A 18. sz. végétől a francia enciklopédisták munkássága és az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat hatására a modern írott alkotmányok világszerte tartalmazzák az állam és az egyház szétválasztásának tételét. Már maga a megfogalmazás is pontatlan, hiszen a hívő, vallásos embereknek csak kisebb része keresztény, és az Egyház csak a krisztushívők közössége. Tehát a természetfölöttiben hívők közösségeinek az aktuális államtól való elválasztásáról lenne szó. (Eme pontosítás ellenére a továbbiakban általában egyházzal nemcsak a megkereszteltek, hanem általában az istenhívők közösségeit fogom jelölni).

Az állam polgárai és az egyház tagjai ugyanazok. (Állampolgár alatt a továbbiakban mindazokat a személyeket értem, akik az aktuális államhatalom „alattvalói”). Az állam és az egyház szétválasztásának deklarálása ellenére pl. az Egyesült Államokban a perbeli bizonyítási eszközök között kitüntetett helye van az eskünek,  az elnök a Bibliára tett kézzel esküszik fel hivatalba lépésekor, a papírpénzen olvasható az Isten neve; Franciaországban a gyerekek a hét hat munkanapján járnak iskolába, de a szerda vagy a csütörtök tanítás mentes az állami iskolákban is  - ezeken a napokon az iskola épületében az Egyház foglalkozhat a gyerekekkel, stb. Az összeomlott „létező szocializmus” országaiban az Állami Egyházügyi Hivatalok főfeladata a vallásos világnézet elleni harc volt.

Az emberiség közmeggyőződése ma, a 21. század elején is az, hogy az emberek egymásközti viszonyainak meg kell felelni a túlvilági hatalmak akaratának. A 6 milliárd emberből csak néhány millió tagadja ezt. (Sokak számára emlékezetes marad a labdarugó világbajnokság döntője utáni brazil hálaadás a stadion gyepén a kupa átvételét megelőzően). A társadalmi ranglétra csúcsán a túlvilág és evilág közti közvetítők: a papok állnak. (Az ókori pogány római pater familias a család papja volt, a római család az ő vezetésével kezdte napját a házi isteneknek történt áldozatbemutatással, e szerepéből fakadt teljhatalma a család tagjai, a kliensek és a rabszolgák fölött is. A pogány római állam főhivatalnokait ugyan a népgyűlés választotta, de a választás érvényességéhez az istenek jóváhagyását is meg kellett szerezni. Trajánusz császár korában az ifj. Plinius a kisázsiai Bythinia provincia helytartója, konzulságot - a legmagasabb méltóságot és hivatalt - is viselt művelt római ember kéri a császárt, hogy augur is lehessen, mert ezt a harmadrangú papi méltóságot többre becsüli, mint akár a konzulit. A mai világban is II. János-Pál, sőt a Dalai Láma erkölcsi tekintélye is messze meghaladja a szuperhatalmak vezetőinek tekintélyét, és az iszlám vallásúak körében is a papok részesülnek a legnagyobb tekintélyben).

A tudás forrása nemcsak a logikus gondolkodás, vagy a természettudományos törvényszerűségek felismerése, alkalmazása lehet; tudás az is, amit hittel fogadunk el igaznak. Sőt az a tapasztalat is, mely „természetes módon” megmagyarázhatatlan: csoda, álom, stb.

A hit hozzátartozik az emberi élet jellemzőihez. Hiszen a személy egzisztenciális döntései – a magát hitetlennek gondolóé is - legtöbbször hiten és nem logikai, vagy természettudományos bizonyítékokon nyugszanak. Azt, hogy valaki szeret-e engem, csak elhiszem, de természettudományos módszerekkel, vagy észérvekkel nem tudom igazolni!

A morálisan helyes, etikus magatartás legfőbb szabálya a saját lelkiismerettel való megegyezés. (Ez akkor is igaz, ha kinek-kinek különböző tágasságú a lelkiismerete, sőt vannak téves lelkiismeretű emberek is. Persze törekedni kell a helyes lelkiismeretre, és mindenkinek „karban kell tartania” a lelkiismeretét). A hívő ember lelkiismeretét egyháza erkölcsi parancsai, iránymutatásai határozzák meg. A nem hívő embernek is van lelkiismerete, amit akarata ellenére is, de az emberiség igen hosszú története során vallási parancsok által meghatározott „természetes” normák alakítottak ki.

Az eddig elmondottakból következik, hogy az állampolgár egyénileg, vagy bármely közösség tagjaként nem viselkedhet kétféle módon. Általában állampolgárként, az ünnepnapok egy részén egyháztagként. Ahogy az egyes ember testi-lelki folyamatai korrelációban vannak egymással: feltételezik egymást, a filozófia nyelvén kifejezve: létegységet alkotnak; úgy létegységet alkot az állampolgár és az egyháztag is.

Eme létegység szerinti életvitel kétségtelenül könnyebb a keresztényeknek, mint más vallások követőinek, mert a mi Urunk ajándékul adja az örök életet, bár elvárja, hogy a főparancs: a szeretet irányítsa földi, e világi életünket is. A szeretet parancsa kettős: első az istenszeretet; második az emberszeretet, amelynek mércéjét is meghatározta: úgy kell a másik ember(eke)t szeretnünk, ahogy magunkat szeretjük.

Azért mondom, hogy a mi helyzetünk könnyebb, mint a másvallásúaké, mert ha őszinték vagyunk legalább magunkhoz, el kell ismernünk, hogy lehetetlen tökéletessé válnunk, nem tudjuk soha magunkat megváltani.

A mások iránti szeretet gyakorlása pedig a kisebb-nagyobb közösségek szolgálatában valósul meg. Tehát a kereszténység lényegénél fogva kollektív: csak másokért élve remélhetjük saját üdvösségünket, az Isten Országa örök polgárságát.

A plurális társadalom állama is egyének közössége. Ezek az egyének lehetnek ugyan különböző vallásúak, vagy akár „nem hívők”, de nem lehetnek apolitikusok, különösen akkor nem, ha kereszténynek tartják magukat. Az apolitikus magatartás struccpolitikus magatartás. Fejét a homokba dugva kiszolgáltatottjává válik a politikusoknak. Ha az Egyház tagjai (köztük a pápa, a püspökök, a papok) nem politizálnak, nem formálnak véleményt a társadalom problémáiról és nem akarnak azok megoldásában erejük és képességeik szerint részt vállalni: vétenek a főparancs ellen. Nem másokért élnek, meg sem próbálják utánozni az Urat, de saját üdvösségükben sem lehetnek biztosak, mert a rábízott talentumot elásó nem jutalmat, hanem büntetést kap az Úrtól.

40 évvel ezelőtt a későbbi pécsi püspök: Cserháti József volt a fundamentális teológia tanárom. Ő mondogatta: „Uraim az Ördög legnagyobb tette a 20. században, hogy letagadja magát!” Amikor jószándékú „lelki emberek” gazemberek mesterségének bélyegzik a politikát és távol tartják magukat tőle, a Sátán malmára hajtják a vizet, mert átengedik a terepet a valóban gaz embereknek. Ha az igaz emberek élnek a 21. században mindinkább globálissá váló demokrácia adta lehetőségekkel és erejüket latba vetik a társadalom, az állami élet problémáinak megoldására; ha nem is földi paradicsom, de mindenki által lakható világ valósulhat meg körülöttünk. (A keresztény szocializmus nem utópia, hiszen a paraguayi redukciók sokkal hosszabb ideig léteztek, csak külső erőszak tudta megsemmisíteni azokat; amint a 20. századbeli ateista államvallású „létező szocializmus” pedig összeomlott).

A legújabb korban a nemhívők el szeretnék tiltani az Egyházat a politikától. A katolikus Egyház fejei viszont XIII. Leótól mindmáig külön a társadalom kérdéseivel foglalkozó enciklikákban adják meg időről időre a társadalom helyzetének elemzését, a társadalmi folyamatok erkölcsi megítélését és a helyes, a  krisztusi magatartás általános elveit. Ezeknek az enciklikáknak címzettje XXIII. János pápa „Pacem in terris” kezdetű körlevele óta minden jóakaratú ember. (Közel kétezer évvel korábban a pásztoroknak Jézus születését hirdető angyalok kórusa is így énekelt: ”Dicsőség a Magasságban Istennek és békesség a Földön a jóakaratú embereknek!” – ez a doxológia hangzik el naponta a földkerekségen számtalan alkalommal minden katolikus misében!)

Ha nyitott szemmel vizsgáljuk a legújabb kor történetét és abban a 20. század eleje óta világszerte mind jobban megvalósuló u.n. szociális törvényhozás tartamát, látnunk kell, hogy bár sohasem hivatkoznak a pápák tanítására, a valóban népet szolgáló rendelkezésekben az általuk követelt állami intézkedések valósulnak meg. Mennyivel inkább emberközpontú, embert szolgáló, emberszerető lehetne a törvényhozás és államigazgatás szerte a világon, ha vállalnák a tevőleges részvételt azok, akik ezt Uruk parancsának tudják.

Hölgyeim és Uraim! Nem választható el egymástól az Egyház és az Állam! Mindkettőnek polgárai, tagjai vagyunk, bennük élve kell értük, értünk élnünk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.