Hivatás vagy foglalkozás?
 
Rev.Dr. Somfai Béla SJ
Torontói Egyetem, Teológia Tanszék, CA
 
Az előadás véglegesített szövege a Szegedi Hittudomány Egyetem honlapjáról lett átvéve


A hivatás és a foglalkozás kifejezések jelentésében rejlő különbségek pontos meghatározása nehézségekbe ütközik. A szavak a szótárban megvannak, használjuk is azokat, de nem következetesen, és a jelentésükben rejlő különbség sem magától értetődő. Eredeti értelmük tisztázásához a “munka”, a “szabadidõ” és a “játék” jelentésével kell először foglalkoznunk. Sajnos ezek is hasonló problémát rejtenek magukban. Ez nem csak abból ered, hogy az elmúlt társadalmi és gazdasági rendszerben kialakult értelmezést is őriznek, hanem egy mélyebb kulturális változás eredményét is tükrözik jelentésükben. A “nyugalom” és “megnyugvás” kifejezések használata sem segítene a problémán, mivel ezeknek pszichológiai mellékjelentése is van. A “felüdülés” kifejezés a modern szóhasználatban össze van kötve azzal a céllal, hogy erőt gyűjtsünk a következő hét robotjához. A “szabadidõ” jelentése is magán viseli a munka terhének árnyékát. Mindenki azért dolgozik öt vagy hat napig, hogy biztosíthasson magának legalább egy napot amely mentes ettől a tehertől. A teljes felszabaduláshoz azonban nem csak a munka és szabadidő szétválasztása szükséges, hanem az is, hogy mindkét tevékenység emberhez illő szerepet kapjon életünkben. Ennek biztosításához először a munka értelmét és jelentőségét kell megvizsgálnunk kultúrhagyományunk fényében, és csak azután elemezhetjük a “foglalkozás” és “hivatás” jelentésében rejlő különbségeket.
 

A fogalomzavar részletezésével kezdjük az elemzést.

Feltehetőleg mindenki tudja, hogy a hívõk számára a keresztény egyházak tiltják a “szolgai munka” végzését vasárnap, de megengedik a “szabad foglalkozást”, még akkor is, ha az nagy erőbefektetést vagy hosszabb időt vesz igénybe. Vajon mi ennek a megkülönböztetésnek az alapja és értelme? A hagyományos egyházi szóhasználatban a “szolgai” kifejezés nem csak azt jelenti, hogy a szolgáknak (eredetileg minden olyan személynek, aki munkából élt) is kell egy szabadnap, noha ez is fontos szempont, hanem a tilalom az emberi tevékenység minden olyan módjára is vonatkozik, amelyből anyagi hasznot, megélhetésünket biztosítjuk. Ugyanakkor a haszonszerzéstől független tevékenység, amely a megélhetéssel nincsen szoros kapcsolatban, szabad foglalkozásnak vagy időtöltésnek számít és ezért vasárnap is meg van engedve, mivel ez nincsen ellentétben a bűn szolgaságából való felszabadulás megünneplésével. A keresztény hagyomány ugyanis a megélhetés biztosítására irányuló igyekezetben az ősbűn büntetését is látja, az nemcsak társteremtői tevékenység, hanem teher is. Erre később még vissza kell térnünk.

Mi a különbség a munkadíj és a tiszteletdíj között? A tiszteletdíjból nem lehet megélni, állíthatnánk cinikus megjegyzéssel. Ez a tény azonban már a modern korban kialakult társadalmi és gazdasági kapcsolatok következménye. A hagyományos megkülönböztetés a tevékenység és a létrejött személyes kapcsolat természetére utalt. A tiszteletdíj nem a szolgáltatás ellenértékét jelentette, hanem pontosan annak elismerését, hogy a kapott segítséget vagy szolgáltatást nem lehet pénzzel kiegyenlíteni. Az pusztán a hálának és a lekötelezettségnek jelképes kifejezését szolgálja. A köznyelvben manapság használatos “hálapénz” kifejezés pontosan ezt a feltevést állítja fejtetőre. Amikor úgy gondoljuk, hogy az emberi hálának pénzzel kiegyenlíthető értéke van, akkor nemcsak az adományozót és az adomány elfogadóját alacsonyítjuk le emberi méltóságában, hanem a társadalmi élet egyik legerősebb összekötő kapcsát is közömbösítjük. Ez a kapocs a lekötelezettségnek azt a formáját jelenti, amit nem lehet semmiféle igyekezettel kiegyenlíteni. Valójában a legtöbb emberi értéket úgy kapjuk meg szüleinktől az egyháztól vagy a társadalomtól, hogy azért megfelelő ellenszolgáltatást nem biztosíthatunk. Az életet, nyelvet, kultúrát vagy hitet nem adhatjuk vissza azoknak, akiktől kaptuk. Az így létrejövő lekötelezettség tiszteletteljes hálával, valamint a jövő nemzedékek érdekeinek biztosításával egyenlíthető csak ki, az életadás a kultúra vagy a vallásos hit és más hasonlóan ajándékként kapott érték átadásával. Ezt a tényt fejezi ki a “kegyelet” eredeti jelentése, ami már szinte teljesen kiveszett a közhasználatból. (Semmi sem bizonyítja ezt jobban a szekuláris temetési szertartások üres szólamainál.) A tiszteletdíj eredeti jelentése nem más, mint kiegyenlíthetetlen adósság, lekötelezettség; az nem a múltba, hanem a jövő felé irányítja figyelmünket.

A mai felfogás számára hasonló vagy talán még nagyobb nehézséget jelent a művészet és az iparművészet közötti különbség pontos meghatározása is. Miért ne lehetne egy műalkotást pontosan sokszorosítva piacra dobni azzal a céllal, hogy mindenki számára birtokolható és élvezhető legyen? A kérdésre egy másik kérdéssel adott válasz nem mindenki számára érthető: az eredeti és a “tökéletes” másolat között valóban nincsen semmi különbség? A szocialista realizmus gondolatvilágában megrekedtek számára nem magától értetődő az a megállapítás sem, hogy a művészt nem lehet egy pontosan meghatározott műalkotás létrehozására kötelezni, mintegy beprogramozni. A “totalitárius” társadalmi rendszerben vagy elsorvad, vagy “föld alá” kényszerül a művészet. Ez ugyanis a “szabad foglalkozás” egyik legősibb formája, amit a szépség iránti emberi igény kielégítésén kívül más érdeknek nem lehet alárendelni. A szólás- és kifejezés-szabadság jogának jelentése nem elegendő a művészi szabadság természetének pontos megjelöléséhez; noha a konfliktusokat ezen a területen is rendszerint ennek a jognak az alapján rendezik. Hasonlóan, a műalkotásnak valójában “piaci” ára sincsen. A művészet kibontakozásának egyik legfontosabb feltétele, hogy az felszabaduljon az ideológiai, anyagi vagy piaci követelmények béklyója alól. Ennek biztosítása a társadalom jólétének is elengedhetetlen követelménye.

Valójában “játékosok-e” azok a sportolók, akik számára a versengésben való részvétel szerződésben megszabott és megfizetett feladat? A piacgazdasági rendszer egyik következménye az a tény, hogy a művészetekhez hasonlóan a “játék” is elveszíti szabadságát, fokozatosan az anyagi haszonszerzés eszközévé, “munkává” válik. A “fogyasztó mentalitás” számára mindez magától értetődő jelenség, az egészséges gazdasági fejlődés egyik bizonyítéka. A hagyományos életfelfogás számára viszont a torzított életszemlélet egyik megnyilvánulása: a szabad, az anyagi érdekektől és a jövő bizonytalanságától felszabadult emberi tevékenység, fokozatosan kiszorul életünkből.

Erre utal a következő kérdés is: vajon sértés vagy elismerés-e azt mondani az anyának, aki minden idejét és energiáját családjának szenteli, hogy “nem dolgozik”? (A választ nem határozhatja meg az a jellemző de sajnálatos tény, hogy a munkapiacról való kizártsága nagyon is sebezhetővé teszi őt.) A modern gondolkodásra jellemző az, hogy a nők társadalmi és gazdasági felszabadulásának egyik legfontosabb bizonyítékát a munkapiacon számukra biztosított egyenlőségben látjuk. Ugyanakkor nehezen fogadjuk el azt a tényt, hogy a nőiesség teljes megvalósulásához, a “nõi hivatás” betöltéséhez az életadás, az anyaság is hozzátartozik. Ennek megvalósítása azonban előnyök helyett nagyon is sok anyagi, társadalmi és kulturális hátránnyal jár. A mai felfogásban ugyanis az “anyaság” magánügy, a magánszféra sérthetetlen területéhez tartozik. Ugyanakkor, gondolkodásmódunk fonákságára az is jellemző, hogy a következményt oknak tekintjük, és rendszerint a nőket hibáztatjuk a népesség csökkenéséért, vagy az magzatelhajtás magas arányszámáért, noha ez nem ritkán szinte kikerülhetetlen szükségszerűséggel nehezedik a “dolgozó nőre”. Az magzatelhajtás elérhetővé tétele ugyanis nem adta meg az alternatívák lehetőségét (sőt inkább megnehezítette a gyermekvállalás lehetőségét), tehát nem biztosította a szabad választás feltételeit ebben rendkívül nehéz kérdésben. A modern gondolkodás számára azonban mindez könnyen elrejthető a magánszféra mitikus ködfüggönyében.

A modern liberális társadalmi és a kapitalista gazdasági rend kialakulásával gyakorlatilag minden emberi tevékenység a “megfizethetõ” munka szintjére alacsonyodott le. Ennek mindent átfogó következményét semmi sem bizonyítja jobban, mint korunk szocialista ideológiája (nacionalista és marxista formájában egyaránt), amely a munkást állította a társadalmi élet eszményképévé. A náci koncentrációs táborok felirata “a munka szabaddá tesz”, vagy a “szocializmust építő társadalom” minden utcasarkon megtalálható jelszava, “nálunk a munka becsület és dicsőség dolga” egyaránt ennek az ideológiának a fonákságát bizonyítják. A munkás gigantikus alakja rányomta bélyegét nemcsak a “haladó szocialista” művészetre, hanem a szocialista társadalom felfogására is; olyannyira, hogy sok ember számára ennek az ideológiának a hirtelen összeomlása teljesen érthetetlen meglepetést jelent még a mai napig is. Ezt a meglepetést nem ritkán azzal a magyarázattal álcázzák, amely szerint az összeomlást nem az ideológia végkimerülése, hanem a kialakult társadalmi korrupció okozta.

Valójában az elmúlt néhány év eseménysorozatának az egyik legfontosabb gyümölcse számunkra az a remény, hogy a fejlemények következtében nemcsak az elavult és elnyomó gazdasági és politikai rendszertől, hanem a munkát és a munkást bálványozó gondolkodásmód béklyóitól is megszabadulhatunk. Ennek azonban egyenlőre kevés jele van. Például a vallásos szervezeteket ma is rendszerint a társadalomnak tett hasznos szolgáltuk alapján értékeljük csupán, és értetlenül állunk az imádság, a szemlélődő életmód jelenségével szemben. A modern művészet alkotásaihoz hasonlóan ezt a jelenséget is dekadensnek haszontalannak tekintjük, és közben elfelejtjük, hogy a modern kor minden diktatórikus rendszere éppen ezeken a területeken korlátozta először az emberi szabadság megnyilvánulását. A szépnek a megvalósításában és az Istenbe vetett hitnek a kifejezésében ugyanis az ember a gazdasági érdekek és a politikai hatalom fölé emelkedik. Ez a felemelkedés, az anyagi , társadalmi és politikai megkötöttségek alól történő -- sajnos legtöbbször csak ideiglenes -- felszabadulás radikálisan ellentmond az emberi szabadság megbéklyózására irányuló minden igyekezetnek. Mindezek után érthetőbbé bálik az a megállapítás, hogy a tiszteletdíj a szó hagyományos értelmében tehát nem a teljesítményre ellenértékére, hanem a létrejött személyes kapcsolat természetére utal. Ennek megteremtéséhez a tevékenységnek itt kifejtett “szabadságára” feltétlenül szükség van. Ez a “hivatás” a hivatásos tevékenység egyik fontos jellemzője.

Ezzel a megállapítások közelebb jutottunk a hivatás és a foglalkozás közötti különbség megragadásához. A további lépésekhez a munka életünkben betöltött kettős szerepét is alaposabban szemügyre kell vennünk.
 

A munka jelentősége a zsidó-keresztény valláshagyományban.

A teremtéstörténetből kitűnik, hogy Isten terveiben az ember számára a munka nem volt szükséges. Nem volt ugyan tétlenségre kárhoztatva az ember, de a “paradicsom kertben”, az Isten és teremtményei közötti harmonikus állapotban jövője, boldogsága és biztonsága nem munkája eredményétől, hanem az isteni gondviseléstől függött. Miután megkísérelte azt, hogy olyan legyen mint az Isten, megváltozott a helyzet. Az Isten magára hagyta az embert és a bűnbeesés után saját erejéből kellett jövőjét és boldogságát biztosítani. Nemcsak ártatlansága veszett el tehát, hanem biztonsága is. Autonómiát követelve megkapta a bűnös emberhez méltó jutalmat, azt, hogy saját igyekezete gyümölcsétől függjön a jövője. A Szentírás erre vonatkozóan a következőket mondja:

“Mivel ettél a fáról - jóllehet megtiltottam-, a föld átkozott lesz miattad. Fáradtsággal szerzed meg rajta táplálékodat, életed minden napján tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned, arcod verejtékével eszed kenyered, amíg vissza nem térsz a földbe amiből vetettél. Por vagy és porba térsz vissza.” (Teremtés könyve 3. fejezet 17. vers)

Ezzel az isteni határozattal a szabad emberi tevékenység szükséges és terhes tevékenységgé munkává vált. Ebben rejlik az emberi munka egyik lényeges sajátossága a mai napig. A szabad emberi tevékenység, a nagylelkű isteni szeretet eredeti ajándéka, a kényszertől mentes emberi teremtő tevékenység az emberi életben nagyrészt szükséges teherré vált, büntetés lett. Megtartotta ugyan értékteremtő képességét, de megélhetésünk, jövőnk és boldogságunk függ tőle. Ennek biztosítása azonban a legjobb igyekezet mellet is kétséges. Az orosz közmondás jellegzetes pesszimizmussal utal erre a tényre: “a munka nem gazdaggá, hanem púpossá tesz”. A büntetés jelleg újabb megnyilvánulási formája abban a tényben rejlik, hogy a modern gazdasági rendben lehetősége nem kézenfekvő, az nem egyéni igyekezettől függ csupán, hanem a “munkapiac” adottságaitól. Rohamosan növekszik azoknak a száma akik szeretnének ugyan dolgozni, de nem adatik meg számukra a lehetőség.

Azt is tudunk kell azonban, hogy a zsidó-keresztény felfogás szerint a büntetésnek végső fokon gyógyító, felemelő szerepe van Isten terveiben. Az Évára kiszabott büntetés magába foglalta a megváltás reményét is, és azt az ígéretet hogy a megváltó, aki megtöri a gonosz hatalmát, Éva ivadéka lesz. A testvérgyilkos Káint is kiközösítette Isten Ádám családjából, de a kiközösítés jele, amit homlokán viselnie kellett, az isteni irgalom eszköze is volt, mivel ezzel a jellel egyúttal azt is megtiltotta, hogy életét bosszúból kioltsák. Hasonló a helyzet a munkával is. Szükséges és terhes ugyan, de megtartotta teremtő képességét is, azt az eredeti képességet, amivel a teremtő Isten tevékenységét folytathatjuk a világban, amivel emberi módón ugyan, de biztosíthatjuk jövőnket. Teremtő, értékalkotó tevékenység is tehát az emberi munka. Képesek vagyunk alkotni és jövőnket biztosítani általa, de csak áldozatok és kockázatok árán; jövőnk bizonytalanságát nem tudjuk megváltoztatni mivel pusztán saját erőnkre támaszkodhatunk. Munkával jólétet biztosítunk, de nem mindenkinek; munkával időtálló értékeket hozunk létre, ezek azonban felboríthatják a helyes értékszemléletet és az örök értékeket kiszoríthatják életünkből. Munkával újjáteremtjük, vagy leromboljuk környezetünket, a társadalmat és önmagunkat is. A munka felszabadít és képességeink kibontakozásához vezet, de ha öncélúvá vált, szolgaságot és belső kiüresedést okoz.

A munka terhét a technológia megkönnyíti ugyan, de új bilincseket is rak ránk. A technológiára épített civilizáció szigorúan megszabott életritmust követel, amitől hetente öt, hat napig - valójában sohasem lehet megszabadulni. A teremtő munka rendje, az iskolai órarend, az üzleti, vagy hivatali időrend megszabja a felkelés, a lefekvés, az étkezés, a szórakozás, vagy a szerelem és imádság lehetőségét és időtartamát. Ebből a számítógéppel beprogramozott életstílusból több anyagi mint emberi előny származik. Akiben nincsen elég önfegyelem, vagy akiben túlságosan magasan lobog a szabadságvágy lángja, az kireked a társadalomból, az útszélre sodródik és már halála előtt úgymond eltűnik az élők sorából. A technikai fejlődés a munka terhén könnyített ugyan, de annak “szolgai” jellegét kiterjesztette az élet minden ágárterületére. Amikor tehát igyekszünk a munkához való jogot a társadalom minden tagja számára biztosítani, valójában bilincseket is osztogatunk. Itt kell visszatérnünk a munka és a “szabadfoglalkozás” közötti különbségre.

A munkának a zsidó-keresztény hagyományban tehát kettős arca van. Az ősbűn következtében a megélhetés és létbiztonság megteremtésének szükséges eszköze, de ugyanakkor az ember társteremtői küldetésének, az emberi alkotó képességnek a megvalósulása is. Ezt a kettősséget fejezi ki a “szolgai munka” és a “szabad foglalkozás” közötti különbségtétel a hagyományos nyelvhasználatban., és ugyanebben a különbségben rejlik a “foglalkozás” és a “hivatás” megkülönböztetése is. Az önmagában vett munkatevékenység “foglalkozást” jelent, a másik ember szolgálatára irányuló és minden más szempontot háttérbe szorító tevékenység hivatás, szabadfoglalkozás. Természetesen az emberi tevékenység e két formájának éles szétválasztása nem lehetséges, de már az elvi megkülönböztetés is segít bennünket abban, hogy igazi emberi méltóságunk megvalósulását ne pusztán az anyagi javak és érdekek szintjén keressük.
 

Ezek után rátérhetünk a “foglalkozás” és “hivatás” pontosabb megkülönböztetésére.

Miért beszélünk orvosi, ügyvédi vagy pedagógusi “hivatásról” és hivatalnoki, építő vagy vasmunkás “foglalkozásról”? Egyelőre elég annyit megjegyezni, hogy a különbség egyik lényeges tényezője a tevékenységükről alkotott felfogás eltéréseiben rejlik. Még a mai klasszikus kapitalizmus utáni társadalmi és gazdasági rendszerben is találhatunk olyan emberi tevékenységet, aminek az értékét nem lehet pénzzel, vagy más anyagi ellenszolgáltatással felbecsülni, amit egyszerűen nem lehet szerződésben lefektetett kötelező funkciókkal meghatározni, vagy jutalmazni. A magánvállalkozó, aki sajátmagának dolgozik szabad embernek érzi magát, még akkor is, ha jövedelme elmarad a nagykereskedelemben vagy a nagyiparban biztosítható lehetőségektől. Így érthető az a fáradságot nem ismerő igyekezet, amellyel a kiskereskedők, a kisiparosok és a kisgazdák ragaszkodnak életmódjukhoz. Nemcsak foglalkozás, hanem életstílus, társadalmi helyzet és emberi méltóság kérdése is az üzlethez, a szakmához vagy a földhöz való ragaszkodás. Ebben látják függetlenségük és méltóságuk biztosítékát. Manapság azonban a legnagyobb igyekezet is csak a szabadság látszatát őrizheti meg számukra. A megélhetés biztosításának szükségessége és a piaci verseny nagyon is sebezhetővé tette őket. A szocialista társadalomszemlélet pedig elvben megtagadta tőlük még a létezés jogát is. Ugyanakkor ne lepődjünk meg azon sem, hogy a zsidó-keresztény hagyomány számára valójában nincsen egyetlen foglalkozás sem, amelynek a munkabére az emberi szolgálat teljes értékét visszaadná, ez a felfogás ugyanis nem választja szét a munkateljesítményt és a munkás személyes méltóságát. A munkásnak is kijár a tisztelet és megbecsülés. Ezt a szemléletet azonban a modern gazdasági rendben csak csökevényes formában őriztük meg.

Lát-e valaki manapság ellentmondást abban, hogy orvosok, tanárok vagy “hivatásos katonák” és rendőrök szakszervezetbe tömörüljenek érdekeik védelmére? Ezt ugyanis például sok egyetem tanári kara is megtette, még olyan gazdasági és társadalmi rendszerben is amelyben alternatív lehetőségek is adódtak. Miért mondjuk azt, hogy az orvosi vagy katonai hivatáshoz az is hozzátartozik hogy õk egészségüket vagy még életüket is kockára tegyék feladatuk betöltésében, függetlenül az anyagi ellenszolgáltatás mértékétől? Cinikusnak hangzik a mai közfelfogásban, de valójában mégis a “hivatás” egy lényeges elemére tapint az a megállapítás, hogy ezért a kockázatért elsősorban nem “fizetés” vagy más pénzbeli ellenszolgáltatás hanem “tisztelet” jár. A társadalom szétbomlásának egyik veszélyes jele az, ha a rendőröknek vagy katonáknak az így kiérdemelt megbecsülés és tisztelet szükségességét már fel sem tudjuk fogni. Amint már mondtuk, minden emberi munka megköveteli nemcsak az igazságos bér megfizetését, hanem a szolgáltató személy méltóságának a tiszteletben tartását, a “hivatását” betöltő személyt azonban “megkülönböztetett” tisztelet illeti meg. Ha ez a megjegyzés nem tűnik magától értetődőnek, akkor a modern kultúrfelfogás egyik sajátságos torzulásának az áldozataivá váltunk. Ezt a követelményt természetesen nem lehet a létbiztonsághoz és emberi méltósághoz illő megélhetés igényétől elválasztani. A “hivatásnak szentelt” élet csak akkor lehetséges, ha az a megélhetés napi gondjaitól független.

A napi gondoktól való felszabadulás igénye valósul meg az “ünneplés” hagyományos szerepében is. A történelem tanúsága szerint a szekularizált modern világot megelőző korszakokban valójában minden ünneplés vallásos jellegű volt. Csak a francia forradalom és a felvilágosodás kora teremtették meg a politikai vagy nemzeti ünnepet. A vallásos ünnepnek azonban az a lényege, hogy életünkből kiszakítunk és elhatárolunk egy időszakot és egy területet, azokat “szentté” tesszünk, azaz Istennek szentelt idővé és térré alakítjuk át, mintegy az Istennek adjuk. Kivesszük a haszonszerzés keretei közül, és belekapcsoljuk magunkat ezzel az eszközzel az isteni drámába, a megváltás nagy áldozatába. Az ünneplés lényegéhez hozzátartozik tehát a “hétköznapi munka” sodrából való kiemelkedés. Az így eltöltött idő megszabadít bennünket a holnap gondjaitól és felidézi bennünk az emberhez igazán méltó állapotot, amelyben társteremtői tevékenységünk az isteni gondviselésbe kapcsolódhatik a holnap bizonytalanságának félelme nélkül. Természetesen az ünneplés lehetőségének biztosításához is szükség van a munkára. Meg kell teremtenünk azokat az anyagi feltételeket, melyek ezt a felszabadulást egy - egy rövid időszakra lehetővé teszik számunkra. Az igazi felszabaduláshoz azonban az is szükséges, hogy tekintetünket ne a holnapra, hanem a soha el nem múlóra irányítsuk. Az ünneplés hitben gyökerezik. Enélkül a szabadidő csak a holnap robotjára és nem az eljövendő örök boldogságra emlékeztet.

Ehhez hasonlóan a hivatástudat kibontakozásához is szükség van arra hogy a holnap bizonytalanságán felül tudjunk emelkedni, legalább is szándékunkban és beállítottságunkban. Ezt úgy fejezzük ki, hogy a hivatás lényege nem a saját létbiztonság megteremtésében, hanem mások szolgálatában, mások javának védelmében vagy biztosításában valósul meg. A tevékenység és a gazdasági érdekek biztosítására irányuló igyekezet, ebben az esetben elvben és gyakorlatban is szétválasztható. Régebben a “szabadfoglalkozás” mivolta abban rejlett, hogy az nem járt megszabott ellenszolgáltatással. Az ügyvéd, a tanár vagy az orvos anyagi szempontoktól függetlenül képviselhette kliense vagy tanítványa érdekeit, megélhetése - legalább is elvben - nem függött munkájától. A “tiszteletdíj” kifejezés erre a tényre utal eredeti értelmében. Az nem a munka vagy az elért eredmény ellenszolgáltatását jelentette, hanem a személyes kapcsolatból fakadó kölcsönös lekötelezettségnek a kifejezését. A szó eredeti értelmében “szabadfoglalkozást” ma már nem lehet találni. A tanárok szakszervezetekbe tömörülnek, elsősorban azért hogy saját és nem diákjaik érdekeit védjék a munkaadóval szemben. Az orvosok és ügyvédek is hasonló módon igyekszenek jövedelmük és társadalmi helyzetük biztosítására. A kliens szolgálata, érdekeinek vagy igényeinek védelme legjobb esetben is csak második helyre szorul. Ezzel természetesen ezeknek a foglalkozásoknak a “hivatás” jellege is elhomályosodik. A “hálapénz” kifejezés elfogadása is ezt a változást tükrözi. Pénzzel mindent ki lehet egyenlíteni A hála nem személyes lekötelezettség többé, hanem pénzbeli ellenszolgáltatás kérdése csupán.

Többé nem látszik magától értetődőnek az a megállapítás sem, hogy a munka büntetés jellegétől az szabadul meg leginkább, aki az ellenszolgáltatásról, a “fizetés” bármilyen formájáról eleve lemond, és szolgálatát ingyen bocsátja embertársai rendelkezésére. Erre társadalmunkban az önkéntesen vállalt és többnyire csak ideiglenesen lehetséges szeretetszolgálatban találunk példát, valamint azoknak az életében, akik a családi életről lemondva önkéntesen örök szegénységre kötelezik magukat azért, embertársaik szolgálatára és erkölcsi és valláseszményeik megvalósítására szentelhessék életüket. Megint csak a fejtetőre állított értékszemléletre utal az ilyen életmóddal szembeni ösztönös gyanakvás, amit a “szocializmus” vallásellenes propagandája olyan ravaszul kihasznált; valamint az az általánosan elfogadott vélemény, amely ennek az életstílusnak csak a sebezhetőségét látja. A családanyához hasonlóan az önkéntes szegénységet vállaló személy lemond arról a jogról, hogy jövőjét saját munkája gyümölcséből biztosítsa. A holnapról való gondoskodást mások nagylelkűségére, az Istenben hívő közösségre bízza. Számára csak egy a fontos a felebarát önzetlen, mindenről lemondó szolgálata, vagy egyszerűen az Isten dicséretével és imádásával eltöltött élet. Ha ez az életforma értelmetlennek látszik számunkra, ha csak sajnálkozással vagy gyanakvással tudunk rá gondolni, ha ebben a kiszolgáltatottságot, és nem a felszabadulást látjuk, akkor az elhivatottság megértésétől, valójában a hivatás mivoltának megértésétől távol állunk.

Ilyen szemszögből nézve természetesen még furcsábbnak, vagy ostobának is hangzik az a megállapítás, hogy mindannyiunk számára szükséges az, hogy biztosítsuk ennek a megélhetés gondjaitól felszabadult és mások szolgálatára szentelt életmódnak a lehetőségét. Ez a példa ugyanis számunkra is biztosítja a reményt: mindannyian erre a szabadságra vagyunk hivatva. Jelenleg ez lemondás, mások által vállalt áldozat nélkül nem lehetséges, de egyszer majd ez az emberhez egyedül méltó életforma mindannyiunk birtoka lesz. A művészek is ezt a szerepet töltik be a társadalomban. A szépnek a megteremtésével tevékenységük anyagi értéke fölé emelkednek, és Isten képét teszik láthatóvá számunkra nem kifejezetten vallásos keretek között. Ez is egy kiváltságos emberi hivatás, aminek a kibontakozásához fel kell szabadulni a holnap gondjaitól. Ha ezt nem tudjuk a társadalom kivételes adományokkal megáldott tagjai számára biztosítani, sokkal szegényebbek leszünk mindannyian. Ha arra kényszerítjük őket, hogy “termékeiket” a piacra vigyék, és ezzel áruba bocsássák sajátmagukat, a prostitúció újabb pusztító formáját hozzuk létre. A “szépet”, a művészi alkotást, csakúgy mint az emberi szerelmet, nem lehet piacra dobni. Nem védekezhetünk azzal sem, hogy ez mindenütt így van a modern világban, a műalkotásnak piaci ára van. Ha ez válik értékmérővé, akkor elvben és gyakorlatban is lemondunk felszabadulás reményének egyik leghatásosabb eszközéről. A művészet szépségteremtő ereje, csakúgy mint az “életszentség”, vagy az őszinte szerelem az emberi felszabadulás tökéletes megvalósulását jelentik. Annak az Istennek jelenlétét idézik fel számunkra, aki magához hasonlóvá teremtett minket. A művészet “szabadságának” a biztosítása is feltétlenül szükséges tehát emberségünk megőrzéséhez. Az önkéntes szegénység és a művészet tágabb szerepének a megértéséhez az is szükséges azonban, hogy felül tudjunk emelkedni a fogyasztó társadalom gondolkozásmódján. Az anyagi gazdagságnál fontosabb emberi értékek is léteznek, melyek biztosíthatják az emberhez méltó és boldog életet alacsonyabb életszínvonal és egyszerűbb életstílus mellett is. A totalitárius társadalmi rendszerek megvalósulásának elengedhetetlen feltétele az, hogy lehetetlenné tegye az emberi szabadságnak ezeket a megvalósulási formáit. A dolgozók társadalmában (akár szocialista akár kapitalista fogyasztó rendszer az) nincsen helye ennek. Amikor a szerelem szerepét gazdasági szempontok, a vallásos tevékenységet társadalmi érdekek, a művészet szerepét piaci erők határozzák meg a totalitárius gondolkodásmód csapdájába kerültünk, és eleve elvágtuk annak lehetőségét, hogy a felszabadulás igazán emberi lehetőségeit biztosítsuk magunk és embertársaink számára.

Ezen a ponton helyet kell adnunk annak az ellenvetésnek, hogy mindez utópia, gyakorlatilag megvalósíthatatlan elképzelés csupán. Ez valóban így van, de ha ebben nem egy eltorzult gondolkodásmódnak és egy totalitárius társadalmi és gazdasági rendszer terheinek következményét látjuk, akkor eleve lemondtunk a kibontakozás a felszabadulás minden evilági lehetőségéről.
 

A felszabadulás részleges megvalósulását biztosítja a hivatásos emberi tevékenység feltételeinek újrateremtése. Befejezésül ennek a megállapításnak a részleteivel foglalkozunk.

A hivatástudattal mindenek előtt együttjár -- legalább is a hagyományos felfogás szerint -- az a meggyőződés, hogy ebből a tudatból fakadnak az adott szolgálatot irányító etikai szabályok. Más szóval, a hivatás autonóm, önmagát szabályozó, öntörvényű tevékenység. Régen még a céhek (a mesterségeket tömörítő szervezetek) is képesek voltak arra, hogy tagjaik számára méltóságukhoz illő magatartást és szolgálatuk megbízhatóságát biztosító kötelező szabályokat állítsanak föl tagjaik számára. Manapság ez nem kis problémát jelent még az orvosi vagy mérnöki kamarák, a jogász testületek vagy pedagógus “szakszervezetek” számára is. Ezt bizonyítja a mûhiba perek rohamos szaporodása még olyan jogrendszerben is, ahol az anyagi kárpótlás lehetőségére nem sok lehetőség nyílik. A kliens ki van szolgáltatva a szakismerettel rendelkező személynek. A szükséges segítség természetét nem képes előre világosan megszabni; valójában legtöbbször ennek nincsenek előre meghatározható határai, sem az orvos, sem a pedagógus vagy az ügyvéd szolgálatában. A hivatásos tevékenység nyitott; annak kereteit nem előre megfogalmazott szerződés írja le, hanem a kliens előre meg nem határozható és állandóan változó szükségletei határozzák meg. Gondoljunk itt például a pedagógus és a tanuló kapcsolatára.

A kiszolgáltatottság elleni védelem leghatékonyabb eszköze az elhivatottságban, a segítőkész tiszteletben és szeretetben rejlik. Ugyanebben rejlik a belső szabadság biztosítéka is a hivatásos személy számára. Nem munkaszerződést, hanem “szövetséget” köt kliensével arra, hogy őt legjobb tudása szerint segítse. Saját érdekeivel szemben előnyben részesíti a kliens igényeit, még akkor is, ha ez áldozatokat kíván, vagy kockázatos vállalkozásnak bizonyul. 1994 januárjában a Rókus kórház előtt meghalt egy ember, aki számára a kórház személyzete megtagadta a segítséget, mondván, hogy az ő kötelességük a kórház betegeire korlátozódik. Az eset nagy figyelmet keltett. A Népjóléti Minisztérium a budapesti Főpolgármester hivatala és a napisajtó egyaránt elítélték a döntést, az Orvosi Kamara főtitkára “természetesen” kollégái védelmében állt ki törvényes jogszabályokra és a gyakorlat ésszerűségére hivatkozva. A vitában Antalóczy Zoltán orvosprofesszor is fölszólalt. Az orvosi hivatástudatnak adott ékesszóló kifejezést:

Nem azért (lettem orvos), hogy tudós legyek, nem azért hogy karriert fussak, nem azért, hogy pénzt keressek; hanem azért, hogy orvos legyek. Számomra ez volt a legtöbb, ez volt a minden. A nagy cél, a hivatás és az elhivatottság pedig mindig az volt, hogy a betegeket teljes szívemből és elmémből megkülönböztetés nélkül gyógyítsam. Pályám kezdete óta immáron több mint ötven év telt el, de most is így érzek és most is így gondolkodom. hitem szerint az lenne ezért kívánatos, ha a kórház falain belül és kívül is azonos törvények, az erkölcs és a szeretet törvényei uralkodnának. ... ... Nagy tragédia lenne, ha az egészségügyi reform, az egészségügy világforradalmának első áldozata a beteg lenne.

A hivatástudattal rendelkező ember tehát jó ember, aki mindenek előtt kliense javát akarja megvalósítani. Alázatos ember is, aki képességeinek és lehetőségeinek korlátait is ismeri. Ezért ha nem segíthet, legalább a kár okozását igyekszik elkerülni. A rendelkezésére álló eszközöket, tudását és tapasztalatát igazságosan megosztja mindenkivel, aki segítségét igényli, személyválogatás és anyagi szempontok figyelembevétele nélkül. Végül felismeri a segítségre szoruló embertársában az emberi méltóságában egyenlő társat. Tiszteletben tartja tehát a segítséget kérő személy autonómiáját és a róla szerzett ismereteit bizalmasnak tekinti. Azokat csak a szolgálat céljaira használja fel.

A hivatásos tevékenység öntörvényűségének ezek az alapvető sajátosságai. Ezek az alapelvek már megtalálhatók a hippokrateszi esküben is, de valójában alkalmazhatók az emberi szolgálat minden területére. A munka szolgai terhétől, annak büntetés jellegétől tehát csak úgy szabadulunk meg, ha minden emberi tevékenység végső céljává nem saját érdekeinket, hanem embertársaink szolgálatát, a közjó megvalósítását tűzzük célul. Ezzel a kifejezéssel azonban eljutottunk egy másik napjainkban majdnem elfelejtett fogalomhoz, amely egymásrautaltságunk tényét jelöli meg. Azt a tényt, hogy közösségi lények vagyunk, egy és ugyanazon fajnak a tagjai, akik tökéletességüket, saját biztonságukat, békéjüket és boldogságukat csak a másokért végzett áldozattól vissza nem riadó tevékenységgel biztosíthatják. Ez a kérdés azonban a hagyományos életfelfogás és társadalomszemlélet egy másik fejezetéhez vezet bennünket.

Befejezésül csak annyit kellene még megfontolni, hogy a hivatásos tevékenység minden formája, az ünnepléssel a játékkal és hitből fakadó szemlélődő életformával együtt adományként szerepelnek éltünkben. Azokat a művészi ihlethez hasonlóan csak hosszabb rövidebb ideig birtokoljuk életünkben. Korlátlan megvalósulásuk csak az emberi tökéletesség teljes megvalósulásával válik lehetővé. Ezt már a görög filozófusok is megsejtették amikor ezt mondták:

Az istenek megkönyörültek a munkára kárhoztatott emberi nemen és megteremtették számukra az újra és újra visszatérő ünnepnapokat azért, hogy a fáradozás után fellélegezzenek. Az ünnepléshez pedig az istenekkel való érintkezés az ünnep légkörében erőt és világosságot adjon részükre az igazi élethez. (Plató)

 

 

Jegyzetek:

1 A vasárnap szó eredetileg "vásárnap" volt. Ez a szóhasználat a kora középkorra megy vissza, amikor a pénzgazdaság és kereskedelem valójában még nem rendelkezett értékteremtő szereppel. Szent István azért építtetett minden tíz falunak egy templomot, hogy a "vásárnapon" mindenki eljuthasson oda, ahol az istentiszteleten kívül a termékek és más javak kicserélésére, valamint az "ünneplés" nem vallásos módjára is lehetőség nyílott. A templom a lelki központ volt, a körülötte lévo tér pedig, ami régi települések esetén nem ritkán ma is piactér, a társadalmi és gazdasági élet központjává vált. A pénzgazdaság kialakulásával a kereskedelem is értékteremtő foglalkozássá vált, és lassan a "vásár" hétköznapokra tolódott át, az is "szolgai" munkává vált.

2 Ezek után nem szükséges kifejteni azt hogy ez kifejezés is sérti az emberi méltóságot.

3 Az ácsmester, a cipész vagy az asztalos is ebbe a kategóriába tartozik.

4 Régen az angol ügyvédek nem fogadtak el semmit klienseiktől Azok a tiszteletdíjat titkárának adták át, aki az ügyvéd kabátja alá rejtett tarsolyba tette azt, ügyelve arra, hogy gazdája ne lássa meg mennyi pénzt kapott.

5 Közismert az a tény hogy az orvosetika modern fejlődéséhez a kezdeti lökést a háború utáni emberjogi perek, az Egyesült Államokban pedig a műhibaperek özöne indította meg. A hivatásos szervezetek önmagukban ott sem voltak képesek a hivatástudatnak megfelelő magatartást minden esetben megköveteljék tagjaiktól. Az aránylag rövid idő alatt bekövetkezett változásra utal az a tény, hogy az elmúlt évtizedben nagy figyelmet keltő szexuális zaklatás problémájára már nagyon is gyorsan és hatékony szigorral léptek fel a hivatásos szervezetek legtöbb országban.

6 Magyar Nemzet, péntek, 1994. január 21. 16.