé teszi a családanyát. A műszaki társadalomban (technológikus civilizációban) kialakult helyzet fonákságára jellemző az, hogy női felszabadulás egyik legfontosabb mércéjének tekintjük a munkapiacon számukra biztosított egyenlőséget. Ugyanakkor nehezen értjük meg azt, hogy a nőiesség teljes megvalósulásához, a "női hivatás" betöltéséhez az életadás, az anyaság is hozzátartozik. Ennek betöltése előnyök helyett nagyon is sok anyagi és társadalmi hátránnyal jár, aminek következtében az abortusz nem ritkán szinte kikerülhetetlen szükségszerűséggel nehezedik a "dolgozó" nőre a mai társadalmi rendben.

Egyenlőre elég annyit megjegyezni ezekről a kérdésekről, hogy a munka természetéről alkotott felfogás adja meg a válasz kulcsát. Még a mai - klasszikus kapitalizmus utáni - társadalmi és gazdasági rendszerben is találhatunk olyan emberi tevékenységet, aminek az értékét nem lehet pénzzel, vagy más anyagi ellenszolgáltatással felbecsülni, amit egyszerűen nem lehet szerződésben lefektetett kötelező funkciókkal meghatározni, vagy jutalmazni. Ne lepődjünk meg azon, hogy a keresztény hagyomány számára valójában nincsen egyetlen olyan foglalkozás sem, aminek a munkabére az emberi szolgálat teljes értékét visszaadná, a keresztény hagyomány ugyanis nem választja szét a munkateljesítményt és a munkás személyes méltóságát. Ez a szemlélet azonban a modern gazdasági rendben nem érvényesül, vagy a legjobb esetben csak csökevényes formában őriztük meg annak maradványát. Erre a tényre akartam rávilágítani a kezdetben felvetett kérdésekkel.

Az iparosodással és a modern kapitalista társadalmi és gazdasági rend kialakulásával gyakorlatilag minden emberi tevékenység a "megfizethető" munka szintjére alacsonyodott le. Ennek mindent átfogó következményét semmi sem bizonyítja jobban, mint korunk szocialista ideológiája (nacionalista és marxista formájában egyaránt), amely a munkást állította a társadalmi élet eszményképévé. A náci koncentrációs táborok felirata "a munka szabaddá tesz", vagy a "szocializmust építő társadalom" minden utcasarkon látható jelszava, "a munka becsület és dicsőség dolga" (tehát nem kell tisztességes bért fizetni érte) egyaránt ennek az ideológiának a fonákságát bizonyítják. A munkás gigantikus alakja rányomta bélyegét nemcsak a "haladó szocialista" művészetre, hanem a szocialista társadalom gondolkodásmódjára is, olyannyira hogy sok ember számára ennek az ideológiának a hirtelen összeomlása teljesen érthetetlen meglepetést jelent a mai napig is. Nem ritka az a magyarázat sem, amely az összeomlást nem az ideológia végkimerülésében hanem a kialakult korrupció romboló hatásában látja. Valójában az elmúlt néhány év drámai eseménysorozatának az egyik legfontosabb gyümölcse számunkra az a remény, hogy a fejlemények következtében nemcsak az elavult és elnyomó gazdasági és politikai rendszertől, hanem a munkát és a munkást bálványozó gondolkodásmód béklyóitól is megszabadulhatunk.

Herbert Marcuse már negyven évvel ezelőtt is látta, hogy a modern élet fejődése nem felel meg a marxista társadalolmszemlélet várakozásának. A kapitalizmust végleg elsöprő és mindenkit felszabadító forradalom, a proletár paradicsom egyre jobban késik. Ennek magyarázatát ő abban a tényben találta meg, hogy a munkás kényelmessé vált, a technológia fejlődése megszüntette a munka terhét, az anyagi biztonság és jólét elhomályosította a "kizsákmányoltság" tudatát. A felszabadulás reményének hordozóit tehát a modern élet peremére kiszorított társadalmi csoportok tagjaiban kereste, akik nem képesek beilleszkedni a mai társadalmi és gazdasági rendbe. Sem ő sem más marxista ideológus nem vette azonban észre azt, hogy a technológiára épült modern világ milyen mélyreható változásokat okozott és mennyire primitívvé tette a munka kizárólagos értékteremtő szerepére és a "kizsákmányolásra" épített társadalomszemléletet. (Herbert Marcuse, The one dimensional man.)
 

II.

A bevezető kérdések mögött rejlő probléma megértéséhez vissza kell mennünk a munka fogalmának a teológiai gyökereihez és meg kell vizsgálnunk a megváltás rendjében betöltött kettős szerepét. A teremtéstörténet szavaiból indulunk ki. Amint tudjuk, a teremtéstörténet a "mitológia" irodalmi műfajába tartozik. Nem történelmi, hanem vallásos ismereteket közöl. Tehát nem az elbeszélés részletei a fontosak számunkra, hanem annak vallásos jelentése. Az ember "paradicsomkerti állapotának" leírásában nem az a fontos kérdés, hogy hol volt ez a hely, hogy volt-e egyáltalán ilyen hely, hanem az Isten és az ember közötti eredeti kapcsolatra vonatkozó megállapítások; többek között az is, hogy Isten terveiben az ember számára a munka nem volt szükséges. Nem volt ugyan tétlenségre kárhoztatva, de az Isten és teremtményei közötti harmonikus állapot következtében jövője, boldogsága és biztonsága nem a munka eredményétől, hanem az isteni gondviseléstől függött.

Miután megkísérelte azt, hogy olyan legyen mint az Isten, megváltozott a helyzet. Az Isten magára hagyta az embert, a bűnbeesés után saját erejéből kellett jövőjét és boldogságát biztosítani. Nemcsak ártatlansága veszett el tehát, hanem a biztonsága is. Autonómiát követelve megkapta a bűnös emberhez méltó jutalmat, azt, hogy saját igyekezete gyümölcsétől függjön a jövője. A Szentírás erre vonatkozóan a következőket mondja: "Mivel ettél a fáról - jóllehet megtiltottam -, a föld átkozott lesz miattad. Fáradtsággal szerzed meg rajta táplálékodat, életed minden napján tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned, arcod verejtékével eszed kenyered, amíg vissza nem térsz a földbe amiből vetettél. Por vagy és porba térsz vissza." (Teremtés könyve 3. fejezet 17. vers) Ezzel az isteni határozattal a szabad emberi tevékenység munkává, szükséges és terhes tevékenységgé vált.

Ebben rejlik az emberi munka egyik lényeges sajátossága a mai napig. A szabad emberi tevékenység, a nagylelkű isteni szeretet eredeti ajándéka, a kényszertől mentes emberi teremtő tevékenység szükséges teherré büntetéssé vált. Megtartotta értékteremtő képességét, de terhessé vált és elvesztette szabad jellegét; megélhetésünk, jövőnk és boldogságunk függ tőle. Ennek biztosítása azonban a legjobb igyekezet mellet is kétséges, az orosz közmondás jellegzetes pesszimizmussal utal erre a tényre: "a munka nem gazdaggá, hanem púpossá tesz". A magyar közmondás a kényszert emeli ki: "aki nem dolgozik az ne is egyék". Ez a megállapítás azonban nem foglalja magába a munka átkának, büntetés jellegének legújabb megnyilvánulási formáját, azt a romboló tényt, hogy a modern gazdasági rendben a munka lehetősége nem az egyéni igyekezettől függ csupán. Ma már a munka lehetősége sem kézenfekvő feltevés. Rohamosan növekszik azoknak a száma akik szeretnének ugyan dolgozni de nem adatik meg számukra a lehetőség. Ugyanakkor hány olyan ember van, akinek nem kell dogoznia, mondhatná valaki. A valóság az, hogy helyettük másoknak kell dolgozni. Itt elsősorban nem a munkaképtelenekre gondolunk akik mások támogatására szorulnak, hanem a szó klasszikus értelmében vett "kizsákmányolókra". Végső fokon azonban az igazságtalanságot okozó ember szenvedi a nagyobb kárt, emberi integritásával kell kényelméért fizetnie.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy az Isten terveiben a büntetésnek végső fokon gyógyító, felemelő szerepe van. Az Évára kiszabott büntetés magábafoglalta a megváltás reményét is, és azt az ígéretet hogy a megváltó, aki megtöri a gonosz hatalmát, Éva ivadéka lesz. A testvérgyilkos Kaint Isten kiközösítette Ádám családjából. A kiközösítés jele azonban, amit homlokán kellett viselnie, az isteni irgalom eszközévé is vált, mivel az egyúttal annak a parancsnak a jele is volt amivel Isten megtiltotta hogy életét bosszúból kioltsák. Hasonló a helyzet a munkával is. Szükséges és terhes, de megtartotta teremtő képességét, azt az eredeti isteni képességet, amivel folytathatjuk a teremtő Isten művét a világban, amivel emberi módon ugyan, de biztosíthatjuk jövőnket. Teremtő, értékalkotó, emberhez méltó, de kétértelmű tevékenység tehát az emberi munka. Képesek vagyunk alkotni, de csak áldozatok árán, munkával biztosítjuk jövőnket, de jövőnk bizonytalanságát nem tudjuk megváltoztatni mivel csupán saját erőnkre támaszkodhatunk. Munkával jólétet biztosítunk, de nem mindenkinek; munkával időtálló értékeket hozunk létre, ezek azonban felboríthatják a helyes értékszemléletet és az örök értékeket kiszoríthatják életünkből. Munkával újjáteremtjük vagy leromboljuk környezetünket, a társadalmat és önmagunkat is. A munka felszabadít és képességeink kibontakozásához vezet, de ha öncélúvá vált, szolgaságot és belső kiüresedést okoz. Az öncélúság megakadályozáshoz, valamint a munka gyógyító, felemelő szerepének a kibontakozásához azonban a hagyományos értelemben vett ünneplésre is szükség van. Mielőtt erre a kérdésre térnénk, helyzetünk néhány más sajátosságát is szemügyre kell vennünk.

A munka terhét a technológia megkönnyíti ugyan, de a technológiára épített civilizáció szigorúan megszabott életritmust követel, amitől hetente öt, hat napig - valójában sohasem lehet megszabadulni. A termelő munka rendje, az iskolai órarend, az üzleti vagy hivatali időrend megszabja a felkelés, a lefekvés, az étkezés, a vásárlás és a szórakozás vagy szerelem és imádság időtartamát, lehetőségét. Ebből a számítógéppel beprogramozott életstílusból sok anyagi és nagyon kevés emberi előny származik. Akiben nincsen elég önfegyelem, vagy akiben túlságosan magasan lobog a szabadságvágy lángja az kireked a társadalomból, az útszélre sodródik és már halála előtt úgymond eltűnik az élők sorából. A technikai fejlődés a munka terhén könnyített ugyan de annak "szolgai" jellegét kiterjesztette az élet minden ágára. Amikor tehát igyekszünk a munkához való jogot a társadalom minden tagja számára biztosítani, valójában bilincseket is osztogatunk.

Ezért hangsúlyozta az Egyház már hatvan évvel ezelőtt is (XI. Pius, Quadragesimo Anno), hogy az igazságos bért nem a munkapiac, hanem a tisztességes jövő joga, a családi élet biztosításához szükséges feltételek határozzák meg. Ezeknek biztosítása nem kizárólag a munkaadó kötelessége, hangsúlyozta a pápa, hanem az egész gazdasági és politikai rendszer feladata, mivel az egész társadalom biztonsága és jóléte függ ettől. A keresztény társadalomszemléletben a munka felszabadulásának kulcsa a harmonikus együttműködésben rejlik. Ezért követeli II. János-Pál pápa azt, hogy a munkás számára biztosítani kell a termelőeszközök birtoklásának és a munkafeltételek meghatározásának bizonyos mértékű lehetőségét is. (II. János-Pál, Laborem exercens.) Nem az ember létezik a munkáért, hanem a munka az emberért, hangsúlyozza a pápa.

Az "igazságos munkabér" közhasználatban lévő fogalma más ételemben is kifejezésre juttatja a fejtetőre állított értékszemléletet. Ez a fogalom ugyanis feltételezi azt is, hogy a munka értéke pénzzel kiegyenlíthető. A valóságban nem ez a helyzet. A munkavállalás alárendeltségi viszonyt jelent. Ezt nem lehet anyagi ellenszolgáltatással kiegyenlíteni, már csak azért sem, mivel az nem teljesen szabad elhatározásból, hanem a munka szükségességéből jön létre. Ennek megszüntetéséhez az igazságosan megállapított munkabér nem elegendő. Nemcsak a munkabért kell megadni, nemcsak a szerződésben vállalt kötelezettségnek kell mindkét oldalról eleget tenni, hanem ki kell fejezni a kapcsolat személyes tehát meg nem határozott lehetőségek felé nyitott jellegét is. A munkás és a munkaadó között személyes kapcsolat jön létre, aminek fenntartásához a kölcsönös lekötelezettség tudatából fakadó tisztelet és hála is szükséges. A kollektív szerződések személytelensége, valamint a munkások és vállalkozók közötti társadalmi megkülönböztetés, vagy a szakszervezetek tévesen értelmezett szerepe gyakran álcázzák ezt az igényt. Ennek kielégítése nélkül azonban emberhez méltó munkaviszonyt nem lehet fenntartani.

Ki kell emelni itt azt a jellegzetes tényt is, hogy a munkavállaló éppúgy hibázhat ezen a területen, mint a munkaadó. Gondoljunk itt arra a tipikus szakszervezetes gondolkodásmódra, amely ezt a kapcsolatot a szerződésben szorosan meghatározott feladatok elvégzésére és pontosan meghatározott ellenszolgáltatásokra szorítja le és gyakorlatilag tagadja azt hogy a személyes kapcsolat nyitott, azok határait nem lehet egyértelműen megfogalmazni; lojalitásnak, tiszteletnek, hálának, és a kapcsolat mélyülésének lehetőséget kell biztosítani. A jogilag kötelező és szűken meghatározott munkaszerződés bizonyos értelemben ellentétben áll a személyes kapcsolat nyitottságával, az emberi méltóság iránti tiszteletben gyökerező kölcsönös lekötelezettség tudatával. A modern gazdasági rendszer személytelen légkörében azonban szükség van az ilyen szerződésre és a szakszervezeti tömörülésre is, olyannyira, hogy a fenti megállapítások utópisztikusnak hangzanak. A gazdasági élet jelenlegi problémái közül éppen a munkaszervezés és a termelés módszereinek emberibbé tétele az egyik legsürgetőbb feladat. Ezért hangoztatta II. János-Pál pápa azt, hogy a munkásnak joga van a munkakörülmények befolyásolásához is. (Laborem Exercens)

A pénzszerzés vágya és annak sokat ígérő lehetőségei könnyen elfelejtetik velünk ezeket a mélyebb, tehát nehezebben megfogalmazható emberi igényeket. A modern munkásmozgalom a munkás felszabadulásának biztosítékát éppen a lehető legmagasabb jövedelem biztosításában látja. Herbert Marcuse a maga szemüvegén keresztül nézte ezt a problémát, és arra a következtetésre jutott, hogy az anyagi igények kielégítése, az éhségérzet és a fáradtság megszüntetése eltompította a munkásmozgalom forradalmi élét. A megelégedettség ellustuláshoz vezetett, ezért kell a végső felszabadulást a társadalom peremére kiszorítottaktól várni. Azt azonban már nem vette észre, hogy az elszemélytelenedett munkaviszony mekkora kárt okoz az egész társadalomnak.

Ezek után vizsgáljuk meg a munka büntetés jellegű terhétől való felszabadulás lehetőségeit is. A magánvállalkozó, aki saját magának dolgozik szabad embernek érzi magát, még akkor is, ha jövedelme elmarad a "szervezett" dolgozók keresetétől. Így érthető az a fáradságot nem ismerő igyekezet, amellyel a kiskereskedők, a kisiparosok és a kisgazdák ragaszkodnak életmódjukhoz. Nemcsak foglalkozás, hanem életstílus, társadalmi helyzet és emberi méltóság kérdése is az üzlethez, a szakmához vagy a földhöz való ragaszkodás. Manapság azonban a legnagyobb igyekezet is csak a szabadság látszatát őrizheti meg számukra. A megélhetés biztosításának szükségessége és a piaci verseny nagyon is sebezhetővé teszi őket. A szocialista társadalomszemlélet pedig elvben megtagadta tőlük még a létezés jogát is.

Régebben a "szabad foglalkozás" mivolta abban rejlett, hogy az nem járt megszabott ellenszolgáltatással. Az ügyvéd, a tanár vagy az orvos anyagi szempontoktól függetlenül képviselhette ügyfele vagy tanítványa érdekeit, megélhetése - legalább is elvben - nem függött munkájától. A "tiszteletdíj" kifejezés erre a tényre utal eredeti értelmében. Az nem a munka vagy az elért eredmény ellenszolgáltatását jelentette, hanem a személyes kapcsolatból fakadó kölcsönös lekötelezettségnek a kifejezését. Biztosan állíthatjuk, hogy "szabadfoglalkozást" a szó eredeti ételmében ma már nehezen lehet találni. A tanárok szakszervezetekbe tömörülnek, elsősorban azért hogy saját és nem diákjaik érdekeit védjék. Az orvosok és ügyvédek is hasonló módon igyekszenek jövedelmük és társadalmi helyzetük biztosítására. Az ügyfél szolgálata érdekeinek vagy igényeinek védelme második helyre szorul. Ezzel természetesen ezeknek a foglalkozásoknak a "hivatás" jellege is megszűnik. Mi sem bizonyítja ezt a tényt jobban, mint a Magyarországon kialakult mind a beteget mind az orvost egyaránt megalázó úgynevezett "hálapénz" rendszer. A durva materialista gondolkodásmódnak és erkölcsi elszegényedésének nagyon is találó kifejezése ez a szó. Pénzzel mindent ki lehet egyenlíteni A hála nem személyes lekötelezettség többé, hanem pénzbeli ellenszolgáltatás kérdése csupán. A hálapénz-rendszer érdekében felhozott érvekre most nem érdemes időt vesztegetni.

Többé nem látszik magától értetődőnek az a megállapítás sem, hogy a munka büntetés jellegétől az szabadul meg leginkább, aki az ellenszolgáltatásról, a "fizetés" bármilyen formájáról eleve lemond, és szolgálatát ingyen bocsátja embertársai rendelkezésére. Erre társadalmunkban az önkéntesen vállalt és csak ideiglenesen lehetséges szeretetszolgálatban találunk példát, valamint azoknak az életében, akik önkéntesen örök szegénységre kötelezik magukat azért, hogy az Evangélium, vagy más erkölcsi vagy valláseszmény hirdetésének szentelhessék életüket. Megint csak a fejtetőre állított értékszemléletre utal az ilyen életmóddal szembeni ösztönös gyanakvás, amit a "szocializmus" vallásellenes propagandája olyan ravaszul kihasznált; valamint az az általánosan elfogadott vélemény, amely ennek az életstílusnak csak a sebezhetőségét látja. A családanyához hasonlóan az önkéntes szegénységet vállaló személy lemond arról a jogról, hogy jövőjét saját munkájából biztosítsa. A holnapról való gondoskodást mások nagylelkűségére, az Istenben hívő közösségre bízza. Számára csak egy a fontos, az Evangélium hirdetése a felebarát önzetlen, mindenről lemondó szolgálata, vagy egyszerűen az Isten dicséretével és imádásával eltöltött élet. Ha ez az életforma értelmetlennek látszik számunkra, vagy csak sajnálkozva tudunk rá gondolni, ha ebben csak a kiszolgáltatottságot, és nem a felszabadulást látjuk, akkor az evangéliumi szegénység szellemétől, annak megértésétől nagyon is távol állunk. Ilyen szemszögből nézve természetesen még furcsábbnak, vagy ostobának is hangzik az a megállapítás, hogy mindannyiunk számára szükséges az hogy biztosítsuk ennek a megélhetés gondjaitól felszabadult életmódnak a lehetőségét. Ebben a látható példában van ugyanis számunkra is a reménység alapja. Mindannyian erre vagyunk hivatva. A jelenlegi körülmények között ez lemondás, mások által vállalt áldozat nélkül nem lehetséges, de el jön a nap amikor ez az emberhez egyedül méltó életforma mindannyiunk birtoka lesz.

A művészek ugyanezt a szerepet töltik be a világi társadalomban. A szépnek a megteremtésével, annak szolgálatával Isten képét teszik láthatóvá számunkra nem kifejezetten vallásos keretek között. Ez is egy kiváltságos emberi hivatás aminek a kibontakozásához fel kell szabadulni a holnap gondjaitól. Ha ezt nem tudjuk a társadalom kivételes adományokkal megáldott tagjai számára biztosítani, mindannyian sokkal szegényebbek leszünk. Ha arra kényszerítjük őket, hogy "termékeiket" a piacra vigyék, és ezzel áruba bocsássák sajátmagukat, a prostitúciónak egy nagyon is pusztító formáját hozzuk létre. A "szépet", a művészi alkotást, csakúgy mint az emberi szerelmet, nem lehet piacra dobni. Nem védekezhetünk azzal sem, hogy ez mindenütt így van a modern világban, a műalkotásnak piaci ára van. Ha ez válik értékmérővé (ami kikerülhetetlenül bekövetkezik, ha piaci szempontok határozzák meg a műalkotást), akkor elvben és gyakorlatban is lemondunk a felszabadulás reményének egyik leghatásosabb eszközéről. A művészet szépségteremtő ereje, csakúgy mint az "életszentség", az Isten jelenlétét idézi fel számunkra, annak az Istennek a képmását, aki magához hasonlóvá teremtett minket. A művészet "szabadságának" a biztosítása is feltétlenül szükséges tehát emberségünk megőrzéséhez. Az önkéntes szegénység és a művészet tágabb szerepének a megértéséhez az is szükséges azonban, hogy felül tudjunk emelkedni a fogyasztói társadalom gondolkozásmódján. Az anyagi gazdagságnál fontosabb emberi értékek is léteznek, melyek biztosíthatják az emberhez méltó és boldog életet alacsonyabb életszínvonal és egyszerűbb életstílus mellett is.

Mindez nagyon szép, mondhatná valaki, de nem elegendő ahhoz, hogy bennünket, közönséges földi halandókat is megszabadítson a munka büntetés jellegű terhétől. Az önként vállalt szegénység lehetőségéhez és a művészethez különleges isteni adományra, sajátos "hivatásra" van szükség. Van-e lehetősége mindenkinek arra, hogy a hétköznapi munka terhei fölé emelkedjék? Pontosan ezt biztosítja számunkra a játék és az ünneplés, a vallásos ünneplés. A játékról nem kell sokat mondanom mivel ezzel a kérdéssel már foglalkoztak. Az a szabadon választott tevékenység amely anyagi haszontól függetlenül veszi igénybe energiánkat és tehetségünket, felüdít, felemel és felszabadít. Pontosan ebben rejlik a játék szerepe az emberi életben. Akinek megvan a lehetősége rá az mintegy elveszíti önmagát abban, nem bajlódik a holnap gondjaival és felszabadul a megélhetés terhétől, legalább is ideig-óráig. A gyermekkorra való nosztalgikus visszaemlékezés pontosan ezt az élményt ragadja meg. Csakúgy mint a művészet, a játék is elveszíti azonban felszabadító hatását, ha megfizetett munkává, szerződésben pontosan lefektetett kötelességgé válik. Az igazi lelki szegénység terhét azok nyögik, akik már nem képesek a játékra, akár a kegyetlen nyomor igája, akár a haszonszerzés féktelen vágya miatt.

Az ünneplés is ehhez hasonló élmény életünkben. A történelem tanúsága szerint a szekularizált modern világot megelőző korszakokban valójában minden ünneplés vallásos jellegű volt. Csak a francia forradalom és a felvilágosodás kora teremtették meg a politikai vagy nemzeti ünnepet. A vallásos ünnepnek a lényege az, hogy életünkből kiszakítunk és elhatárolunk egy időszakot és egy területet, azokat "szentté" tesszünk, azaz Istennek szentelt idővé és térré alakítjuk át, mintegy az Istennek adjuk. Kivesszük a haszonszerzés keretei közül, és belekapcsolódunk az isteni drámába, a megváltás nagy áldozatába. Az ünneplés lényegéhez hozzátartozik tehát hogy a "hétköznapi munka" sodrából kiemelkedjünk és magunkat az Isten imádásának szenteljük. Az így eltöltött idő megszabadít bennünket a holnap gondjaitól. A vallásos ünneplés így képes felidézni azt az emberhez igazán méltó állapotot, amelyben társteremtői küldetésünk az isteni gondviselésbe kapcsolódhatik a holnap félelme nélkül. Természetesen az ünneplés lehetőségének biztosításához is szükség van a munkára. Meg kell teremtenünk azokat az anyagi feltételeket, melyek ezt a felszabadulást egy egy rövid időszakra lehetővé teszik számunkra. Az igazi felszabaduláshoz azonban az is szükséges, hogy tekintetünket ne a holnapra, ne az anyagi haszonra, hanem az Istenre irányítsuk. Az ünneplés hitben gyökerezik. Az Isten jelenlétének, életünkben betöltött szerepének felidézése nélkül a szabadidő csak a holnap robotjára és nem az eljövendő örök boldogságra emlékeztet.

Ezt biztosítja a liturgia, az isteni színjátékba a megváltás művébe való bekapcsolódás. A szó eredeti értelmében nem "kötelező" funkciót jelent, amelyen a társadalmi helyzetünkhöz illő módon kiöltözve kell résztvennünk, nem is minden részletében megszabott ceremóniát, amelybe hallgatással lehet legjobban beleilleszkedni, hanem cselekvő részvételt, az áldozat bemutatásába való tevékeny bekapcsolódást. A liturgiának, az isteni színjátéknak rendelkeznie kell szabad előre pontosan meg nem határozott elemekkel is. Enélkül az sablonossá válik. Amikor a hitoktató vagy a lelkipásztor a "vasárnapi misehallgatás kötelességéről" beszél korunk fejtetőre állított értékszemléletéről és kifordított gondolkodásmódjáról ad tanúbizonyságot. Csakúgy mint a játék, a vallásos ünneplés is "munkává" válik, ha azt nem lelki megújulást és felszabadulást biztosító lehetőségnek, hanem megszabott kötelességnek tekintjük. A "misehallgató" nem az ünneplés cselekvő résztvevője, hanem a football mérkőzés résztvevőjéhez hasonló, ülőhelyét (nem ritkán jó drágán) megfizetett néző. A liturgia megreformálása volt a vatikáni zsinat egyik legfontosabb döntése. Az - leglábbis elvben - lehetővé tette az ünneplést megbénító merev hagyományok és az idegen nyelv elhagyását. A hozzá nem értés, közömbösség vagy egyszerűen a változás félelme sajnos nagyon sok helyen megakadályozta ennek a reformnak a teljes kibontakozását. Így érthető az is, hogy miért olyan népszerű pontosan a mai fiatalok között a kötetlenebb formában folytatott liturgikus cselekmény. Az általános keresztény liturgiai hagyományokat nem követő szekták, az evangélikus vagy pünkösdista keresztény közösségek spontán liturgikus tevékenysége is ugyanezért gyakorol olyan nagy vonzóerőt elsősorban az alacsony vallásos műveltséggel rendelkező keresztényekre.

Az Isten imádása, a megváltás nagy művébe való ünneplő bekapcsolódás biztosítja tehát mindannyiunk számára a munka terhétől való felszabadulás ideiglenes lehetőségét. Erre buzdít bennünket a Szentírás, amikor kijelenti, hogy maga az Isten is megpihent a hetedik napon. Számára a teremtés nem munka volt, számunkra a társteremtői tevékenyég azonban az. Így az ünneplés a bűntől és a büntetéstől való felszabadulás lehetőségét biztosítja, a megváltás áldozatába való bekapcsolódás pedig ébren tartja bennünk azt a reményt, hogy egy napon minden emberi tevékenység elveszíti terhes jellegét, egyszer teljesen felszabadulunk a bűn minden terhétől. Befejezésül meg kell még jegyezni azt is, hogy a liturgikus ünneplés nélkül a felszabadulás minden ígérete utópia, az emberi szív elérhetetlen vágya marad csupán. Hazug tehát minden olyan ideológia, amely felszabadulást ígér vallásos ünneplés nélkül. Az emberi méltóságra veszélyes minden olyan politikai rendszer, amely a vallásos életet az imádságot vagy a szemlélődő életmódot a társadalom számára haszontalannak véli és azok működését lehetetlenné teszi, vagy a művészet az ideológia szolgálatának vagy piaci feltételeknek veti alá. Az a társadalom, amely nem hajlandó biztosítani az ünneplés és az Istennek szentelt imádságos élet lehetőségét, valamint a művészetek szabadságát valójában mindenkitől megtagadja a felszabadulás lehetőségét. Mindannyiunknak szüksége van tehát a hitben gyökerező ünneplésre, és arra hogy legyenek közöttünk olyan kiváltságos emberek, akiknek az élete nem munkájuk gyümölcsétől függ, akik a holnap bizonytalanságától felszabadulva életben tudják tartani bennünk a teljes szabadság reményét. Ezek az isteni gondviselés által kiválasztott emberek, akik magukat teljesen egy eszménynek tudják szentelni, legyen az Isten vagy az embertársak önzetlen szolgálata vagy a "múzsák", a szépség ápolása. Az Isten jóságának és szépségének szentelt élet számára tehát helyet és lehetőséget kell biztosítani életünkben, ettől függ nagymértékben mindannyiunk méltósága és boldogsága. Befejezésül Plátón-t idézem. Az ő gondolatában az imádság, a művészet és az istenek egy kategóriába tartoztak: "Az istenek megkönyörültek a munkára kárhoztatott emberi nemen és megteremtették számukra az újra és újra visszatérő ünnepnapokat azért, hogy a fáradozás után fellélegezzenek. Az ünnepléshez pedig az istenekkel való érintkezés az ünnep légkörében erőt és világosságot adjon részükre az igazi élethez."

 

Források:

Joseph Pieper, Die Musse un Kult,

Herbert Marcuse, One Dimensional Man,

XI. Pius pápa, Casti Connubii,

II. János-Pál pápa, Laborem Exercens.