Amióta gondolkodó emberek élnek a Földön, ez egy örök és máig is nyitott kérdés. Számtalan formában próbálták megfogalmazni azt, amit igazából szavakkal lehetetlen érzékeltetni Míg a  gondolatok az „ért”-elem körébe tartoznak, addig az érzések az „érz”-elem birodalmában vannak otthon.  Az egyik az értelem teremtménye, a másik a szívé. Mindkettő egy-egy emberi dimenzió.

A megéléseinket szavakkal csak akkor tudjuk visszaadni, ha olyan emberek hallják vagy olvassák a gondolatainkat, akik már megéltek hasonló érzelmeket. Ebből következik, hogy én is csak olyasmiről írhatok hitelesen, amit megtapasztaltam. A többi csak mások gondolatainak reprodukálása lenne.

Óhajtva várt gyermekként érkeztem a Földre. Nehéz és fájdalmas volt a születésem, ami anyámat és engem is megviselt. Ennek lassan 57 éve. Édesanyám a mai napig betegeskedik. Sajnos emiatt a  testvéreim sem születtek meg. Anyám nem vállalt fel több szülést. A történetet sokszor hallottam. Olyannyira sokszor, hogy én az első gyermekemet sem vállaltam fel. Akkor még nem tudtam, hogy ő volt az utolsó is.....

Anyámnak ma is a „mindene” vagyok. Különösen azóta, hogy édesapám „hazament” az örök fénybe. De vajon jót tett e velem anyukám akkor, amikor az anyaság, a szülés borzalmairól mesélt nekem? Igaz, ő csak megosztotta velem az élményeit, a döntést én hoztam meg ….... Mikor szeretünk bölcsen? Nincsen válaszom....

Könnyen tanuló, ám beteges gyermek voltam. Szüleim  – mint a legtöbb apa és anya –  belém vetítették álmaikat. Ezek szerint terelgettek engem az utamon. Ez határozta meg az iskola választását 14 éves koromban és ez késztette arra anyai nagymamámat, akivel együtt éltünk, hogy sorban eltanácsolja mellőlem kamaszkori szerelmeimet, mint nem megfelelő „partikat”. Valami csodát álmodtak belém. Valamit, ami nem én vagyok. Aki viszont én vagyok valójában, azt a lényt még mai is keresem...

Jelenleg a harmadik párkapcsolatomban élek és egy főiskolán tanulok. Igazából még mindig nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, ha „nagy leszek”. Talán lelki segítő, önismereti tanácsadó...

Folyton keresem önmagam. Sokszor szembesültem a belém vetített szülői álmok és a saját gyarlóságom közötti különbségekkel. Hamis önérték, ami hol felemel, hol letaszít. Ez hozta magával az önutálatot, a csalódásokat, a depressziót. Aminek a mélypontja az „én”-em teljes elvesztése volt. Egy mély gödör, egy sötét alagút. Csak az egyetemes személytelen szeretet élt bennem a remény képében. A lelkembe kódolt üzenet, ami a legmélyebb ponton is ott pislákolt. A hit abban, hogy az élet nem céltalan és értelmetlen …. 1998-ban írtam ezt a versemet. Számomra ez nagyon fontos felismerés volt, mivel életem első felében ateistaként éltem. Tízes éveim elején lassan fokozatosan rajtam is eluralkodott az a szellemiség, ami az akkori történelmi korszakot jellemezte hazánkban.  Majd a negyvenes éveimben ébredtem rá mindarra, amit addig nem láthattam meg. Ez a vers is ennek az életszakaszomnak a gyümölcse.

Bizonyosság

ISTEN van!
Ő Arany.
Ő a Minden
odakinn
és idebenn.
Ő a Fény.
Örök Remény,
hogy van
Értelme,
s hogy
MEGÉRTE!

Végtelen hálával gondolok szüleimre és nagyszüleimre mindazért, amit adtak nekem és tettek értem. Anyám ma is minden rezdülésében velem van, segít, amiben tud. Minden úgy van jól, ahogy történt. Ha másként történnek az életem eseményei, akkor az egy másik élet lett volna....

Mit is szeretnék kibontani a fenti gondolataimmal? Talán azt, hogy a lehető legjobb és legtöbb, amit a szeretteinkért tehetünk, ha minden igyekezetünkkel és figyelmünkkel megpróbáljuk megismerni a másik embert. Ráérezni arra, hogy ki is ő valójában? Mi az az üzenet, amit hoz az életével, amit át fog adni az emberiségnek? Hiszen ez az ő életfeladata. Ha képesek vagyunk ezt meglátni, akkor már csak a feltételeket adjuk, hogy az általunk szeretett ember kibontsa önmagát, mint egy ajándékot. Ahogy a virág „tudja” már csírájában, hogy mivé fog válni. A mi dolgunk földbe tenni, fényt és vizet adni mindehhez.

Ez így szépen hangzik. Ahhoz, hogy képes legyek a másik lényegét meglátni, nélkülözhetetlen az önismeret.  Ahány álarca van az emberiségnek, annyi fajta arca van a szeretetnek. Ezek az álarcok a félelmeinkből és vágyainkból épülnek és táplálkoznak. Ezek az álarcok választanak el minket egymástól. A valódi lényegünktől. Az élet célja: önmagammá válni! Az úton megtapasztalom magam ezernyi helyzetben és ezáltal megtudom, hogy mi az, ami nem én vagyok, hogy a végén ráébredjek arra, hogy vagyok, aki vagyok....... Számomra erről szól a szeretet, ahogyan ebben a versemben is megírtam valamikor.

Teremtőd vagyok

Letakartalak
ezer fátyollal.
Vajon megtalálod-e
az utat?
Hústestbe zárva
felismered-e magad?
Káprázatban,
tükörajtók között
megtalálod-e az egyet?
Mely mögött ÉN várok rád:
a Fény
a Szeretet.