Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy elmélkedésemet egy félévszázados tapasztalattal kezdjem! Amikor a Katolikus Néppárt szervezésében való részvételem miatt 1957-58-ban a budapesti Gyorskocsi utcai börtön vendégszeretetét élvezhettem, a „tudományos világnézettel felvértezett” őrök kérdőre vontak imádkozó magatartásomért. Igyekeztek meggyőzni Isten nem létezéséről. Válaszul azt mondtam nekik: „Maguk nem ateisták, nem hisznek ugyan Istenben, de Isten-tudatuk van.” Meghökkentek. Folytattam: „Szeretnek maguk valakit és remélik, hogy van, aki magukat is szereti?” A válasz kórusban  – csak néhányan voltak az őrök ekkor ugyan a cellámban –:  „Természetesen.” „Tehát tudják, hogy van szeretet a világban”. – Mondtam én.  „Igen”. – Válaszolták az őrök. „Maguk abban az istenben nem hisznek, amiben mi sem. A mi hitünk szerint az Isten a Szeretet. Mi Benne hiszünk, Ő működik még magukban is.” – folytattam volna, de nem maradt vitapartnerem.

Azóta számtalanszor megtapasztaltam, hogy az Úr Jézus Örömhíre minden helyzetben hatékonyan érvényesül.  Ilyen tapasztalatuk Önöknek is biztosan van, érdemes egy kicsit az életük során felmerült „véletleneket” számba venni.

Apám  – ő volt a Katolikus Néppárt elnöke –  igen sokszor definiálta a szeretet fogalmát, szembe állítva a szerelemmel. „A szeretet adni akar – a szerelem kapni akar”

Milyen csodálatosan tükrözi anyanyelvünk két szava a két fogalom közti különbséget. A ma beszélt és általunk ismert világnyelvekben egyetlen szó jelöli mindkét fogalmat. Ezért XVI. Benedek pápa első körlevelében a héber, az ógörög és a latin nyelvet hívja segítségül  – hiszen az anyanyelve német, és magyarul nem tud –  hogy az Újszövetségben kizárólagosan használt „agapé” szó értelmét, jelentését és a János- levél alapján hitünk alapját megvilágítsa. Az agapé szó értelme pontosan megegyezik anyanyelvünk szeretet szavának értelmével!

Természetesen nem törölhetjük szótárunkból és életünkből a szerelmet sem. A Teremtő akarata szerint egy férfi és egy nő egymást bírni akarása helyes. Eme kölcsönös birtoklás eredménye a család, a nemzet, az emberiség fennmaradása és fejlődése. A szerelem optimális esetben szeretetté alakul át: már nem a másikat akarom, hanem neki(k) adom magamat: érte, értük (házastárs és gyerek/ek/) élek.

A Magyar Katolikus Rádióban ma  – 2006. augusztus 25-én –  hallott evangéliumi szakasz (Mt. 22, 34-40) éppen a főparancs Jézus által történt megfogalmazásáról szólt. Az első: Isten abszolút szeretete lehetővé teszi a másodikat: a felebarát szeretetét. A felebarát fogalmát is világosan megmagyarázta az Úr az irgalmas szamaritánusról elmondott példabeszéddel megvilágítva: minden segítségünkre szoruló ember a felebarátunk (Lk. 10, 30-37).

Néhány éve mind jobban foglalkoztat az a tény, hogy Jézus egész földi élete istenemberi élet volt. Tehát a betlehemi újszülött, a Heródes elől Egyiptomba menekülő, majd annak halála után Názáretbe visszatérő, aztán a nagykorúságot elérve 12 évesen a jeruzsálemi templomban írástudókkal vitatkozó, majd kedvességben és bölcsességben növekedő „gyermek” és a mintegy 30 évesen tanítóként, gyógyító prófétaként fellépő férfi e földi életnek minden pillanatában istenemberi élet folyt. A prófétai tevékenységet megelőző időszakban  – a 12 éves kori epizódot leszámítva –  élte az egyszerű, szegény emberek mindennapi dolgos életét.

Ennek az egyszerű, szegényemberi életnek nemcsak Jézus személyében volt jellemzője a másokért való élés (proexistentia), hanem ez jellemzi minden kor becsületes „átlagemberének” az életét is. Az önzés, az egoizmus a normálisan érző emberek szemében mindig visszataszító. Tehát a Jézus utánzása, Krisztus követése (imitatio Christi): a másokért való élés nemcsak a szinte emberfölötti erényekkel ékeskedő kiválasztottak lehetősége, hanem minden ember (a nem krisztushívő, vagy akár magát ateistának képzelő emberé is) természetéből fakadó kötelessége is. Tehát lehet parancs a szeretet: annak a kincsnek a pazarlása, amelyre az jellemző, hogy minél jobban pazaroljuk, annál több marad nekünk is!

Ezek a gondolatok ugyan világosan hangsúlyozzák Isten minden embert üdvözíteni akaró szándékát, de ugyanakkor aláhúzzák az Egyház missziós küldetését is. Az ember éppen abban különbözik az állatoktól, hogy nem ösztönei által meghatározottan (determináltan) él, hanem szabad akarattal teremtett lény, aki dönthet akár ösztönei, akár azt isteni parancsok ellenére is. A nem krisztushívő emberek tulajdonképpen ösztönszerűen utánozzák Krisztust, amikor jót tesznek (gondolnak, kívánnak, stb.). A minden emberben meglévő „állati” ösztönöket a Kísértő gondolataink, akaratunk manipulálására igyekszik felhasználni, szabadságot hazudva saját ösztöneink, más uralomra törő emberek akaratának kiszolgálóivá, rabszolgáivá akar bennünket tenni. A valóban krisztushívő lelkiismeretét karban tartva Krisztus tanítására az Egyház élő hagyományára támaszkodva könnyebben tud valóban szabad, jóra irányuló döntéseket hozni és azok megvalósításán munkálkodni, mint az, aki nem hisz Krisztusban, mert nem is hallott róla. Logikusnak tűnik, de nem könnyű megvalósítani, hogy két lehetőség között kell választanunk: elfogadjuk egyetlen úrnak az Istent, aki a Szeretet, vagy szabadságunkkal visszaélve „szabadon" rabszolgáivá válunk ösztöneinknek és mindenféle kis- és nagyfőnököknek!

Hölgyeim és Uraim!  Merjük az egyetlen Úrnak: Istennek, a Szeretetnek szolgálni!