Az önszeretet művészete

Az önszeretet művészete
A bibliai főparancs kifejtése

Rev. Fischer, Georg SJ
Ausztria

Művészet

A művészet sokkal jobban átjárja a teremtett világot, mint gondolnánk.

– Régebben itt, a templom nyugati oldalán nyáron a fecskéket szoktam figyelni, ahogy akrobatikus ügyességgel manővereztek a levegőben, alig néhány centire egymástól; semmilyen katonai repülőgép alakzat sem tud ilyen pontosan és könnyedén mozogni.

– A művészet mikroszkopikus szinten is megfigyelhető. A számítógép mikro-csipjének alapja a szilícium-kristály, melynek tökéletes elrendezését a szilícium-atom harmonikus rezgése biztosítja; ennek egyenletességét még a legjobb szinkronúszók sem tudják elérni.

– A teremtett világ a nagy dolgokban is csodálatos. Elég csak megtekinteni e völgy legvégén a káprázatos Vallüla csúcsot, vagy a szomszéd völgyben a Madrisa csúcsát; ami formájukat, felépítésüket, és időállóságukat illeti, ezek és más hegységek többszörösen túlszárnyalják a legnagyobb emberi építményeket, és ráadásul egyediek is. Még a piramisok is elhalványulnak mellettük.

A művészet átjárja a teremtett világot. Aki nyitott iránta, nem bír eleget álmélkodni, csodálkozni.

Mi emberek is részt veszünk e csodálatos teremtésben, ami azt jelenti életünk sem kevésbé művészi.

– Az emberi lét magjának a művészethez van köze akkor is, ha ezt a dimenziót betemetik a hétköznapok, elnyomja a sok követelmény, a hajsza, és a felületesség.

– Az emberi lét magjának a művészethez van köze akkor is, ha egyesek ezt az oldalát nem látják, vagy akaratlanul is elnyomására törekednek:

Ki ne ismerné a hivatalok valóságát, a teljesítmény utáni hajtást, emberek leszűkítését számokra, ahol az egyformaságra és eltömegesítése nyomás aligha képes figyelembe venni minden egyes ember egyéniségét, nem is beszélve annak sérthetetlen emberi méltóságáról.

Vannak azonban, akik még őrzik ezt a vetületét a művészetnek:

– A kézművesek itt Montafonban és másutt is, régebben és most is értékes és szép tárgyakat alkottak. Gondoljunk csak asszonyaink értékes és káprázatos népviseletére, hímzéseire, vagy a mozaikos asztalokra, a házakon látható faragványokra, ezek gyakran hosszú évek kézimunkájának az eredményei.

– Minden irányzat művészei szünet nélkül arra emlékeztetnek minket. hogy az élet nem csak kenyérből és pénzből áll. A zene megmozgatja szívünket, még ha nem is olyan tökéletes minőségű, mint a Schubert-emlékhangversenyeken vagy a Bregenzi fesztiválon. Jelekkel új meglátásokat és rálátásokat lehet közvetíteni, és a nyelvművészek, vagyis a költők mutatják be nekünk, hogy mennyire titokzatos és észbontó az az eszköz, amelyet naponta használunk - a nyelv.

Az emberi lét művészi oldalának a megőrzéséért való felelőséget nemcsak a kézművesek és a művészek hordozzák, hanem remélem a teológusok és a hívők is. Hogyan tudna valaha is valaki Istenről, a legnagyobb művészről, e csodálatos teremtés kivitelezőjéről méltóan szólni, ha saját maga nem nyitott a művészetek iránt?

A sok művészet között van azonban egy, amely kulcsfontosságú a sikeres élethez, ez pedig a szeretetre való képességünk.

Szeretet

A szeretet egy alapszó, amelyet végsősorban képtelenség meghatározásokkal körülírni. Ahogy az emberek értelmezik, az lehet

– kudarc, ha a válások magas arányára gondolunk, vagy

– a legmagasabb fokú boldogság, mint például egy sikeres, örömökkel teli kapcsolatban, vagy

– többnyire valami e két határeset között, a kettő valamilyen keveréke, amelyben van csalódás, szívfájdalom, vágyakozás, magasröptű érzelmek, elvárások, stb.

Ha kísérletet tennénk egy megközelítésre, akkor a kijelentéseinkből, ("szeretem a rozmaringot, vagy Hansot, a vizet, Haydnt ..."), tapasztalatainkból, és összehasonlításainkból azt láthatjuk, hogy a szeretet alapvetően kedvelés, amely támogató. jóakaró, felépítő, elfogadó, és többnyire a másikra irányul, mint például a természet, zene, emberek, Isten – de saját magamra?

Aki az önszeretetről beszél, könnyen egoizmussal vádolhatják, vagy elítélik, hogy a másikkal szemben saját magát részesíti előnyben. Az önszeretetet gyakran éppen keresztény körökből száműzték, ami aztán tömérdek nehézséghez vezet. Gyakori beszélgetéseimből számomra a napnál is világosabb, hogy igazán szerető emberek saját magukra még gondolni sem mernek, félelemből, kétkedésből, bizonytalanságból, hogy vajon ez megengedhető-e vagy sem.

Csak egy példa: Beteg hozzátartozói gondozásában sokan teljesen kiégnek. Éjjel-nappal, hónapokon keresztül látják el ezt a szolgálatot, semmiféle szünet vagy távollét nélkül, ezáltal saját maguk is felmorzsolódnak, mert például még egy szabadnapot sem mernek maguknak betervezni.

Mivelhogy a helyes önszeretet egy állandó és széleskörben elterjedt probléma, szükséges lenne újra józanul, előítéletek nélkül elgondolkodni a témán. Fontos, hogy egy önmagunkon kívül eső, objektív, semleges álláspontra helyezkedjünk, melyet nem befolyásolnának saját érdekeink. Egy ilyen álláspontot kínál nekünk az irodalom, elsősorban a Biblia, az Isten szava, amely fontos mozgatórúgónk, javunkra nem részrehajló, mert már jóval előttünk keletkezett.

Témánk számára jókora segítséget nyújt a jól ismert „főparancs” (Márk 12,28-31).

Egy írástudó ezt kérdezi Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?”
Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. A második így szól: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezeknél nincs nagyobb parancs.”

Világosan felismerhető a kétfajta szeretet, az első az Istenre, a másik pedig embertársunkra és saját magunkra irányul: „mint saját magadat.”

Szabad önmagam szeretni, szabad önmagam szeretni. Kell, muszáj szeretni önmagam, mert ez befolyásolja a másikra való odafigyelés képességét! Önmagunk jóakaratú elfogadása ugyanis döntő mértékben befolyásolja azt, hogy mit tudunk magunkból másoknak ajándékozni.

Amikor Jézus ebben a kettes főparancsban röviden összefoglalja a Szentírás magvát, az Ószövetségre támaszkodik, ahonnan kétszer is idéz (Második Törvénykönyv 6 és Leviták 19). Az Ó- és Újszövetség megegyeznek ebben az összefüggésben és közösen tesznek tanúságot egy olyan felfogásról, amely elsősorban Istenre, de ugyanúgy másokra és saját magunkra is vonatkozik. Teljes összhangban a mindenkori isteni kinyilatkoztatás bibliai üzenetével Jézus örökre és visszavonhatatlanul megszabadít minket mindenféle félelem és kételytől, hogy vajon merhetjük-e saját magunkat is szeretni vagy sem. De ki is ez az én, amely részesedhet a szeretetünkben?

Az „Én”

A bölcselet, a humántudományok és az orvostudomány már évszázadok óta annak felismerésén fáradoznak, hogy mi is teszi ki az ember énjét. A sok keresgélés, gondolkodás, DNS vizsgálatok, géntesztelés, azonosság-felismerés hang vagy arcvonások alapján – mindezek ellenére még ma is az ember egy nagy kérdőjel marad.

– „Ki az ember?” - hangzik a 8. zsoltár ámulatba ejtő felkiáltása, hogy ez a jelentéktelen kis teremtmény az isteni gondoskodás tárgya?

– „Ki az ember?” - ez a címe Emerich Coreth SJ filozófiai művének, amelyben rámutat arra, hogy pont a kérdések feltevése és az ebből fakadó reflexió az, ami megkülönbözteti az embert.

– „Ki az ember?” - ez a kérdés az emberi mibenlét, és ezen belül Énünk megtalálására még mindig foglalkoztat bennünket:

Mi teszi ki az identitásunkat? Útlevelünk? Génjeink? Testünk sejtjei? Van valami maradandó változó hangulataink mögött, sőt, túl az életen, a halál után? Vagy por és hamu marad csak belőlünk?

Ez a kérdés még jobban kiéleződik a sok rossz láttán:

Honnan jönnek a sötét dolgok, mint az árulás, hűtlenség, üldözés, agresszió?

Mi történik a pszichés betegségeknél, hogy az emberek hirtelen egészen másképp reagálnak?

Itt mutatkozik meg ami mindannyiunkban jelen van, vagyis több szint bonyolult összjátéka. Megszoktuk, hogy minden magától értetődően, probléma-mentesen működik; a zavarok kivételnek számítanak. Mégis a fordítottja az igaz: a csoda inkább az, ami „normális”: ezeket a hihetetlenül bonyolult belső folyamatokat, amelyek olyan egyszerű mozdulatokat tesznek lehetővé, mint kisujjunk felemelése, még mindig nem tudjuk felfogni.

Az ember, és vele minden Én továbbra is titok, maradandó rejtély, akit nem lehet feloldani rendszerek, szerkezetek, társadalmi kísérletek, intellektuális elgondolások segítségével.

Nem szabad azonban ennél a következtetésnél lehorgonyozni és a kutatást feladni. Ez ugyanis csak az érme egyik oldala. A másik oldalon van az önismeretre való képességűnk, sőt, kötelességűnk, amely a maradandó rejtély ellenére is helytálló lehet. Saját énünk legalább egy minimális megismerése szolgál alapul és előfeltételül annak, hogy egyáltalán a konkrét, vagyis valódi körülményekhez képest szeretni tudjunk. Önmagunk csekély megismerése is elősegít bennünket abban, hogy erőforrásainkkal jól gazdálkodjunk, nehogy tartósan túlterheljük magunkat.

A lista korántsem teljes, de röviden a következő dolgok tartoznak az Énhez:

– származás, egy férfi és nő szeretet-kapcsolatából, mint előfeltétel és törzset hordozó gyökér = szeretetből fakadó eredet. Az ember világra jövetele nem csak egy fizikai jelenség, ezért problémás a lombik bébi.

– felnőtté válás, ahol megtapasztaljuk a táplálkozást, oktatást és törődést = szeretettel körbevett növekedés, ami különbözik sok utcagyerek szenvedéssel teli sorsától.

– test, a maga sajátságos arculatával, életével, és egyben korlátaival is. Hasonlítsák csak össze például egy gyermek és egy felnőtt mozgékonyságát, vagy egy alultáplált és egy túltáplált ember test-érzékelését.

– a belül történő sokrétű mozgások, érzékelés, érzelmek, tervezés, kiértékelés, vágyakozás, akarat..., amit többnyire ‘szellem’-nek nevezünk.

– és ezek mögött van még valami, amit a „Lélek” kifejezéssel jelölünk. Ennek szentelt nemrég egy egész könyvet a híres orvos Prof.Dr. Hartmannn Hinterhuber, az innsbrucki pszichiátria vezetője.

– egy sor képesség és adottság

– a másokkal való kapcsolatok, egy társadalmi hálózathoz való tartozás = élet a szeretetben, a társadalmi kötödések korlátozásai ellenére is.

Az Én alkotóelemei utáni kutatásaink két következtetéshez vezettek:

Először is az emberi lét sajátja a minden képzeletet felülmúló kiterjedés és sokrétűség. Mindegyik valós figyelembevétele és felmérése lehet az alapja annak, hogy képesek legyünk saját magunkat és másokat szeretni. Ennek alapvető előfeltétele, hogy önmagunkat, sajátságainkkal együtt jól megismerjük.

Másodszor pedig három ismétlődés szúr szemet: „szeretetből fakadó eredet, szeretettel körbevett növekedés, élet a szeretetben” – e lehatárolásokat és keverék-formákat egy és ugyanazon szó köti össze, és e formák mindegyike általában az emberi létre jellemző. Ami annyit jelent, hogy mindegyik Én sokszorosan már azelőtt szeretve volt, mielőtt ő maga tudatosan szeretni kezdett. Van egy hely a Bibliában, amely egy ilyen, az Isten részéről megelőző szeretetről szól (Jeremiás 31,3):
„Örök szeretettel szerettelek.”

Isten itt egy nőt, de képletesen ezen keresztül a közösséget szólítja meg. Ezeknek az embereknek szólt már a kezdetektől fogva („örök”) Isten szívből jövő és intenzív szeretete. A „szeret” gyök újraismétlése még erélyesebben aláhúzza ezt az isteni odafordulást. Ez az isteni vallomás nem csak az akkor élő hívőknek szól, hanem kiterjed minden emberre, aki magára veszi és Istenre bízza magát.

Minden Ént tehát e kettős szeretet hordoz, Isten és a közelálló emberek szeretete. jóval mielőtt ő saját maga bármit is tenni tudna. Minden Én hivatása, hogy
hagyja magát megfertőzni ettől a szeretettől,
másoktól ellesse ezt a művészetet,
engedje hatni ezt az erőt önmagára is
másoknak továbbajándékozza ezt az erőt.
A minden embernek már a kezdetektől fogva átadott szeretet hasonlít az első begyújtáshoz, amely az Ént lángra lobbantja hogy az hasonlóan cselekedjen.

Az önmagunkhoz való viszony

Hogy az ember aztán valóban lángra lobban vagy sem, az sok, gyakran kis lépések megtételétől függ, amelyek végső sorban egy és ugyanazon kérdésből fakadnak: Szeretem önmagam?

Szeretem önmagam? El tudom magam fogadni legalább nagyjából, vagy akár teljesen is, úgy, ahogy vagyok, minden fent említett és sokrétű összetevőimmel együtt, gyengéimmel és erősségeimmel, mi több, sötét vonásaimmal együtt? Az erre a kérdésre adott válasz döntően meghatározza képességünket arra, hogy másokat szeretettel közelítsünk meg.

Az önmagunkhoz való viszony a kulcsa életünk sikerességéhez. Ezen múlik az is, hogy elégedettek leszünk vagy nem. A szeretethez hasonlóan itt is többnyire az elfogadás és elutasítás keverékeivel találkozunk, az arányok pedig hangulataink és mindenkori élményeink függvényei. A következőkben néhány tényezőről szeretnék szólni, amelyek nagy befolyással vannak az önmagunkhoz való viszonyra:

– Először is itt vannak az elvárásaink és követelményeink magunkkal szemben, amelyek egyfajta mértéket állítanak fel számunkra, mely szerint tájékozódunk. Ha huzamosabb időn keresztül túl magasra helyezzük, kudarcra vagyunk ítélve, ha túl alacsonyra, akkor ürességet érzünk, mert erőnk és lehetőségeink mögött kullogunk. Szeretni magunkat annyi mint legjobb tudásunk és képességeink szerint a megfelelő mércét alkalmazni, amely igényes de egyben mozgóteret is hagy.

– E célokkal kapcsolatban irányító mechanizmusok működnek. Sokan állandóan csak javítani akarnak magukon, sohasem elégedettek, szüntelenül kritizálják magukat még akkor is, ha helyükben mások lelkesen örülnének. Amit elértek, az sohasem elég, emiatt állandóan tovább hajtják magukat, anélkül, hogy egyetlen egyszer is ezt mondanák: „Ennyi elég, itt abba lehet hagyni.” Másrészt vannak olyanok is, akik teljesen elkényeztetik Énjüket, még hiányosságai fölött is szemet hunynak. Aki szabad utat enged a szenvedélyeinek, irányító beavatkozás nélkül, nem saját Énjét szereti, hanem az ezt romboló ösztönöket: 6 Ha szeretem önmagam akkor beavatkozom, ha erre tényleg szükség van.

– Nagyon sok múlik tehát azon, hogy mit részesítünk előnyben vagyis hogy egy alapvetően befogadó szemléletből kiindulva a bizalom és egy nyitott „Igen!” mellett szavazunk, vagy engedjük egy mélységes bizalmatlanság és kétségbeesés legyen úrrá rajtunk. Ez utóbbinál erőfeszítéseink az árral állandóan szembeúszó emberéhez hasonlítanak - a valóság széles árjáról van szó, amely állandóan új életet teremt, a maga sokaságában és túlcsorduló bőségében; az első esetben, amikor kimondjuk az igent és a bensőséges elfogadás felé fordulunk, olyan húzóerőre lelünk, amely még gyógyítani is képes. Belőle táplálkozik a tettrekészség, a motiváció, hozzá az akarat, és az odaadás is.

Önmagunkat szeretni lényegében ettől a bizalomteljes bátorságtól függ, hogy kimondjam az alapvető igent.

– Még valami: az önmagunkhoz való viszonyban nem árt néha egy kis távolságot is tartani. Két példát szeretnék felhozni erre: a humort és a megbocsátást. Aki képes nevetni saját magán, nagyon jól tudja milyen lazító ennek a hatása, még a testre is. A nevetésben ugyanis azt tapasztaljuk meg, hogy valami nem tökéletes, és mégis úgy hagyjuk.

A második pedig a megbocsátás, saját magunkkal szemben is. Ez még a humort is túlszárnyalja, mert felszabadító hatása sokkal mélyebbre nyúl. Az önszeretet megköveteli, hogy a múltbeli káros hatásokat magunk mögött hagyva egy kis távolságot teremtsünk köztük és köztünk.

Ezeknél az önmagunkhoz való viszonyunkat, és ebből kifolyólag az önszeretetre való képességünket is meghatározó tényezőknél elengedhetetlen a körültekintő egyensúlyra való törekvés. A magunkkal való szeretetteljes bánásmód tehát valóban egy művészet, amely gondosan beállított összhangot követel. Ennél a lépésnél is, vagyis a magunkhoz való beállítottságnál, a Szentírás egyik igéje siet a segítségünkre: (Prédikátor 9,7):

„Rajta hát, edd vidáman a kenyeredet és idd jókedvűen a borodat! Mert kezdettől fogva tetszik az Istennek, ha így teszel.”

Hogy az ember vidám legyen, vagyis az életigenlő beállítottságnak az az oka, hogy Istennek ez mindig is tetszett. Ez az ige mindazoknak bátorítást nyújthat, akik kétkednek és nehezükre esik kimondani az Igent. Ha Istennek mindig is tetszett a vidám életvitel, akkor nálunk sincs helye az aggályoskodó, visszautasító életvitelnek.

„Ismerem önmagam?” és „Kedvelem önmagam?” - e két kérdés kitűnő és nagyon érzékeny szabályozórendszert alkot. amely messzemenően befolyásolja gondolkodásunkat és cselekvésünket. Az ismeret és beállítottság együtt készítenek fel arra, hogy szeretni tudjunk.

Mielőtt kifejteném, hogyan valósul meg a gyakorlatban az Én iránti szeretet, nem ártana kiküszöbölni a lehetséges félreértéseket ezzel kapcsolatban. Mint már a „szeretet” iménti tárgyalása kimutatta, az önszeretetet az Istenhez és a felebarátunkhoz való szeretet lencséjén keresztül, ezek keretein belül, ezekkel szorosan összefonódva kell nézni.

Aki saját magát szereti, nagyon jó úton halad az embertársa iránti szeretet felé. Olyan közmondások, mint „A megosztott öröm kétszer akkora öröm” arról tanúskodnak, hogy amikor adunk, látszólag ugyan ez veszteségnek tűnhet, de valójában gyarapodunk általa. Ez az emberi Én, amely minden ismeretünk ellenére rejtélybe burkolózik, képes a szeretetre, méghozzá nagyfokú szeretetre. Képes felülemelkedni saját magán, teljes erejéből mások felé fordulni, és nem óhajt önmaga rabjaként önmagába gubózni.

Hogy állunk a dolgok vallási oldalával, Isten szeretetével? Ezzel a témával egy további estét lehetne betölteni. Elég csak annyi, hogy az ember alapvető nyitottsága, minden földi dolog viszonylagossága, és még sok minden másból nyugodt lélekkel arra következtethetünk, hogy az ember és a világ önmagukon túlmutatva utalnak az abszolútumra, a végtelenre.

Ez a rejtett, mélyebb dimenzió olyan értékében lesz nyilvánvaló, mint az igazság, becsület, szépség, továbbá a rácsodálkozásban, az örökkévalóság utáni vágyakozásban és a dolgok létének és értelmének a kutatásában. Világunk belsőleg rá van utalva a kapcsolatra egy, a világon kívülálló ‘Magasságossal’, amit sok hagyomány Istennek nevez. E kapcsolat nélkül végsősorban minden és mindenki Énje is gyökértelen, üres és nyomorult.

Arra az eredményre jutottunk tehát, hogy az emberi létre gyökeresen rányomja bélyegét az Istennel és a közösséggel való kapcsolat, olyannyira, hogy azt nélküle nem is lehet igazán felfogni. Az önszeretethez vezető út tehát, ha komolyan vesszük ezt a ‘megbélyegzésünket’, egyenesen az Istenhez és embertársainkhoz való szeretethez visz minket. Innen nézve a bibliai főparancs egészen logikus és természetes, mivelhogy az ember benső lényegét tükrözi. A kettősparancs, mármint hogy szeressük Istent és embertársunkat mint önmagunkat, egybe foglalja az emberi lét és az Én mind a három alapvető dimenzióját. Isten, közösség, Én - ezek mind elválaszthatatlanul egybe tartoznak és befolyásolják egymást.

De különösképpen mint teológus szeretném kiemelni, hogy pont a hit szemszögéből van megparancsolva az önszeretet. Az Istennel való kapcsolat kiköveteli önmagunk igenlő elfogadását! Egyben remélem, hogy ezzel a pontosítással elkerülöm az esetleges szemrehányásokat, hogy az elhangzottak egyoldalúan csak az Énnel foglalkoztak. Ezekután pedig rátérhetünk arra, hogy hol bizonyít igazán a szeretet művészete: annak hétköznapi megvalósításában.

A konkrét szeretet: egyensúlyozás

Önmagam szeretni valóban igazi művészet. Ennek egypár előfeltételét már megtárgyaltuk: Fontos hogy alaposan ismerjem magamat, rejtélyeim ellenére is.
Kulcsfontosságú továbbá a beállítottságom: önmagam kedvelése egy mélyreható elfogadáson keresztül fogja hordozni a szeretet itt következő kivitelezéseit, ami gyakran bölcs megkülönböztetést igényel.

Hogyan válik azonban ez a szeretet kézzelfoghatóvá számomra? Milyen megvalósítható apró lepéseket lehet, szabad, vagy kell tennem? Tapasztalatom azt mutatja, hogy az egyensúlyozásnak van kulcsszerepe abban, hogy a sok befolyásolás, követelmény, és veszély közepette naponta visszataláljunk a szeretethez. Az érthetőség kedvéért két hasonlatot szeretnék felhozni:

Ahogy a sportokban a megterhelés után az érintett izmok fellazulnak, vagy egy játékban van nyerés és veszítés, siker és kudarc, ugyanígy az életben és a szeretetben is: a kiegyenlítés, az ellentétekre való figyelem állítja újra helyre az elveszített egyensúlyt. Loyolai Szent Ignác, rendünk, a Jézus Társasága alapítója híres mondásában ezt így fogalmazta meg: „agere contra", ami annyi mint `ellene tenni', vagyis ne csak a saját természetes hajlamaimat kövessem, hanem szenteljek fokozott figyelmet arra is, ami nehezemre esik, vagy nem találok rá időt. Vessünk most egy pillantást arra, miből is áll az önszeretet művészete:

– A mai „egyre gyorsabban” világban ajándékozzuk meg önmagunkat nyugalommal, meditációval, lelassulással, fékezéssel, ezek mind a szeretet formái. Egy Forma-1 versenyautó számára legalább olyan fontos a jól fogó fék, mint a sok lóerős motor, máskülönben a legelső kanyarban kirepülne. Ennek ellenére sokan azt hiszik hogy teljesítőképességük gerjesztésével gyorsabban célba érnek. – Öt percig csendben ülni egy templomban csodákat tehet ilyen emberek számára.

– Akinek szélsőséges biztonságérzetre van szüksége, a legjobban úgy szeretheti magát, hogy merészebb lesz és néha kockáztatni is merjen. Ajándékozza meg bizalmával a másikat. A biztonságba zárkózás kalitkája foglyul ejti az embert, bebörtönzi az Ént. Megakadályoz bennünket abban, hogy merész erőbedobás által megtapasztaljuk mennyit is ér valójában az életünk. – Nem muszáj rögtön sárkányrepüléssel, hídugrással, vagy hegymászással kezdeni; de az elragadtatás és egy kis kaland hozzá tartoznak az élethez, és a fiatalok ezt tudják.

– Aki az életét munkával és feladatokkal tölti ki, annak a lazító gyakorlatok és a kikapcsolódás időszakai az önszeretet jelei lehetnek, amelyek kiegyensúlyozzák az egyoldalú beállítottságot. – A jóga és a zene nagyon jók erre a célra.

– Ezen a tájon nagyra becsülik a takarékoskodást, de ha minden csak ekörül forog, fennáll a veszélye annak, hogy kicsinyesek és szűkmarkúak leszünk. A takarékoskodáshoz szükséges a költekezés is olyan területeken és helyzetekben, ahol helyet kell adnunk a nagyvonalúságnak és bőkezűségnek, máskülönben bedőlünk az üres sablonoknak. Önmagamat szeretni annyi, mint megakadályozni a takarékoskodás elburjánzását és kordában tartani az állandó számolgatást. – Minden „gyűjtögetőre” gyógyító hatással van, ha alkalmasint másokat is meghív vagy megajándékoz.

– Ha hozzá vagyok szokva, hogy másoknak megbízásokat osztogatok, akkor az önszeretetnek magában kell foglalnia szolgáló jellegű szerepek felvállalását is. Aki ugyanis mindig csak parancsolgat másoknak, annak a végén csak egyetlen alattvalója marad - saját maga. – Micsoda fejtágító lenne az egy főszakácsnak, ha a világot egyszer a mosogatólány, vagy egy munkát kereső ember szemszögéből látná! Teljesen új fényben látná az éttermét és benne saját szerepét is!

– Akinek legfőbb ideálja a tökéletesség, annak nem ártana néha megtapasztalni a „káoszt” is. Máskülönben hajlamos lesz magának és másoknak is állandóan kényszerzubbonyokat osztogatni. Az önszeretet ebben az esetben úgy mutatkozna meg, ha emberünk néha békén hagyná a rendetlenséget, vagy nem tenne mindig akkora rendet, hogy vendégei már a belépés pillanatától feszélyezetten éreznék magukat, mintha csak egy szent rendet zavartak volna meg. – Itt csemetéink játékos-gyermeki viselkedése szolgálhat jó példaként, amire "Orientierung am Kind" (Irány a gyerek) című könyvében Heinrich Spaemann is rámutatott.

– Magamat szeretni azt is jeleni. hogy megtalálom a középutat kényelem és kihívás között. Aki még sohasem próbálta ki az utólagos hidegzuhanyt, kirekeszti annak megtapasztalását, hogy a test ezzel az egészséges ingerléssel huzamosabb ideig képes meleget előállítani. Vagyis ha megkímélem magamat, ezzel megkárosítom magamat.

Hosszasan lehetne sorolni még ezeket a példákat, és az összest fordított irányban is lehet olvasni:
Akinek állandóan a féken a lába, az taposson néha a gázra is.
Aki többnyire csak szolgálja a másikat, annak ne okozzon lelkiismeret furdalást, ha saját útjait járja vagy kiáll jogaiért.
Akinek a lakásában mindig kupleráj van, annak nem árt néha kitakarítani, stb.

A lényeg mindezekben az, hogy Énünk az idők folyamán hajlamos lesz egyoldalú vagy kimondottan hamis beállítottságba merevedni és ezáltal még a szeretetre való képességét is lekorlátozza. Csak az imént említett igyekezet a megkövesedések és megkötések ellensúlyozására óv meg minket attól, hogy ami valamikor szeretet volt, az most merev sablonná váljon.

Ez az igazság rejlik Jézus egy másik híres mondása mögött is:
„Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti. Aki elveszti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Márk 8,35)

Jézus e mondásainak elsősorban vallási jelentőségük van, de van egy általános, emberi vetületük is. A saját életemhez, vagy annak egyes elemeihez való görcsös ragaszkodás a legbiztosabb módszer ezek elvesztésére!

Életünk e nagy kihívásában, vagyis az önszeretet művészetében, nem vagyunk egyedül. Mások hathatós támogatására számíthatunk, akik felhívják figyelmünket a lényeges dolgokra, ezek irányába ösztönöznek bennünket és elkísérnek útjainkon. Bátorítanak minket a régi, a megszokott, a látszólag biztos feladására, helyet adva az új, mélyebb, igazi Énünk felfedezésének és szeretetének. Ugyanezt kínálja fel nekünk a hit is, különböző hitvallásokba öltöztetve, vitathatatlanul ez a feladata. A hit is fel akar minket szabadítani egy eltorzult Én igájából és nyitottá tenni a valódi Én felé, amely szeretve van, maga is szeret, és egy szeretetre méltó személy. Ez a vallások maradandó feladata.

Gyümölcsei

A fenti meglátásokat most gyümölcsként fogjuk begyűjteni. Mindazt, amit eddig az „Énről” megállapítottunk, kollektív módon is értelmezhetjük, vagyis csoportokra és közösségekre vonatkoztatva. Számukra is érvényes az önszeretet útjának a művészete, az egyensúlyozás és a kettős kitekintés Isten és ember felé.

Nézzünk most vissza az eddig megtett útra: Azzal indultunk, hogy a művészet átjárja a teremtett világot. Világunk és hétköznapjaink sokkal kreatívabbak, alkotóbb jellegűek, mint gondolnánk, és nekünk, embereknek is az a hivatásunk, hogy biztosítsuk a művészetnek a neki kijáró szerepet. A művészet az emberi létnek a valójában őt megillető könnyedséggel ruházza fel.

A legfontosabb a szeretet művészete, vagyis az az alapvető elfogadás, amely három irányba bontakozik ki: Isten, a másik ember, és ugyanígy önmagam felé is; pont ez az utolsó, vagyis az önszeretet nem csak hogy megengedett, Jézus megbízásaként meg is van parancsolva, aki így foglalta össze a Biblia üzenetének a lényegét. Egy egészséges, kiegyensúlyozott önszeretet jogos, sőt szükséges is. Az önszeretet előfeltétele azonban énem helyes érzékelése. Ugyan az emberi személy végsőfokon titok és rejtély marad, de mégis kielégítően felismerhető az az alap, amely az embernél az átgondolt kivitelezések kiindulópontjaként szolgál. Mielőtt az ember saját maga egyáltalán szeretni tudna, már a kezdetektől meg van ajándékozva Isten és hozzátartozói szeretetével.

Ez a már szeretett ember képes álláspontra helyezkedni saját magával szemben. Ez az önmagunkhoz való beállítottság határozza meg döntően életünk sikeredettségét és megelégedettségünket; alapvető fontosságúak itt az elvárásaink és követelményeink, az önfegyelem mértéke, egy bizonyos távoltartás kialakításának a képessége, és hogy egy igenlő elfogadást részesítünk-e előnyben. Mindezek hozzá segíthetnek önmagunk kedveléséhez.

Az önmagunkhoz való szeretet művészete kézzelfoghatóan az egyensúlyozásban mutatkozik meg. Aki jól akar cselekedni, annak van bátorsága leleplezni az egyoldalút, a belopakodott megmerevedéseket, a megkeményedettet, és ellenintézkedéseket hoz ezek kiküszöbölésére. Ez új életet lehel belénk és nyitottá tesz másokkal szemben, bizalomban és odaadásban.

Egy ilyen önmagammal tartó szeretetteljes küzdelem gyümölcsöző:

– A saját magamban is felismert harc és fájdalom növeli a szolidaritást másokhoz, az összefonódottságomat a szenvedő emberiséggel. Ez a szolidaritás az időn is túlmutathat, értékelve az előttünk élőket, és felelőséget érezve az utánunk jövőkkel.

– Pont a saját életünket érintő művészivel szembeni nyitottság vezet minket egy új, mélyebb, harmonikusabb kapcsolathoz a teremtett világgal. Örömet lelni a természetben és az emberi lét minden más dimenziójában is, a szépség és értékek érzékelése - ezek jellemzik a szerető embert.

– Végül alapvetően és mindent átfogóan: a szeretet közelebb hoz minket Istenhez, a mindent szeretetben hordozó Forráshoz. A szeretetben hozzá hasonlóak leszünk, és ugyanígy a „művészet” is vele egyesít minket, a legkiválóbb és legnagyobb Művésszel.

Ösztökélés a felszabadult életre
Válogatás bibliai szövegrészek között (A Montafoneri Munkagyűlés beszélgetései)

„Az önszeretet művészete” című előadás folytatásában e témák elmélyítéséről, kiszélesítéséről, és azok alkalmazásáról lesz szó a személyes élethelyzetekhez szabva. Háromfajta ösztökélés következik: módszertani, tartalmi, és mint későbbi olvasásra való javaslatok.

1) Megérteni az olvasott részt

A nagyon is költői biblia nyelvezet lassú, többfokú folyamaton keresztül válik érthetővé. Az ismételten elhangzó felszólításokat a figyelmes hallgatásra (Dtn 4,1; 5,1; 6,3f...) ilyen irányú buzdításként lehet értelmezni.

Egypár hasznos lépés: (Mk 12,28-34 mintájára)
a) A szövegrész élethelyzetbe, környezete helyezése
b) Felépítése, a vázlatminták mozgása, ismétlése, dinamikája
c) Kimunkálása: A részletek, a különleges
d) Kijelentései: Mely értékeket, meggyőződéseket, üzeneteket akar közvetíteni a szövegrész?

(Irodalom: G.Fischer, Wege in die Bibel, Stuttgart: KBW 2000)

Az elfogadó, figyelmes hallgatás gyógyító megtapasztalása, eközben felfedezni és érezni az újat, ahogy az Én nyitottá válik, mások felé is.

2) Ösztökélések a felszabadításra

A résztvevők érdeklődése és kérdései alapján a személyes olvasmányokhoz megfelelő, a témával foglalkozó Bibliarészeket kell kiválogatni. A megfelelő szöveg

keresése (a vezetővel való megbeszélés alapján) után
önálló munka következik, lehetőleg a fent említett lépések szerint, majd ehhez jön egy
elmélkedés a saját életünkben való lehetséges alkalmazásról, átültetésről. Az
eszmecserében össze lehet gyűjteni együtt az eredményeket, a
visszapillantásban pedig kiértékelni és elmélyíteni a megszerzett tapasztalatokat.

3) Egypár szép szövegrész

Történetek a Teremtés könyvéből, Mózes elhívása, (Kiv 3f), a közösségi szabályok (Lev 19), a lélek kiárasztása (Számok 11), Mózes intelmei (Dtn 6-11); Józsua búcsúbeszéde (Józs 24); Sámson szüleinek elhívása (Bírák 13); Ruth könyve; Hanna imája és Sámuel (1 Sám 1-3); sok zsoltár (1, 8, 15f, 19, 23, 42f, 63 ...); a próféták közül Izaiás 11; 35; 40; 43; 53-55; 61; Jeremiás 30f; Ezekiel 37; 47; Ozeás 11; Joel 3; Jónás, és még sok más.

(Gáspár Gyula fordítása)