Létünk, valamint a család és közösség értelmét lélektani (pszichológiai) szempontból fogom tárgyalni, mint egy olyan pszichológus, aki három gyerek nevelésével próbálkozott - nem túl sok sikerrel. A család és közösség szerepét úgy közelítem meg, hogy a téma hőse (vagy áldozata) egy gyerek, aki mint családtag beleszületett a társadalomba. Vagyis a lét értelmének átadásán keresztül fogom vázolni a család és közösség szerepét. A téma központi része, hogy mit és hogyan adunk át gyermekeinknek.

A közösség-lélektannal foglalkozók (szociál-pszichológusok) azt mondják: a társadalom szerepe az, hogy átadja a kor társadalmi törvényeit, elvárásait, tilalmait és kötelezővé tegye ezek betartását. A napi erkölcsi szokások és viselkedési módok azonban nincsenek törvénybe foglalva és betartatásuk a család felnőtt tagjain, a szülőkön múlik. Ezek közé tartozik az is, hogy a nevelésben a szülők milyen gondolatokat, példákat adnak át gyermekeiknek a lét értelméről. Nyilvánvaló, hogy a szülő nem fog leülni serdülőkorú gyermeke elé azért, hogy megtárgyalja vele a lét értelmét, mert ha bölcselkedni (filozofálni) kezd, akkor gyermeke valószínűleg átmegy a másik szobába, bekapcsolja a tv-t és arra gondol: mit vétettem, hogy a sors ilyen szülőkkel áldott meg. Ha a témát mint szülő közelítjük, akkor arról kell szólnunk, hogy mit mondunk, milyen példát mutatunk gyermekeinknek vagyis milyen gyereknevelési módszert alkalmazunk.

A lélektan (pszichológia) története - amit évtizedek óta tanítok a Guelphi Egyetemen - azt mutatja, hogy még ma sem igazán tudomány. Leszakadt a bölcselettől (filozófiától) és az orvostantól (fiziológiától). Néhány évtizeden keresztül egy mélyértelmű, szélesebb látókörű tanulmány maradt, aminek a bölcselet (filozófia), orvostudomány, lélektan (pszichológia), embertan (antropológia), és a közösség-lélektan (szociál-pszichológia) volt az alapja. Ebben az időben a lélektan gyakran foglalkozott az élet céljával.

Az 1930-as években Henry Murray - a Harwardi Egyetemen - létfontosságú okokról beszélt, amelyek meghatározzák az ember hajtóerőit. Munkatársaival a társadalmi kapcsolatokat tanulmányozta. Elgondolása szerint ezekből a kapcsolatokból származó ösztönzők képviselik az emberek életcéljait. Társadalmi, családi és egyéni szempontból nézve valóban sok ösztönző található benne. Az általa összeállított 28 ösztönzőből a leggyakrabban említett 22 ösztönző látható a mellékelt tájékoztatóban. Az emberek életcéljainak elérésében azonban csak egy-két ösztönző, illetve egy-két mellék ösztönző uralkodik. Szerinte a feltüntetett ösztönzők közül az egyik, vagy néhány közülük képviseli az emberek létének fokát és értelmét. Ezek eléréséért küszködünk és dolgozunk.

A ösztönzők osztályozhatók. Így találhatunk olyan osztályt, amely a közösségi kapcsolatokkal foglalkozik, egy másik az anyagi javak gyűjtését és a munkaerő felhalmozását tartja szem előtt, vagy amelyben mások segítése a legfontosabb életcél.

Valószínűleg legtöbbjük ismeri a Maslow féle ösztönzők rangsorát, ami a második tájékoztató felső részében látható. Szerinte a ösztönzők négy - fejlődési rangsorba állított - osztályba sorolhatók. Az alsó kettő, a létfenntartási és a biztonságra törekvő osztály, sok társadalomban, még a művelt társadalmakban is megtalálható. Vannak olyan társadalmi formák, ahol még mindig az éhség, szomjúság alvás a legfontosabb dolog az életben. Ne legyen a gyerek éhes szomjas és jól aludjon. Nem is olyan régen - a második világháború alatt és után - a szülők, még Magyarországon is, a saját és gyermekeik létfenntartási igényeinek kielégítésével foglakoztak.

A harmadik ösztönző osztály az összetartozás elfogadásával, a szeretet kifejezésével kapcsolatos. Ebben a legfontosabb életcél az emberi kapcsolatok felvétele, mások elfogadása, mások iránti szeretet kifejezése és a másoktól kapott szeretet fogadása. Maslow szerint a legtöbb ember csak eddig fejlődik. Bár ez is nagyon fontos, de nem éri el a negyedik legfejlettebb osztályt, amit az önmegvalósításban jelöl meg. Ezen a ritkán elért fokon az ember kibontakoztatja a tehetségét és eléri képességeinek a határát. A létfenntartási szempontok helyett már mások segítése válik fontossá. Ide tartoznak a pásztoraink - a vallás képviselői -, akik életcélja mások istápolása. Azonban Maslow elég lazán határolta le ezt a negyedik osztályt, mert szerinte bárki ide tartozik, aki kibontakoztatta a tehetségét; vagyis az üzletemberek is, akik kihasználják a környezetüket, mérgezik a vizünket és földünket, irtják az állatokat és a növényzetet.

A ösztönző-osztályok leírásánál azonban nem válaszolják meg azt a kérdést, hogy honnan származnak ezek az életfontosságú hajtóerők. Murray ugyan utal arra, hogy ezek a mindennapi társadalmi kapcsolatokból származnak, de hogyan? Az eddig felállított elméletek erre nem adnak választ. Az életünk értelmét jelentő célok fokozatosan származnak a társadalmi és családi kapcsolatokból. Maslow osztályozása is fokozatos fejlődésre utal. A gyermek lassan, fokozatosan fejlődik, lépésről-lépésre, míg eléri fejlődésének a határát. Mi határozza meg azonban, hogy meddig fejlődik az ember? Maslow szerint ezt egy belső határ szabja meg. Szerintem ez a határ többnyire kívülről származik. Hitünk sem engedi, hogy másként gondolkozzunk erről. Ha nem is vallásos emberről van szó, akkor is látni lehet, hogy a fejlődés határa a gyermeken kívűl található. Példaként említhetjük a magyarországi Polgár lányokat, ahol az élet értelme egy különleges nevelési kérdés volt. Mint tudjuk a szülők hihetetlen sakk tehetségeket hoztak ki leányaikból. Mind a három világhírű játékos lett.

1950-től a fejlődés-lélektan a szülői szeretet tanulmányozásával fejlődött tovább. A gyermek fejlődésében a család, különösen a szülők szerepét kezdték vizsgálni. Ezen a területen sokáig nem volt előrehaladás Sigmund Freud miatt. Közel három évtizedig küszködtek munkájának az eredményeivel. A szakmában mindenki elismerte, hogy ő volt az, aki a szülő és a gyermek közti kapcsolatot nemcsak kihangsúlyozta, hanem központi fontosságúvá tette. De mint tudják a munkájában használt nemi kapcsolatok nagy gondot okoztak a lélektannal foglalkozóknak. Végül Freudnak és követőinek, köztük a magyar származású Ferenczi Sándornak és Romhányi Gézának, mellőzték a munkáit. Romhányi embertani (antropológiai) vizsgálatainak mellőzése különösen sajnálatos, mert nagyon jó leírást adott a különböző társadalmi tilalmak (tabuk) szerepéről a gyermek fejlődésében. A freudi munka leértékelése Eric Ericson munkájának a leértékelését is maga után vonta, aki egy még ma is értékes nyolc fokozatú fejlődési rangsort adott. Az akkori gyermeknevelési kutatás elsősorban az anya szerepét hangsúlyozta, az anya lett a legfontosabb személy és az apa nem volt sehol. Ekkor egy fiatal orvos jelölt úgy döntött, hogy az apa szerepét fogja tanulmányozni a családban. Mindenki sajnálkozva csóválta a fejét: reméljük hamar kinövi. Ez voltam én, s mikor az értekezésemben (disszertációmban) kimutattam az apa rendkívül fontos szerepét a vizsgáztató ezt mondta: nos mindez nagyon szép, de hogy tudja különválasztani az apa és az anya szerepét? Szerintem a nevelés az apa és az anya közös munkája. Inkább a szülők közös szerepéről kellene beszélni nem pedig az apa és az anya egyéni szerepéről. Így a lélektan túljutott Freud gondolatain és a szülők viselkedése került a vizsgálatok középpontjába. A tanulmányok ezrei vizsgálták ezután a szülők viselkedését és a gyerekek viszont cselekedeteit. Nyilvánosan azonban csak egy-egy tanulmány jelent meg, amelyekből Diane Baumrindnak, a Berkeley Egyetem lélektan tanárának munkáját fogom ismertetni.

Baumrindnak 1969-ben jelent meg a "szülők egymásrahatása" (interakciója) című műve, melynek legfontosabb állítása a szülő típusokat mutató táblázat második mondatának második felében olvasható. Baumrind, munkájának akkori formájában, négy nevelési módszerről írt. A táblázat felső részében a módszer neve található; alatta a tömör, néhány szavas leírása; ez alatt egy bővebb leírás és legalul a módszerrel elérhető eredmény.

Az első oszlopban lévő önuralmi (autokrata) módszert követi az engedékeny, majd az elutasító-elhanyagoló és végül a népuralmi (demokratikus) módszer. A gyermekek válasz-viselkedése a kutatási eredményekből tárgyilagosan összehozott átlagok. Amint látható az elutasító-elhanyagoló módszer sohasem hoz jó eredményt. Érdekes módon az engedékeny módszer sem mindig jó. Az ilyen családból származó gyerekek függőek, bizonytalanok, haragosak lesznek. Gondot okoz számukra a viselkedési korlátok betartása is. A bennszülöttek közt végzett kutatásaim viszont azt mutatják, hogy ez a módszer is hozhat jó eredményt. Ebben a különleges kulturális helyzetben a szülő tiszteli a gyerek egyéniségét és elvárja, hogy elérje képességeinek a teljét.

A 70-es években Baumrind a négy osztályt két osztállyá vonta össze, az önuralmivá (autokratikus) és népuralmivá (demokratikus). Mint várható volt, az észak-amerikai szülők nevelési módszere a népuralmi (demokratikus) módszer lett. E módszer alapján a szülő eszmecserét folytat a gyerekkel. Tudása és tapasztalata alapján próbálja rávenni a gyereket egy tettre, viselkedésre, vagy állásfoglalásra. A szülő nem követi a szabályozott viselkedési mintákat, hanem engedi, hogy a gyerek válasszon egy megengedett választékból.

Az önuralmi (autokratikus) szülői viselkedés a parancsuralmi módszer alapján működik. A szülő megköveteli a viselkedési mintákat a gyerektől, itt nincs helye eszmecserének, vagy érvelésnek. Mint a legalsó részben látják ez meg is látható a gyerek viselkedésén. Az eredmények negatívak és a gyerek fejlődését gátolják.

Az utóbbi években néhány kutató olyan álláspontra jutott, hogy egyáltalán nem szabad korlátokat szabni a gyerekeknek. Nekik maguknak kell elhatározni, hogy mit és hogyan tegyenek, mit kezdjenek az életükkel, mi legyen az életcéljuk. Az egyik szerző leírja, hogy kislánya mindenben egymaga dönt, ugyan felajánlják a véleményüket, de a döntést őmaga hozza. Ez a lány az ismerőseim közé tartozik és mondhatom viselkedési szempontból nem tartozik a teremtés koronái közé.

Mi a gond az ilyen szülői hozzáállással? Csak nézzünk körül az itteni társadalomban, hogy mit értek el a gyermekneveléssel, a nevelésnek milyen értékeire bukkanhatunk. A céltalanul élő gyerekek ezreit látva megkérdőjelezhetjük, hogy a korlátok nélküli népuralmi (demokratikus) nevelés valóban jó eredményt hoz-e.

A táblázat első oszlopában - ahol az önuralmi (autokratikus) módszer található - az első mondat végén, a zárójelben lévő rész azt állítja, hogy a parancsuralmi mércék gyakran vallásos hiten alapulnak. Ez a gondolat közvetve azt sugallja, hogy a vallás és a hit eltorzítja a gyerekek fejlődését. Az állítás felelőtlen, mert a vallás által előírt viselkedési szabályok nemcsak hogy elfogadhatók, hanem szükségesek is ahhoz, hogy az egyének élete, a társadalmunk élete megváltozzon és jobbá váljon.
 

Irodalom jegyzék:

D. Baumrind: "Authoritarian Versus Authoritative Parental Control" in Adolescence, 3, 255-272, 1968.

D. Baumrind: "Current Patterns of Parental Authority" in Developmental Psychology Monographs, 4, (1. Pt 2), 1971.

E.E. Maccoby and J.A. Martin: "Socialization in the Context of the Family: Parent-Child Interaction"

In Handbook of Child Psychology, Vol 4. Socialization, Personality, and Social Development, 1983, edited by P.H. Mussen, John Wiley & Sons, NY.

L. Hart: "The Winning Family: Increasing Self-Esteem in Your Child and Yourself", 1987, Dodd, Mead & Company, NY.