1989-ben alkalom nyílt arra, hogy a magyar keresztények megújítsák 1947-ben megszakított politikai hagyományaikat. Azóta a gyűjtött tapasztalok (a kereszténydemokrata párt széthullása, a kereszténydemokraták jelenléte különböző pártokban) ismét aktuálissá teszik a vallás és a politika közti viszony problematikáját. Ennek a kérdésnek a megvitatásához szeretnék hozzájárulni.
 

A vallás politikai jelenléte

A „vallás” fogalmán értem éppúgy a hitet, mint a gyakorlatot, az ezekből fakadó magatartásokat és cselekvéseket, szertartásokat, szokásokat, valamint az egész intézményrendszert, mely a hívőket összefogja, neveli, irányítja és kormányozza.

Ebben az értelemben és a dolgokat leegyszerűsítve, a vallás a politikával kapcsolatban két fő szerepet tölthet be: egy irányító funkciót vagy egy igazoló (jusztifikáló) funkciót.

Irányító vallásról beszélhetünk, amikor a politikai cselekvők (aktorok) hitükből merítenek ihletet, vagy egyházuk tanítását követik, hogy terveket szőjenek, programokat szerkesszenek, egy eljövendő társadalom képét fessék, mindennapi határozataikat hozzák meg.

Ezek az aktorok lehetnek egyének, akik a közéletben saját személyes elkötelezettségük nyomán vesznek részt. Kezdeményezéseiket egy vallási eredetű motiváció vezérli. De az aktorok lehetnek szervezetek is, mint a pártok. Ebben az esetben a vallás fő feladata, hogy világítsa meg és „irányítsa” egy társadalomi erő útját. Ez az út fölfelé ívelő, és a mozgalom általában a változást keresi.

Hogy példával szolgáljak, gondoljunk csak a XIX. század második felében a Nyugat-Európában létrejött keresztény szociális mozgalomra, mely kölcsönösen segítő egyleteket (mutualitas), szakszervezeteket, szövetkezeteket, politikai pártokat hívott létre. Vezetői a szociális enciklikák előfutárai voltak.

Igazoló vallás jelenlétében vagyunk, amikor az aktorok a vallásból merítik érvelésüket, mellyel egy meglévő rend helyességét bizonyítják, egy helyzet jogosságát mutatják ki, a múlt eseményeit ünneplik, egy vezető csoport egységéhez szolgáltatnak cementet. Ha az irányító vallás az átalakítást szorgalmazza, az igazoló vallás inkább egy konzerváló akaratot fejez ki.

Példaképpen azt mondanám, hogy a hivatalos katolicizmus a XVIII. században inkább az „Ancien régime” támasza volt, és annak adott legitimitást. Vagy manapság Észak-Írországban a protestantizmus és a katolicizmus ellentétében álló csoportok identitását határozzák meg, és érdekeik igazságosságát hangoztatják.

Az „irányító” vagy „igazoló”, a „változtató” vagy „konzerváló” szavaknak nem kölcsönzök sem pozitív, sem negatív tartalmat. Valójában, ha értékítéletet kívánunk hozni, előfordul, hogy egy helyzetet megőrzésre tartunk érdemesnek, míg egy másik helyzetről azt gondoljuk, hogy mértékletesen vagy gyökeresen meg kell változtatni.

Természetesen az irányító vagy igazoló vallás fogalma élesen elválasztott kategóriák (ideáltípusok a weberi értelemben), melyeket arra használunk, hogy a dolgok állásáról diagnózist készíthessünk. Ténylegesen egy vallás sem játszik  - egy meghatározott országban és egy adott időben -  csak irányító vagy csak igazoló szerepet. Bizonyos kérdésekben a vallási megfontolás néha a reformok felé irányít, néha a konzervációra buzdít. Például ugyanazok a keresztények egyrészt szívesen megőriznék az életet védő törvényeket, másrészt azonban szívesen megváltoztatnák az adórendszert, hogy legyen az méltányosabb a családok számára.

Az is előfordul, hogy egy vallási közösség megoszlik a változtatás és a megőrzés vitájában. Mindannyian jól ismerjük a választóvonalat jobboldali és baloldali keresztények között: az előbbiek érzékenyebbek a hagyományok iránt, az utóbbiak jobban vonzódnak az újítások felé.

Végül is jegyezzük meg, hogy ugyanaz a vallás történelmének különböző szakaszában hol irányító, hol igazoló szerepet játszott. Ha például Latin-Amerikára gondolunk. észrevehetjük, hogy a jezsuitákat Paraguayban, a XVII. században, egy erős vallási motiváció vezette, amikor a híres indián redukációikat alapították. Ám a XIX. században és a XX. század első felében az egyház a fönnálló gazdasági és társadalmi rendet védte, melynek birtokai révén részese is volt. Három vagy négy évtized óta azonban jó része a strukturális változások pártfogója lett.
 

A vallás és a politika közti viszony formái

Menjünk tovább az elemzésben, és soroljuk föl azokat a lehetőségeket, melyek a történelem folyamán a vallás és a politika viszonyában tényleg magvalósultak. Tipológiánk hét fő esetet különböztet meg. Mindegyiknek adunk egy nevet.
 

1. A teokrácia

Ebben a modellben, mely a legrégibb, a vallás mindenütt jelen lévő, uralkodó helyet foglal el. Átitatja és kormányozza az államot, a törvényhozást, a szokásokat, a társadalmi rendet, a hétköznapi életet. A hatalom Istentől jön. Az Ő nevében gyakorolja azt egy fölkent uralkodó, császár vagy király vagy papi rend. Ez egy monolitikus rezsim, mely egy szent iratok által ismert isteni igazságot szándékozik megvalósítani, és ettől semmi eltérést sem tűr el.

Nemrégen még azt hihettük, hogy a modern társadalmak fejlődése következtében ez a fajta politikai rendszer ki fog halni. Ám láthatjuk, hogy az iszlámból egyáltalán nem tűnt el, és Khomeini imám példáját követve nemcsak Iránban vagy Afganisztánban, hanem másutt is csillaga egyre jobban fénylik, és kétségtelen vonzóerővel rendelkezik.
 

2. Az ellenforradalom szolgálatában

A francia forradalom óta ugyancsak előfordult az európai és a latin-amerikai történelemben, hogy a forradalmi megrázkódtatásokat követő restaurációk a vallás felé fordultak, hogy uralomra jutásukat és ott maradásukat igazolják. Így egy történelmi rokonság szálait fedezhetjük föl, de Maistrétől kezdve (az 1815-ös francia restauráció szellemi apja), Francón át, Pinochetig.

Persze, a három eset különböző: der Maistre az irányzat tipikus ideológusa, Franco főleg az egyház eszközként való kezelésében tüntette ki magát, Pinochet állandóan a keresztény civilizáció védelmét hangsúlyozta, noha a püspökök és papok nagy többségének ellenállásába ütközött.

Mégis az itt említett modellnek lényeges közös vonásai is vannak: itt is egy monolitikus rendszerről van szó, mely nem tűr semmiféle ellentmondást, vallási tételeket használ föl, hogy önmagát legitimizálja, ha lehet, az egyházi hatóságok szövetségét keresi, központi értékeinek a rendet és a tekintélyt (autoritas) tartja.
 

3. klerikalizmus

Ezt a modellt a teokrácia enyhített formájának nevezhetjük. A vallási hatóságok továbbra is a civil társadalom, teljes ellenőrzésére törekednek. De a klerikális modell már egy pluralista környezetben van jelen, ahol több párt működik (az egyikük még nevében is a vallásra utal, mint a „katolikus párt” Belgiumban a háború előtt, míg mások „antiklerikálisnak” minősítik magukat), és ahol esetleg két vagy több felekezet osztja meg legálisan a híveket (mint pl. Németországban vagy Svájcban).

A vallási vezetők (lényegében a katolikus egyházról van szó) megelégszenek azzal, hogy a hívőket olyan szorosan, ahogy lehet, körülövezzék (besorolják). E célból egy intézményhálózatot hoznak létre a gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai élet terén. Gyakran írnak körleveleket, melyeknek engedelmesség jár, a hozzájuk közel álló politikusokat látogatásra hívják, hogy őket befolyásolják, sőt hogy nekik utasításokat is adjanak.

Ahol a klerikalizmus azelőtt virágzott, mint például Németországban, Olaszországban vagy Belgiumban, gyakorlatilag eltűnt. Nyomait azonban ma is megtalálhatjuk ott, ahol a katolikus egyház erős harcban állt. (mint Lengyelországban).
 

4. A kereszténydemokrácia

A „kereszténydemokrácia” elnevezést választottam, hogy megjelöljem azokat a pártokat és mozgalmakat, melyek főleg Európában és Latin-Amerikában jelentősek (pl. Németország, Belgium, Hollandia, Olaszország, Ausztria, Franciaország, Chile, Venezuela stb.), de különböző címeket használnak: keresztényszociális párt, néppárt, kereszténydemokrata párt stb. Ezeknek az alakulatoknak lehet klerikális múltjuk, de az egyházhoz fűződő függő helyzetüknek véget vetettek, és manapság a teljes autonómia jegyében működnek. Programjukat nem vezetik le közvetlenül a szentírásból vagy a pápai enciklikákból. Helyesebben fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy elvben keresztény értékekből táplálkoznak és a közügyeket a keresztény erkölcsi rendszer alapján kívánják kezelni. Nyitva állnak a nem gyakorló megközelítése iránt.

E pártok eredetisége nagyban abban rejlik, hogy a közjó megvalósítását szorgalmazzák, és így a különböző társadalmi rétegek jogos érdekeit igyekeznek egyensúlyba hozni. Ezért 'pluriklasszistának' minősíthetjük őket. Éppúgy kívánnak gyökeret verni a munkások, mint a földművelők, a kisiparosok, a kereskedők, a középosztály, a nagyiparosok, a tisztviselők vagy az értelmiségiek táborában. Általában a politikai paletta közepén foglalnak helyet, és olyan látszólag ellentétes értékeket szeretnének összhangba hozni, mint a baloldali csengésű „igazságosság” vagy a jobboldali ízű „szabadság”.
 

5. A semleges modell

Ezt a mintát legjobban az angolszász és skandináv országok illusztrálják (ábrázolják). Protestáns hagyományokkal rendelkeznek. Noha a közélet díszletei tartalmaznak vallásos elemeket (az Egyesült Államok elnöke a Bibliára esküszik föl, egyes parlamenti ülések imával kezdődnek, Isten neve a beszédekben használatos, az angol király(nő) az anglikán egyház feje stb.), a politikai életben a vallás nem képez csoportosító erőt vagy jelentős választóvonalat, mert a fontos közügyi játszmák nem világnézeti kérdések körül forognak. A különböző egyházak hívei éppúgy megtalálhatók az Egyesült Államokban, a demokrata mind a republikánus pártban, vagy a konzervatívok és a munkáspártiak között Nagy-Britanniában. Ezek az országok pluralista társadalomban élnek, és a pártok közötti különbségeket főleg azt határozza meg, hogy melyik miképp hirdeti a közügyek hatékony kezelését, és hogy melyik milyen réteg érdekeit képviseli.

Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy egyes egyének vallásos meggondolások alapján lépjenek a közéleti porondra. Ám nem keresztény politikát csinálnak, hanem igyekeznek keresztényként politizálni. Másrész nincs kizárva az sem, hogy egy párt vagy egy jelölt a választóközönség egy részét vallásos eredetű érvekkel vagy érzelmekkel próbálja meghódítani. Például Ronald Reagan járt így el.
 

6. A forradalom szolgálatában

Ez a modell aránylag friss eredetű. Tényleg, a kereszténység története kevés olyan esetet ismer, ahol egy forradalmat közvetlenül egy vallási gondolat sugalmazott volna. Ebben a tekintetben közelebbről kellene megvizsgálnunk a reformáció korabeli felkeléseket, mint az anabaptisták mozgalmát, vagy az írek és a lengyelek nemzeti fellázadásait.

Ha a közelmúlt vagy a jelen eseményeit vesszük figyelembe, idézhetünk olyan irányzatokat mint a „felszabadulás teológiája” (teológia de la liberation, théologie de la libération) vagy a „keresztények a szocializmusért” mozgalom (cristianos por el socialismo). Ezeknek a tendenciáknak a képviselői a testamentumot radikális szemüveggel olvassák, és abból egy politikai eljárást építenek ki. Bizonyos ószövetségi és evangéliumi szövegeket egy marxista ihletésű elemzéssel és gyakorlattal egészítenek ki, és a kialakított doktrínát a szocializmus építésének szolgálatába állítják.

Ahol ezeknek az elgondolásoknak a párfogói uralomra kerültek, azaz Nicaraguában, a szövetségeseikkel együtt egy olyan rezsimet hoztak létre (noha nem hosszú időre), ahol a monolitikus vonások ugyancsak erősek voltak. Nem tűrtek ellenállást, az ellentmondást pedig cenzúrázták. Azonban bízva győzelmükben demokratikus választásoknak vetették alá magukat, melyeket elvesztettek. A chilei „ellenforradalmi modellhez” hasonlóan itt is harcban állt a rendszer a hivatalos egyházzal.
 

7. A menedék vallás

Ez a modell olyan országokban keletkezett, ahol diktatúra uralkodott, ám ugyanakkor az egyház erős volt, és nagy tekintélynek örvendett. Tehát nem lehetett nyíltan üldözni és így „menedéket” tudott nyújtani mindazoknak, akik a hatóságokkal szemben bajba jutottak. A közelmúlt két legismertebb esete Chile és Lengyelország.

Az egyház itt az emberi jogok utolsó bástyája, véd az elnyomás ellen, a szabadság számára teremt valami térséget, és biztosít némi vélemény-kifejezési lehetőséget, illetve olyan kezdeményezéseket fedez, melyek nélküle nem láthattak volna napvilágot. Azt mondhatnánk, hogy egy monolitikus világban a demokrácia szigetecskéjét jelenti. Szerepéhez tartozik, hogy a szabadság térségét szélesítse. A polgárok nagy többsége tehát nála otthont talál, noha csatlakozásuk sokszor nem folyik vallásos meggyőződésből.
 

A történelem tanulsága: út a pluralizmus felé

Úgy vélem, hogy minden kinyilatkoztatott vallás csapdája az intolerancia. Az Isten szólt, az emberek, akik meghallgatták és szívükbe vésték szavait, az igazság birtokában állnak. Ha nekem van igazam, akkor a mások tévednek. El kell őket hallgattatni.

Állíthatjuk, hogy a nyugati keresztény civilizáció a reformáció koráig egy „unaminista” (egyhangú) társadalmat alkotott. Az érték terén az ideál az egyvéleményűség volt. A gondolatok pluralizmusa rossz hírben állt. A vallásháborúk következtében a „cuius regio eius religio” (az alattvalóknak az uralkodó vallását kell követniük) elve ugyan ki lett hirdetve, de mindegyik egyház, legyen az katolikus vagy protestáns, az „értelemteremtés” (értelemadás) monopóliumának örvendett aszerint, hogy az ország fejedelme mit választott. Nagy vonalakban, helyi kivételektől eltekintve, csupán az amerikai és a francia forradalmak után terjedt el valójában a vallásszabadság.

Ami a katolikus egyházat illeti, hosszú ideig ellenállt annak, hogy bárki tőle eltérő tételeket hirdessen a vallás vagy az erkölcs terén. A modern szabadságok körüli vita végigfut a XIX. századon, és azokat még 1864-ben is elítéli a Quanta cura enciklika és az azt követő sillabus.

A pragmatikus politikai élet teremtett azonban érdekes újdonságokat. Említsük meg itt a belga alkotmány példáját. 1830-ban Németalföld királysága, melyet az 1815-ös bécsi kongresszus hozott létre, és a mai Hollandiával és Belgiummal azonos, súlyos válságba jutott. A déli tartományok egy katolikus és liberális politikusokból álló koalíció vezetése alatt föllázadtak. Miután a függetlenséget kivívták, a megszületett Belgiumot ugyanez a politikai szövetség látja el a kor legszabadabbelvű alkotmányával. Így, már 1830-ban a katolikusok egy olyan rendszer megalapításához járulnak hozzá, ahol a lelkiismereti, gondolat-, vélemény-, valamint vallásszabadság a politikai rend alapkövét alkotják. Tegyük ehhez hozzá, hogy az ország első királyává a protestáns Saxen-Cobourg Leopoldot választják.

Ámbátor a demokrácia és a katolikus egyház lassacskán közelednek egymáshoz, várnunk kell, hogy a korportatista korszak befejeződjön (Mussolini Olaszországa, Franco Spanyolországa és Salazar Portugáliája) és a második világháborúnak vége legyen, hogy az egyház véglegesen a demokráciák táborába lépjen, sőt, mint ma, az emberi jogok bajnoka legyen.

Tehát ma teljesen elfogadja a társadalmi és politikai pluralizmust. Sőt a vallási kérdésben is álláspontot változtatott. Már nem ítél el másokat, hanem az ökumenizmus útjára tér, és a belőle kivált egyházakkal párbeszédet folytat. Még a judaizmussal és az iszlámmal is megtérést és közeledést keres.
 

A vallás és a politika új viszonyai

A bejárt történeti út kimutatta, hogy a felsorolt hét vallás és politika közti kapcsolatrendszerből négy nemcsak, hogy idejét múlta, de szociáletikai szempontból is visszautasítandó: a teokrácia, az ellenforradalom és forradalom szolgálata, valamint a klerikalizmus. Ezek a modellek a kereszténység megcsonkított és/vagy félreértett interpretációján (tolmácsolásán) nyugszanak.

A vallás szolgálhat menedékül (a hetedik forma), ha egy valamilyen politikai erő egyeduralomra jut, hatalmát ráerőszakolja a társadalomra, és ideológiájából egyetlen hivatalos és elfogadható gondolatrendszert csinál. Világos, hogy itt egy inkább tragikus helyzettel állunk szemben, mely nem hagy más választást, mint az ellenállást. Ez hatásosabb lehet, ha az ellenállók rendelkeznek egy védőköntössel, olyan szervezethálózattal, mint pl. az egyház, melyet az uralkodó hatalom nem szívesen támad szembe.

Mit mondhatunk a megmaradó két modellről: a semlegesség utjáról és a kereszténydemokráciáról? Hogy a kérdést megválaszoljuk, néhány alapvető gondolatot kell kifejtenünk.

1. Egy pluralista társadalomban, ahol különböző életfelfogások, filozófiák, életmódok lakoznak együtt (találhatók egymás mellett), nem képzelhető el, hogy ezek közül egy kiváltságos helyzetet élvezzen. Így ma az államvallás fogalma már nem fogadható el. Az állam és az egyházak elválasztása a demokrácia egyik követelménye.

2. Teljesen világosnak látszik, hogy az evangéliumból nem lehet (és nem szabad) egy pontos, gyakorlati politikai programot levezetni. A Krisztus által meghirdetett országnak egészen más az értelme. Ha Jézus egy világi felszabadító lett volna  - mint ahogy ezt eleinte tanítványai gondolták és egyesek ma is hirdetik -,  akkor a római megszálló hatalom ellen harcolt volna, és Izrael felszabadítása állt volna küzdelmének középpontjában. Pilátus kérdésére, hogy ő-e a zsidók királya, így felelt: „Az én országom nem e világból való. Ha e világból volna az én országom, harcra kelnének szolgáim, hogy kezébe ne adassam a zsidóknak. Valójában az én országom nem innét való... Én arra születtem, és azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” (Jn. 18:36-37).

Ha az országot, Jézus királyságát, a szó politikai értelmében vennénk, ez kétségtelenül a teokráciához vagy a klerikalizmushoz vezetne. Ha azelőtt az egyházi vezetők beleszólását a közéletbe klerikalizmusnak bélyegezték, létrejött nemrégen, főleg Latin-Amerikában, egy baloldali neoklerikalizmus, mely szerint egy hiteles kereszténység a szocializmussal azonos, sőt forradalmat is igényelhet.

3. Ám ugyanakkor kétségtelen az is, hogy az evangéliumok tartalmaznak egy társadalmi etikát. A kereszténység egy értékrendszernek is a hordozója, mely megalapozza az emberek együttélését, és mondhatni, hogy egyaránt hívőknek és sok nem hívőnek is közös kincse. Az emberre mint spirituális lényre utal. Ám manapság szép számmal sorolhatunk fel olyan vitákat  - a társadalom kulturális, nevelési, demográfiai, családi, gazdasági szférájában -,  melyekben az állásfoglalás attól függ, hogy milyen képet alkotnak az emberről és a közösségről. Ezen a téren az evangélium szavai közvetlenül ihlethetnek bennünket.

A keresztény gondolat a személyből indul ki. Az ember az első a pénzzel és tőkével, a hatalommal, a tudással szemben. A javak birtoklását igazságosan kell megosztani, az államhatalom szerepe az emberek szolgálata, sem a tudomány, sem a technika nem öncélúak, hanem az emberiség javának vannak alávetve. Az ember arra született, hogy felebarátait szeresse, mint vele egyenlő lényeket. A társadalmat egymással szolidáris személyeknek kell építeniük, akik a közjavat keresik, egymás jogait tiszteletben tartják, a határokon túl is.

Ezek az állítások eredetiek, minthogy a klasszikus (kézkönyvi) szocializmus egy meghatározott osztály érdekeit képviseli, és cselekvési alapelve a harc. Ami a liberalizmust illet, ez a piac gazdasági mechanizmusát veszi kiindulópontnak és a versenytől várja, hogy a legjobbak és a legmegfelelőbbek kerüljenek ki győztesen, valamint hogy az emberi szükségletek automatikus választ kapjanak. Más politikai ideológiák, mint a nacionalizmus, a nemzethez való tartozást tekintik a legfontosabbnak, a keresztény testvériség és univerzalitás helyett egy bizonyos nép érdekeit és jogait helyezik előtérbe.

4. Az elébb mondottakat azonban ki kell bővítenünk (egyenlítenünk). Noha igaz, hogy vannak ihlető, sugalmazó keresztény értékek, mint az igazságosság, a szolidaritás vagy a javak univerzális (egyetemes) rendeltetése, ezeket az értékeket nem lehet egy konkrét politikai eljárásba átültetni, melyről azt állíthatnánk, hogy ez az egyetlen és kizárólagos keresztény politika. Sem a pénzügyi politikának, sem a munkanélküliség orvoslásának nincs kifejezetten keresztény módja. Hosszú azoknak a közproblémáknak a sora, melyekkel szemben az eljárás nincs vallási, filozófiai vagy erkölcsi értékekhez kötve: tisztán csak azt keressük, hogy melyik a leghatékonyabb megoldás.

5. De térjünk vissza a keresztény gondolat sajátosságaihoz. Úgy vélem, hogy ezt az is jellemzi, hogy az emberről alkotott képe realista. Az ember kétségtelenül nem angyal. Képes társait elárulni, kizsákmányolni, üldözni, megölni. A politikai cselekvés egyik fő célja tehát a rossz mérséklése, a bajok kezelése, az igazságtalanságok kiküszöbölése.

Ez elkerülhetetlen konfliktushoz vezet. Az összetűzéseket vállalni kell, de sosem keresni. A keresztény békeszerető, aki igyekszik a rosszat lecsökkenteni és a jót előmozdítani a lehető legalacsonyabb emberi áron.

Ezzel a felfogással szemben a más doktrinák utópistának tűnnek. A klasszikus szocializmus magvában ott lelhetjük a régi rousseau-i tételt: az ember alapjában véve jó, a társadalmi struktúrák a rosszak. Változtassuk hát meg ezeket a struktúrákat, hogy véget vethessünk az alienációnak (meghasonlásnak), hogy az elnyomóitól megszabadított ember boldogságát biztosítsuk. Ellenállás esetén, egy ilyen nemes cél nem hatalmaz-e föl, hogy erőszakhoz folyamodjunk? Ami a liberalizmust illeti, ez a filozófiai utilitarizmus öröksége: minden egyén keresse a saját érdekeit, ebből ered majd automatikusan (önműködően) a közérdek. A történelmi tapasztalat alaposan megcáfolta ezt a jelszót.

6. A kereszténységnek még egy sajátságát szeretném aláhúzni: a politikai cselekvést egyszerű eszköznek tekinti. Egy reform, egy törvény, egy új intézmény nem cél. A cél az ember szívének megváltoztatása, az emberi kapcsolat megújítása. A történelem csak akkor halad, ha minőségi változásokat érünk el: nyitott karok, több testvériség, több öröm. Ha csak a struktúrákat akarjuk átépíteni, nem biztos, hogy nyerünk lényeges eredményeket. Ez talán sok forradalom vagy rendszerváltás bukásának oka: noha fölszabadítottak egy megvetett hatalomtól, azonban az emberek maradtak olyanok, mint voltak.
 

Mit válasszunk?

A fölsorolt meggondolásokat figyelembe véve melyik utat válasszuk? A kérdés nem elvi jellegű, hanem a körülményektől és az adott alkalmaktól függ. A keresztények, az említett sajátságaikkal, különböző politikai csoportokhoz csatlakoznak, aszerint hogy ki-ki milyen megoldásokat és programot kedvel (ez a „semleges” modellhez vezet)  -  vagy olyan pártnak lesznek tagjai, mely a keresztény értékek jegyében született?

Olyan országokban, ahol a közvitát főleg gazdasági és szociális vagy erősen technikai jellegű problémák táplálják, nem meglepő, ha a keresztények megoszlanak érdekeik szerint. Láttuk, hogy ez így történik az angolszász és skandináv államokban. Ott azonban, ahol a közvélemény választóvonalait ideológiai megfontolások húzzák meg, ahol pl. a családdal, az iskolával, az élet védelmével kapcsolatos kérdések gyakran a fölszínre kerülnek, és ahol a keresztények egy széles intézményrendszert építettek ki, a tendencia erős, hogy saját pártot alapítsanak.

Elképzelhető egy vegyes megoldás is. A múlt bizonyos eseményei azt eredményezték, hogy a keresztények különböző pártokban találhatók (mint  például Franciaországban), de ha őket közvetlenül érintő kérdések kerülnek napirendre, közösen beszélik meg azokat, esetleg egy állandó összehangoló szervet is alapítanak.

Többször hallani olyan véleményt, mely szerint a keresztény pártok szükségszerűen hanyatlásra vannak ítélve abban a mértékben, amennyiben a templombajárók száma csökken. Én nem osztom ezt a jóslást. Ismét Belgiumot hozom föl példának. Igaz, hogy a flamand és főleg a francia nyelvű keresztény pártok szavazóközönsége csökkent, de a jól működő keresztény intézmények, mint pl. az iskolarendszer vagy az egészségügyi hálózat vonzereje nemhogy megmaradt, hanem a „konkurenciához” viszonyítva, növekszik. Ez főleg az általuk nyújtott szolgáltatások minőségének köszönhető.

Ha a jövőt vizsgáljuk, én inkább két  - egymással ellenkező -  forgatókönyvet (scenariót) képzelek el.

Az egyik szerint keresztény pártokra egyre kevésbé van szükség, minthogy a kereszténység ellenfelei lassacskán eltűnnek. Nincs már virulens (fenyegető) vallásellenesség, a keresztény intézmények a társadalom elismert részeivé váltak. Ugyanakkor a keresztények arcvonásai is kevésbé markánsak lettek.

A másik fölfogás szerint egy keresztény pártra vagy a legalábbis keresztény ihletésű politikusokra annál is inkább szükség van, mert egy civilizációs válság ért el bennünket, és az értékeket köd lepi el. Ebből csak úgy lábolhatunk ki, ha képesek vagyunk célokat kitűzni és terveket szőni. Ehhez szükségünk van egy kidolgozott emberképre és társadalmi koncepcióra. Ha ez helyes és lelkesítő, vonzóereje lehet hívő és nem hívő felé egyaránt.

Egy döntő feltétellel: ha azt hiteles emberek hirdetik. Semmi sem árthat többet egy keresztény irányzatú politikai tervnek, mint az ellentmondás a vallott magas ideál és a tényleges viselkedés között. A taktikai húzások, a versengések, az ígéretek be nem tartása, a személyek közti veszekedések ássák a legbiztosabban egy politikai vállalkozás sírját.

Egy pártsiker tehát döntően függ a politikai személyzet minőségétől. Ebbe beleértem az erkölcsi magatartást éppúgy, mint a kormányzóképességet. Nincs különösebb szükség kereszténydemokrata pártra, ha ennek  kettős igénynek nem tudunk megfelelni.

A kormányzás még ma is művészet marad. Ehhez kell sok tudás, fölkészültség, erkölcsi nagyság, jellem, bölcsesség és szív. De talán éppen ezért tekinthetjük az egyik legszebb hivatásnak.