1. A bűn

Ahhoz, hogy az Isten válaszát megértsük, meg kell vizsgáljuk azt a bűnös állapotot, amelyből Isten irgalma kimentett. A hit tanítása szerint a történelem kezdetén az első emberpár vétkezett. A nekik felajánlott isteni élet ajándékként való elfogadása helyett egzisztenciájukat Istentől függetlenül, sőt az Istennel való tudatos szembenállásban akarták megvalósítani.^[1] Az első bűn következményeképpen minden ember Isten kegyelme nélkül, azaz nem Isten gyermekeként születik e világra^[2]  és azzal a hajlammal, hogy a kezdeti bűnt önmaga is elkövesse. Ezt az Istentől való hamis (mivel saját teremtett léte törvényeinek ellentmondó) függetlenségre való hajlandóságot minden további személyes bűn is megerősítette. Így a történelem folyamán egyre inkább eláradt a bűn (Róm 5,12-21), létrejött egy mindenkire ható, egymás bűnös hajlandóságait kölcsönösen megerősítő, bűnös környezet. Az eredeti és személyes bűnök, továbbá a bűnös környezet hozta létre az ember önmagától, embertársaitól, az anyagi világtól és Istentől való elidegenedését.^[3] Lássuk mindezt részletesebben.

Valahányszor tudatosan és szabadon lelkiismeretem parancsa ellen cselekszem, saját "jobbik énem" ellen fordulok. Hiszen tudom, mit kellene tennem és meg is volna a szabad akaratom hozzá, de saját legjobb belátásom ellen döntök, saját jóra irányuló akaratomat keresztezem. Így a lelkiismeretem elleni tettel megtagadtam saját jobbik énemet és ezzel egzisztenciám gyökeréig ható hasadást, önellentmondást hoztam létre magamban. T.i. bűnös akaratom béklyóba kötötte a jóra irányuló készségemet és a bűnt számomra itt és most jónak feltüntető ítéletem legyőzte a lelkiismeretem igaznak megismert ítéletét. Ha hosszabb ideig megmaradok a bűnben, a bűnt igazoló ítéletem végül is sikerrel elhallgattatja lelkiismeretem szavát és a bűnhöz ragaszkodó akaratom még jobban megbénítja a jóra való készségemet. Mivel azonban az erkölcsi én, a lelkiismeretem, a felismert erkölcsi jót mindig mint feltétlen engedelmességet kívánó értéket állítja elém, a lelkiismeretemet csak úgy tudom elhallgattatni, ha önkényesen választó bűnös énemet a lelkiismeretem hangjában jelentkező abszolút kötelesség felé helyezem. Ezzel saját bűnös énemet legtöbbször csak hallgatólagosan, de szükségképen abszolútumnak állítom. Így jön létre az önmagammal való meghasonlás: a bűnös én, aki abszolútumként viselkedik, el akarja tiporni az igazi ént, azt, aki a lelkiismeret parancsát megfogalmazza és helyesli. S a felszínes tudat síkján sikeresen el is tudja hallgattatni az ítélő lelkiismeret szavát. Az ember önámítási képessége szinte határtalan: a legszörnyűbb bűntényekre is talál igazolást. De a lelke mélyén tudja, hogy hazug békében él, sohasem tudja teljesen elhitetni magával, hogy ő önmaga végső erkölcsi normája, hiszen legalábbis kezdetben tudatosan mondott ellent saját lelkiismeretének.

Amikor az ember lelkiismerete ellenére cselekszik, mindig valami részleges jó miatt teszi. Úgy dönt, hogy itt és most ez a részleges jó fontosabb számára annál a jónál, amelynek megvalósítását lelkiismerete parancsolja. Pl. a házas ember elhatározza, hogy a szeretőjével fenntartott viszony vigasztalása fontosabb számára a házastársi hűségnél. Sőt ennek a viszonynak az érdekében esetleg hajlandó mindazt feláldozni, ami előtte számára kedves és szent volt. Mások ugyanezt teszik a hatalom, hírnév vagy vagyon érdekében. Bár első megközelítésre úgy tűnik, hogy a bűnös mindig valami önmagától különböző teremtett jót istenít (tekint abszolút értéknek), végső fokon minden bálványban a bűnös önmagát bálványozza. Hiszen ahhoz, hogy bűnt követhessen el, tudatosan a saját önkényes ítéletét (amellyel egy teremtett jót a valóság rendje ellenére abszolútnak tekint),  lelkiismerete abszolút parancsa felé helyezi. Hogy a bűnös mennyire mindig önmagát tekinti a végső abszolútumnak, akkor derül ki, mikor a bálvány nem úgy viselkedik, ahogy imádója elvárja. A rajongó szerelem féktelen gyűlöletbe csap át; a népét istenítő diktátor népe gyilkosává fajul.

Ha tehát úgy viselkedem, mintha abszolútum volnék, vagyis az egyéni érdek tetteim legfőbb irányító elve, szükségképpen meghasonlok nemcsak igazi énemmel, de embertársaimmal is. Ha csak hallgatólagosan is magamat tartom a világegyetem középpontjának, hogyan fogadjak el másokat önmagammal egyenértékűnek? Amíg és amilyen mértékben ez a magatartásom, senkit sem tudok önmagáért elfogadni és szeretni. A cél mindig a saját érdekem marad, a másik ember csak felhasználandó eszköz, vagy leküzdendő akadály. A kihasználásnak és elnyomásnak vannak durvább és finomabb, burkolt és nyílt formái, attól függően hogy milyen társadalomban és történeti korban élünk. A lényeg azonban mindig azonos: az embertárs puszta eszközzé alacsonyítása.

A bűnös az anyagi világtól, a természettől is elidegenedik. Amennyiben a saját érdeke a legfőbb cél, nem tud kilépni önmagából; így sem az anyagi világ titkait, sem a természet szépségét nem tudja megcsodálni. Csak az érdekli, amiből hasznot húzhat. Ez az érdek azután a természeti kincsek olyan kihasználásához vezethet, amely az emberiség jövőjét veszélyezteti.

A lelkiismeret szavával, az embertársakkal és az anyagi világgal való szembenállás az Istennel való többé-kevésbé tudatos szembenállást is mindig magában foglalja. Elméleti síkon ugyan lehetséges, hogy őszintén vagy önbecsapással valaki agnosztikus marad. Arra hivatkozva, hogy az elméleti problémák bonyolult sokrétűsége átláthatatlan, elnapolja az istentagadás és istenhit közötti döntést. A cselekvés síkján azonban senki sem kerülheti ki a választást. Mindennap mindenki válaszút előtt áll: vagy engedelmeskedik lelkiismerete szavának vagy nem, és ezzel különböző tudatfokon az Istennek engedelmeskedik, vagy az Isten akaratának szegül ellen: minden erkölcsi tettel (külső vagy belső döntéssel) az ember szükségképpen a hit, illetve a hittagadás útján indul el.

A keresztény azt is tudja, hogy Isten a lelkiismeretén keresztül nemcsak mint Teremtő, hanem mint Atya is szól hozzá: a lelkiismeret szava nemcsak a teremtés rendje és annak Teremtője iránti tiszteletet kívánja meg, hanem arra hív, hogy Teremtőnket mint Atyát szeressük és embertársainkat mint testvéreinket, az egy Atyának a szétszóródott gyermekeit. Ebből a minden lelkiismeretre ható transzcendens atyai szeretet tényéből azonban az is következik, hogy aki a lelkiismeret parancsát elutasítja, nemcsak a teremtő Isten ellen vétkezik, hanem az őt gyermekévé fogadó Atya ellen is. Minden valóságos bűn - különböző tudatossági fokon, különböző módon és mértékben, - az Isten személyes atyai szeretetét veti el.

A bűn elkövetésekor szükségképpen eltorzul a bűnös istenképe. Amikor az első emberpár megszegi az Isten parancsát, elhiszi a Sátán rágalmát: Isten irigységből tiltotta meg nekik, hogy a tudás fájáról egyenek, hogy olyanná ne váljanak, mint az Isten. A bűn elkövetése és az istenismeret torzulása szoros kölcsönhatásban van. Ahhoz, hogy a bűnt elkövethessék, el kellett magukkal hitetniük, hogy Isten önző zsarnok. Ugyanakkor azért hitték el a nyilvánvaló hazugságot, hogy a bűnt elkövethessék. E kezdet óta minden egyéni bűn az egyén és a közösség istenképének további torzulásához vezetett. Az önigazolás erőfeszítésében elhitetjük önmagunkkal: a jóságos Isten nem parancsolhatta meg azt, amit lelkiismeretem szava ellen elkövettem. De ha mégis megparancsolta, akkor nem lehet jóságos Isten, csak könyörtelen zsarnok. Sokan azért hogy a lelkiismeret furdalástól megszabaduljanak, végülis is arra a "következtetés"-re jutnak, hogy a valóságban nincs is Isten: istenfogalmunkat mi teremtettük és ettől a fejlődés magasabb fokán meg kell szabadítanunk önmagunkat és az emberiséget is. Általánosságban megállapíthatjuk: ameddig és amennyiben a bűnös ragaszkodik bűnéhez, nem tud hinni a valóságos Isten szentségében és megbocsátó irgalmában, még kevésbé abban, hogy az Isten törvénye az ember javát szolgálja.

Minden bűn forrása a szív, az ember szellemi központjának a szimbóluma. Mivel azonban az ember "megtestesült szellem," minden bűn valamilyen formában a testben fejeződik ki és az emberi testen keresztül befolyásol másokat; a szellem bűnös elhatározása szavakon, gesztusokon cselekedeteken, röviden, a testen keresztül nyilvánul és szilárdul meg, a testen keresztül "ragad" át másokra. Megfertőzi a miliőt és ezen a miliőn keresztül valamiképpen és valamilyen formában minden emberre hat. Egyeseket ugyanannak a bűnnek az elkövetésére csábít, másokat éppen ellenkező előjelű bűnre ösztönöz. Pl. a gyűlölet újabb gyűlöletet szül, az erőszak erőszakot, a gőg megvetést, az egyik házastárs közömbössége a másik hűtlenségét.

A Szentírás és a szentatyák állítása, hogy a bűnös ember testté lesz, illetve testi emberré (sarkikos -carnalis), nem mond ellent azon tanításuknak, amely szerint minden bűn a szívből, az emberi szellemtől ered. T.i. a bűnös ember mindig valamilyen teremtett, evilági jó miatt mond ellent Isten akaratának. Azzal hogy egy véges jót - s amint láttuk, végső fokon mindig önmaga földi beteljesülését - tekinti abszolút értéknek, saját szellemi természetének mond ellent, amely a végtelen, igaz, Abszolút Szellemmel való közösségre teremtetett. Így minden bűn jobban és jobban elidegeníti az embert saját szellemi természetétől: képtelenné válik arra, hogy szellemi és lelki értékeket (elsősorban az igazat és a jót) önmaguk kedvéért keresse és élvezze.^[4]

A bűn olyan ragályos betegség, amely nemcsak az egyének, csoportok és közösségek testi megnyilvánulásain keresztül, hanem a társadalmi struktúrák révén is terjed és erősödik. Különböző módon és mértékben minden társadalom gazdasági, politikai és kulturális intézményeit (a legalapvetőbb intézménytől, a családtól kezdve a helyi, nemzeti és nemzetközi intézményekig) megfertőzte a bűn. A környezet hatása nyilván nem veszi el egészen az egyén jóra való szabadságát, de többé-kevésbé korlátozza. Egy intézmény kifejezett és hallgatólagos hagyományai (pl. a zsarnokság, a nő alacsonyabb rendűségének vagy a munkás éhbérért való dolgoztatásának a hagyománya) többé-kevésbé már meghatározza a gyermekek gondolkozását, mielőtt még képesek volnának szabad, érett erkölcsi döntésre. Az önmagukkal meghasonlott, hazugságban élő és a hazug én álarcát hordozó szülők ugyanilyen egzisztenciális hazugságra hajlamosítják gyermekeiket, még mielőtt azok szüleik magatartását világosan megérthették volna.^[5]

 

2. A bűn büntetése.

 A bűn büntetése nem a bűnös állapoton kívül eső tényező. Isten nem valami mennyei büntetőtörvénykönyv előírásai alapján szabja ki büntetését, amely a bűnnel csak külső, jogi kapcsolatban áll. A magyar közmondás "ki miben vétkezik, abban bűnhődik" a szó legszorosabb értelmében igaz. A büntetés abban áll, hogy Isten tiszteletben tartja minden ember szabadságát arra, hogy szabadon eltorzítsa saját lényét.^[6] Megengedi, hogy bűnöm révén meghasonuljak önmagammal, embertársaimmal, az Istennel és elidegenedjek az anyagi világtól. A bűn büntetése pedig a bűn természetéből fakadó, szükségszerű következmény. Amint láttuk, a bűn állapotát az önmagammal, embertársaimmal és Istennel való meghasonlás valamint az anyagi világtól való elidegenedés jellemzi. A bűn büntetése pedig nem más, mint ebből a többszörös meghasonlásból származó szenvedés. Ez a szenvedés azonban a földi életben, amíg a bűnös állapot még nem vált visszafordíthatatlanná, nemcsak büntetés, hanem irgalmas ösztönzés a megtérésre, bár erre a bűnös saját erejéből képtelen. Lássuk mindezt részletesebben. Egyszerűség kedvéért csak azt a meghasonlást vizsgáljuk meg, amelyért az egyén személyesen felelős. A valóságban az egyén, a környezet és az ősök (az első bűnös emberpárt beleértve) bűneinek következményei emberileg kibogozhatatlanul összefonódnak. Ezért mindenki mindenki más terhét is hordozza: saját bűneink mások meghasonlásait erősítik és a saját meghasonlásainkat nemcsak a saját bűneink, hanem megannyi más bűn is okozta.

A személyes bűn okozta meghasonlás önmagammal, főleg kezdetben, súlyos szenvedést okoz: hiszen a jobbik énem elítéli azt a bűnös énemet, akit a bűn nyeregbe ültetett. Hiába viselkedem úgy, mintha az erkölcsi törvény fölött állnék. A lelkem mélyén tudom, hogy magatartásom hazugságra épül; érzem, hogy bűnöm miatt elvettetést, vagy legalábbis erkölcsi "lefokozás"-t érdemlek. De ezt nem ismerhetem be önmagam előtt sem, mert akkor el kellene ismernem a megtérés szükségességét is. Ezt azonban nem akarom, de még ha akarnám is, nem tudnám megtenni. Így érthető, hogy minél kétesebb erkölcsi értékű valaki, annál erősebben bizonygatja önmaga és mások előtt saját erkölcsi értékét és egyébfajta nagyságát.^[7]

Amint láttuk, a bűnös nem fogadja el önmagát mint Isten ajándékát és visszautasítja az Atya saját gyermekévé fogadó szeretetét. Végső fokon olyan függetlenségre törekszik, amely saját teremtett léte valóságával szöges ellentétben áll. Azáltal, hogy az Abszolút Léttől eltávolodik, saját léte forrásától is elidegenül és így megtapasztalja léte alapvető veszélyeztetettségét: "a semmi határán" megrázza a megsemmisüléstől tartó rettegés. József Attila szavaival: " a semmi ágán ül szívem: kis teste hangtalan vacog." A Heidegger-i Angst a bűnbeesett ember szorongása. Nagyon is szoros kapcsolat van e két élmény között: úgy élek mintha saját magam istene volnék, ugyanakkor saját egzisztenciámat úgy tapasztalom meg, mint feltartóztathatatlanul a halál felé tartó létet: Sein zum Tod.

Ha valaki embertársait csak egyéni érdekei szempontjából értékeli, mint lehetséges szövetségeseket vagy ellenségeket, képtelenné válik minden személyes kapcsolatra. A másik embert eszközzé alacsonyító magatartása az emberek nagy részében hasonló választ vált ki: Őt sem veszik emberszámba. Kihasználják, vagy félretolják, közömbösek, vagy ellenségesek irányában. Így a legmélyebb emberi igény: a "szeretném, ha szeretnének" kielégítetlen marad benne. Ha még nem vetkőzött ki egészen emberi mivoltából, az emberektől való elidegenedés megtapasztalása szenvedés, de a megváltó szeretetre sóvárgó szenvedés forrása lehet.

Az igazi Abszolútum, az élő Isten szolgálata szabaddá tesz. Istennek engedelmeskedve az ember felszabadul az ösztönök rabságából, egyre inkább képes értelmes rendet és harmóniát teremteni önmagában és egyre szabadabban fordul lelki értékek felé Aki azonban önmaga abszolút voltát állítja azáltal, hogy önkényes elhatározással véges és relatív értékeket (pl. gazdagság, élvezet, hatalom, hírnév) tesz meg cselekvése végső céljának, éppen azt veszíti el, amelynek érdekében Istennek ellentmondott: akarata szabadságát. Minél szenvedélyesebben kívánja a sajátmaga faragta bálványait, annál reménytelenebbül lesz a bálványok rabszolgája.

A metafizikai magyarázata ennek a rabszolgaságnak az a tény, hogy a lélek mindig vágyai tárgyához hasonul. Ezért ha evilági, véges javakat tesz meg végső értéknek, szükségképpen beszűkül arra való képessége, hogy magasabb rendű lelki javakat kívánjon meg, nem is beszélve a végtelen, transzcendens isteni valóságról. A földi javakat bálványozó szenvedélyek pedig a személy legnemesebb központját, méltóságának alapját támadják meg, amennyiben megbénítják önbirtokló, önmeghatározó szabad akaratát. A szenvedélyek kiindulópontjául szolgáló vágyak csak a személy összetevői, de a szabad személyközpontnál kevesebbek és alacsonyabb rendűek. Így többé már nem a személy határozza meg önmagát (nem ő elhatározásainak elégséges oka), hanem a nálánál kevesebb és alacsonyabb rendű szenvedélyek. Így válik az abszolút szabadságra törő személy a személyénél alacsonyabb rendű javak és szenvedélyek rabszolgájává. Az abszolút szellem jogaira törő teremtett szellem nem képes többé a saját szellemi létét megvalósító szabad önbirtoklásra: a szellem alatti erők martalékává válik.

Az önmagával, embertársaival és Istennel való meghasonlás, valamint a földi javak szenvedélyes megkívánása okozta rabszolgaság tehát egyszerre többfajta szenvedés forrása és ennyiben büntetés. Ezt a többszörös kielégületlenséget, az önmaga legmélyebb vágyaival való szembekerülést, a fokozatos kiégés és fásultság élményét azonban a bűnös csak akkor tudja gyógyító büntetésként felfogni, ha - legalábbis homályosan - vágyik valami jobb, végső fokon a megtérés után. Amíg teljesen azonosul bűnös énjével, addig a megtapasztalt szenvedés csak keserűséggel tölti el.

Amint a bűn a testen keresztül válik érzékelhető valósággá, ugyanúgy a bűn büntetése is a testen keresztül fejti ki hatását. A bűnös többszörös meghasonlása és az anyagi világ alatti rabszolgasága a testi halálban (vagy legalábbis a halálfélelemben) lesz elkerülhetetlenül megtapasztalandó szenvedés. Ebből érthető, miért tekinti a Szentírás a testi halált a bűn természetszerű büntetésének (és Krisztustól elvonatkoztatva) az örök halál, vagyis az örök kárhozat érzékelhető előképének.

Az önmeghasonlás szenvedése a halálban éri el természetszerű csúcspontját. T.i. az emberi lélek és test egyetlen konkrét valóság: a test nem csupán "porhüvely" vagy ruha, amelytől szívesen megszabadulnánk. Ellenkezőleg, a testem önmagam konkrét létformája^[8]  és ezért a testem halálát mint saját halálomat élem meg még akkor is, ha tudom, vagy hiszem, hogy lelkem, személyem magja túléli testemet. Ebből érthető, hogy a halál közeledte miért tölti el a legtöbb embert olyan mély rettegéssel: a test halála személyes létét fenyegeti végső megsemmisüléssel.^[9]

Ha a haldokló bűnös hívő ember, akkor haldoklásában megtapasztal valamit az Istentől való végső eltávolodás élményéből: hiszen Isten maga az élet, ő pedig éppen most szakad el az élettől. Ha nem hívő bűnös haldoklik, akkor az Istentől való elhagyatottság helyett csak egy végső kiszolgáltatottságot tapasztal meg: a személytelen végzet minden személyes gondja iránti érzéketlenségét. Mindesetre, mind a hívő, mind a hitetlen bűnös szembekerül önmaga valóságával: Úgy akart élni mint egy "Abszolútum: "Isten", aki soha meg nem hal és önmaga legfőbb erkölcsi normája. Most azonban rá kell ébrednie arra, hogy léte mennyire nem magától értetődő és szükségszerű. Saját megsemmisülése nemhogy nem elképzelhetetlen, hanem a haldoklási folyamat természetszerű következményének tűnik.

A haldokló egyre jobban eltávolodik az őt körülvevő embertársaitól. Ha eddig saját érdekeit szolgáló eszközökként bánt velük, most egyszerre kisiklanak hatalma alól. Senki sem halhat meg helyette. De ha az emberség szikrája még él a haldokló bűnösben, akkor most föltámadhat benne a személyes kapcsolatok, az igazi részvét és együttérzés utáni vágy.

A bűnösnek az anyagi világhoz való eltorzult viszonya is a haldoklás folyamatában mutatja meg minden fájdalmas következményét. Felhalmozott javait már nem tudja élvezni többé. Még az étkezés is szenvedés forrásává válhat, sőt az egész anyagi világ testén keresztül mint elviselhetetlen kereszt nehezedik rá.

 

3. A megváltás szükségessége.

Amíg a bűnös él, többszörös meghasonlottsága és az anyagi javak okozta rabszolgasága nem válik visszafordíthatatlan, végérvényes állapottá. Éppen a bűn okozta többszörös nyomorúság indíthatja el azt a "sokk-terápiá"-t, amely ráébreszti saját valóságára és eddigi élete hazugságára. De hitünk szerint önerejéből a bűnös még erre a felismerésre se tudna eljutni. A kegyelem megvilágosító fénye nélkül a bűn okozta szenvedés csak reménytelen kétségbeesést, vagy, ami talán még rosszabb, közömbös fásultságot eredményezne. Ha még saját valóságos helyzetét sem ismerheti fel Isten kegyelme nélkül, még kevésbé tud önerejéből a saját maga okozta csapdából kiszabadulni. Szabadon győzhette le jobbik énjét, szabadon fordulhatott szembe Istennel és felebarátaival, de már nem szabad ahhoz, hogy ebből az állapotból kiszabaduljon. A bűn olyan alaposan eltorzította az ember természetét, hogy csak Isten, az ember Teremtője, tudja újjáteremteni.

Ha a bűnt úgy tekintjük, mint az Isten meg nem érdemelt szeretetének szabad elvetését, újabb okot találunk arra, hogy az ember miért nem képes önmagát önerejéből megváltani. Az ember ugyanis semmivel sem érdemelheti ki Isten bocsánatát és az elvetett isteni szeretet ajándékát. A teremtés kezdetén sem érdemelhette ki Isten első, gyermekké- illetve baráttá fogadó szeretetét: ez kezdettől fogva ingyen fölajánlott kegyelem volt. Még kevésbé szerezheti vissza önerejéből ezt a kegyelmet. Rahner szerint az emberi barátság hasonlata jól megvilágítja ezt a hitigazságot. Az igazi barátság emberek között is mindig szabadon adott ingyen ajándék. Még emberi barátságot sem lehet kiérdemelni. S ha barátom bizalmára önhibámból méltatlanná váltam, önerőmből nem állíthatom helyre a megrendült bizalmat. Megbánhatom árulásomat, minden erőmet megfeszíthetem, hogy az okozott kárt jóvá tegyem, mégsem követelhetem vissza az eljátszott bizalmat. Teljesen barátom nagylelkűségén múlik, hogy visszafogad-e barátságába. Ha így állunk az emberek közötti barátsággal, mennyivel inkább áll ez az Isten elvesztett barátságára. Csak Istentől jöhet a kezdeményezés, egyedül az ő meg nem érdemelt nagylelkűsége fogadhat vissza kegyelmébe.^[10]

De mindezzel csak azt tettük érthetővé, hogy az ember nem válthatta meg önmagát; csak az Isten tehette meg. Még hátra van azonban annak a vizsgálata: miért nem bocsátott meg Isten egyetlen nagylelkű kegyelmi aktussal minden (Isten kegyelméből) hozzátérő bűnösnek? Miért küldte el az Atya egyszülött Fiát, hogy az emberré lett Fiú az embert saját kereszthalálával váltsa meg?

 

4. Megváltás a megtestesült Fiú halála révén?

Isten jósága és bölcsessége figyelembe vette az ember állapotát és szükségleteit, amikor öröktől fogva megállapította a megváltás módját, az emberré lett Fiú kereszthalálát és feltámadását. Láttuk, hogy minden bűn, amennyiben és ameddig a bűnös ragaszkodik hozzá, szükségszerűen eltorzítja a bűnös istenképét: többek között vagy kegyetlen zsarnoknak, vagy egy embertelen erkölcsi rend nem létező alapjának, esetleg létező, de távoli és közömbös hatalomnak, vagy ellenkezőleg, az erkölcsi rend minden megszegését szelíden elnéző, tehetetlen jóságnak képzeli az Istent. Ahhoz, hogy a bűnös újra fölfedezze az élő Isten valóságát, nem volt elég a puszta prófétai szó és a megtérés belső kegyelmének a felajánlása.^[11] Az Isten ellen táplált haragot és gyanút, vagy az Isten létét, illetve szentségét elnyomó hamis békét csak úgy lehetett legyőzni, ha a bűnös meggyőződött az Isten végtelen, együttérző irgalmának és a minden bűnnel szembenálló tiszta szentségének egymást kölcsönösen meghatározó valóságáról. Az embernek értelmes és testi természetének megfelelően egyszerre külső és belső "bizonyíték"-ra volt szüksége: történeti tényekre és a kegyelem belülről meggyőző világosságára; olyan értelemre és akaratra ható erőre, ami a görcsösen védett torz istenképet lerombolja, a szolgaságban sínylődő akaratnak visszaadja szabadságát és elvezeti az élő Isten szeretetére. De szükség volt a Fiú megtestesülésére és kereszthalálára is. Azáltal, hogy Isten emberi életében magára vette az ember bűnének minden következményét, a többszörös elidegenedés állapotát, kinyilvánította igazi valóságát: az igaz Isten egyszerre végtelen szentség és végtelen irgalom.

Jézus nyilvános működése azonban megmutatta, hogy az emberré lett Isten szavai és irgalmas tettei önmagukban nem tudták az emberek szívét megváltoztatni. Egy kis csoport tanítvány korlátolt sikerű nevelésén kívül Jézus nyilvános működése csak azt érte el, hogy leleplezte és kihívta maga ellen népe vezetőiben és a tömegekben a Gonosz hatalmát. Ezért végezte a keresztfán. De éppen a kereszthalálban, a lándzsa által megnyitott szívében nyilvánult meg az Isten minden ember terhét magára vevő szeretete a legmeggyőzőbben. Csak miután Jézus a végsőkig kinyilvánította szeretetét, adhatta át utolsó leheletével a Szentlelket a világnak. Csak akkor ömölhetett ki a Lélek teljessége a hívőkre, csak akkor kezdhette el Isten Lelke az ember belsejének gyökeres átalakítását, amikor a történelem rendjében az Isten Fia életét adta értünk a kereszten és ennek az odaadásnak a végtelen értékét az Atya a feltámadásban kinyilvánította. 

A kereszthalál nemcsak Isten végtelen irgalmát, de végtelen szentségét is megmutatta. A bűn valóban Isten végtelen szentségét sérti meg és ennyiben végtelenül súlyos.^[12] Nyilván nem arról van szó, hogy a bűn Isten istenségét és fölségét önmagában kisebbíti vagy veszélyezteti. De valósággal megbántja Istent, hiszen Isten az embert szeretetből teremtette és ezzel szabadon "sebezhetővé" tette magát szabad akarattal felruházott teremtményével szemben. Az ember tehát csak úgy foghatja fel bűnének súlyosságát, ha megérti, hogy egymagában, véges és bűnös teremtmény létére nem teheti jóvá a Teremtőjén esett végtelen sértést. A keresztre nézve azonban azt látja, hogy maga a megbántott Isten lett emberré, hogy szeretetből elvállalt halálával helyette eleget tegyen.

Az ember bűne - amint láttuk - az Atya fiúvá fogadó szeretetét utasította vissza. Ezért érthető, hogy az egyszülött Fiú lesz emberré, hogy Atyjának emberi módon és a legnehezebb körülmények között, a kereszthalál meghasonlottságában ajánlja fel tökéletes fiúi szeretetét. Így teszi sokszorosan jóvá a mi bűnünket, amellyel Istent atyai szeretetében sértettük meg.

Sokan nem értik, miért van szükség "jóvátétel"-re az Istennel szemben, aki végtelen, ingyen megbocsátó irgalom. Ezzel részletesebben másutt foglalkozunk. Itt csak ennyit. Valóban Isten elengedhetett volna minden elégtételt. De azzal, hogy elégtételt kívánt, jobban megmutatta szentségének és irgalmának egységét, hiszen vele egylényegű, egyakaratú Fia tett eleget az ember bűnéért. Továbbá az embert is komolyan vette ez az elégtételt kívánó szeretet. Hiszen Krisztuson keresztül, "Ővele és Őbenne" mi is egyesíthetjük engesztelő, jóvátevő szeretünk próbálkozásait a Fiú tökéletes engesztelésével.^[13]

---

[1] Egzisztencián az ember tudatos, szabad döntésekkel meghatározott életét értem.

[2] A bűnbeesés után született gyermekek ártatlanok annyiban, amennyiben szabad akarattal semmilyen személyes bűnt nem követtek el. De az eredeti bűn állapotában, azaz megszentelő kegyelem nélkül születnek. Ez az állapot analóg értelemben, de mégis bűnnek mondható, mivel ellentétben áll Isten minden embert önmagával közösségre hívó akaratával.

[3] Itt a Római levelet követve (1-2. fej.) csak a történelemben ható bűn hatását vizsgálom, hiszen a megváltás módja így válik érthetővé. A valóságban kezdettől fogva, Krisztus keresztje előtt is, de Krisztus eljövendő megváltása miatt, Krisztus kegyelme már elkezdte működését a lelkekben.

[4] Nem egészen azonos a helyzet a széppel: még a bűnök rabságában magát otthon érző ember is képes esztétikai élvezetre, amint ezt a reneszánsz és a modern művészet története bőségesen illusztrálja. Csak a legfőbb, isteni szépség és a lelki értékek szépsége iránti érzékenység vész ki a bűnös lelkéből.

[5] Nyilván a bűnös környezet és a bűnre hajlamosító genetikai örökség nemcsak tehertétel az újszülött számára, hanem később a felnövő gyermek Isten előtti erkölcsi felelősségét korlátozó, egyes esetekben azt megszüntető körülmény.

[6] A jó irányában való alapvető döntések sorozata, az isten- és emberszeretet kifejlesztése egyszerre szabad önteremtés és a szabad döntést lehetővé tevő isteni kegyelem ajándéka. Az isteni kegyelem aktuálja az ember önteremtő szabadságát. A bűn önromboló tettei azonban, amennyiben bűnös tettek, egyedül az emberi szabad akarat okozatai.

[7] Amint mondtuk, igen gyakran az önbecsülés hiánya és annak kompenzációja nem egyéni bűnökből származik. Ha a kisgyermek nem kap elég föltétlen szeretetet és megbecsülést azoktól, akik legközelebb állnak hozzá, súlyos kétségei lesznek saját személyes értékéről és szeretetreméltóságáról. Minden gyermek - különböző módon és mértékben - hordozza mások bűneinek a terhét, még mielőtt bármilyen személyes bűnt elkövethetett volna.

[8] A formát itt nem tomista értelemben használom, bár azt a tomista meglátást fejezem ki mai nyelven, amely szerint a lélek a test formája: a kettő együtt alkot egyetlen valóságot.

[9] Mindez nyilván nem szükségképpen vonatkozik a váratlan, hirtelen, álomban bekövetkező halálra, de nem zárhatjuk ki azt a feltételezést, hogy a test és lélek szétválása minden esetben szükségszerűen tudatos folyamat.

[10] Vö. K. Rahner, "Salvation" Encyclopedia of Theology. The Concise Sacramentum Mundi (New York: Seabury, 1975), 1519. o.

[11] Nyilván az isteni mindenhatóság ezt az utat is választhatta volna, de akkor nem alkalmazkodott volna az ember természetéhez és konkrét helyzetéhez.

[12] Ebben Szent Anzelm mély szentírási meglátást dolgozott fel.

[13] Mindebből látható, hogy a megtestesülés motívumainak vizsgálatában elsősorban Szent Tamást követtük, aki szerint a megtestesülés a bűnbeesésre adott, öröktől fogva elhatározott isteni válasz. Nyilván nem zárhatjuk ki Duns Scotus feltételezését, amely szerint a Fiú a bűnbeesés nélkül is megtestesült volna, hogy az emberiséget önmagával egyesítse. Az is világos, hogy megváltásunk célja nemcsak a bűn okozta többszörös meghasonlás visszafordítása, hanem a Szentlélek révén Krisztus Testébe való beépülés, hogy Krisztusban együtt dicsérhessük az Atyát. De a megtestesülés konkrét formája, mint a Fiú önkiüresítése és a bűn terhének kezdettől fogva való hordozása mégiscsak a bűn következménye.