Napjainkban a tekintély fogalma nem tartozik a vonzó témák közé. A tekintély hallatán felkavarja demokratikus érzelmeinket a hatalom, sőt a hatalmaskodás, szabadságunk megcsorbításának a gyanúja. Tekintélyről nem beszélhetünk, ha nem tisztázzuk a tekintély fogalmának a hatalomhoz és szabadságunkhoz való viszonyát.

A tekintély megfontolása önmagában is bonyolult művelet, mert az emberi tevékenységek minden területén találkozunk vele, hisz nemcsak szülői és nevelői tekintélyről beszélünk, hanem politikai és gazdasági tekintélyről is; nagyra tartjuk a tudományos tekintélyt, és még a vallásos ember is szembe találja magát a tekintéllyel. A tekintély egyaránt jelenti az elvontan értett hatalmat, mely dicsfénnyel száll le annak hordozójára, valamint a konkrét személyt is, akit felruháznak a bűvös tekintéllyel.

Mármost felmerül a kérdés: vajon létezik az önmagában álló tekintély, melynek viselésére állíttatnak a választottak?

A kérdés elkerülhetetlenül a tekintély eredetének a vizsgálatát követeli tőlünk. A magyar "tekintély" szó a tiszteletet, elismerést fejezi ki olyan személy iránt, akire fel tudunk tekinteni. Ekképpen a magyar szó a tekintély hordozójának erkölcsi értékét hangsúlyozza. Ez egyúttal azt is sejteti, hogy az erkölcsileg értéktelen egyén kérdésessé teszi magát a tekintélyt.

A latin "auctoritas" valamiféle növelő, kibontakoztató erőt tételez fel, hiszen a latin szó gyökerében rejlő "augere - auctum" ige a fejlesztésre, növelésre utal. Így például a szülői, nevelői tekintély esetében a tekintély a gyengébbnek, a még ki nem fejlettnek tökéletesítését jelentené. A latin kifejezésben, a tekintély pozitív alkotó erő, mely mint a védőkaró a gyönge növény mellet ott áll a növekvésben, fejlődésben lévő oldalán, míg meg nem erősödik.

Egy másik értelmezés szerint a tekintély valakinek ahhoz való joga és hatalma, hogy neki engedelmeskedjenek. De miképpen tarthat valaki jogot arra, hogy mások őneki alávessék magukat? Azzal a megokolással, hogy a tekintély az ő hatalmával a közjót szolgálja. Ebből aztán azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az a hatalom, mely nem a közjót szolgálja, nem törvényes, valódi tekintély, hanem annak csupán bitorlója.

(Kérdőívet osztottunk szét vegyeskorú és nemű, átlagos műveltséggel, bíró személyek között. A több mint másfél száz válaszban szinte egyöntetű az igenlő felelet, hogy a tekintélynek a közjót kell szolgálnia. Valaki azonban kritikusan megjegyzi, hogy a tekintély hatalma nem arravaló emberek kezébe van letéve. A tekintély alapvető szerepe - teszi hozzá egy másik - etikai és moralista a szó teljes értelmében. Egyvalaki azt fűzi hozzá, hogy a tekintély szerepe elferdült nálunk Brazíliában.)

Ha erkölcsi szempontból nézzük a tekintély fogalmát, azt is mondhatjuk, hogy a tekintély biztosíték a jó megtevésére. Mivel biztosítja a tekintély a jó megvalósítását? Valamiféle erővel, hatalommal, amit ráruháznak.

De miért kell hatalommal biztosítani a jó megvalósítását? Itt elkerülhetetlenül szembe találjuk magunkat a kereszténység tanításával az emberi természet megromlott állapotáról: t.i. hogy az ember értelme világosságával képes felismerni a jó igazságát, de akaratával szembe tud fordulni a megismert jóval: "A belső ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban: ez küzd az értelmem törvénye ellen és a bűn törvényének rabjává tesz, amely tagjaimban van." (Róm 7, 22-23) A tekintély eszerint arra szolgál, hogy a jó akarásában meggyengült embert ösztönözze az igaz értelme szerint való cselekvésre.

Itt azonban fölmerül szabadságunk megcsorbításának a réme. Miben is áll a mi szabadságunk? Egyrészt a választás képességében két megengedett lehetőség között, másrészt a döntés képességében: az előttünk álló jó és rossz között. Értelmes mivoltunkkal csakis a jó követésével válunk teljes emberré, mert a rossz elkövetése ellene van értelmes természetünknek. Más szóval, a szabad akarat (liberum arbvitrium) arra adatott az embernek, hogy szabadon válassza és valósítsa meg a jót. Csakis így lehetünk szabadok: "Az igazság szabaddá tesz titeket." (Jn 8,32)

(A női feleletekben megoszlik a válasz abban a kérdésben, hogy a tekintély veszélyezteti-e a szabadságot. A férfiak felelete többségben tagadja ennek veszélyét. Egy fiatal meg is okolja, hogy csak a rosszul viselt tekintély van ártalmára a szabadságnak. Amint valaki mondja, a (valódi) tekintély oltalmazza a szabadságot.)

Következésképpen az a tekintély, mely önkényesen, erőszakkal akar a jóra kötelezni, megcsonkítja az emberi méltóságot. Csak az a tekintély érdemel elismerést, mely az akaratot rá tudja hangolni, meg tudja győzni a jó cselekedet választására.

(A tekintély alattvalói igen magas erkölcsiséget kívánnak meg a tekintély hordozóitól, magát Jézust állítva példának, hogy Tőle tanulják a szeretetet a hatalom gyakorlásában. Valaki kiemeli, hogy az iskolának is feladata volna tanulóit felkészíteni a tekintély viselésére. A tekintélyt - mondja valaki - a törvény és a rend teljesítésével kell megszerezni.)

A valódi tekintély felismeri a másikban az értelmes, szabad személyt, ezért keresi vele a párbeszédet, hogy a másik szabadon választhassa döntését a jó mellett. Így aztán azt is megértjük, hogy a valódi tekintély nem az erőnek, hanem a megértő jóságnak, az együttérző szeretetnek a hatalma. Ezért az igazi tekintély meghallgat, nem zárkózik el felsőbbsége fellegvárába, hanem kész a párbeszédre, dialógusra, az indítóokok mérlegelésére.

Tekintély - hatalom - szabadság. Mind a három viszonylagos fogalom: függvénye a kornak, az életkornak, a másik jogának, a társadalmi környezetnek, az egyéni és kollektív adottságoknak.

De ha ez így van emberi vonatkozásban, kérdezhetjük, hogy létezik-e abszolút tekintély, mely felette áll minden ellentmondásnak, minden múló, történelmi változásnak?

A kérdésre csak azok tudnak feleletet adni, akik vallási meggyőződésben hisznek a Mindenható, végtelenül Bölcs és Szent Istenben, aki örök igazságát kinyilatkoztatta az embereknek.

(Kérdőívünket túlnyomórészt az egyházi életben résztvevő személyek válaszolták meg. Szinte általános volt az elutasítás azzal a feltevéssel szemben, hogy a dogmákban való hit csökkentené az emberi személy értékét. Valaki kiegészítette azzal, hogy a hit segíti, előmozdítja a személy növekedését, kiteljesedését.)

A hívő ember számára a Mindenható, Mindentudó, Szent Istennek a tekintélye abszolút. Isten örök törvényének alázattal veti alá magát a hívő ember, mert őbenne egy és ugyanaz a hatalom és az irgalmas szeretet: "Istené a hatalom és tied, ó Uram, a kegyelem." (61/62 zsoltár, 13)