A tekintély nem más mint a vezetés gyakorlására való feljogosítás egy bizonyos csoporton, vagy intézményen belül, a vezető különböző tulajdonsága, jellemvonása és hozzáértése alapján, aminek ötvözetével rendelkezik vagy tulajdonítanak neki, amely által élhet a vezetés jogával. A tekintély gyakorlása magába foglalja az emberek és csoportok gondolkodásának és magatartásának befolyásolását, irányítását, összhangba hozását, más szóval vezetését oly módon, amit törvényesnek tartanak.

A tekintélyt ugyan megkérdőjelezhetjük, vagy félhetünk tőle, hogy uralkodóvá válik és hatalmaskodással fölénk kerekedik; de tartósan egyetlen emberi közösségben sem tudunk élni anélkül, hogy ne vetnénk alá magunkat a tekintélynek, amely a közösség legmélyebb értékeit és szabályait hordozza, s ezen belül azoknak, akik a vezetés gyakorlásával, értelmezésével és megvalósításával vannak megbízva. Vezetés nélkül egyetlen közösség sem tud működni, életben maradni és a céljait megvalósítani. A tekintély nem ellensége a közösségnek, mint azt néha gondolnánk.

A közösség igazi ellensége a zsarnokság, amely minden jogosultság nélkül kényszerít engedelmességre. A tekintélyelvűségnek számos olyan formája létezik, amely visszaél a benne rejlő hatalommal, és mint teljes zűrzavar (anarchia) nyilvánul meg, amikor is minden egyén egy tekintély.

Ami általában igaz a közösségekben, az igaz az egyházban is. Az egyház valójában nem képes hűséges maradni a hivatásához, ha a tagjai nem vetik alá magukat az Istenről alkotott legmélyebb meggyőződésük és az isteni szándék tekintélyének, mely meghatározza az egyház feladatát. A hitet és az értékeket - amelyek összetartják, összefogják a hívő közösséget az állandóan változó körülmények között - értelmesen és világosan kell megfogalmazni és magyarázni. Az ütközési pontokat vállalni kell, az egyházi és más közösségek közti határokat meg kell tartani, az egyházi életet és a munkát meg kell tervezni. Mindez magába foglalja a vezetést, és a vezetés a tekintélyt.

A keresztyénség 2000 éves történetében a lelkipásztor a felszentelésen keresztül kapta a tekintélyt (hatalmat), hogy Isten Igéjét hirdesse, kiszolgálja az úrvacsorát, ellássa a lelkigondozást és az egyházközség felügyeletét, valamint felkészítse a világiakat Krisztus szolgálatára. A felekezetek különbözőképpen határozzák meg és értelmezik a felszentelést, de a szolgálatra való felhatalmazás a felszentelés aktusán keresztül történik, amikoris az egyház megbízást ad a lelkésznek szolgálata betöltésére.

Max Weber társadalomkutató egy tanulmánya szerint a tekintélyt egy meglévő hagyomány alapján lehet gyakorolni: "Egy meghonosodott ősrégi hagyomány sérthetetlenségének hitén nyugodhat és ez alapozza meg a tekintély gyakorlásának a jogosságát". Vagy személyes vonzásra (karizmára) épülhet: "Egy személyért való rajongáson alapulhat; kivételes sérthetetlenségéért, hősiességért vagy példamutató jellemességért és irányadó modelljéért, vagy valamilyen sajátságos rend kinyilatkoztatásáért, vagy az ügy képviselőinek felszenteléséért". Végül a tekintély józan jogon is alapulhat: "A lefektetett előírások törvényességének hitén és a jogerőre emelt tekintély parancsolási jogán nyugodhat". Weber ezeket önálló típusként értelmezte, de a valós életben rendszerint ezek összetételét találjuk, az egyik vagy másik típus túltengésével.

Mennyire új a tekintély és vezetés kérdése? Az egyház minden nemzedéke szembetalálja magát ezen kérdések sajátos változataival és szembe kell néznie annak sajátos kihívásaival és lehetőségeivel.

A tekintélyt illető nehézségek - melyekkel az egyháznak és képviselőinek szembe kell néznie az ezredfordulón - a széleskörű társadalmi és kulturális változásokból származnak, melyek lényegesen érintik az egyház és következésképpen a lelkipásztorok helyzetét. Ezen bonyolult változások részletes vizsgálata helyett néhány sajátos tényezőre összpontosítjuk a figyelnünk, úgymint:

1. Az Istenről alkotott alapvető feltevések megkérdőjelezése.
2. Az egyház fokozatos peremre szorulása a társadalomban.
3. Az egyház működésének függősége az önkéntes szolgálattól.
4. Végül az egyháziaknak a világiakkal osztozó vezetése.

1. Az első kérdés az, hogy mi a felfogásunk a hitről és az ismeretről e történelmiséggel és viszonylagossággal terhelt modern kor utáni korban? Mert e korban leggyakrabban az Istenről alkotott alapvető feltevésünk és Istennek az emberi élettel való szándékáról megfogalmazódott hitünk kérdőjeleződik meg. A tudomány eredményei és a modern élet többoldalúsága (pluralizmusa) egyre inkább megnehezíti számunkra az "örök igazságról" vagy az "örökkévalóság bizonyosságáról" vallott hittételek érvényességének elfogadását, vagy a megváltozhatatlan erkölcsi elvek hangoztatását, amikor körülöttünk éppen az ellenkezőjét látjuk és tapasztaljuk. Ezért hitünkről ma már inkább vallásos történetekben (mítosz), szóképekben (metafóra) és jelképekben (szimbólum) beszélünk, semmint hittételekben (dogmákban).

Természetesen sok merevelvű (fundamentalista) keresztény továbbrais nagy vehemenciával vall hitéről, de ők maguk is mint hagyomány-tisztelő (konzervatív) keresztények szembetalálják magukat a modern élet kihívásaival, ezért szépítgetni és módosítgatni próbálják a hitük tartalmát és stílusát, hogy elfogadhatóbb legyen a mai ember számára.

Amíg egy olyan kultúrán belül éltünk, amelyben a keresztény jelleg mindenki számára egyértelmű volt, vagyis a zsidó-keresztény vallási kultúra uralkodott, addig figyelmen kívül hagyhattuk a többi vallás kihívását. Sőt amikor az élet megértéséhez több út is kínálkozott magyarázatul, mindig képesek voltunk feldolgozni az életünkről alkotott különböző felfogásokat. A hírközlés, az utazás leegyszerűsödése, a könnyű lakhely változtatás és a több kultúrájú társadalom kifejlődése megnehezíti az életünk egyértelműségét és a velünk történtek egyszerű és világos feldolgozását. Ha bejárjuk más kultúrák vallásos világát, tapasztalatot szerzünk arról, hogy mit jelent kisebbségben lenni. Megtörténhet, hogy lakásunkhoz közel valakinek a fia, vagy lánya "Moonie" vagy "Hare Krishna" hívővé válik. Meglehet, hogy valakinek a szomszédja muzulmán vagy buddhista, vagy a legjobb barátja a "new age" követője. Van akinek hihetetlenül összetett üzleti, orvosi, nemzetközi, vagy magánügyek erkölcsi szabályaival kell szembenézni, és van aki afro-amerikai, feminista, vagy a harmadik világ számunkra bonyolult hit és erkölcsi világában kell eligazodnia. Ilyen tapasztalatok mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a más hitűek hitét, mely lehet, hogy gyökeresen szemben áll a miénkkel, de azt sem mondhatjuk ki teljes meggyőződéssel, hogy bárkinek a hite abszolút és kizáró jellegű, vagy akár bárki rendelkezik az örök igazsággal és rendíthetetlen erkölcsi törvényekkel.

A hívők ma már nem úgy ragaszkodnak a hitükhöz, mintha azt ruhaként magukra húzhatnák és az teljességgel rájuk illene, hanem a hagyomány töredékeiből válogatnak. Hasonlóan egy vásárlóhoz, amikor az áruból választ. Egy kanadai társadalomkutató, Reginald Bibbey, ékesebben így fogalmazza meg: "A régi isteneket nem hagyták el, nem cserélték le, inkább darabokra törték és darabonként ajánlják a vallásos fogyasztóknak".

Beszélhetnek-e az egyház képviselői tekintélyről egy ilyen korban, amikor sokkal kisebb az irányítási lehetőségük? Egyáltalán lehetséges-e tekintélyről beszélni ilyen esetben?

Ha a Szentírás és az Egyház tanítása a tekintély igényével lép fel, akkor ez nem azért van, mert mi csalhatatlannak hisszük, vagy mert a történelmiség és viszonylagosság felett állnának. Hitelességüket és létjogosultságukat hitünk megvallásával fogadjuk el nem pedig mint logikai tételt. Úgy fogadjuk el, úgy hiszünk bennük, mint Isten erejének megbízható tolmácsolói, megbízható kútfői egy olyan látásnak, mely Isten szándékát nyilatkoztatja ki a világgal és az emberi élettel kapcsolatban. Hisszük, hogy tanításukkal és tantételeikkel Isten szándékát képviselik. Bár néha nehéz tisztán látni, hogy mennyire van jelen az egyháziak saját elképzelése. Ez érvényes arra a tekintélyre is, amit a felszentelt lelkipásztoroknak és a többi egyházi vezetőnek adunk. Megbízzuk őket az irányítással, nem azért, mert ők csalhatatlanságra tartanának igényt, vagy lehetőségük van a csalhatatlan írás, vagy a csalhatatlan egyház mögé rejtőzni hanem mert őket az egyház a lelkészi hivatalba rendelte. Valójában azért kölcsönzünk tekintélyt, vagy hitelt nekik, mert bízunk bennük, mint Isten erejének és szándékának képviselői és tolmácsolói.

2. A második tényező, amely hozzájárul az egyház tekintélyének válságához, intézményi vagy szerkezeti jellegű. Magába foglalja az egyháznak a társadalomban elfoglalt helyét, mely ma már a középpontból a peremre tolódott.

A társadalmunkban az Egyház ma másod-, harmad-, vagy éppen többedrendű szerephez jut csupán, ezáltal az egyházat képviselő lelkipásztorok hatásköre leszűkült. E ténymegállapítás, az érzékelhető elvilágiasodáson alapszik. Ugyanis korábban az egyház a társadalomnak egy központi intézménye volt és irányadó (normatív) előírásokat adott más társadalmi intézményeknek, de ma már egészen a társadalom peremére szorult. Azt látjuk, hogy a jelentős társadalmi intézményeknek nincs vallásos alapjuk, vagy isteni rendtől való származtatásuk "a teremtés rendjében", úgymint az a középkorban volt. Ehelyett az évek során a politikai, gazdasági, katonai, művelődési, szabadidő-töltési intézmények, talán kevésbé a család intézménye, függetlenné váltak, kivonva magukat az egyház tekintélye alól.

Ma az egyház egy a számos működő intézmény közül, különösebb jogosultság nélkül ahhoz, hogy bármilyen magatartást írjon elő, vagy parancsoljon más társadalmi közegnek. Az egyházi vezetők legfeljebb közvetve kísérelhetik meg, hogy hatást gyakoroljanak bizonyos döntésekre és inkább erkölcsi cselekedetek elemzésével és értelmezésével próbálnak befolyást gyakorolni.

A lelkipásztorok az egyházzal együtt sodródtak a társadalom közepéről a peremére. Habár a közvélemény még nagy tiszteletben tartja az egyházi személyeket ("méltóságokat"), számos közvélemény-kutatás mégis azt mutatja, hogy széles körben kialakult vélemény szerint a lelkipásztorok feladata az egyének segítése a magánéletük kérdéseiben, problémáiban.

3. A harmadik tényező, mely hozzájárul az egyháziak tekintélyének az elbizonytalanodásához, az a vallásos élet önkéntes jellege. A gyülekezetek az egyházban, a jellegzetesen hasonló gondolkozású személyek önkéntes társulatai, akik szabad elhatározásuk alapján jönnek össze, hogy kinyilvánítsák vallásos meggyőződésüket és egy közös szándékért dolgozzanak. Mint önkéntes társulások, függnek az önkéntes részvételtől és a tagok támogatásától.

Az önkéntes társulások szabad elhatározás elvén alapulnak és nagyon bizonytalanná teszik, hogy a lelkipásztorok megfelelően érvényre juttassák a tanításuk követését. Bár a lelkipásztornak megvan a kiközösítési joga, ugyanúgy a gyülekezet is élhet kiutasítási jogával, hogy érvényesítse a tanítás, az Ige szigorú betartását, de ezek létezése ellenére nagyon ritkán használják és kétséges, hogy a mostani társadalomban hasonló súlya lenne-e mint annakelőtte.

4. Egyéniesség és önkéntesség az Észak-amerikai egyházak különös jellemvonása, de a másik hangsúly az egyenlőségen van, mint negyedik tényező, amely hatással van az egyháziak tekintélyének gyakorlatára. Bármely megszabott rangsor szerinti (hierarchikus) felépítés ebben a társadalomban gyanús. Mindenki egyénileg felelős üdvösségéért (manapság ez inkább önmegvalósításként van meghatározva), de senki sem rendelkezik sajátos "csatornával" Isten kegyelméhez, legyenek azok lelkészek-, igehirdetők, vagy a szervezett hivatásos lelkészi közösség.

A lelkészi szolgálat Isten minden emberéé. Ez azt jelenti, hogy az egyházban a szolgálat minden keresztyénnek a hivatása és nem pusztán a lelkészek kiváltsága. Az egyházak történelmük során, hol minden keresztyén elhivatottságát hangsúlyozták, hol pedig csak a lelkészek hatáskörébe utalták az Istennek szentelt szolgálatot. Az amerikai vallási élet az előbbi irányt választotta. A lelkipásztorok és világiak megosztott irányításáról van szó, akik egymást kiegészítve végzik a feladatokat a megbízatások különbözőségével és igyekeznek fenntartani a hatalmi egyensúlyt.

A keresztények számára az egyházi tekintély (mint jogi hatalom), beleértve a lelkipásztorok tekintélyét is, sajátosan az egyháznak Istenről való meggyőződéséből fakad, ahogy Isten a különböző történelmi megtapasztalásokban, főleg Jézus Krisztus történelmi modelljében érzékelhető volt. Isten mint a hatalom végső forrása és annak meghatározója adja meg e meggyőződések és tapasztalatok alapját, melyen nyugszik a vezetés jogának gyakorlása az egyházon belül. A tekintély törvényességének további végső forrása a Szentírás és a hagyomány. A Szentírás szövege már eleve magában hordozza az Istentől kapott tekintélyt és mint hivatkozási alap, úgy van elismerve, olyan mint egy szótár vagy lexikon, vagy egy alapvető okmány, mint bármely ország alkotmánya. Ezek azok a tekintélyek, melyekhez fordulunk értelmezéséért, hogy feloldjuk a kétértelmű vagy ellentmondásos kérdéseket. Ezek alapján világosan érthető, hogy az egyházi vezetők tekintélye a Szentírásból származik, ahova ők szüntelenül fordulnak, hogy helyesen gyakorolják a rájuk bízott egyház vezetését.

Az emberek tekintéllyel ruházzák fel a Szentírást, az egyházi hagyományt és azokat, akik ezt képviselik, mert hiszik, hogy végső sorban ezek a tekintélyek az Istenben és az Ő világgal való szándékában gyökereznek. Ez természetesen magába foglalja a meggyőződést és tapasztalatot a szent fogalma felől, ami a legvégső alapja a tekintély meghatározásának.

Kevés a valószínűsége, hogy bármelyikünk is visszaszerezné az egyháznak és a lelkipásztorságnak azt a tekintélyét, ami akár egy évszázaddal ezelőtt megvolt, valójában ma már nem is ez a cél. Azonban megvan rá a remény, hogy az egyház lelkészei szembenézzenek a tekintély kérdésével és új alapot találjanak szolgálatuk végzésére, mint a hivatásukat körültekintően és megfontoltan gyakorló vezetők.

(Szilvássy Gábor fordítása)