Állam és egyház viszonyában aránylag rövid idő alatt, négy különböző kormányzat működése során, esetlegességek és rögtönzések közepette, mégis meglepően koherens, és sajátos értékekkel bíró rendszer alakult ki. Rögzíthetjük, hogy az Egyház – s általában a vallási jelenség – olyan szabadságot, melyet 1990 óta élvez, a magyar történelem során soha nem élvezett. A bukott rendszer öröksége, hogy e szabadsággal  kevéssé tudunk csak élni, s ez lehet az egyik oka annak, hogy néha elfelejtkezünk a háláról, mellyel a Történelem Urának e páratlan lehetőségért tartozunk.
 

1. „Egyház” a jogban

A törvényhozó vallás gyakorlására sajátos jogi kategóriát bocsátott rendelkezésre, melyet elsősorban e rendeltetése, másrészt sajátos jogai (mindenekelőtt autonómiája) különböztet meg a civil társadalom más szerveződési formáitól. A gyakorlat megmutatta a törvényhozói nagyvonalúság buktatóit: jelenleg bármilyen szerveződés könnyűszerrel egyházként vetetheti magát nyilvántartásba, és ezzel néhány vonzó kedvezmény mellett rögtön sajátos társadalmi tekintélyre is szert tesz. A szabályozás gyakran vitatott eleme, hogy a vallásfelekezetek, vallási közösségek gyűjtőnevévé az „egyház” szót tette, ezzel a szó presztízsének erodálódása előtt nyitva utat. A törvény módosítására a Kormány kísérletet tett, azonban a javaslat a közismert politikai okokból nem kapta meg a szükséges 2/3-os többséget. A javaslat a törvény alapvető értékeinek veszélyeztetése nélkül, a vallásszabadság legmesszebb menő tiszteletben tartása mellett, a visszaélések elleni fellépés hatékony lehetőségének megteremtésre törekedett.

Az egyházakat a törvény előírása szerint azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik őket. Az elmúlt évtized jogfejlődése jól példázza, hogy amikor egy jogi norma nem felel meg a mögötte lévő társadalmi valóságnak, akkor a jogrendszer kialakítja azokat a mechanizmusokat, melyekkel közelíteni tudja a normatartalmat a valósághoz. Az elmúlt években is születtek olyan jogszabályok, melyek az egyházak között ténylegesen meglévő különbségeket figyelembe veszik. Ahogy azt az Alkotmánybíróság már korábban megállapította, az egyházak egyenlőkként való kezelése nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét.
 

2. Bizalmi viszony – szimbolikus gesztusok

A kormányzat és az egyháziak közötti viszony 1998 óta bizalminak nevezhető. Ebben nyilván meghatározó szerepet játszik, hogy az egyháziasan vallásos választópolgárok – a szociológiai felmérések szerint – döntő többsége alapvetően a jobboldali, polgári pártok táborába tartozik. A millenniumi év nagy ünnepségein mind helyi, mind országos szinten szimbolikusan is kifejeződött a világi hatalom támogatása, a történelmi egyházak és a nemzet összetartozása.

Az egyházi élet feltételrendszerében azonban egyelőre nem sok változás tapasztalható, bár az egyház minden bizonnyal csak részben várná az államtól működési körülményeinek javulását. A nyilvánosság aligha követhette, hogy a kormányzat (nyilván nem a politikai szándék, hanem az apparátus ellenállása miatt) csak vontatottan és részlegesen lépett előre egyházi igények kielégítése terén. A Szentszékkel 1997-ben megkötött megállapodás végrehajtása közel három évig húzódott, a végrehajtásra külön vegyes bizottság jött létre, néhány adótörvény módosítása kevéssé volt tekintettel az egyházakra. Bár a szektorsemleges finanszírozás a legfontosabb területen, az oktatásügyben alapvetően érvényesül, és előrelépés történt a szociális és az egészségügyi területen is, egyes részletkérdések iránt érzéketlen maradt az állami jogalkotó. Néhány kérdésben szinte leküzdhetetlennek tűnik a végrehajtó hatalom ellenállása, így pl. a hitoktatói és hittanári végzettség pedagógusi elismerése régóta kielégítetlen egyházi igény, mely egyre több fiatalt érint. A kormányzat segítő szándéka, intézkedései csak áttételesen vezetnek oda, hogy  az egyházak működése, szerepvállalása könnyebbé válik.

Más kérdésekben a kormányzat, illetve a politika olyan kezdeményezésekkel állt elő, melyek nem szerepeltek az egyházi prioritások között, sőt néha egyenesen meglepetést okoztak az egyháznak (hol kellemes, hol inkább zavarba ejtő meglepetést). Így az egyházi házasságkötés állami elismerése, Nagyboldogasszony munkaszüneti nappá nyilvánítása, a vidéken szolgálatot teljesítő egyházi személyek jövedelmének állami forrásból történő kiegészítése, a hittanoktatás rangjának erősítése. Nem változott, bár vitathatatlanul csitult a „kultúrharc” heve: e sajátos magyar kultúrharcnak azonban változatlanul nem alanya, csupán tárgya az egyház. Szembenálló értelmiségi-politikai szekértáborok profilírozzák üzeneteiket egyházpolitikai témákban, míg az egyház maga csak elvétve szólalt meg.

1998 óta két szempontból lényegesen emelkedett az egyházak költségvetési támogatása: egyrészt helyreállt az 1998-as évre nem folyósított hittanoktatási támogatás, másrészt lényegesen nőttek a felújításokra és beruházásokra fordított támogatások (ezek elosztásában egyszerre érvényesülnek egyházi és állami szempontok). Ugyanakkor a protestáns népegyházakkal kötött megállapodások sajátos aránytalanságot teremtettek az egyházak támogatása terén. Esetükben a Kormány az eredetileg az ingatlanrendezés lezárásának elősegítése érdekében életre hívott járadék-konstrukciót a becsült felekezeti arányokhoz igazította, az érintett egyházak járadékát a „közfeladat-átvállalásra” tekintettel, jelentősen megemelte (a Református Egyház járadéka 1999-ben 329,5 millió forint lett volna, melyet az állam 1,3 milliárdra egészít ki, az Evangélikus Egyház járadéka pedig kevesebb mint 200 millió helyett 700 millió forintot lett). Bár a „közfeladat-átvállalás” értékének kiszámítási módja bizonytalan, a felekezeti paritás megkövetelné, hogy a Katolikus Egyház is kapjon e címen támogatást, különös tekintettel arra, hogy a Református Egyház kiegészített járadéka több, mint fele a Katolikus Egyház járadékának, holott a református hívek száma a szociológiai felmérések és a népszámlálás eredményei szerint is kevesebb, mint harmada a katolikusokénak. Az Evangélikus Egyház esetében hasonló aránytalanság áll fenn. Bár a megoldás méltányossági indítékai vitathatatlanok, és a járadékkiegészítés és maga a járadék formálisan elkülönül egymástól, azonban talán a járadék rendszerét helyesebb lett volna az egyéb egyháztámogatási formáktól függetlenül megőrizni, hiszen ennek alapja és lényege nem az egyházak működésének támogatása, hanem egy tisztán a vagyoni szempontokat figyelembe vevő pénzügyi alku: azon felekezetek, melyek a megállapodás megkötésével kivárták a választásokat, sokkal kevesebb ingatlanigényről lemondva is arányaiban magasabb járadékhoz jutottak.

A jövőben a szimbólumok mellett nyilván nagyobb figyelmet kellene fordítani a gyakorlati szempontokra, a működési feltételek javítására. A támogatási rendszer mára igen kiforrottá vált, erőteljesen a leginkább feszültségmentes, senki által nem vitatott eleme lenne még növelhető, nevezetesen az egyházi műemlékek felújításához és fenntartásához adott támogatás. Nyilván e „projectek” kivitelezésében a szakmai segítség is hasznos lenne.
 

3. „Szekták” és új vallási mozgalmak

Az elmúlt évtized sajátos kérdése, a „szekták”, új vallási mozgalmak szerepe, kezelése. Bár egyértelműen úgy tűnik, hogy az ilyen csoportok térnyerése túljutott csúcspontján (inkább belső átrendeződések figyelhetők meg), és mára súlyuk inkább csökken, éppen az 1998-ban bekövetkezett kormányváltás után került a kérdés reflektorfénybe. Ennek azonban legfeljebb részben voltak politikai okai – az érdeklődés más szempontokból önálló mozgások eredménye, így a sajtó érdeklődése, vitatott esetek dokumentációja, vagy Bartus László nagy vihart kavart „Fesz van” című könyve politikafüggetlen módon jelentek meg. A közélet legkülönbözőbb szereplői elismerték bizonyos visszaélések létét, illetve azt, hogy a jelenlegi körülmények között ezek kiszűrésére nincs mód. Ugyanakkor a várakozások alapvetően az egyházügyi törvény módosítására összpontosultak, mely a napi politika feszültségei miatt meghiúsult. Közben egyszerű többséggel, vagy rendeleti szinten megtehető lépések elmaradtak és a felmerülő konkrét ügyekben sem történtek kielégítő lépések. A megfigyelő akár úgy is érezhette, hogy a „kutya ugat, de nem harap”. A vitatott csoportok támogatásait és kedvezményeit például nagyrészt megvonhatta volna az állam, ezt azonban csak néhány elenyésző jelentőségű ponton tette meg.

A támogatások, kedvezmények elérhetőségét a jövőben indokolt lenne az árnyaltabb megközelítés, azaz célszerű egyfajta kipróbáltsághoz kötni a kedvezmények biztosítását. A vallásszabadság mértékében nem tehető különbség, azonban a vallási közösségek egyéb jogai tekintetében igen. A különbségtétel alapja csak az adott közösség döntése, vagy a közösség vallási jellegével össze nem függő, külső, társadalmi elem lehet, mely a különbségtétel szempontjából releváns. Minél közelebb van az adott jog az egyén szintéjéhez, annál kisebb az elfogadható különbségek mértéke.

Az eseti visszaélések kezelésének ma még hiányzik a feltételrendszere: a meglévő intézmények eddig nem bizonyították alkalmasságukat. Égető szükség lenne az új vallási jelenségeket ismerő személyek jelenlétére a rendőrségnél vagy a gyámhatóságnál, a pedagógiai tanácsadókban, stb. Az új vallási mozgalmak kutatására az információk közkinccsé tételére megfelelő műhelyek felállítása és működtetése részben a kormányzat felelőssége is – ahogy erre az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének ajánlásai felhívták a figyelmet.
 

4. Veszélyek: az egyházi intézmények arculatának védelme

A finanszírozás szükséges, de távolról sem elégséges eleme az egyház közszolgálati szerepvállalásával kapcsolatos állami kötelezettségeknek. Talán nem túlzott optimizmus azt mondani, hogy a finanszírozási kérdések a jövőre nézve rendezettnek tekinthetők. És talán nem alaptalan pesszimizmus arról beszélni, hogy a jövőben az egyházi intézményekkel kapcsolatos nehézségek elsősorban abból fognak fakadni, hogy biztosítani kell ezen intézmények valóban egyházi jellegét. Az államnak nem csak finanszírozni kell a közfeladatátvállalást, hanem legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb – hogy olyan jogi környezetet biztosítson, melyben érvényesülhetnek azok a sajátosságok, melyek az egyházi intézményeket ténylegesen egyháziakká teszik.

Az egyházi intézmények elkötelezett intézményként működhetnek és működésüknek tulajdonképpen csak így van értelme. Az egyházi intézmény azonosulhat fenntartója meggyőződésével és ezt ki is fejezheti: sajátos arculatot alakíthat ki. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés, amikor az Egyház munkaadói tapasztalatok nélkül vált egy számában jelentős és alapvetően alulfizetett tömeg munkáltatójává. Az Egyháznak sajátos lojalitás-igénye lehet alkalmazottaik irányában. Látnunk kell, hogy az átvett egyházi iskolákban tanító tanárok jelentős részét nem az Egyház szeretete, hanem az egzisztenciális kiszolgáltatottság vezette, akkor, amikor vállalták az egyházi iskolában való tanítást. Míg egyfelől nagy lelkipásztori lehetőségek rejlenek az ilyen helyzetekben, egyben időzített bombák is el vannak rejtve. Abban a kedvezőtlen médiakommunikációs helyzetben, amiben az Egyház él, bármikor produkálhatók olyan feszültségek, viták, melyek nagyon súlyos gondokat okozatnak. Az állam alkotmányos feladata a jogi környezet olyan alakítása, melyben az egyházi intézmények – köztük a közfeladatokat átvállaló intézmények – elkötelezett jellegüket megőrizhetik.

Az Alkotmány átfogó módon tiltja a diszkriminációt: „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” (70/A. § (1)) A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény szerint „Vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása, illetőleg gyakorlása miatt senkit semmilyen hátrány nem érhet és semmiféle előny nem illet meg.” (3. § (1)) A hátrányos megkülönböztetésnek különösen nagy jelentősége van a munkajogban. A Munka Törvénykönyve így külön rögzíti, hogy „A munkaviszonnyal kapcsolatosan tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni a munkavállalók között nemük, koruk, nemzetiségük, fajuk, származásuk, vallásuk, politikai meggyőződésük, munkavállalói érdekképviseleti szervezethez való tartozásuk, vagy ezzel összefüggő tevékenységük, továbbá minden egyéb, a munkaviszonnyal össze nem függő körülmény miatt. Nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek a munka jellegéből vagy természetéből egyértelműen következő megkülönböztetés.” (5. § (1)) A munkavállalót védő fontos szabály, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megszegésével kapcsolatos vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy nem sértette meg a tilalmat, azaz a bizonyítási teher megfordul.

A nyugati jogrendszerekben gyakran cizellált esetjog védi az egyházi munkaadó sajátos jellegét az alkalmazottakkal szemben és erre a szempontra az európajog is tekintettel van (Ld. a Tanács 2000/78/EK irányelvét (2000. november 27.) a foglalkoztatási és munkahelyi egyenlő bánásmód általános kereteinek a létrehozásáról). A Munka Törvénykönyve Magyarországon is lehetővé teszi „a munka jellegéből vagy természetéből egyértelműen következő” megkülönböztetést. Azonban a Munka Törvénykönyve nem teszi kimondottan lehetővé a munkaadó jellegéből fakadó különbségtételt. Az egyházak önállóságát védő alkotmányi rendelkezéssel összhangban azonban a bírói gyakorlatnak a munkaügyi jogvitákban az Egyház minden munkavállalója esetében el kell ismernie, hogy munka jellegéből következik egy sajátos lojalitás-igény.

Mely intézményekben, milyen munkakörökre vonatkoztatható az egyházi önállóság védelmének e vonatkozása? Alapvetően azokat az egyházi intézményeket kell ide sorolnunk, melyek az Egyház feladatához kapcsolódó tevékenységet folytatnak. Az Egyház, mint munkaadó megkövetelheti azt, hogy a munkavállaló katolikus legyen, hogy hitét gyakorolja, egyházilag rendezett életállapotban éljen és eleget tegyen egyházi kötelezettségeinek. E kötelezettségek megítélésében az Egyház hivatalos álláspontját kell figyelembe venni, azaz a munkaügyi bíróság nem támaszkodhat egy-egy teológus szakvéleményére. A követelményeket nem lehet utólag és nem lehet ad hoc jelleggel megállapítani és egységesen kell alkalmazni: azaz nem szolgálhatnak pusztán ürügyként adott esetben a felmondásra. Ha egy adott személy egyházilag rendezetlen életállapota ismert volt akkor, amikor alkalmazásba vette az Egyház, akkor e körülmény aligha lehet a felmondás oka. A lojalitás érvényesítésének megvannak a(z államilag érvényesíthető) határai: nem csak önkényes nem lehet a követelményrendszer, hanem tiszteltben kell tartania a munkavállaló magánszféráját: nem foghatja át teljes életvezetését. Azaz míg a rendezetlen életállapot, vagy terhességmegszakítás végzése kizárhatja a felvételt, vagy felmondási ok lehet, a munkaadó arról már nem tájékozódhat, hogy az amúgy rendezett házasságban élő munkavállaló milyen családtervezési gyakorlatot folytat. Azt természetesen megkövetelheti, hogy adott esetben egy pedagógus az Egyház álláspontját képviselje e kérdésben. A társadalom és az Egyház értékítéleteinek diverganciája nem lehetetlenítheti el az egyházi identitás érvényesítését: a bíróságoknak akkor is el kell ismerniük az egyházi szempontokat, ha azokat ténylegesen a társadalom túlnyomó többsége nem is fogadja el. Ennek ellenére a keresztény erkölcs követelményeit nem tekintheti az állam az elvárhatóság mértékét meghaladónak. Fontos azonban a forma és a mód, ahogy szempontjait az Egyház érvényesítheti. Az egyházi munkavállaló nem csupán sajátos módon résztvevője Egyház működésének, hanem külső megjelenését is meghatározza. Az Egyház nyilvánvaló érdeke, hogy saját munkavállalója ne diszkreditálja, hitelességét ne ássa alá. Így némi lépcsőzetesség is elképzelhető, hiszen ebből a szempontból alapvetően különbözik egy egyházi iskola tanára, akin végülis az intézmény elkötelezett jellege múlik, és az iskola takarítószemélyzete. Azonban alapvetően abból kell kiindulnuk, hogy az Egyház minden munkavállalójától sajátos lojalitást követelhet meg, köztük egyesektől megkövetelheti, hogy a minimális lojalitáson (ne okozzon botrányt) túl ténylegesen példás keresztény életet éljen. Más felekezethez tartozó, vagy más vallású (esetleg vallástalan) munkavállalókkal szemben is megkövetelhető a lojalitás, mind az intézmény jellegének tiszteletben tartása, mind a tisztességes életvezetés vonatkozásában. A katolikus intézmény ez utóbbi vonatkozásban követheti a kánonjog házasság-felfogását is, így adott esetben elbocsáthatja az újraházasuló protestáns alkalmazottat. Azonban igen fontos, hogy e követelményt az Egyház egységesen alkalmazza. Ha az egyik katolikus iskola igazgatójának házasságtörő kapcsolata miatt mondanak fel, a másik katolikus iskola igazgatója vonatkozásában azonban az Egyház elnézi ezt, akkor a világi bíróságtól nem várható el, hogy a felmondás érvényességét elfogadja.

Előbb-utóbb szükségessé válhat az is, hogy a világi alkalmazottakat foglalkoztató egyházi jogi személyek (és közvetve az egyházi alkalmazottak) számára az illetékes egyházi hatóság egyértelmű eligazítást adjon arról, hogy milyen formában rögzítsék a munkaszerződésben a sajátos lojalitást és arról, hogy mi e lojalitás tartalma. A minimum-követelményrendszer kialakítását még az első peres eljárások megindulása előtt ki kellene dolgozni.
 

5. Szabadságban és szabadsággal élni

A jogalkotó, amikor emberi jogokat érintő szabályokat kell alkotnia, borotvaélen táncol: egyfelől nem engedheti meg, hogy a jog túlzottan elszakadjon a társadalmi közmeggyőződéstől, hiszen ezzel az egész jogrendszer legitimációját ássa alá. Másfelől az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogai nem szolgáltathatók ki a mindenkori többség akaratának: az államnak a népszerűtlen jogokat is óvnia kell, és munkálkodnia kell azon, hogy az emberi jogok kultúrája és értékrendje átjárja a társadalmat. A szabadság és a rend egyidejűleg érvényesítendő követelmények.

Az Egyháznak óvnia kell jelenleg élvezett szabadságát: a szabadságból még lelkipásztori  okokból sem szabad jottányit sem engedni. Az egyházi és az állami házasságjog teljes elválasztottsága, vagy a hittanoktatás jelenlegi fakultatív rendszere jól biztosítja az Egyház szabadságát. A jelenlegi rendszeren változtatni csak úgy szabad, ha az nem jár az állami beavatkozás lehetőségének növekedésével, azaz új garanciák kiépítése (törvényi és szerződéses szabályozás) válhat szükségessé.