Közös nyilatkozat a megigazulásról szóló tanításról
 
Készítette: A Keresztény Egység Pápai Tanácsa és a Lutheránus Világszövetség
1997
 
Átvéve: A magyar Lutheránusok honlapjáról
További kapcsolat: A német Lutheránusok honlapja

 

Bevezetés

(1) A megigazulásról* szóló tannak központi jelentősége volt a 16. századi lutheri reformáció számára. Ezt tartották az „első és főtételnek” [1], amely egyben minden keresztyén tanítás „szabályozója és megítélője” [2]. A megigazulástant - reformátori megformálásában és sajátos értékelésében - egészen különösen is képviselték és védelmezték a római katolikus teológiával és egyházzal szemben, amely a maga részéről egy másként megformált megigazulástant képviselt és védelmezett. A reformáció szemszögéből itt rejlett minden vita magva. Az evangélikus hitvallási iratokban[3] és a római katolikus egyház tridenti zsinatán tanbeli elítéléseket fogalmaztak meg, amelyek a mai napig érvényesek és az egyházat szétválasztó hatásuk van.

(2) A megigazulástan az evangélikus hagyományban megőrizte sajátos helyi értékét. Ezért foglalt el kezdettől fogva fontos helyet a hivatalos evangélikus-katolikus párbeszédben.

(3) Különösen is utalni kell a római katolikus / evangélikus-lutheránus nemzetközi közös bizottság „Az evangélium és az egyház” (1972)[4] és „Egyház és megigazulás” (1994)[5] jelentésére, az USA-beli katolikus-evangélikus párbeszéd „Megigazulás hit által” (1983)[6] jelentésére és a németországi protestáns és katolikus teológusok Ökumenikus Munkaközösségének tanulmányára, „Tanbeli elítélések - szétválasztják az egyházakat?” (1986)[7]. Ezen párbeszédekről szóló jelentések némelyikét hivatalosan elfogadták. Fontos példája ennek a tanbeli elítélésekről készített elkötelező állásfoglalás (1994)[8], amelyet a Németországi Egyesült Evangélikus Egyház a Németországi Protestáns Egyház más tagegyházaival együtt az egyházi elismerés lehető legmagasabb mértékével fogadott el.

(4) Valamennyi említett párbeszédről szóló jelentés és róluk készített állásfoglalás is a megigazulástan tárgyalásában egymással összehasonlítva a közös beállítottság és a közös vélemény magas fokáról tanúskodik. Ezért elérkezett az idő a mérlegkészítésre és a megigazulásról folytatott párbeszédek eredményeinek olyan összefoglalására, amely egyházainkat a szükséges pontossággal és röviden tájékoztatná e párbeszéd összeredményéről és egyúttal lehetővé tenné számukra, hogy velük kapcsolatosan elkötelezően nyilatkozzanak.

(5) E közös nyilatkozat is ezt szándékozza tenni. Meg akarja mutatni, hogy az aláíró evangélikus egyházak és a római katolikus egyház[9] a párbeszéd alapján most már képesek kifejezni az Isten kegyelméből, Krisztusba vetett hit által való megigazulásunk közös értelmezését. Nem tartalmaz mindent, amit az egyházak mindegyikében a megigazulásról tanítanak; felöleli azonban a megigazulástan alapigazságaiban való konszenzust és megmutatja, hogy a továbbra is különböző kifejtések többé már nem adnak okot tanbeli elítélésre.

(6) Nyilatkozatunk az eddigi párbeszédekről szóló jelentések és dokumentumok mellett nem új és önálló előterjesztés, még kevésbé akar azok helyébe lépni. Inkább - amint a források jegyzéke mutatja - a megnevezett szövegekre és azok érvelésére hivatkozik.

(7) A párbeszédekhez hasonlóan ez a közös nyilatkozat is abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy az eddigi vitakérdések és tanbeli elítélések leküzdése sem a szakadásokat és elítéléseket nem veszi könnyen, sem pedig saját egyházi múltunkat nem hazudtolja meg. Mégis az a meggyőződés határozza meg, hogy a történelem során egyházaink új felismerésekre jutnak, és hogy olyan fejlődések mennek végbe, amelyek nem csupán megengedik számukra, hanem egyúttal meg is követelik tőlük, hogy az elválasztó kérdéseket felülvizsgálják és új megvilágításban nézzék.
 

1. A megigazulástan bibliai üzenete

(8) Ezekre az új felismerésekre az vezetett el bennünket, hogy azonos módon figyeltünk Istennek a Szentírásban levő igéjére. Együtt halljuk az evangéliumot, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16 [10]). Ezt az örömhírt a Szentírásban különbözőképpen fejtik ki. Az Ószövetségben Isten igéjét halljuk az emberi bűnösségről (Zsolt 51,1-5; Dán 9,5k.; Préd 8,9k.; Ezsd 9,6k.) és engedetlenségről (1Móz 3,1-19; Neh 9,16k. 26), valamint Isten igazságosságáról (Ézs 46,13; 51,5-8; 56,1; [vö. 53,11]; Jer 9,24) és ítéletéről (Préd 12,14; Zsolt 9,5k.; 76,7-9).

(9) Az Újszövetségben Máté evangéliuma (5,10; 6,33; 21,32), János evangéliuma (16,8-11), a Zsidókhoz írt levél (5,13; 10,37k.) és Jakab levele (2,14-26) az „igazságosság” és a „megigazulás” témájával különbözőképpen foglalkozik[11]. Leveleiben Pál is különféle módon írja le az üdvösség ajándékát, többek között így: 'szabadságra való felszabadítás' (Gal 5,1-13; vö. Róm 6,7), 'megbékélés Istennel' (2Kor 5,18-21; vö. Róm 5,11), 'békesség Istennel' (Róm 5,1), 'új teremtés' (2Kor 5,17), 'Istennek való élet Krisztus Jézusban' (Róm 6,11.23), vagy 'megszentelődés Krisztus Jézusban' (1Kor 1,2; 1,30; 2Kor 1,1). Ezek közül a kifejezések közül kiemelkedik a bűnös „megigazulása” Isten kegyelme által hitben (Róm 3,23-25), amely a reformáció idején különös hangsúlyt kapott.

(10) Pál úgy írja le az evangéliumot, mint Istennek erejét a bűn hatalmába esett ember megmentésére, mint olyan üzenetet, amely „Isten igazságát ... hitből hitbe” (Róm 1,16k.) hirdeti és „megigazulást” (Róm 3,21-31) ajándékoz. Krisztust 'a mi igazságosságunkként' (1Kor 1,30) hirdeti, amikor a feltámadott Úrra alkalmazza azt, amit Jeremiás magáról Istenről hirdetett (Jer 23,6). Krisztus halálában és feltámadásában gyökerezik megváltói művének minden dimenziója, mert õ mi Urunk, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25). Minden embernek szüksége van Isten igazságára, mert „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” (Róm 3,23; vö. Róm 1,18-3,20; 11,32; Gal 3,22). A Galatákhoz írt levélben (3,6) és a Rómaiakhoz írt levélben (4,3-9) Pál Ábrahám hitét (1Móz 15,6) a bűnöst megigazító Istenbe vetett hitként értelmezi (Róm 4,5) és az Ószövetség tanúságtételére hivatkozva hangsúlyozza evangéliumát, hogy ez az igazság mindenkinek beszámíttatik, aki - mint Ábrahám - Isten ígéretében bízik. „Az igaz ember a hite által él” (Hab 2,4; vö. Gal 3,11; Róm 1,17). A páli levelekben Isten igazsága egyúttal Isten ereje minden hivőnek (Róm 1,16k.). A megigazulás Krisztus Jézus által lesz a miénk, „mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az õ vérében hisznek” (Róm 3,25; vö. 3,21-28). „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért” (Ef 2,8k.).

(11) A megigazulás bűnbocsánat (Róm 3,23-25; ApCsel 13,39; Lk 18,14), megszabadítás a bűn és a halál parancsoló hatalmától (Róm 5,12-21) és a törvény átkától (Gal 3,10-14). Felvétel az Istennel való közösségbe, már most, teljesen azonban majd Isten eljövendő országában (Róm 5,1k.). Egyesít Krisztussal, halálával és feltámadásával (Róm 6,5). A Szentlélek vételével megy végbe a keresztségben mint az egy testbe való felvételben (Róm 8,1k. 9k.; 1Kor 12,12k.). Mindez egyedül Istentől jön Krisztusért kegyelemből 'az Isten Fiáról szóló evangéliumban' (Róm 1,1-3) való hit által.

(12) A megigazítottak abból a hitből élnek, amely Krisztus igéjéből származik (Róm 10,17) és a szeretet által munkálkodik (Gal 5,6), amely a Lélek gyümölcse (Gal 5,22k.). Mivel azonban hatalmak és kívánságok kívülről és belülről megkísértik a hívőket (Róm 8, 38-39; Gal 4,15-21) és bűnbe is esnek (1Jn 1,8.10), Isten ígéreteit mindig újra meg kell hallaniuk, bűneiket meg kell vallaniuk (1Jn 1,9), részesedniük kell Krisztus testében és vérében, és inteni kell őket, hogy Isten akaratával megegyezően igazul éljenek. Ezért mondja az apostol a megigazítottaknak: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségetek, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően” (Fil 2,12k.). Megmarad azonban az örömhír: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1) és akikben Krisztus él (Gal 2,20). Krisztus megigazító tette lett „minden ember számára az élet megigazulásává” (Róm 5,18).
 

2. A megigazulástan mint ökumenikus probléma

(13) A megigazulás üzenetének ellentétes magyarázata és alkalmazása a 16. században a nyugati egyház szakadásának legfőbb okozója volt, amely tanbeli elítélésekben is lecsapódott. Az egyházszakadás leküzdése érdekében ezért a megigazulás közös értelmezése alapvető és elengedhetetlen. Bibliatudományi, teológia- és dogmatörténeti felismerések elfogadásával az ökumenikus párbeszédben a második vatikáni zsinat óta jelentős a közeledés a megigazulástan tekintetében, úgyhogy ebben a közös nyilatkozatban a megigazulástan alapigazságaiban konszenzust lehet megfogalmazni, amelynek fényében a 16. század idevágó tanbeli elítélései ma a másik félre nem vonatkoznak.
 

3. A megigazulás közös értelmezése

(14) A Szentírásban hirdetett jó hírre való közös figyelés és nem utolsó sorban az elmúlt években az evangélikus egyházak és a római katolikus egyház között folytatott teológiai tárgyalások a megigazulástan értelmezésében egyetértéshez vezettek. Ez magában foglalja az alapigazságokban való konszenzust; a részletekkel kapcsolatos különböző előterjesztések ezzel összeegyeztethetők.

(15) Közös hitünk, hogy a megigazulás a háromnságos Isten műve. Az Atya elküldte Fiát a világba a bűnösök üdvösségére. Krisztus emberré létele, halála és feltámadása a megigazulás alapja és feltétele. A megigazulás ezért azt jelenti, hogy maga Krisztus a mi igazságunk, amelyben az Atya akarata szerint a Szentlélek által részesedünk. Közösen valljuk: Egyedül kegyelemből a Krisztus üdvözítő tettébe vetett hitben, nem saját érdemünk alapján, fogad el minket Isten és kapjuk a Szentlelket, aki szívünket megújítja és képessé tesz minket és felszólít jó cselekedetekre[12].

(16) Isten Krisztusban minden embert üdvösségre hív. Egyedül Krisztus által igazulunk meg, amikor hitben ezt az üdvösséget kapjuk. A hit maga ismét csak Isten ajándéka a Szentlélek által, aki a hívõk közösségében az igében és a szentségekben hat és egyúttal a hívőket életüknek arra a megújulására vezeti, amelyet Isten az örök életben teljessé tesz.

(17) Közös az a meggyőződésünk, hogy a megigazulás üzenete különösképpen az Isten Krisztusban elvégzett üdvözítő cselekedetéről szóló újszövetségi bizonyságtétel közepébe utasít minket. Azt mondja nekünk, hogy mi bűnösök egyedül Isten megbocsátó és újjáteremtő irgalmasságának köszönhetjük új életünket, amelyet csak ajándékba kaphatunk és hitben elfogadhatunk, de soha - semmilyen formában - kiérdemelni nem tudunk.

(18) Ezért a megigazulásról szóló tanítás, amely ezt az üzenetet magáévá teszi és kifejti, nem csak töredéke a keresztyén hittannak. Lényegi kapcsolatban áll minden hitigazsággal, amelyeket egymással belső összefüggésben kell látni. Ez a tan elengedhetetlen kritérium, amely az egyház egész tanítását és gyakorlatát szüntelenül Krisztus felé akarja irányítani. Amikor az evangélikusok ennek a kritériumnak a páratlan jelentőségét hangsúlyozzák, nem tagadják minden hitigazság összefüggését és jelentőségét. Amikor a katolikusok több más kritériumnak elkötelezettnek tekintik magukat, nem tagadják a megigazulás üzenetének különleges szerepét. Evangélikusok és katolikusok együttes célja, hogy mindenben Krisztust vallják meg, akiben mindenek fölött kell bízni, mint az egyetlen közbenjáróban (1Tim 2,5k.), aki által Isten magát ajándékozza a Szentlélekben és megújító ajándékait adja [vö. a 3. fejezet forrásai].
 

4. A megigazulástan közös értelmezésének kifejtése

4.1.Az ember tehetetlensége és bűne a megigazulással kapcsolatban

(19) Közösen valljuk, hogy üdvössége tekintetében az ember teljesen a megmentő Isten kegyelmére szorul. Az a szabadság, amelyet az emberekkel és a világ dolgaival kapcsolatban bír, nem az üdvösségével kapcsolatos szabadság. Ez azt jelenti, hogy bűnösként Isten ítélete alatt áll és képtelen magától Istenhez fordulni megmentéséért, vagy Isten előtti megigazulását megérdemelni, vagy üdvösségét saját erejéből elérni. A megigazulás egyedül kegyelemből történik. Mivel katolikusok és evangélikusok ezt közösen vallják, ezért helytálló így szólni:

(20) Amikor a katolikusok azt mondják, hogy a megigazulásra és annak elfogadására való előkészületekor az ember Isten megigazító cselekvéséhez való beleegyezésével „együttműködik”, akkor õk magában az ilyen személyes beleegyezésben a kegyelem hatását látják és nem az embernek saját erőből származó cselekvését.

(21) Evangélikus felfogás szerint megmentésében az ember képtelen közreműködni, hiszen bűnösként aktívan ellenáll Istennek és mentő cselekvésének. Az evangélikusok nem tagadják, hogy az ember visszautasíthatja a kegyelem munkáját. Amikor azt hangsúlyozzák, hogy az ember csak elfogadhatja (mere passiva) a megigazulást, ezzel ugyan az embernek a megigazulásához való minden saját hozzájárulását tagadják, de nem a teljes személyes részvételét a hitben, amelyet Istennek az igéje munkál [vö. a 4.1. fejezet forrásai].
 

4.2. A megigazulás mint bûnbocsánat és igazzá tétel

(22) Közösen valljuk, hogy Isten kegyelemből bocsátja meg az ember bűnét és õt ugyanakkor a bűn leigázó hatalmából megszabadítja és neki Krisztusban új életet ajándékoz. Amikor az ember hit által részesül Krisztusban, Isten nem számítja fel bűnét és a tevékeny szeretetet a Szentlélek által munkálja benne. Isten kegyelmi cselekvésének e két vonását nem szabad elválasztani egymástól. Olyan módon tartoznak össze, hogy az ember egyesül Krisztussal, aki a maga személyében a mi igazságunk (1Kor 1,30): a bűnök bocsánata is, Isten megszentelő jelenléte is. Mivel katolikusok és evangélikusok ezt közösen vallják, ezért helytálló így szólni:

(23) Amikor az evangélikusok hangsúlyozzák, hogy Krisztus igazsága a mi igazságunk, mindenekelőtt ahhoz akarnak ragaszkodni, hogy a bűnösnek a bűnbocsánat hirdetésével az Isten előtti igazság adatik Krisztusban és élete csak Krisztussal való kapcsolatban újul meg. Amikor azt mondják, hogy Isten kegyelme megbocsátó szeretet („Isten jóindulata”[13]), ezzel nem tagadják a keresztyén ember életének megújulását, hanem azt akarják kifejezésre juttatni, hogy a megigazulás nem függ emberi közreműködéstől, és nem függ a kegyelem életújító hatásától az emberben.

(24) Amikor a katolikusok hangsúlyozzák, hogy a hívő számára a belső ember megújulása a kegyelem elfogadásával ajándékoztatik,[14] akkor ahhoz akarnak ragaszkodni, hogy Isten megbocsátó kegyelme mindig együtt jár az új élet ajándékával, amely a Szentlélek által tevékeny szeretetben jut kifejezésre; ezzel azonban nem tagadják, hogy Isten kegyelmi ajándéka a megigazulásban független marad az emberi együttműködéstől [vö. források a 4.2. fejezethez].
 

4.3. Megigazulás hit által és kegyelembõl

(25) Közösen valljuk, hogy a bűnös az Istennek Krisztusban történt üdvözítő cselekvésébe vetett hit által igazul meg; ezt az üdvösséget a Szentlélektől egész keresztyén életének fundamentumaként a keresztségben kapja ajándékba. Az ember megigazító hittel az Isten kegyelmes ígéretébe veti bizalmát, amely magába foglalja az Istenbe vetett reménységet és az iránta való szeretetet is. Ez a hit a szeretet által munkálkodik; ezért nem maradhat a keresztyén ember cselekedetek nélkül. De minden, ami az emberben a hit szabad ajándékát megelőzi vagy követi, a megigazulásnak nem alapja és nem kiérdemlője.

(26) Evangélikus értelmezés szerint Isten a bűnöst egyedül hit által igazítja meg (sola fide). Hitben az ember egészen megbízik teremtőjében és Megváltójában, és így közösségben van vele. Maga Isten szerzi a hitet azzal, hogy teremtő szavával ilyen bizalmat hoz létre. Mivel Istennek ez a tette új teremtés, érinti a személy minden dimenzióját és reménységben és szeretetben folyó élethez vezet. Így az „egyedül hit általi megigazulásról” szóló tanításban meg kell különböztetni, de egymástól nem szabad elválasztani az életvitelnek a megigazulásból szükségszerűen következő megújulását, amely nélkül nem lehet hit, a megigazulástól. Inkább ez adja meg azt az alapot, amelyből az ilyen megújulás létrejön. Az élet megújulása Isten szeretetéből hajt ki, amely az embernek a megigazulásban ajándékoztatik. A megigazulás és a megújulás összekapcsolódik a hit által jelen levő Krisztusban.

(27) Katolikus értelmezés szerint is a hit alapvető a megigazulásban, mivel nélküle nem lehetséges megigazulás. Az ember, aki az igének hallgatója és hisz, a keresztség által igazul meg. A bűnös megigazulása bűnbocsánat és igazzá tétel a megigazító kegyelem által, amely Isten gyermekeivé tesz minket. A megigazulásban a megigazítottak Krisztustól hitet, reménységet és szeretetet kapnak, és így vétetnek fel a vele való közösségbe[15]. Ez az Istennel való új, személyes viszony teljességgel Isten kegyelmes voltán alapul, és mindig a kegyelmes Isten üdvteremtő munkájától függ, aki hû marad önmagához és akire ezért az ember ráhagyatkozhat. A megigazító kegyelem ezért sohasem lesz az embernek tulajdona, amelyre Isten előtt hivatkozhatna. Amikor a katolikus értelmezés az életnek a megigazító kegyelem általi megújulását hangsúlyozza, akkor ez a hitben, reménységben, szeretetben való megújulás mindig rá van utalva Isten indokolatlan kegyelmére és semmi olyannal nem járul hozzá a megigazuláshoz, amivel Isten előtt dicsekedhetnénk (Róm 3,27) [vö. források a 4.3. fejezethez].
 

4.4. A megigazított ember bûnös volta

(28) Közösen valljuk, hogy a Szentlélek a keresztségben az embert Krisztussal egyesíti, megigazítja és valóságosan megújítja. A megigazított ember egész életében és szüntelenül mégis rá van utalva Isten feltétel nélkül megigazító kegyelmére. Ő sem mentes a bűn még mindig szorongató hatalmától és támadásától (vö. Róm 6,12-14), és nincs felmentve az óember önző kívánságának istenellenessége ellen folytatott egész életen át tartó küzdelem alól (vö. Gal 5,16; Róm 7,7.10). A megigazított embernek is naponta Istent kell kérnie bocsánatért a Miatyánkban (Mt 6,12; 1Jn 1,9), mindig újra megtérésre és bűnbánatra szólított [ember], és mindig újra kapja a bocsánatot.

(29) Az evangélikusok ezt úgy értelmezik, hogy a keresztyén ember „egyszerre igaz és bűnös”. Egészen igaz, mert Isten az ige és a szentség által bűnét megbocsátja és odaítéli neki Krisztus igazságát, amely a hitben a sajátjává lesz és őt Krisztusban Isten előtt igazzá teszi. Magára tekintve azonban, a törvény által felismeri, hogy ugyanakkor egészen bűnös marad, hogy a bűn benne lakik (1Jn 1,8; Róm 7,17.20), mert újra meg újra hamis istenekben bízik, és nem szereti Istent azzal az osztatlan szeretettel, amelyet Isten, mint teremtője, megkövetel tőle (5Móz 6,5; Mt 22,36-40 par.). Ez az istenellenesség, mint olyan, valóban bűn. Ám a bűn szolgaságban tartó hatalma Krisztus érdeme alapján megtört: többé már nem „uralkodik” a keresztyén emberen, mert Krisztus „uralkodik” rajta, akivel a megigazított ember össze van kötve a hitben. Így a keresztyén ember, amíg a földön él, legalábbis töredékesen igazságban való életet folytathat. S bűne ellenére a keresztyén ember nincs elszakítva Istentől, mert neki - aki a keresztség és a Szentlélek által újjászületett - a keresztséghez való naponkénti visszatérésben megbocsáttatnak bűnei, úgyhogy bűne többé nem kárhoztatja és nem hozza rá az örök halált[16]. Amikor tehát az evangélikusok azt állítják, hogy a megigazított ember bűnös is és istenellenessége valóságos bűn, ezzel nem tagadják azt, hogy bűne ellenére Krisztus által nincs elszakítva Istentől és hogy bűne uralt bűn. Ez utóbbit tekintve megegyeznek a római katolikus oldallal azoknak a különbségeknek az ellenére, amelyek közöttük a megigazított ember bűnének értelmezésében fennállnak.

(30) A katolikusok azt a felfogást képviselik, hogy Jézus Krisztus kegyelme, amelyet az ember a keresztségben kap, mindent eltöröl, ami „valóban” bűn, ami „kárhoztatásra méltó” (Róm 8,1)[17], de megmarad az emberben egy bűnből eredő és bűnre késztető hajlam (concupiscentia). Amennyiben katolikus meggyőződés szerint az emberi bűnök létrejöttéhez hozzátartozik a személyes elem, annak hiánya esetén az istenellenes hajlamot nem tekintik tulajdonképpeni értelemben vett bűnnek. Ezzel nem akarják tagadni, hogy ez a hajlam nem felel meg Istennek az emberrel kapcsolatos eredeti tervének, sem azt, hogy objektíven tekintve istenellenesség és élethossziglan tartó küzdelem tárgya, de a Krisztus által történt megváltás iránti hálával ki akarják emelni, hogy az istenellenes hajlam nem szolgál rá az örök halál büntetésére [18] és nem választja el a megigazított embert Istentől. Ha azonban a megigazított ember szándékosan szakad el Istentől, nem elegendő a parancsolatokat újból figyelembe vennie, hanem az engesztelés szentségében bocsánatot és békességet kell kapnia a bűnbocsánat igéje által, amely Isten engesztelő munkája révén Krisztusban adatik neki [vö. források a 4.4. fejezethez].
 

4.5. Törvény és evangélium

(31) Közösen valljuk, hogy az ember az evangéliumban való hit által igazul meg „a törvény cselekvésétől függetlenül” (Róm 3,28). Krisztus betöltötte a törvényt és üdvösségre vezető útként legyőzte halála és feltámadása által. Valljuk ugyanakkor, hogy Isten parancsolatai érvényben maradnak a megigazított ember számára is, és hogy szavában és életében Krisztus Isten akaratát juttatja kifejezésre, amely a megigazított ember számára is a cselekvés zsinórmértéke.

(32) Az evangélikusok arra utalnak, hogy a törvény és evangélium megkülönböztetése és helyes egymáshoz rendelése lényeges a megigazulás értelmezésére nézve. Teológiai használatában a törvény követelés és vád, amelynek minden ember, a keresztyén ember is, amennyiben bűnös, élethossziglan alá van vetve, és amely felfedi bűnét azért, hogy az evangéliumba vetett hittel egészen odaforduljon Istennek Krisztusban adott irgalmasságához, amely õt egyedül megigazítja.

(33) Mivel üdvösségre vezető útként a törvény betöltetett és legyőzetett, állíthatják a katolikusok, hogy Krisztus nem törvényadó Mózes értelmében. Amikor a katolikusok hangsúlyozzák, hogy a megigazult ember Isten parancsolatainak figyelembe vételére kötelezett, ezzel nem tagadják, hogy az örök élet kegyelme Isten gyermekeinek könyörületből Jézus Krisztus által ígértetett[19] [vö. források a 4.5. fejezethez].
 

4.6. Üdvbizonyosság

(34) Közösen valljuk, hogy a hívõk ráhagyatkozhatnak Isten irgalmasságára és ígéreteire. Saját gyengeségük és hitük sokféle fenyegetettsége ellenére is építhetnek Krisztus halála és feltámadása alapján Isten kegyelmének hatékony ígéretére az igében és szentségben, és bizonyosak lehetnek ebben a kegyelemben.

(35) Ezt sajátos módon a reformátorok hangsúlyozták: A kísértésben a hívőnek nem önmagára, hanem teljesen Krisztusra kell tekintenie és csak benne bíznia. Így Isten ígéretében bízva bizonyos üdvösségében, míg önmagára tekintve sohasem bizonyos.

(36) A katolikusok osztani tudják a reformátorok azon törekvését, hogy a hitet Krisztus ígéretének objektív valóságára alapozzák, saját tapasztalatuktól eltekintsenek, és egyedül Krisztus szavának ígéretében bízzanak (vö. Mt 16,19; 18,18). A Második Vatikáni Zsinattal együtt mondják a katolikusok: hinni azt jelenti, hogy magunkat egészen Istenre bízzuk[20], aki megszabadít minket a bűn és a halál sötétségéből és örök életre támaszt föl.[21] Nem lehet ebben az értelemben Istenben hinni és ugyanakkor ígéretének szavát nem megbízhatónak tartani. Senki sem kételkedhet Isten irgalmasságában és Krisztus érdemében. De mindenki aggódhat üdvösségéért, amikor saját gyengeségeire és hiányosságaira tekint. Még saját kudarcának tudatában is bizonyos lehet a hívő ember afelől, hogy Isten akarja az õ üdvösségét [vö. források a 4.6. fejezethez].
 

4.7. A megigazított ember jó cselekedetei

(37) Közösen valljuk, hogy a jó cselekedetek - a hitben, reménységben és szeretetben folytatott élet - követik a megigazulást és a megigazulás gyümölcsei. Amikor a megigazított ember Krisztusban él és a kapott kegyelemben tevékenykedik, bibliai kifejezéssel szólva, jó gyümölcsöt terem. A megigazulásnak ez a következménye a keresztyén ember számára, amennyiben élethossziglan a bűn ellen harcol, egyúttal kötelezettség is, amelynek eleget kell tennie: Jézus és az apostoli iratok ezért intik a keresztyén embert arra, hogy vigyék véghez a szeretet cselekedeteit.

(38) Katolikus felfogás szerint a jó cselekedetek, melyek a kegyelem és a Szentlélek által mennek végbe, hozzájárulnak a kegyelemben való növekedéshez, hogy az Istentől kapott igazság megmaradjon és a közösség Krisztussal elmélyüljön. Amikor a katolikusok ragaszkodnak a jó cselekedetek „érdemszerző” voltához, ezzel azt akarják kifejezni, hogy ezekért a cselekedetekért a bibliai tanúságtétel mennyei jutalmat ígér. Ki akarják emelni az embernek a cselekvése iránti felelősségét anélkül, hogy a jó cselekedetek ajándék jellegét vitatnák, vagy tagadnák azt, hogy a megigazulás maga mindig meg nem érdemelt kegyelmi ajándék marad.

(39) Az evangélikusoknál is megtalálható a kegyelem megőrzésének, valamint a kegyelemben és a hitben való növekedésnek a gondolata. Hangsúlyozzák ugyan, hogy az igazság, mint Isten általi elfogadás és mint Krisztus igazságában való részesedés mindenkor teljes, egyúttal azonban azt is mondják, hogy hatása a keresztyén életben növekedhet. A mikor a keresztyén ember jó cselekedeteit nem saját „érdemének”, hanem a megigazulás „gyümölcseinek” és „jeleinek” tekintik, az örök életet az Újszövetségnek megfelelően mégis meg nem érdemelt „jutalomként” értik, Isten ígéretének a hivőkön való beteljesedése értelmében [vö. források a 4.7. fejezethez].
 

5. Az elért konszenzus jelentősége és hordereje

(40) A megigazulástannak e nyilatkozatban bemutatott értelmezése azt mutatja, hogy evangélikusok és katolikusok között konszenzus van a megigazulástan alapigazságait illetően, amelynek fényében már elhordozhatóak a 18-39. pontban leírt, megmaradó különbségek a megigazulás értelmezésének nyelvében, teológiai megformálásában és hangsúlyaiban. Ezért a megigazuláshit evangélikus és római katolikus kifejtése eltérő voltában is nyitott egymás iránt és nem érvénytelenítik az alapigazságokban való konszenzust.

(41) Ezzel a 16. század tanbeli elítélései, amennyiben azok a megigazulásról szóló tanra vonatkoznak, új megvilágításba kerülnek: Az evangélikus egyházaknak e nyilatkozatban előadott tanítását nem érintik a Trienti Zsinat elmarasztaló ítéletei. Az evangélikus hitvallási iratok elítélései nem érintik a római katolikus egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítását.

(42) Mindez nem fosztja meg komolyságuktól a megigazulástanra vonatkozó elmarasztaló ítéleteket. Közülük számos nem volt egyszerűen alaptalan: megőrzik számunkra a „jótékony figyelmeztetés jelentőségét”, melyet figyelembe kell vennünk a tanításban és a gyakorlatban.[22]

(43) A megigazulástan alapigazságaiban elért konszenzusunknak hatást kell gyakorolnia és igazolódnia kell az egyházak életében és tanításában. Erre való tekintettel még különböző súlyú kérdések vannak, amelyek további tisztázást igényelnek: ezek többek között érintik Isten igéjének és az egyházi tanításnak a viszonyát, csakúgy, mint az egyházról, a benne levő tekintélyről, az egységéről, a hivataláról és a szentségekről szóló tanítást, végül pedig a megigazulás és a szociáletika viszonyát. Meggyőződésünk, hogy az elért közös értelmezés teherbíró alap az ilyen tisztázás számára. Az evangélikus egyházak és a római katolikus egyház továbbra is fáradozni fognak, hogy a közös értelmezést elmélyítsék és az egyházi tanításban és az egyházi életben gyümölcsöztessék.

(44) Hálát adunk az Úrnak ezért az egyházszakadás leküzdése érdekében tett döntő lépésért. Kérjük a Szentlelket, hogy vezessen minket tovább ahhoz a látható egységhez, amely Krisztus akarata.
 
 

* A dokumentum törzsszövegének (1-44. bekezdés) fordításánál nagy segítséget jelentett a név nélkül megjelent magyar fordítás (Lelkipásztor 1997, 7-8, 277-283.) A fordítás alapjául a német szöveg szolgált (Lutherische Monatshefte 1997, 10, 49-58.). A német szöveg Rechtfertigung szavának magyar jelentése nemcsak megigazulás, hanem megigazítás is. A fordításban - az egyöntetűség érdekében - mindenütt megigazulással fordítottam, még azokon a helyeken is, ahol az összefüggést tekintve a megigazítás szó tűnt megfelelőbbnek. A német Gerechtigkeit szót a szöveg értelme szerint hol az igazságosság, hol pedig az igazság szóval fordítom. RA.

[1] Schmalkaldeni Cikkek, II, 1. Konkordia Könyv II, 13. BSLK 415.

[2] „Rector et judex super omnia genera doctrinarum”. Luther műveinek weimari kiadása, WA 39, I, 205.

[3] Meg kell jegyezni, hogy az evangélikus egyházak egész sora csak az Ágostai Hitvallást és Luther Kiskátéját számítja a kötelező tanítás alapjának. Ezek a hitvallási iratok nem tartalmaznak tanbeli elítélést a római katolikus egyházzal szemben a megigazulástanra vonatkozóan.

[4] „Das Evangelium und die Kirche.” Bericht der evangelisch-lutherisch/römisch-katholischen Studienkommission. [Az evangélikus-római katolikus közös Tanulmányi Bizottság beszámolója.](„Malta-Bericht”) [Máltai jelentés] 1972. In: Dokumente wachsender Übereinstimmung [=DWÜ], Sämtliche Berichte und Konsenstexte interkonfessioneller Gespräche auf Weltebene [A felekezetek közötti világszintű párbeszédek valamennyi jelentése és konszenzus-szövege.] Bd. I: 1931-1982. Hg. von Harding Meyer - Hans Jörg Urban - Lukas Vischer (Paderborn - Frankfurt, 1983), 248-271. [Magyarul: Theologiai Szemle (16) 1974, 7-8, 231-241.]

[5] Gemeinsame römisch-katholische/evangelisch-lutherische Kommission (Hrg.): Kirche und Rechtfertigung, Das Verständnis der Kirche im Licht der Rechtfertigungslehre (Paderborn - Frankfurt, 1994). [Közös római katolikus - evangélikus-lutheránus bizottság kiadása: Egyház és megigazulás. Az egyház értelmezése a megigazulástan fényében.]

[6] Lutherisch/Römisch-katholischer Dialog in den USA: Rechtfertigung durch den Glauben (1983), in: Rechtfertigung im Ökumenischen Dialog, Dokumente und Einführung, Hrg. von Harding Meyer und Günther Gaßmann (Frankfurt 1987), 107-200. [Evangélikus/Római katolikus párbeszéd az USA-ban: Megigazulás hit által (1983), in: A megigazulás az ökumenikus párbeszédben, Dokumentumok és bevezetés.]

[7] Lehrverurteilungen - kirchentrennend?, Bd. I: Rechtfertigung, Sakramente und Amt im Zeitalter der Reformation und heute [Megigazulás, szentségek és egyházi hivatal a reformáció korában és ma], Hg. von Karl Lehmann und Wolfhart Pannenberg (Freiburg - Göttingen 1986).

[8] Gemeinsame Stellungnahme der Arnoldshainer Konferenz, der Vereinigten Kirche und des Deutschen Nationalkomitees des Lutherischen Weltbundes zum Dokument 'Lehrverurteilungen - kirchentrennend?'” Tanbeli elítélések - szétválasztják az egyházakat? ], in: Ökumenische Rundschau 44 (1995) 99-102; einschließlich der diesem Beschluß zugrundeliegenden Stellungnahmen, vgl. Lehrveruteilungen im Gespräch. Die ersten offiziellen Stellungnahmen aus den evangelischen Kirchen in Deutschland, [a határozat alapjául szolgáló állásfoglalásokkal együtt, vö. Tanbeli elítélések a vitában. Az első hivatalos állásfoglalások a németországi protestáns egyházakból] Göttingen 1993.

[9] Ebben a nyilatkozatban az „egyház” szó a résztvevő egyházak mindenkori önértelmezését jelenti anélkül, hogy el akarnának dönteni minden ezzel kapcsolatos ekkléziológiai kérdést.

[10] [A bibliai idézetek a Magyar Bibliatanács által 1990-ben megjelentetett fordításból valók.]

[11] Vö. Málta-jelentés, 26-30; Rechtfertigung durch den Glauben [Hit által való megigazulás], 122-147. A nem-páli újszövetségi tanúságtételeket J. Reumann kutatta a „Rechtfertigung durch den Glauben” USA-párbeszéd megbízásából: Righteousnes in the New Testament [Igazságosság az Újszövetségben], J. Fitzmeyer és J. D. Quinn válaszaival (Philadelphia, New York 1982), 124-180. old. Ennek a tanulmánynak az eredményeit a „Rechtfertigung durch den Glauben” párbeszéd jelentése foglalja össze a 139-142. pontokban.

[12] Vö.: Alle unter einem Christus, 14, in: DWÜ I, 323-328.

[13] „Gunst Gottes”. Vö. WA 8,106.

[14] Vö. DS 1528.

[15] Vö. DS 1530.

[16] Vö. Apológia II, 38-45.

[17] Vö. DS 1515.

[18] Vö. DS 1515.

[19] Vö. DS 1545.

[20] Vö. DV [Dei Verbum] 5.

[21] Vö. DV [Dei Verbum] 4.

[22] Lehrverurteilungen - kirchentrennend?, 32.