Csak néhány döntésnek van olyan jelentős következménye, mint egy másik nemű személlyel való végleges rokoni kapcsolatba lépésnek. Egyedül az életpályáról való döntés hasonlítható vele össze. Az életed hátralevő részében az egészségedre, boldogságodra és elégedettségedre, az anyagi jólétedre nézve meghatározó lesz, hogy milyen viszonyba lépsz és milyen időtartamra. Ezek a kívánalmak - egészség, boldogság, anyagi jólét - statisztikailag gyakrabban jönnek elő a tartós és kielégítő kapcsolatban élő emberek közt.

Férfi és nő együttélésének nemcsak a házasság az egyetlen útja, de az utóbbi néhány generációban növekvő szabad szerelem ellenére mégis a házasság a leghatásosabb módja a nemek közti kapcsolat rendezésének. Például a házasságukkal elégedetlenebbek lesznek azok a párok, akik a házasságuk előtt együtt éltek, mint azok, akik csak a házasságuktól kezdve éltek együtt. A Szovjetunióban a 30-as években megideológizált válások, vagy Kínában a kedvencek közmegegyezése, vagy az izraeli termelő közösségek (kibuc) ellenére a kizárólagos és tartós kapcsolatok igénye visszavezette az embereket a hagyományos, társadalmilag jóváhagyott házasság formához.

Mi alapján választunk egy másik nemű személyt élettársul? Igazság szerint ez a legbonyolultabb emberi cselekedet, mert a döntést számos, gyakran egymással ellentétes ok befolyásolja. Előszöris, amire mindig fontos emlékeznünk, az emberekben az emlősökkel közös az az öröklődési késztetés, hogy utódaink legyenek, akik túlélnek, hogy nekik is utódaik legyenek, ha eljön az ideje. Ha az emberek többsége nem engedelmeskedne ennek az ösztönzésnek, akkor fajunk már rég kihalt volna.

Ahogy a testünk növekszik és elér egy bizonyos méretet, számos hormon szaporodóképessé teszi. Ekkor a fiúk vonzóvá válnak a lányoknak és viszont. Főleg ha nincs más érdeklődésük amire gondoljanak, vagy amit tegyenek, akkor a nemi vonzódás éveken keresztűl rögeszmévé válik és leköti gondolataiknak minden szabad pillanatát.

Öröklődéssel foglalkozó lélekgyógyászok (pszichológusok) kimutatták, hogy a szaporodás szüksége alapvetően meghatározza nemi viselkedésünket. Valamint kimutatták azt is, hogy a férfi és nő az élettani szerepének megfelelően másképp közelíti meg a kapcsolatot. A férfi ahhoz a nőhöz vonzódik, aki fiatal és egészséges (vagy annak tűnik), mert ez jelzi a számára, hogy a nő képes gyerekeket szülni és törődni velük amíg felnőnek. A nő viszont kevésbé vonzódik a férfi testi jellemzőihez; inkább a társadalmi rangját és anyagi helyzetét nézi, ami a családról való gondoskodás képességét jelzi a számára. Mind a férfi, mind a nő hűséges társat keres, de különböző okok miatt: a férfi nem akarja, hogy a felesége más férfi gyerekét szülje meg, akit el kell tartania; míg a nő nem akarja, hogy a férje más nőnek udvaroljon és a javakon mással osztozkodjon.

Ezek az öröklési szabályok minden húsból és vérből való személy viselkedését befolyásolják. Fontosságát esztelenség kétségbevonni. De nemcsak élő szervezet vagyunk. Mióta az emberi agyban kibontakozott az emlékezőképesség és a beszéd lehetősége, a viselkedésünket egyre inkább a tanulás határozta meg. Így a kulturális hatás lényeges szerepet játszik a párválasztásunkban. Szülők, lelkészek, könyvek oktatnak: ki az értékes, ki alkalmas barátnak és ki házastársnak. Viszont inkább hallunk a romantikus-, házasságon belüli-, hűséges szerelem-eszméről semmint a mai kor kulturális gyakorlatáról. A kapott tanácsok egy része józan gyakorlaton alapszik és ha követjük, értékessé tehetik életünk. De kultúránk sajnos jócskán tartalmaz hamis tájékoztatást. Gazdasági és politikai érdekből kihasználják élettani igényünk; az ígéretekben és kereskedelmi hirdetésekben a nemiség csábítássá vált figyelmünk és pénzünk lekötésére. A felnőttéválásban talán a legnehezebb feladat, hogy megtanuljunk ellentmondani az álnok tájékoztatásnak. Ha hitelt adunk a tv.-nek és a fényesborítójú folyóiratok cikkeinek, akkor azt kell hinnünk, hogy a nőket a hajlakk, a körömlakk és a fogyókúrás étrend teszi kívánatossá; a férfiak vonzása pedig a megfélemlítő fellépésükön, az autójuk erején és a "Wall Street"-i részvényügynökségükön múlik.

Minden kultúra kidolgozza a nemi kapcsolatok társadalmilag elfogadható formáit. A házasodási szabály a társadalmak egyik legáltalánosabb és legközpontibb jellemvonása. Ki házasodhat kivel és milyen feltételek mellett, ez alapvetően jellemzi a társadalmi rendeket. A leghagyományosabb emberi csoportokban csak az a férfi házasodhatott és vállalhatott gyereket, akinek elegendő tehene, kukoricája, vagy más anyagi forrása volt ahhoz, hogy kifizesse a hozományt a menyasszony családjának. Ez nyersnek és nehézkesnek tűnik a számunkra, de hatásos megoldás volt a népszaporulat korlátozására és biztosította, hogy a gyerek úgy nőjön fel, hogy ne váljék a közösség terhére.

A házasságot azonban emberemlékezet óta a szövetségek megalapozására és fenntartására is használják. Ha egy nő egy másik nemzetségből, vagy törzsből való férfivel házasodik össze, akkor az egyesülésük révén a két rokonság is összejön. Ez különösen szembetűnő volt ha királyok fiai és leányai házasodtak össze. A Habsburg család - ahonnan évszázadokon keresztül kerültek ki Ausztria uralkodói - híres volt arról, hogy Európa uralkodó családaiból hercegnőket vettek feleségül, amivel elkerülték a háborúkat és védték az érdekeiket. Közismert mondásuk: "Bella gerant alii, tu felix Austria nube" (Hagyd a háborút másra, te boldog Ausztria házasodj). De ugyanezt az alapelvet követték a szegény földműves családok is. Emiatt általános szokássá vált, hogy a legjelentősebb megfontolás - ki házasodhat kivel - már nem a fiatal pár érdekeit tartotta szem előtt, hanem a családét, a legidősebb és legtiszteletreméltóbb családtag meglátása szerint.

Mivel bármilyen emberi csoport folyamatos léte a születendő gyermekektől függ, akik a szüleik gondját viselik, ezért a házasodás és a nemiség a társadalmak elsődleges dolga. Ezt viszont, a feladatot ténylegesen végrehajtó fiatalok a legbensőbb magánéletükbe való illetéktelen betolakodásnak tekintik. Manapság azt fogadták el, hogy a nemi kapcsolathoz csak az illetőnek saját magának van köze és senki másnak. Így most számos fiatal, aki úgy érzi, hogy joga van a gyereknemzéshez, később elvárja a társadalomtól, hogy gyermekeinek gondját viselje és tanítassa őket. Egy embertan-szakértő (antropológus) Mead Margit már régóta rámutatott arra: furcsa, hogy az autóvezetéshez engedélyre van szükség, de a szülővé váláshoz nem.

Élettan és kultúra mondja meg ki vonzó és miért. Viszont van egy harmadik dolog is ami befolyásolja a párválasztást és ez a legérdekesebb. Amint megérlelődik bennünk egy értékismeret és értékrend, kiválogatjuk azokat a jellemvonásokat, amik hitelesen jellemeznek minket - nemcsak mint egy élő szervezetet, vagy mint egy társadalom tagját - de mint egyént. Így válunk vonzóvá egy másik egyén számára, aki úgy tűnik, hogy a boldogságunk kulcsát hordozza, mert részünkről nagyrabecsült jellemvonásai vannak - egy mély pillantás, egy film tetszése, egy elbűvölő kacagás. Ezek gyakran jelentéktelenek, nem meggyőzőek, vagy ha meggyőzőek is nem erre van szükségünk a boldogságunkhoz. Mégis az adott pillanatban úgy tűnik, hogy ez az emberi képesség csúcspontja és beleszeretünk akárki is ő.

A történészek szerint, a regényes (romantikus) szerelem nagyon újkeletű az emberi faj számára; az eredete hét-, nyolcszáz évvel ezelőttre tehető Nyugat-Európába. Természetesen az embereknek évmilliók óta van szerelemi élményük, de az a gondolat, hogy férfi és nő teljesértékűen szeretheti egymást - testileg, érzelmileg, értelmileg, és szellemileg - csak lassan jelent meg az ember történetében. Még a görögök és rómaiak szerelemről alkotott nézetei is meglehetősen kezdetlegesek a mi mértékünk szerint. Ha semmi más hát ez mutatja, hogy nemcsak műszakilag (technológiailag) fejlődtünk, hanem lélektanilag (pszichológiailag) is kissé előrehaladtunk.

Azonban a regényes szerelem meglehetősen törékeny. A kezdeti vonzás gyorsan lelohad. Léte mégis gyakorlattá vált. A nagy ígéret úgy tűnik sohasem válik valóra. Mindkét fél hamarosan visszahúzódik a saját énközpontú világába és az önmagukbazárulás egyre gyorsuló módon húz szét.

Ahogy minden emberi megállapodás, úgy a szerelmes páré is ki van téve a rendezetlennéválás (entrópia) kényszerének, hogy felbomoljon akárhogyis próbál kilépni a véletlenszerű zűrzavarból. Ahhoz hogy a kapcsolatunk életben tartsuk-, értelmesnek tartsuk, gondoznunk kell, energiát kell fordítanunk rá. Ha mindkét fél egyszerűen megpróbál kilépni a kapcsolatból, akkor a pár felbomlik és azzá válnak amik voltak: két önző egyénné, aki megy a maga útján. Az erő, ami a párt több mint a részek összegévé alakítja az a szerelem, ez az ami túlhaladja az egyéni érdekeket. Bár az egyéni érdekek túlhaladása nem jelenti az egyéni érdekek megtagadását. Sokkal inkább annak a felfedezését, hogy őmaga csak egy korlátozott egyed és nálánál valami nagyobba kell fektetnie az energiáját - ebben az esetben egy másik személy szeretésébe - amivel valójában többé válik.

Néhány embernek van csak kellő belső energiája ahhoz, hogy feldolgozza a változást. Akik nem tudják megtenni, azok rendszerint feladják és egy beszűkült magányos életet élnek. Van akin segít egy vele született vágy, vagy a szerencse, vagy egy vallási vagy bölcseleti tanács. Hozzájárulhat-e még ehhez valami hasznos tanáccsal a lélektan. Tanulmányaim és tapasztalatom alapján javaslom: a kapcsolatnak segíthet ha úgy fogjuk fel mint egy felfedező utat egy lenyűgöző új világba, ha azzal a reménnyel közeledünk a társunkhoz, hogy ő is egy önálló lény, akitől egy új módon tanulhatjuk meg látni a világot, akkor a kapcsolat valószínűleg friss és üde marad. Természetesen beleértem, hogy az illető hajlandó fejlődni, a szokásain változtatni, figyelmet szentelni a társára, feláldozni az akaratát a másik kedvéért. Ha vidám vállalkozásként gondolunk a házasságra és hajlandók vagyunk úgy dolgozni érte mint bármilyen más valódi vállalkozásért, akkor a kapcsolat meg fog maradni a hormonok leállása-, és a társadalmi nyomás megszűnése után is. Folytatódni fog mert élvezzük, mert leginkább ezen az úton teljesülhet be az életünk.
 

(Szilvássy Gábor fordítása)