Hölgyeim és Uraim!

Szent János apostolról tartja a hagyomány, hogy élete vége felé arra a kérdésre, hogy mi az Úr tanítása? – mindig csak ezt válaszolta: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” Vagyok olyan nagyképű, hogy életem alkonyán én is igyekszem egyszerűsíteni a problémákat. Ezért nem tudományos előadással akarom Önöknek elképzeléseimet igazolni, hanem néhány tényt közölni, amikben a Gondviselés – hitem szerint – megnyilvánult.

A csoda tényét csak hívő ember veszi/veheti észre, a hitetlen véletlennek gondolja. Ha katolikus/keresztény voltunkat komolyan vesszük, tudjuk, hogy az Isten a Szeretet. Magyar nyelvünk – meg az ógörög is – más szót használ a szeretetre és a szerelemre. A szerelem birtokolni akar (akkor is, ha felajánlja saját magát is), a szeretet viszont csak adni akar. Az Úr Jézus egyértelműen megmondta, hogy Ő és az Atya egy. Az Ő földi életét a proexistentia (a másokért való létezés) jellemezte. (Ezt nem én állapítottam meg, hanem a világhírű, szentéletű német újszövetség-professzor: Heinz Schürmann). Az utolsó két pápa is állandóan Isten Szeretet voltát hangsúlyozta/hangsúlyozza.

Amikor a Szeretet teremtménye/teremtményei javára élve abszolút szabad akaratával az emberi normális gondolkodástól eltérően cselekszik: csodát tesz. Minden ember, minden közösség (család, nemzet) életében, történelmében lépten-nyomon ilyen isteni beavatkozásokra bukkanunk. Ezek a csodák nem a rendkívüli történés alanyának/alanyainak tökéletes, szent voltát igazolják, hanem csak az Isten szerető gondviselését, aki a bűnös ember/ekre is nemcsak „felkelti Napját”, hanem sokszor el nem várható módon, akár az alany tiltakozása ellenére is gyakorolja szerető hatalmát.

Van egy magyar közmondás: „Az Isten tud görbe vonalakkal is egyenesen írni”. Ezt nem tudós teológusok absztrahálták fáradságos filozófiai fejtöréssel, hanem a Szentlélek sugallatára az egyszerű „tudatlan” emberek fogalmazták meg. VI. Pál pápa – kétségtelenül igen nagy tudású, szentéletű ember volt -, de a magyar egyház (és általában a középeurópai egyházak) szovjet elnyomása idején emberi bölcsességgel üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, vállalva a száműzetésbe kényszerített Mindszenthy bíborosnak adott ígérete megszegését. Nem merte elképzelni, hogy nem is túl nagy idő múltán akad egy olyan diktátora a Szovjetuniónak, akin keresztül a Gondviselés felszabadítja a kommunista diktatúra sok millió áldozatát, és a magyar egyház is szabadon betöltheti küldetését. Az 1989-es vérontás nélküli, szabadságot hozó események Középeurópában rácáfoltak minden „tudós” elképzelésre! (Persze ez a beköszöntött szabadság a vele való visszaélés lehetőségét is megnyitotta, a szabad nemzeteknek és embereknek helyesen kellene élni a szabadsággal!)

Hangsúlyozva, hogy a csodát senki sem „érdemelheti ki”, senki sem erőltetheti ki, kinek-kinek érdemtelen és „véletlen” ajándék; engedjék meg, hogy néhány saját életemben kapott csodáról beszámoljak.

1945. telén, amikor a harcok befejeztével a budai Városmajor utcai lakóházunk pincéjéből feljöttünk, az egyik szobában egy 20 literes fazékba összeburogatott és lerondított élelmiszert láttunk meg.  Nagybátyámék egy kóbor lovat kötöttek konyhánk kertre néző ablakának rácsához. 6 éves voltam. Hallottam, hogy a felnőttek arról beszélnek, hogy a paci éhes. Kivonszoltam a fazekat a nagy hóban a lóhoz és mondtam neki: „Ne paci, ne!” A paci hátranézett és rúgott. A patkója éppen elérte a fejemet a jobb szemem és a halántékom között. Hanyatt estem. Minden milliméterre „kiszámítottan” történt. Se nem loccsant szét a koponyám, se nem folyt ki a szemem, se nem érte a patkó a halántékomat. (A mamám kézen fogva elvezetett a János Kórházba – az utcán mindenfelé szétroncsolt emberi hullák és állattetemek között – ahol kerítettek tetanusz oltóanyagot részemre.)

1948. telén hátitáskásan a Déli pályaudvari villamos megállóban akartam a már elindult villamos első peronjára felszállni, úgy hogy a jobb kezemmel a lépcső melletti bal kapaszkodót fogtam meg. Nem a kerekek alá kerültem, hanem a vezető mögött, az üres peronon térdelve találtam magam.

1958. nyarán apámmal együtt (aki a Katolikus Néppárt országos elnöke volt és a pártot szervezte 1959. februárjáig - én fegyvertelen „testőre” voltam útjain) a Gyorskocsi utcai börtönben a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, ill. abban való tevékeny részvétel miatt terheltté nyilvánítottak bennünket. Már 9 hónapja voltam ott - többnyire magánzárkában -, hozzászoktam a börtönhöz. Nagyképűen azt gondoltam a terheltté nyilvánítás előtt, hogy 10-l5 évnyi börtön alatt igen sok nyelvet meg fogok tanulni (Kossuth példáján). De amikor apámat az akasztófa árnyékában tudtam, nagyon ideges lettem napokon keresztül. Egy reggel arra a biztos tudatra ébredtem, hogy mindketten egyszerre szabadulunk a börtönből. Teljes nyugalom öntött el. Gondoltam, 10-15 év múlva lesz rendszerváltozás, és akkor kiszabadulunk. 1959. Vízkeresztjén nyílt a cella ajtaja, borotválni vittek. Nem az a hétköznap volt, amikor minden héten megborotváltak.  Az őrök igen udvariasan viselkedtek, a borbély munka közben viccelődött. Aztán a letartóztatásomkor elvett ruháimba öltözhettem és vezettek az utolsó vizsgáló tiszthez. Ott volt már apám is felöltözve.  Kása százados közölte: cselekményünk miatt a legenyhébb büntetést sem kell kiszabni, mehetünk haza. (Apám persze munkanélküli volt sok éven át - magántanítással keresett, én pedig 3 műszakos fizikai munka mellett végeztem el a két egyetememet).

1959. februárjában engem is eltávolítottak a Hittudományi Akadémiáról. Cserháti dékán úr, amikor azt mondtam, hogy nekem nem kell okvetlenül diploma, de élve az előadások szabad látogatásának jogával végig akarom hallgatni a szemesztereket, közölte, hogy ebben az esetben neki hivatni kell a rendőrséget, hogy távolítsanak el az épületből, mert jelenlétemmel zavarom az előadásokat. De bízzam rá a dolgot, ő el fogja intézni. Lementem az Egyetemi Templomba, letérdeltem és így fohászkodtam: „Uram, én azt gondoltam, hogy Te akarod, hogy teológus legyek. Ha nem, legyen meg a Te akaratod!” Pár hónap múlva arra járván bementem a dékánhoz. Széles mosollyal fogadott: „Uram, iratkozzon be. Annyit kell aláírnia: ’Ha valakit megbántottam, bocsánatot kérek’.” Ezt nyugodt lelkiismerettel aláírhattam és 1964-ben teológiai doktorrá is avattak.

Apám a múlt század harmincas éveiben a budapesti egyetem joghallgatója volt. Nem vett részt a zsidóverésekben, barátkozott zsidó évfolyamtársaival is. Egyik hajdani évfolyamtársa: Halász Pál 1959-ben a pécsi egyetem jogi karán professzor és a felvételi bizottság elnöke volt. Mivel fizikai munkás voltam – munkásszármazásúnak tekintve – sikeres felvételi vizsga után – felvetetett a jogi karra. Így mindkét fakultáson 1964-ben doktoráltam.

Két évvel ezelőtt legkisebb – ma 26 éves – fiamat a solymári vasútállomásra vittem öreg Toyota autómmal. Menet ő vezetett. Az állomás előtt kiszállt, becsapta az ajtót. Én is kiszálltam a jobb oldali ülésről és én is becsaptam az ajtót. A motor járt, az indítókulcs benn maradt a helyén. Az autó viszont bezáródott. Haza kellett mennem a tartalék kulcsért. Ott állt egy kisbusz. Elmondtam a vezetőnek, hogy mi történt, igazolványaim, pénztárcám is az autóban maradtak. Szálljak fel, azonnal indul, elvisz a 64-es busz megállójáig (kb. 1 km). Amikor leszálltam a kisbuszról, a 64-es már a megállóban volt. Még éppen fel tudtam szállni. Negyed óra múlva lakásunk közelében leszálltam, beszaladtam a tartalékkulcsért és futottam vissza a megállóba. (200-200 m) Megint éppen jött egy 64-es. A buszon utazva gondoltam: „Megérdemlem, hogy közben ellopják a járó motorú, casco nélküli autómat, de legyen meg az Úr akarata!” A buszról leszállva láttam, hogy egy pilisvörösvári furgon a folyamatos forgalom miatt nem tud kikanyarodni. Mondtam a vezetőjének, hogy mi történt. „Üljek be, elvisz az állomásig!” Amint helyet foglaltam mellette, szabaddá vált az út. Toyotám békésen várt járó motorral, bezárt ajtókkal.

Arra biztatom egyetemi és főiskolai hallgatóimat, hogy merjék észrevenni a velük, családjukkal, barátaikkal történt csodákat. Önöket is erre biztatom.

Köszönöm, hogy meghallgattak.