Heinrich Eberhard Gottlob Paulus (1761-1851) neve manapság kevésbé ismert. Aránylag kevés tudós tudja ki volt ő és meglepően kevés ismeretterjesztő könyv említi. Talán 150 év alatt feledésbe merült ez a teológus és Szentírás kutató, aki valamikor a legkimagaslóbb  – és legvitatottabb –  vallásos író volt Európában. A mai megbeszélés tárgyában  – csoda és csodálatos, főleg a Szentírásban –  H.E.G. Paulus egy feltétlenül fontos kiindulópont, a több mint másfél évszázados távlat ellenére is, ő az, akinek a gondolatai feltűnően modernek, és sok mai íróban visszhangzanak.

Heinrich Paulus 1761 szeptember 1.-én született a németországi Stuttgartban, egy lutheránus pásztor gyermekeként. Alapos teológiai nevelést kapott. Az ókori közelkeleti nyelvekre és kultúrákra szakosodott, mely területen ismertté vált, és amiben 1793-ban kinevezett tanár lett. De Paulus otthonosan mozgott a német felvilágosodás gondolatvilágában és olyan embereket is barátainak mondhatott, mint Goethe és Schiller.

Németországban, a késői XVIII.. és korai XIX. sz.-ban, sok ragyogó egyetemi tanár és gondolkodó volt, egy olyan kifinomult és fejlett társadalomban, mely igent mondott az ész korszakának azzal a derűlátással, hogy az ember a tudományon és különféle ágazatain keresztül képes lesz, a hagyományos vallásra vagy isteni kinyilatkoztatásra való hivatkozás nélkül, megfejteni a világ rejtélyeit. A protestáns reformok bölcsőjeként az a hely volt, ahol az előzőek miatt erősen bizalmatlankodtak az egyházi intézmények iránt és gyanakodtak a felülről rájuk kényszerített hittételekre. A protestánsoknak a Szentírásra helyezett hangsúlya a katolikusok oltáriszentségével szemben azt jelenti, hogy a teológiai hatalom a papságról –  a papokról és püspökökről, akik ellátják a templomi szertartásokat –  áthelyeződik az egyetemi tanárokra, a képzett tudósokra, akik kifogástalanul ismerik az ókori nyelveket és kultúrákat, és olyan helyzetben vannak, hogy másoknak magyarázhatják a Szentírás „valódi jelentését” a saját tudásuk alapján. Németországban úgynevezett „szabad” egyetemeket alapítottak, melyek függetlenek voltak és nem tartoztak egyetlen egyház pártfogása vagy ellenőrzése alá. A tudósok szabadon folytathatták kutatásaikat, tanulmányaikat és kiadványaikat anélkül, hogy vallási tekintélyek hittételeiknek vagy jóváhagyásának kellett volna alávetni. A Szentírás tanulmányozása, talán a keresztény történelemben először, különvált a vallás gyakorlattól; ahhoz, hogy valaki hozzáértő és megbecsült Szentírás tudós legyen, inkább egyetemi tanulmányokra volt szüksége, semmint a Szentírás iránti hűségre, bármilyen felekezetnél hite gyakorlására. A teológia és Szentírástudomány a világi tudományok része lett, mint bármelyik másik tudomány; valójában ezeket a „független” tudósokat hitelt érdemlőbbnek és tárgyilagosabbnak tartották, mert nem kötődtek az intézményesített egyházakhoz, emiatt, folytatva az érvelésük, szembesíthették az egyházakat azokkal a súlyos tényekkel, amit a kereszténység inkább a szőnyeg alá söpört. Az állami egyetemeken újfajta lázongó teológusok jelentek meg, akiknek engedélyezték az ellenzéki teológia terjesztését, ami szembe állhatott az egyházakkal, nem vallási beállítottsága, hanem tudományos háttere miatt. A teológia tanulmányozásához és tanításához ezután nem volt szükség hinni benne, sok okból kívánatosabb volt a hitetlenség, mert úgy gondolták ez egyfajta tárgyilagosságot garantál, kiküszöböli a részrehajlást és megszünteti az átvett hittételek és értelmezések szolgaságát. Friss, gyökeresen új gondolatokat indítványoztak, ami elképzelhetetlen volt a régebbi egyházi iskolákban, melyeket konzervatív menhelyeknek tartottak, ahol szinte üldözték a bíráló, alkotó gondolkodást. Ebben a korban élt és tanult Paulus, ebben a korban növekedett az egyetemek bírálata a hagyományos kereszténységgel szemben, ebben az időben tűnt úgy, hogy a modern tudományos felfedezések nagymértékben felszámolják a „régimódi” világképet és hitet, melyet a Szentírásból feltételeztek – beleértve a csodákban való hitet is.

Paulus 1828-ban adta ki a Jézus élete első kiadását, Szentírás feldolgozásának részeként, amiben követte a „természethű értelmezés”-nek nevezett módszerét. Számos helyen, amit a Szentírás szerzője csodálatos eseménynek, vagy Jézus természetfeletti képességének tulajdonított, Paulus vitába szállt, hogy azok lehetetlenek a világegyetemről való modern tudás alapján, ezeket a Jézus történetéhez adott természetfeletti „mázokat” a halála utáni nemzedékek adták hozzá. Ezeket a hozzáadásokat, kibővítéseket, vagy túlzásokat nyilvánvalóan nem szabad szószerint értelmezni. Ehelyett Paulus olyan módszereket javasolt, melyben a látszólag természetfeletti tettek és tulajdonságok természetes jelenségek és folyamatok eredményeképpen magyarázhatók, vagy egyszerűen csak a szavak és fogalmak félreértésén alapulnak a későbbi nemzedékek részéről. Úgy tűnik Paulustól származik a kenyér és hal szaporítás híres magyarázata, miszerint nem isteni erőből csodálatosan szaporodott meg a kenyér és hal, hanem pusztán Jézus és tanítványai nagylelkűségének a példája, hogy felajánlják azt a kicsit amijük van, azt sugalmazta a tömegnek, hogy vegyék elő az elemózsiás csomagjaikat, ami a cókmókjukba volt rejtve. Az igazi csoda valójában a tömeg ösztönös nagylelkűsége, akik előzőleg csak önzésre és saját szükségleteinek kielégítésére hajlottak. Ebben semmi sem volt természetfeletti – egyszerűen csak egy tény, hogy Jézus, szavakkal és példákkal, meggyőzte az embereket, hogy legyőzzék a természetszerűen önző hajlamaikat. Az evangélista vagy ártatlanul félreértette, vagy szándékosan egy „mázzal” kibővítette a történelmi valóság, ami illeszkedni látszott Jézusról való meggyőződéséről, miszerint valóban ő a megígért zsidó Megváltó. Egy másik helyen (Mt 14,25), Paulus úgy érvelt, mivel az embernek fizikailag lehetetlen sétálnia a vízen, amire hivatkoznak Jézusnál, úgy kellene fordítani, hogy a „tóparton sétált” – ez egy nyelvtanilag lehetséges fordítás, de bizonyosan nem illeszkedik a történeti összefüggés jelenlegi formájához. Paulus a megközelítésében azoknak a dolgoknak kereste a természetes, józan észnek megfelelő, ésszerű magyarázatát, amit az Újszövetség írók rendkívülinek, vagy isteninek ítéltek – egy egyeztetési kísérlet a hagyományos keresztény üzenet és a művelt európai kortársak gondolatvilága közt. Érvelése szerint a tudomány kimutatta, hogy a csoda lehetetlenség, más magyarázatokat kell keresni, ami a képzeletet jobban fékentartja^[2].

A Szentírás csodáinak kimagyarázására a következő nagy tudományos magyarázatot egy másik német, David Friedrich Strauss (1808-1874) adta, kevesebb mint egy évtizeddel később. Bár Strauss kiinduláspontja (a csodák alapvetően lehetetlenek) nagyjából azonos volt Pauluséval, egy kissé eltért tőle és Paulust hevesen bírálta a saját Jézus élete 1835-ös kiadásában. Strauss valahogy sokkal radikálisabbnak bizonyult, mivel úgy gondolta Paulusnak az volt a nagy hibája, hogy ésszerű magyarázatot próbált adni a rendkívüli csodás eseményekre, Strauss ezt vitatta, leírása szerint az események történelmileg sohasem történtek meg. Strauss álláspontja szerint a Szentírásban Jézus csodái inkább a hitregében (mitológiában) gyökereznek, mint a tényekben – a részletek (motívumok) nagyrészét átvették egy másik ősi kultúrából és vallásból, és még az eredeti szerzők sem hitték azokat történelmileg igaznak. Megkülönbözteti a történelmi hitregét (amely valós történelmi eseményben gyökerezett, de később sokkal jobban átdolgozták) a pusztán hitregétől (amely teljes egészében kitalált és kapcsolódott a korábbi zsidó Megváltó várakozáshoz, vagy ahhoz a benyomáshoz, amit Jézus hagyott az emberekben, ami alapján Jézus tulajdonságainak megfelelően módosították a megváltóval kapcsolatos elvárásokat):

Ennek következtében mikor egy bizonyos jelenség vagy esemény elbeszélésével találkozunk, melyben vagy kifejezetten vagy burkoltan állítják ezt maga Isten tette (Isten megjelenése – hangok a mennyből és hasonlók), vagy természetfeletti hatalommal rendelkező emberek (csodák, jövendölések), az ilyen elbeszélések nem tekinthetők történelminek …
Ha az elbeszélés tartalma feltűnően egyezik bizonyos létező eszmékkel melyek elterjedtek voltak abban a körben ahonnan az elbeszélés származik, és amelyek előre megalkotott véleménynek a termékei sem pedig a gyakorlati tapasztalaté, akkor az ilyen elbeszélés, a körülményektől függően, feltételezhetően többé vagy kevésbé hitrege eredetű.^[3].

Strauss tudományos munkájának eredménye nem becsülhető alá. A „Történelmi Jézus” kutatása (szemben „A hit Krisztusa”-val) egy új kritikusan kutaó iskolát indított Jézus életéről és munkásságáról; többféle szempontból is Strauss volt a keresztapja a „nyomozás a történelmi Jézus után”-nak, ami a mai napig is változatlanul folytatódik. Ezen a téren a korai munkák nagy része Németországban készült, de a XIX. sz. közepétől Európa más részére is jelentős hatással bírt. 1863-ban a francia keletkutató Ernest Renan (1823-1892) jelentette meg saját alapvetően kételkedő Jézus élete-t, melyben tovább vitte az előzőleg Paulus és Strauss által javasolt gondolatokat. Renan felvetése szerint a csodák nagyrészt az ősi Palestina vallási szövevényei, miszerint Jézus köteles volt varázslatos jellegű dolgokat művelni, hogy elnyerje kortársai támogatását. Renan javaslata alapján az emberek orvosi tudása olyan kezdetleges volt, hogy Jézus egyszerű könyörület cselekedetével, együttérzésével és törődésével  – ami nem egyezett a szenvedők tapasztalataival –  figyelemreméltó eredményeket ért el. Az emberek babonásak és könnyen rászedhetők voltak, érvelése szerint, a tébolyodottsági eseteket általában tévesen nyilvánították ördögi megszállottságnak – semmi rendkívüli sem volt Jézus látszólagos ördögűzésében, kivéve, hogy Jézus a szellemileg beteg emberekkel kedvesen és tiszteletre méltóan bánt, ez pedig gyógyító, nyugtató hatással volt rájuk, amit később mesterségesen felnagyítottak az elbeszélésben. Renan lenézően beszél erről „a csodák unalmas felsorolásáról a Szentírásban” és azt mondja, hogy ezek az állítások egy felvilágosultabb korban a kereszténység bukásához fognak vezetni.:

„Ami egykor a kereszténység nagy alapítójának a hatalmát megalapozta, az mára sértő a füleinknek, ha Jézus imádata nem vonzza majd többé az embereket, az pontosan azoknak a tetteinek tudhatók be, melyek eredetileg hitet fakasztottak.”^[4].

Ehelyett Renan egy isteni mivoltától megfosztott romantikus Jézust javasolt, aki hirdetni a szeretet, testvériséget és lelkiséget, amely szigorúan mentes az Isten nevében való beszédtől, vagy hogy ő maga lenne az Isten.

Európában ezeknek a gondolatoknak a művelt olvasók közti gyors terjedése aggasztotta a vallási vezetőket és komoly nyugtalanságot keltett Vatikánban. Egyes katolikus tudóst elcsábított néhány olyan írás, melyben azt javasolták, hogy Jézus semmivel sem volt több mint egy kiváló ember, vagy a társadalmi változások prófétája és egy mintaszerű erkölcs tanár – az ilyen leírás túl rövid volt az óhitű (ortodox) kereszténység számára. A XIX. sz. végére és a XX. század elejére bizonyos tudósokat, akik megkérdőjelezték a Szentírást, a „modernisták” kifejezés ernyője alá sorolták és az egyházi hivatal sorozatos helytelenítésének (gyakran söprésének) tárgyává váltak. Közülük néhány író még a leglazább „keresztényi” Jézus értelmezést is föladta, míg másokat, mint a híres francia domonkos Marie-Joseph Lagrange (a jeruzsálemi Szentírás iskola alapítóját; 1855-1938) a tudományos munkatársainak túlzásai vetettek rossz fényt és életének nagy részét az eretnekség gyanújának árnyékban töltötte, pusztán azért, mert a történelem és az ókori kultúrák fényében vizsgálta a Szentírást – hírnevét később, 1943-ban a Divino Afflante Spiritu körlevelében XII. Pius pápa helyreállította. Időközben viszont számos kiemelkedő katolikus tudóst közösített ki a pápa, vagy azzal a meggyőződéssel hagyták el az egyházat, hogy a vallás és a modern tudomány összeegyeztethetetlen.

A korai XX. sz.-i protestáns Szentíráskutatásban talán a legkiemelkedőbb név  – aki mint Szentírás-magyarázó (egzegéta) mély nyomot hagyott ezen a területen –  a német Rudolf Bultmann (1884-1976). Bultmann középútra próbált vezetni a merevelvű (fundamentalista) és szabadelvű (liberális) protestánsok közt. Az 1940-es években kezdett, bejelentette szándékát, hogy segít hitrege-mentesíteni a Szentírást, hogy hitelt érdemlővé és értelmessé tegye a művelt modern hallgatóságnak; bizonyos szempontból tervezete ténylegesen sok közös vonást mutat Strauss és kortársai munkájával. Bultmann arra ösztökélte az embereket, hogy nézzenek a feltételezett ókori világkép mögé, értsék meg a kerygmat, az üdvözítés üzenetét, ahogy azt az ókori nyelven és gondolati formákban kifejezték, majd fordítsák modern kifejezésekre, amelyek a ma emberéhez szólnának:

Most, hogy felfedeztük a természeti erőket és törvényeket, nem hihetünk többé a szellemekben, legyenek azok jók vagy gonoszak. Tudjuk, hogy a csillagok fizikai testek és mozgásukat a világegyetem törvényei szabályozzák, nem pedig ördögi lények, akik szolgálatukra rabszolgasorba döntik az emberiséget Bármilyen befolyásuknak, amilyük lehet az emberiség felett, kifejezhetőnek kell lenni az általános természettörvények nyelvén; semmilyen módon sem tulajdoníthatók rosszindulatuknak. Betegségek és a kórok gyógyítása ugyancsak a természeti okságnak tulajdoníthatók; nem pedig ördögi tevékenységnek, vagy sátáni varázslatnak …  Az Újszövetség csodái többé nem csodálatosak, amit még jobban aláhúz az, hogy történelmiségüket idegbetegségre, vagy hipnotikus hatásra hivatkozással próbálnak védeni. Ha még mindig marad bizonyos élettani és pszichológiai jelenség, amit csak titokzatos és rejtélyes oknak tulajdoníthatunk, még akkoris okoknak tulajdonítjuk, vagyis tudományosan érthetővé próbáljuk tenni őket …  Lehetetlen elektromos fényt használni és vezetékmentest, valamint modern orvosi és sebészi felfedezésekre támaszkodni, ugyanakkor hinni az Újszövetség szellem és csoda világában^[5].

A XX. sz. elején Bultmann volt a legjobban vitatható és a legnagyobb hatású Szentírás-tudós. Kísérlete  – hogy az Újszövetség ókori gondolkozását fordítsák a modern fogékonyság és tanulás számára elfogadhatónak –  mély és tartós nyomot hagyott a tudósok és tanulók nemzedékében, akik a modern tudományos ismeretek fényében a csoda lehetőségének tagadásában nőttek fel. Bultmann lényegében azt mondta, hogy a kereszténység újra-gondolására lenne szükségünk a csodák elhagyásával és a világegyetem működésébe való isteni beavatkozás gondolatának a feladásával. A csodákban való szószerinti hit tudományosan a nevetség tárgya; a csoda a ráimádkozással gyógyítók, a merevelvű (fundamentalista) igehírdetők és a templom hátuljában térdelve rózsafüzért imádkozó és feketébe öltözött kis olasz nagymamák hatáskörébe kerül. Számos elgondolás alapján a csodákban való hit alapvetően ellenkezik minden komoly szentírási és újszövetségi tanulmánnyal.

Senki sem testesítette meg jobban ezt az elképzelést, mint a magukat „Jézus Szeminárium”-nak nevező társaság. 1985-ben Robert Funk, egy kiemelkedő görög Újszövetség kutató, vezetése alatt a Jézus szeminárium különböző tudósokat és érdeklődőket gyűjtött egybe, akik a modern Szentíráskutatás élvonalát akarták képviselni. A széles körben ismert „történelmi bírálat” eszközét használták, kifejezett céljuk volt, hogy tudományos tárgyilagossággal bírálják a Szentírást, hogy tudományosan határozzák meg valójában mit mondott és tett Jézus. Vallásos testületektől függetlenül vakmerően vitatták a ránkmaradt Jézus képet, aprólékos vizsgálat tárgyává tették, amit szavazás követett. A Jézus Szeminárium nagyonis tudatában volt a hírközlés érdekeltségének az eljárásaiban, ezért olyan szavazási módszert választott, ami biztosan feltűnést fog kelteni: négy színes golyót adtak a tudósoknak a szavazáshoz, melyek szabatos jelentéssel bírtak. A piros golyó azt jelentette „Jézus kétségtelenül ezt, vagy valami hasonlót mondott”. A rózsaszín golyóé „Jézus talán ezt mondta, vagy valami hasonlót”. A szürke „Jézus nem mondta ezt, de tartalmilag közel áll hozzá”. Végül a fekete golyó jelentése „Jézus nem mondta ezt, ez egy későbbi vagy különböző hagyománynak a távlatát, vagy betoldását képviseli. – vagy amint egy tudós javasolta: hiba csúszott be^[6]. Néhány évi megbeszélés és szavazgatás után 1993-ban kiadták a négy Örömhír (Evangélium) saját színesen kódolt fordítását, együtt a nem hiteles (apokrif) Tamási örömhírrel (evangéliummal), a kötetük címe: Az öt evangélium: Valójában mit mondott Jézus?. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a hagyományos evangéliumokban a Jézus által mondott szavaknak kevesebb mint 20%-a tulajdonítható neki – a maradék 80%-t nem Jézusnak, hanem a korai egyháznak tulajdonították, akik a történeteket saját érdeküknek megfelelően kiszínezték. A szeminárium az ezt követő öt éves megbeszélés és szavazgatás után, 1998-ban folytatásként adta ki a Jézus tettei: Valójában mit tett Jézus? kötetét. A bevezetőjük szerint:

… a testületi tagok 176 esemény 387 beszámolóját vizsgálták meg … a 176-ból csak 10-et értékeltek pirossal (a piros azt jelenti, hogy a testületi tagok viszonylag nagy bizonyossággal megtörténtnek ítélik az eseményeket). További 19-et rózsaszínűnek ítéltek (ami azt jelzi, hogy az esemény valószínűleg megtörtént). A pirosnak és rózsaszínűnek ítélt események együttes száma 29, ami a teljes 176-nak 16%-a^[7].

A Jézus szeminárium tagjai úgy hiszik, hogy a Szentírás nem megbízhatóan tükrözi Jézus szavait, mégkevésbé közvetíti számunkra Jézus tetteit. Talán nem meglepő, hogy kiértékelésükben az elutasított tettek többsége csoda.

A Jézus szeminárium munkáját nem nehéz átlátni, sok szempontból egyszerűen Paulus, Strauss, Renan és Bultmann elsőként leírt gondolatainak logikai továbbvitele – egyértelműen ezen európai elődök szellemi öröksége. Bár eltértek ezen korábbi tudós nemzedéktől, a modern hírközlőeszközökkel átitatott kultúránk a Jézus szeminárium nevét majdnem köznapivá, tagjait pedig kisebb hírességekké tette, – amin ritkaság az egyetemi Szentírás tudományok világában! Tudósait rendszeresen idézik az újságokban és folyóiratok cikkeiben, gyakran beszélgetésekre hívják a TV Jézusról való különkiadásába és könyveik az utóbbi 10 évben közönségsikernek számítanak Észak Amerikában. Gondolataik népszerűek és hallgatottak lettek, ami miatt komolyan kell vennünk őket és bírálóan értékelni mind eredményeiket és módszerüket, mind keresztényiségüket és tudományosságukat.

Előszöris, rendkívül fontos megjegyezni, hogy a Jézus szeminárium igényével ellentétben nem képviselik a kortársi Szentírás-tudományt. Bár közel 200 tag látható a szeminárium „tagjainak” jegyzékén, ami időnként változik, találkozóikon gyakran csak a tagság fele, vagy mégkevesebb jelenik meg. De még 200 tag is csak kis töredéke a Szentírás-tudománnyal foglalkozó jelentős hivatásos társaságoknak, mint a Szentírás Irodalmi Társaság (6000+ taggal), a Katolikus Szentírás Társaság (1200+ taggal), az Ószövetségi Tudományok Társasága (450+ taggal), az Újszövetségi Tudományok Társasága, aminek szintén többszáz tagja van. A Jézus szeminárium tagjai túlnyomó részben rendkívül szabadelvű (liberális) protestáns teológiai karokat képviselnek az egyetemek és szemináriumok egy kis csoportjában; rendkívül kevés zsidó és római katolikust képviselnek és szinte egyetlen evangélikust sem. A Jézus szeminárium semmi esetre sem beszél a modern szentírástudósok nevében, az ilyen igényeik tarthatatlanok és felelőtlenek. Néhány tagjuk kifogástalan szakértelme ellenére is a társaság sok szempontból egy „radikális kibojtosodása” a kortársi Szentírás tudománynak.

Azonban a taglétszámnál sokkal fontosabb a tájolódásuk és az alapvető feltevésük amivel dolgoznak. Sok Jézus szemináriumi tudós alig leplezi a hagyományos kereszténységgel szembeni ellenszenvét; Robert Funk hevesen és nyilvánosan visszautasította az evangéliumi neveltetést, amit az egyháztól kapott, és az egyik szemináriumi vezető és szóvivő, John Dominic Crossan, aki egy volt katolikus pap, haragját nem titkolja az Egyházzal szemben. Számos tagjuk írásaikban nyíltan gúnyolják az alapvető keresztény hitet és mindenfajta hagyományos hitet elnyomónak, beszűkültnek és méltatlannak tartanak az egyetemi végzettségű felnőttek számára. Funk nyitóbeszédében hirdette meg:

… kérdéseket fogunk feltenni, melyek társadalmunkban sokak számára határosak a szenttel, még istenkáromlást súrolókat is. Következésképpen utunk kockázatosnak bizonyulhat. Ellenségeskedést szíthatunk. De a veszély ellenére is elindulunk, mert szakértők vagyunk, mert Jézus kérdésével szembesülni kell, mint ahogy az Everest-tel szembesül a hegymászók csapata … A vallásos intézmények nem engedélyezik , hogy a magas képzettségű tudósok bölcsessége a pásztorokon és papokon keresztül továbbjusson a szomjazó szakképzetlenekhez (laikusokhoz), a rádió és a tv a művelt papok hasonmásai, közhelyekkel és szenteskedésekkel kereskednek és a tudatlanok ismerethiányán lovagolnak. Durva és keserű ébredés elé néznek.^[8]

Funk nagyon világosan kimondta, hogy magát és munkatársait hitehagyottnak tekinti, akiknek az a feladata, hogy kimutassák a keresztény egyházak által évszázadokon keresztül hirdetett jézuskép hamisságát. Ő maga egy küldetéssel rendelkező személy, aki meg van győződve a kereszténység alapvetően hibás voltáról, valamint neki és munkatársainak a tudományos megvilágításon keresztül fel kell szabadítania az embereket. Ebből a szempontból fölöttébb tanulságos két harsogó cikk elolvasása, amit 1998 nyarán a szeminárium újságjában, A negyedik R-ben, tett közzé Funk^[9] (a szeminárium elnöke) és a vitatott anglikán püspök John Shelby Spong^[10]. Lényegében  – mondták –  minden, amit a zsidó és keresztény vallások hisznek az Istenről, imákról, erkölcsről és tanítványságról átverés.

Így nem meglepő, hogy számos szemináriumi tag még a kezdés előtt kategorikusan kizárta Jézus istenségét és a csodák lehetőségét. Szomorú, de ez az egyik megkérdőjelezhető bölcseleti előfeltevés ami be lett falazva a történelmi-bíráló tanulmányokba az utóbbi 200 évben és emiatt rossz hírnevük van néhány hagyományos keresztény körben. Ahogy Bultmann maga is bevallotta egy előadás-sorozatában (1948-1953), a történelem sokak számára egy olyan tudományágazat lett, amely szükségszerűen kizárja Isten létét, tevékenységét és minden következményét, ami logikusan származik belőle:

A történelmi módszer olyan értelemben tételezi fel a történelem egységét, hogy a hatások folytonossága zárt, az egyedi események az okok és hatások egymásutániságával vannak összekötve … Ez a zártság azt jelenti, hogy a történelmi események folytonosságát nem hasíthatja fel egy természetfeletti beavatkozás, egy természetfeletti erő, így nincs „csoda” a szónak ebben az értelmében. A csoda egy olyan esemény lenne, melynek az oka a történelmen kívül esne.^[11]

Ez a lesújtó megjegyzés az Újszövetség magyarázójától jön és sajnálatos módon gyakorlatilag előre feltételezi azt az eredményt, amit majd ki fog mutatni. Miután a történésznek Isten nem képzelhető el a történelem részeként, ezért Jézust nem-isteninek kell tekinteni és bármilyen részlet, amiben isteni, vagy természetfeletti kifejezésekkel beszélt magáról, az egyszerűen az ősegyházból származik. Miután a csodát logikai képtelenségnek ítélték, ezért a kezdetnél már kizárták a tényállás köréből. Funk egyértelművé teszi, hogy többet lát a Jézus szemináriumban, mint ami Bultman 50 évvel korábbi, eredeti elképzelésében volt: „Az az elképzelés, hogy Isten segítő vagy bűntető szándékkal időről időre beavatkozik a természet rendjébe, többé nem hihető, attól függetlenül, hogy az emberek még mindig hisznek benne. A csoda Isten méltányosságának és teljességének meggyalázása, bárhogyan is értelmezzük. A csodák csak megmagyarázhatatlanként képzelhetők el; különben ellentmondanak a fizikai világegyetem folyamatos rendjének.” Eredményképpen, Funk szerint, Isten kegyeiért, vagy megbocsátásáért imádkozni értelmetlen és haszontalan; egy isteni ösztönzést feltételeznek, ami nem történhet meg (amit Funk megkövetel), mert már „a kezdetek kezdetén” sincs Isten.

Pontosan ez a külső bölcseleti előfeltevés előírása az, ami miatt a Jézus szeminárium munkájának többsége elveszti tudományosságát. Állításukkal ellentétben nem tárgyilagos, elfogulatlan tudósként tárgyalják a Szentírást – hanem sokkal inkább konkrét feladatot kitűző kereszteshadjáratot művelnek, amiben a modern Szentírás tudományt eszközként használják egy előre megállapított következtetés szolgálatában. Nem kísérlik meg az előfeltevéseik igazolását, vagy alátámasztását; Az olvasóiknak nyíltan sohasem árulják el ezeket az előfeltevéseket. Inkább azt bizonygatják közönségüknek (tévesen), hogy ezek a „bíráló tudományosság biztos eredményei”^[12], mikor bizonyosan nincs közmegegyezés a tudósok közt a csoda, Isten, vagy Jézus istenségével kapcsolatban – hacsaknem tudatos hallgatással azt választják, hogy kihagyják a keresztény hitű tudósokat a jegyzékből. A Jézus szeminárium számos kulcs bejelentését nem kisebb tekintély vonta kétségbe, mint az elhunyt Raymond Brown atya, aki talán a XX. sz. legkiválóbb katolikus Szentírás tudósa, aki 24 tiszteletbeli doktorátust kapott, aki elnöke volt a Katolikus Szentírás Társaságnak, a Szentírás Irodalmi Társaságnak (1976-7) és az Újszövetség Tudomány Társaságnak (1986-7). Manapság John Meier atya vitathatatlanul a történelmi Jézus kutatás vezető tudósa, kifejezetten Jézus csodáinak egy teljes kötetet szentelt a trilógiájából Egy peremre került zsidó^[13]. Meier atya katolikus papként is és neves szentírás-magyarázóként is tisztában van a történelmi-bírálat ókori csodákkal szembeni kihívásával. Mivel a csodák ritkán hagynak olyan nyomot, amit a történész vizsgálhat, így fennmaradt írott beszámolókra kell szorítkozniuk, ami néha a szemtanúké, de inkább másod vagy harmadkézből valók. Ahogy írta:

A történészek, akik tapasztalati ténnyel foglalkoznak tudományuk határain belül, sohasem lesznek képesek arra, hogy valahais pozitívan megítéljék: „Isten közvetlenül cselekedett itt, hogy létrehozzon valamit az ember erőfeszítésén túl” … A megítélés, hogy ebben a sajátos helyzetben Isten csodát tett, a megítélőt szükségszerűen a bölcselet, vagy teológiai területére viszi.^[14]

Meier pontosan jelölte ki a válság döntő pontjait: nem Isten cselekedete az, ami bennfoglaltan megismerhetetlen a történész számára, mint rendszerint gondolták (elvileg legalábbis a legtöbb szentírási csoda elérhető volt a bámészkodók számára). Inkább a tény az, hogy néhány modern történész a bölcseleti és teológiai előfeltevéseit ravaszul magával vitte a tudományágába, ami rendes körülmények között nem képezi a kutatás tárgyát. Isten létéről vagy nem létéről, a csoda lehetőségéről vagy lehetetlenségéről illetéktelenül beszélnek, mert ezen kérdésekben a történész (vagy a történelmi kérdésekkel foglalkozó szentírás-magyarázó) nem illetékes a megítélésére; az ilyen kérdések kívül esnek a normál történelmi kérdezősködés határán. Ezek metafizikai kérdések, melyek a tudás más ágaihoz tartoznak, hogy jóváhagyják, vagy hatálytalanítsák. Előzetesen feltételezni a következtetést, szükségszerűen kizárni egy egész sor rendelkezésre álló vallomást, és fölöslegesen előítélet lesz a következmény. A kereszténység esetében ez biztosan leszűkítési eredményt garantál, ami vajmi kevés hasonlatosságot hordoz az utóbbi két évezred legtöbb hívőjének hitével. Ez garantáltan oda vezet, hogy az olyan alapvető csodákat, mint a teremtés, megtestesülés, feltámadás és a mennybemenetel, nyomban elutasítják, mint lehetetlenséget. Aggasztóan kevés maradna a kereszténységből (és zsidóságból) ha a csodákat kirekesztik a tárgyalóteremből.

Kétezer évvel később számos Szentírás kutató meg van győződve róla, hogy a csodákra a megfelelő válasz nem a kételkedés és a korábbi német tudósok határozott tagadása, hanem a tiszteletteljes agnoszticizmus, hogy az isteni okság állítása túlmegy azon, amit a történelem-beállítottságú tudósok 2000 éves szövegekből bizonyítani tudnak. Mégha nincs is közvetlen hozzáférésünk a tényekhez, hogy kialakítsuk a független következtetésünk, bizonyosan mondhatjuk, hogy sok ókeresztény állította, hogy Jézus ismételten csodát tett és a helyesen művelt tudomány szerint, számos állítás köztudatban volt még az illetékes szemtanúk életében, amikor még könnyen ellenkezhettek volna vele vagy megcáfolhatták volna, ha hamisak. Ha nincs mindig első kézből való hozzáférésünk a csodákhoz, mégis biztosan beszélhetünk arról, ahogy az emberek leírták, és a hatásukról. Különösebb ellentmondásba keveredés nélkül állíthatjuk, hogy Jézust gyógyító és csodatevőként ismerték meg életében és így emlékeztek rá korai követői (még számos ellenzője is, amint az ókori zsidó források tanúsítják). A következő lépés, a leírástól az eseményhez, sokkal nehezebb, mert nem rendelkezik a történelmi bizonyítás ugyanolyan fokával. Ezen a ponton a rendelkezésünkre álló vallomásokat súlyoztatni kell más tudományterületekkel. Amint John Meier maga is elismerte, a történelmi bizonyíték hiánya nem jelenti azt, hogy valami valótlan vagy sohasem történt meg; sok olyan dolog van, ami kétségbevonhatatlanul valós és mégsem tárgya a történelmi módszer elemzésének. A történelmi elemzés nem tud, önmagától, minden választ megadni arra, amit a csoda eseményének kifejezésében keresünk. Egy rendkívül értékes eszköz, de nem teljesen elegendő az ilyen kérdések megítélésére. Az erőssége mellett tudomásul kell vennünk a korlátait is és talán ez a legfontosabb figyelmeztetés, amit ebből a 200 éves kutatási vonalból nyertünk.

Az utazásunk messzire vitt minket, Heinrich Paulus 1700-as évekbeli írásaitól a Jézus szeminárium és a modern bírálók ma is tartó munkájáig. Kétségtelen, hogy a csoda kérdését nem oldották meg a Szentírás tudósok világában. Továbbra is van  – és talán mindig lesz –  bíráló tudós, aki visszautasítja bármilyen természetfelettinek vagy isteninek az elfogadását, aki számára a csoda szigorúan lehetetlen lesz, és aki szenvedélyesen ellenzi azokat. És lesznek mások, akik védelmezik a tudomány és hit alapján, a történelemi visszaállítás (rekonstrukció) alapján, bölcseleti vázlatok és teológiai elvek alapján. Einstein óta a fizika és más tudományokban történt drámai haladás oda vezetett, hogy sok tudós egyre kevésbé hajlandó, elődeikhez hasonlóan, dogmatikus lenni abban a kérdésben, hogy világunkban mi lehetséges és mi nem. A tudásnak azon ágazatai, ami megfigyeléseken és méréseken alapszanak, megmondják nekünk mi történt, miért és hogyan, de nem tudják megmondani teljes bizonyossággal mi történhet.

Talán nyugodtan mondhatjuk, hogy manapság sokkal nagyobb nyitottság és szabadság van a csoda tárgyának vizsgálatára mint a múltban volt. Ma számos tiszteletben álló tudós, beleszámítva John Meiert, Craig Blomberget^[15], William Lane Craiget^[16], és Gary Habermast^[17], kimutatták, hogy a csoda fogalma valójában nem ellenkezik az értelemmel, tudománnyal és bölcselettel, mint ahogy néhány előző nemzedék feltételezte. Valójában a kérdés jelentős mértékben több tudományágra kiterjedő érdekeltséget és tanulmányt irányít magára, melyben minden terület a maga nézőpontjából tárgyalja a csodát, a maga sajátos erőforrásának és eszközének megfelelően.

Amint ezek a tudósok egyhamar kimutatták, Jézus csodái közvetlenül fonódnak életének egyéb részeibe, igehirdetésébe és lelkiszolgálatába, amiket a tudósok hagyományosan történelmileg megbízhatónak fogadnak el, ebből kifolyólag nehéz belátni, hogyan lehetne ezeket gondosan szétválasztani az összefüggések eltorzítása nélkül, melyekben ezek megjelennek. A csodákat másokról is tanúsít sok pogány és zsidó forrás, de ezekkel összehasonlítva Jézus tettei feltűnően józanok és természetesek – alig van nyoma a más szövegekre jellemző hitregei díszítéseknek és nyilvánvalóan varázslatos elemeknek. Rosszindulatúak azok az állítások, miszerint az ókori polgárok könnyen rászedhetők és gyermetegek voltak és gyorsan elfogadták a természetfeletti állításokat, a Szentírás meglepően világossá teszi, hogy Jézus csodáit a szemtanúk sem egyhangúan hitték, és az emberek más lehetséges magyarázatot is javasoltak. Bizonyos, hogy azokból, amit az emberek természetfölöttivel indokoltak, néhányat manapság természetesnek mondanánk, nyilvánvalóan nem tulajdonítottak mindent csodának, csaknem bizonyosan sokkal belátóbbak és értelmesebbek voltak, mint néhány modern szerző feltételezi^[18].

Befejezésül – manapság könnyen mosolyoghatnánk Nietzche kategorikus kijelentésén, hogy „Isten halott” (amit az 1960-as években széles körben fogadtak el az egyetemeken), komolytalan a régebbi szentírás-magyarázók feltételezése, miszerint a csodát a Szentírást komolyan tanulmányozók egykönnyen szertefoszlatják. Paulus, Strauss és Bultmann a tudományos hivatkozási kereteket elképzelhetetlen lehetőségű távlatokra tágították, de a történelemi bírálatok bizonyos előfeltevéseivel szembeni egészséges modern kételkedés néhány állításukkal szembeni egészséges kételkedésre vezetett és ezzel párhuzamosan zsugorodott mellveregetésük, ami a Szentírás-tudomány szerszámosládájában való helyük illeti. A történelmi, kulturális és teológiai elemzés újabb formáiban folytatódik az Újszövetség természetfeletti és csodálatos elemeinek a feltárása, a keresztény teológia és tudomány közt folyó jelenlegi párbeszéd koránt sincs lezárva és nem válaszoltak még minden kérdésre. Habár továbbra is vannak szélsőséges tudósok, akik visszautasítják Jézus csodáit  – mert visszautasítják Isten létét is és Jézus istenségének lehetőségét –  viszonylag szűk (de hangjukat hallató), a Szentírás-tudomány peremén lévő szélsőséges csoportot alkotnak, alig képviselik a többieket. A csoda még a kifinomult és tudományos tudásunkkal is felkelti érdeklődésünk és mint keresztényeket megihlet. Ha, ahogy az összes hitvallás kijelenti, Jézus az Isten-Ember valóban feltámadt a halálból, ha a halál kötelékét, mégha egyetlen egyén is isteni beavatkozással, de tényleg feltörte, akkor mi minden más lehetséges még, sőt, valószínű? Miféle csodálatos események? … Miféle meglepetések? … Miféle csodák?

 

---

[1] Mt 14:2

[2] F.G. Vigouroux, Dictionnaire de la Bible, Tome IV, 2, col. 2233 : « Ez a tudás főleg a szentírási csodák természetes magyarázatából adódik. Szerinte: csak az lehet igaz a vallásban ami hihető és megtámadhatatlan, következésképpen a Szentírásban minden más valószínűtlen és nem szószerint történelmi, de ésszerű módon kell magyarázni. »

[3] Strauss, The Life of Jesus Critically Examined. Szerkesző Peter C. Hodgson; Angol fordítást készítette George Eliot. (Philadelphia: Fortress Press, 1973), pp. 89, 89. Eredetiben dőltbetűs.

[4] Ernest Renan, The Life of Jesus (London/Toronto: J.M. Dent & Sons, 1927), p.150.

[5] Rudolf Bultmann, „Kerygma and Myth”; honlap: http://www.religion-online.org/showbook.asp?title=431. Hangsúlyozásom.

[6] Robert W. Funk, Roy W. Hoover and the Jesus Seminar, The Five Gospels: What Did Jesus Really Say? (Harper SanFrancisco, 1993), pp. 36-37.

[7] A Westar intézmény honlapjáról: http://westarinstitute.org/Jesus_Seminar/jesus_seminar.html

[8] Funk szintén egy bekezdést szentelt annak a hitének kifejezésére, hogy a Szentírás „a képzelet terméke” – sem igaz sem hamis, de meg kell ítélni hogyan hat ránk, mennyire jól közli az értelmét.

[9] The Fourth R, Vol. 11:4 (Július/Augusztus 1998) A Westar intézmény honlapjáról: http://www.westarinstitute.org/Periodicals/4R_Articles/Funk_Theses/funk_theses.html

[10] A Call for a New Reformation A Westar intézmény honlapjáról John Shelby Spong püspök: http://www.westarinstitute.org/Fellows/Spong/spong.html

[11] Existence and Faith: Shorter Writings of Rudolf Bultmann, fordítás: S. M. Ogden [New York: Meridian Books, 1960], 291-292).
Amint Norman Perrin megjegyezte The Promise of Bultmann könyvében (Philadelphia: Lipincott, 1969), „Az a gondolatot, hogy Isten hatás okozóként avatkozik be a történelembe, egy történész nem tudja elfogadni” (p.38); „Mivel a történelem folyamata egyöntetű és nem véletlenszerű – ha véletlenszerű lenne, akkor bármilyen történelmi létezés lehetetlen lenne – ebből következően a történelemben sohasem volt és sohasem lesz egy olyan esemény … amelyben Isten lett volna, vagy lesz a hatályos ok” (pp.90-91).

[12] The Five Gospels, p.34

[13] Meier munka-meghatározása: „A csoda
(1) egy szokatlan, megdöbbentő vagy különös esemény, amit elvileg egy érdeklődő, vagy elfogulatlan megfigyelő érzékelhet;
(2) egy esemény melyre nincs ésszerű magyarázat az emberi képességben, vagy más ismert erőben, ami térben és időben működik a világunkban, és
(3) egy esemény, ami Isten olyan különleges tettének az eredménye, amire az ember képtelen az erejéből.”

[14] John P. Meier, A Marginal Jew: Rethinking the Historical Jesus, Vol. 2, pp.513-14.

[15] The Historical Reliability of the Gospels (InterVarsity Press, 1987), 3. kötet, „Miracles”.

[16] „The Problem of Miracles: A Historical and Philosophical Perspective” in Gospel Perspectives VI, pp. 9-40. Szerkesztő David Wenham és Craig Blomberg (Sheffield, England: JSOT Press, 1986).

Reasonable Faith: Christian Truth and Apologetics.Crossway Books, 1994, 4. kötet, „The Problem of Miracles”.

Lásd a csodák kötetben is (3. kötet) Blomberg kiemelkedő művében The Historical Reliability of the Gospels (Downers Grove, IL: InterVarsity Press, 1987), pp. 73-112, melyben számos alapvető ellenvetést említ a csodákkal kapcsolatban.

[17] R. Douglas Geivett and Gary R. Habermas, In Defense of Miracles: A Comprehensive Case for God’s Action in History (InterVarsity Press, 1997).

[18] „Az ókorban a csodákat nem fogadták el kételkedés nélkül. A görög-római írók gyakran vonakodtak attól, hogy a csodálatos eseményt Istennek tulajdonítsák és eltérő magyarázatot adtak. Néhány író nyíltan kételkedett a csodákkal kapcsolatban (pl. Epicurus; Lucretius; Lucian). Tehát tévedés azt írni, hogy Jézus csodái az óvilági emberek könnyű rászedhetőségének és gyermetegségének az eredménye.” (Graham N. Stanton, The Gospels and Jesus, Second edition [Oxford University Press, 2002], p.235)

„Másfelől el kell fogadni, hogy az első két évszázad viszonylag békés és stabil időszakában, először az első évszázad elején tűnt fel az irracionalizmus, de nem tudott gyökeret verni. Mellette folytatódott a racionalizmus. Lucian a beszélgetéseiben kigúnyolta kortársai csodákban való hitét. Oenomaus of Gadara gúnyolta a jövendöléseket, Sextus Empiricus mégegyszer összeállította a kételkedés összes érvét. … Az ókeresztények csodákban való hitének komoly szerepe van a vallás késő ókori fejlődésében. Az 'új' irracionalista kor a kezdetén áll. E folyamat tömör vázolásában talán helyesbítettük az óhitnek a csodákkal kapcsolatos, széleskörben elterjedt véleményét, mely nem történelmi eredetű. Amit a csodákra tekintettel itt találtunk az nem egy ősi hiszékenység burjánzó őserdeje, hanem egy történelmi átalakulási folyamat, melyben a csodában való hit formája és mintája egymást követi. Ha elfogadjuk ezt a képet, akkor határozottan el kell utasítanunk azt az állítást, hogy az ókeresztények hite a csodákban semmi különöset sem jelentett a korabeli összefüggésében.” (Gerd Theissen, Miracle Stories of the Early Christian Tradition [Philadelphia: Fortress Press, 1983], pp. 275-76)

„Ebben a megvilágításban meg kell ítélnünk Jézus idejében és kultúrájában működő más csodatevőkről szóló beszámolókat is, amivel rendelkezünk. Már megfigyeltük, hogy ezen előfordulások jegyzéke sokkal rövidebb, mint gyakran feltételezik. Ha négyszáz évre vesszük ezt az időszakot, Jézus születése előtt kétszáztól születése utáni kétszázig, a feljegyzett csodák száma melyek akár csak halvány hasonlóságot is mutatnak Jézuséval meglepően kevés. A pogány oldalon kevés feljegyzés van, eltekintve a gyógyító szentélyekben való gyógyulásoktól, ami bizonyára gyakori volt, de meglehetősen eltérő jelenség ahhoz a gyógyuláshoz képest, amit egy egyéni gyógyító visz végbe. Valóban fontos, hogy később a keresztény atyák, mikor csodatevőket kerestek Jézussal való összehasonlításra vagy szembeállításra, csak távoli forrásuk volt, akik mára a múlt legendás alakjai, mint Pythagoras vagy Empedokles.” (A. E. Harvey, Jesus and the Constraints of History: Bampton Lectures 1980 [Duckworth:1982], p.103)

A téma további megbeszélését lásd a következő honlapon: „Questions on the Miracles of Jesus,” http://www.christian-thinktank.com/mq6.html