A cím nem a nagy horderejű és alapos munkával előkészített tanulmány esetleges tévedéseire utal. Pontosabban megfogalmazva azt kell mondanom, hogy az előadás a második házasságban élő katolikusok esetében olyan kérdést tárgyal, mellyel sem a hivatalos egyházi tanítás, sem a püspökkarok pasztorális útmutatása nem foglalkozik, valójában nem is foglalkozhat. Természetesen azt sem lehet mondani, hogy ez az egyetlen házassággal kapcsolatos téma, mellyel a körlevél nem foglalkozik. Bevezetésként ez is elegendő ahhoz, hogy a téma meglehetősen kényes természetére utaljunk.

Induljunk ki abból a sajnálatos tényből. hogy a modern világ föllazította a házassági kötelékeket is. Magyarországon 1000 megkötött házasságból 510 felbomlik, a vallásuk gyakorlásában elkötelezett keresztények esetében 255. Természetesen ez a kisebb szám is nagyon fontos pasztorális problémára utal. Kihasználva a vallásukban művelt és érdeklődő hallgatóság által nyújtott lehetőséget, a második házasságban élők pasztorális szolgálatának egy alig ismert és még kevésbé gyakorolt lehetőségével kívánok ebben az előadásban foglalkozni. Mindenek előtt néhány bevezető megjegyzésre van szükség.

Az első megjegyzés az úgy nevezett külső és belső fórum közötti különbségre vonatkozik. A világi kormányzat a politikai közösség tagjainak jogait és kötelességeit, valamint a közjó megvalósulása és védelme érdekében szükséges feladatokat a törvényhozó és végrehajtó hatalom eszközeivel végzi. Ez a tevékenység nyilvános, egyházjogi kifejezést használva a "külső" fórumon zajlik. Az Egyház küldetésének teljesítésében, ugyanezeket a feladatokat két fórumon gyakorolja. A külsőn, a világi kormányzathoz hasonlóan törvényekkel szabályozza küldetésének végrehajtását, a tanító és megszentelő szolgálat végzését, valamint az Egyház tagjai között a jogok és kötelességek megfelelő elosztását. A hozott törvények, a világi törvényekhez hasonlóan általános érvénnyel rendelkeznek, anélkül, hogy figyelembe tudnák venni az összes olyan körülményt, melyek a kérdéses törvény alkalmazását befolyásolhatják. Mindkét kormányzat bíróságokra hárítja az ilyen esetek tisztázását.

Így egyházi bíróságok döntésére van bízva olyan házasságok érvényességének elbírálása, melyek esetében megkötésüket érvénytelenítő körülmény lehetősége merült föl fölbomlásuk után. A világi bíróságok eljárásához hasonlóan, az ilyen házasságok érvényességének elbírálásához is külső fórumon elfogadható bizonyítékokra van szükség. Amennyiben ezek az általános egyházjog előírásai alapján a házasság érvénytelenségét bizonyítják a bíróság meghozza a semmisségi határozatot. mely kimondja, hogy az adott esetben szentségi házasság soha sem jött létre. Ez a döntés, éppúgy mint minden házasság, a külső fórumon, a nyilvánosság előtt történik, és lehetővé teszi egy esetleges szentségi házasság templomban történő megkötését, anélkül, hogy az "botrányt", megütközés okozna, vagy a házasság felbonthatatlanságára kétely vetne a hívő közösségben. Más szóval egy ilyen döntésnek két célja van, egyrészt megállapítja a perben érintett felek (vagy legalább az egyik fél) szabadságát házasságkötésre, és megvédi a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó keresztény meggyőződést is. A külső fórumon meghozott döntés elsődleges feladata tehát az egyházi "közjó" védelme; a házasság felbonthatatlanságának és a szentség felvételéhez való jog szabadságának biztosítása. Közvetve azonban védi az érintett felek lelki javát is, amennyiben lehetővé teszi számukra a házasság szentségéből fakadó kegyelmi javak megszerzését.

A belső fórumon az Egyház elsősorban a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatásán keresztül gyakorolja küldetését. Ebben a tevékenységben megfordul a fontossági sorrend. A hívek lelki javának, üdvösségének biztosítása az elsődleges cél, az egyházi közjó a másodlagos. A legfontosabb feladat a megtért bűnös visszafogadása a hívõk közösségébe, az eucharisztikus ünneplésben való teljes jogú részvételének biztosítása. Bizonyos értelemben ez is bírói tevékenység, amennyiben a pap elfogadja a hívő lelkiismeretében Isten és az Egyház előtt tett tanúbizonyságát és megállapítja az eucharisztikus közösségbe való visszatérésének feltételeit. A megtért bűnös jó példáján és lelki gazdagodásán keresztül azonban közvetve az egész Egyház javát is szolgálja ez a tevékenység. Ezen a fórumon az első házasság érvénytelenségére vonatkozó Isten előtt tett tanúbizonyság figyelembevételére is lehetőség van olyan esetekben, amikor a külső fórumon, a házassági bíróság előtt az érvénytelenítő tényezőket nem lehet elfogadhatóan bizonyítani (pl. nincsenek tanúk, stb.). Amennyiben a pap a gyónó házasságára vonatkozó tanúbizonysága alapján arra a megalapozott következtetésre jut, hogy az nem volt érvényes noha a templomban kötötték meg, föloldozhatja a gyónót és az eucharisztikus asztal közösségébe is visszafogadhatja bizonyos föltételek mellett. Ezek között a legfontosabb és a legnehezebben megvalósítható az a követelmény, hogy ezzel a hívő ne okozzon a külső fórumon a hívek számára botrányt. Az ilyen döntés ugyanis csak a belső fórumon érvényesül, azt nem lehet közzé tenni, ez ugyanis a gyónás anyagának feltárását jelentené. Ezért egy szentségi házasság nyilvános, templomban történő megkötése soha sem válik lehetővé ezen az alapon. Ennek a megállapításnak a részleteit fogjuk a továbbiakban megvizsgálni.

Röviden meg kell említeni azt kevésbé ismert tényt is, hogy a házasság felbonthatatlanságára vonatkozóan két hagyomány él az Egyházban. Az egyik a bizánci, melyet ma az ortodox egyházak követnek, a másik pedig a latin egyházé. A bizánci hagyomány szerint a házasság szentségét nem a házasságot megkötők szolgáltatják ki egymásnak szabad beleegyezésük kijelentésével, hanem a pap. Ennek jele a házasodók megkoronázása. Ebből az következik, hogy amit az Egyház megköt, azt föl is oldhatja. Bizonyos esetekben az ortodox egyházak tehát hajlandók a szentségi házasság fölbomlásában ártatlan félnek egy második házasság templomban történő megkötését megengedni. Ennek a liturgiája azonban nem a házasságkötés ünnepélyességét, hanem annak penitenciális jellegét hangsúlyozza. Talán úgy is lehetne ezt mondani, hogy az ortodox egyházak liturgiájukban mintegy megbocsátják az első házasság felbomlásával okozott személyes, közösségi és lelki kárt. A második házasság szentségi jellegével kapcsolatos kérdésekre most nem térek ki.

A latin egyház ezzel szemben a teremtésre vonatkozó bibliai tanításra hivatkozik és Jézus idevonatkozó szavaival magyarázza gyakorlatát. Isten kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert. A férfi feleségéért elhagyja apját és anyját, és a kettő egy testté lesz. Amit Isten egybekötött ember ne válassza szét. (Mt. 19,6; Mk 10,9) Ez a jézusi tanítás közvetlenül a házasság fölbontásának a mózesi törvényben megengedett lehetőségét érvényteleníti, de ezt az ős-kinyilatkoztatásra való hivatkozással teszi, és egy általános minden emberre érvényes szabályt idéz. A latin egyház meggyőződése szerint tehát a házasság felbonthatatlansága annak Isten adta természetében gyökerezik. Azt nem az Egyház, hanem a felek szolgáltatják ki egymásnak. A második házasságban élők pasztorális szolgálatának lehetőségeit tehát az első házasság érvényessége vagy érvénytelensége szabja meg. Fontos azonban azt is tudnunk, hogy a Tridenti Zsinat, amely a latin egyház hagyományát leszögezte, nem akarta tanításával elítélni a keleti egyház gyakorlatát. (DS 1807.)

Végül azt is figyelembe kell vennünk, hogy a II. Vatikáni Zsinat lényegesen gazdagította az Egyház házasságra vonatkozó tanítását. Azt nem szerződésnek, hanem "élet és szeretetközösségnek" nevezte, mely abból az emberi aktusból keletkezik, "amellyel a házastársak egymásnak adják önmagukat és elfogadják a másikat." Ez a "bensőséges egyesülés" a házastársak teljes hűségét követeli meg és "sürgeti, hogy felbonthatatlan legyen szent egységük". Az így létre jövő szent intézménynek maga az Isten a szerzője, és ezen a szentségen keresztül "találkozik az emberiség Megváltója és az egyház Jegyese a keresztény hitvestársakkal." A házastársak szerelmének a "legszebb ajándéka a gyermek", de a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése. Az "teljes életközösség marad, megőrzi értékét és felbonthatatlanságát" akkor is, ha "nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermeket". A Zsinat tehát a gyermekáldást a házastársi szerelem gyümölcsének tekinti, és nem tanítja a házasság elsődleges és másodlagos céljai közötti különbséget sem, ami mintegy harminc évvel korábban még nagyon fontos szerepet kapott XI. Piusz Pápa házasságról szóló enciklikájában. Ezt pontosabban úgy kell mondani, hogy a Zsinat visszautasított minden olyan javaslatot, mely XI. Piusznak ezt a tanítását a Gaudium et Spes szövegébe be kívánta illeszteni. Az "elhálás" jogi fogalma helyett a szentség létrejöttét a házastársak kölcsönös önátadásában és egymás iránti teljes hűségében jelölte meg. A Zsinat tanításában a házasság hagyományos jogi és intézményes szemléletét üdvtörténeti szemléletmód váltotta föl. A házastársak gazdagodó és mélyülő házassági kapcsolatukon keresztül jelképezik Krisztus és az Egyház közötti felbonthatatlan kapcsolatot; így a házasság szentségében "(az) igazi házastársi szerelem az istenszeretet megnyilatkozása lesz." (GS.48-51.)

Az elváltak pasztorális gondozására a Zsinat utáni évtizedekben fokozódó figyelem fordult. Az Amerikai Kánonjogi Társaság egy tanulmányi projektet is létrehozott, melynek célja a kérdés teológiai és kánonjogi feldolgozása volt. Ennek keretében dolgozta ki Őrsy László a ma is használt alapvető különbséget a második házassággal létrejövő jogi konfliktus és személyes kényszerhelyzet esetei között. A jogi konfliktus abból ered, hogy a korábbi házasság ugyan érvénytelen volt, de elháríthatatlan okok miatt kánonjogi kritériumokkal ez nem bizonyítható az Egyház házassági bíróságai előtt. Ebből a tényből a külső és belső fórum között megoldhatatlan ellentét jön létre. A kánonjog egyrészt feltételezi a templomban megkötött házasság érvényességét és ezért annak semmisségét meg kell állapítani mielőtt a templomban egy másik megkötését engedélyezi (C.I.C. 1060, 1085.2.). Ugyanakkor a házasság megkötése alapvető emberi jog, a szentségi házasság megkötése pedig minden megkeresztelt ember joga. Mindkettő felülmúlja az egyházjog megszorító rendelkezését. Ennek a jognak a gyakorlását lehetővé tévő bizonyíték azonban csak a belső fórumon áll rendelkezésre. Ebben rejlik a jogi konfliktus lényege. A személyes kényszerhelyzet esetében az első házasság feltehetően érvényes volt de emberi tényezőit tekintve végérvényesen megszűnt, szétesett. Az egyik fél minden szempontból sikeres második házasságot kötött, de a maga és gyermekei lelki javától indíttatva szeretne visszatérni az egyházi közösséghez és a szentségek vételéhez. Második házasságának fölbontását azonban nemcsak gyakorlatilag lehetetlennek, hanem károsnak is tekinti, mivel az túlságosan sok indokolatlan áldozatot követelne a második kapcsolat tagjaitól ^[1].

A Zsinat után az 1980-ban megtartott Püspöki Szinóduson az elváltak és újra-házasodottak pasztorális gondozásának fontossága is napirendre került. 1981-ben II. János-Pál pápa Familiaris Consortio című apostoli exhortációja magáévá tette a püspökök véleményét a pasztorációs szolgálat fontosságára vonatkozóan, noha más szempontból kevés hasonlatosságot mutat a Szinódus dokumentumaival. Hangsúlyozta, hogy a második házasságban élőknek helye van a hívõk közösségében. Bátorította őket arra, hogy kapcsolódjanak be az Egyház liturgikus életébe és tartsanak bűnbánatot is. Megállapította, hogy a pasztorális szolgálatban figyelembe kell venni a második házasságok különböző helyzetét is. "Másképpen kell tekinteni" azokat, akiket tejesen igazságtalanul elhagyott élettársuk, más helyzetben vannak azok "akik saját súlyos bűnükkel feldúlták a kánonjogilag érvényes házasságukat." Végül olyanok is vannak akik "lelkiismeretükben biztosak afelől, hogy az előző, helyrehozhatatlanul tönkrement házasság soha nem volt érvényes." Ennek ellenére a második házasság helyzetétől függetlenül

"a bűnbánat szentségében történő kiengesztelődés, amely megnyitná az Eucharisztiához az utat, csak azok számára lehetséges, akik megbánva azt, hogy Krisztus szövetségének és hűségének jelét megtörték, őszintén készek arra, hogy olyan életmódot folytassanak, amely már nincsen ellentmondásban a házasság fölbonthatatlanságával."

Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mindazok számára, akik "nem tehetnek eleget a szétválás követelményének" a szentáldozás csak akkor lehetséges "ha tartózkodnak azoktól a cselekedetektől, melyek csak a házastársakat illetik meg." A tilalmat nem a második házasság bűnösségével magyarázza. Ilyen kifejezés, vagy vadházasságra való utalás nem található a megnyilatkozásban. A született gyermekek sem törvénytelenek. Vallásos nevelésük a szülők és az Egyház egyaránt fontos feladata. Az Úr asztalához azért nem járulhatnak, mivel "állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek (és egységnek), melyet az Eucharisztia jelez és megvalósít." ^[2] Ezen felül, ha ebben a helyzetben áldozhatnának a hívekben a házasság felbonthatatlansága tekintetében zavar és kétely támadhatna. A pápa nem foglalkozott azzal a gyakorlati problémával, hogy ugyanez a kétely akkor is felmerülhet, ha az úgynevezett József-házasságban élők megáldoznak. A szexuális absztinencia ténye ugyanis nem közbeszéd tárgya, és a lelkipásztor sem beszélhet arról, hogy ezek a hívek lelkiismeretükben milyen megoldást választottak helyzetük rendezéséhez. Az érvénytelennek vélt első házasságot az érintett felek vizsgáltassák meg az Egyház házassági bíróságaival, mondta a Pápa. A jogi konfliktus kérdésével azonban nem foglalkozott. Az elmúlt két évtizedben pápa álláspontjának következetességével és teológiai indoklásával kapcsolatban nagyon sok kérdés merült föl a teológiai irodalomban. Vita tárgya az a kérdés is, hogy mennyire lehet összeegyeztetni azt a Vatikáni Zsinat házasságról szóló tanításával. Jól ismert a három észak-rajnai püspök körlevele is, melynek helyességét a Hittani Kongregáció kétségbe vonta. Ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozom, de az előadást követő beszélgetésben ezekre is kitérhetünk.

Ezeknek a vitáknak az elkerülése lehetett az egyik oka annak, hogy a püspökkari körlevél leegyszerűsítette a kérdés tárgyalását. A templomban megkötött házasság csak akkor érvényes, mondja a nyilatkozat, ha "...a felek Isten tervei szerint kötnek házasságot, azaz eldöntötték, hogy életüket visszavonhatatlan megegyezéssel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel feltétel nélkül összekötik", és nyitottak a gyermek vállalására is. Ha a templomban megkötött házasság fölbomlása után kétely merül föl annak érvényességéről, azt az egyházi bíróság megvizsgálja és esetleg engedélyt ad egy érvényes házasság megkötéséhez. Ha egy templomban megkötött érvényes házasság tönkrement és a felek második polgári házasságot kötöttek akkor a hívõk nem gyónhatnak és nem áldozhatnak; így lesznek "fájdalmas tanúi a házasság felbonthatatlanságának." ^[3] A körlevél nem említi meg a szexuális absztinencia lehetőségét, és nem beszél a jogi konfliktus eseteiről sem, amikor az első házasság érvénytelenségét csak a belső fórumon lehet bizonyítani.

A pápa exhortációja csak az érvénytelen második házasságban élők feloldozásának fönt említett feltételéről beszél. Nem volt szüksége arra, hogy az elvált, de újra nem házasodottakkal is foglalkozzon. A feloldozásnak és áldozásnak ugyanis ilyen esetekben sem teológiai sem egyházfegyelmi nehézsége nincsen. Lényegében hasonló a helyzet az első házasságukat lelkiismeretükben érvénytelennek tartó de második házasságban élő gyónók esetében is. Ezt kell most részletesebben kifejteni.

Kérdésünk tehát az, hogy egy polgári házasság megkötése esetén járulhatnak-e az utóbbi helyzetben lévők a szentségekhez olyankor, amikor a külső fórumon, az egyházi bíróságok előtt az érvénytelenség nem bizonyítható? A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ilyen eset sok van. Hosszú magyarországi gyakorlattal rendelkező lelkipásztorok megerősítik ezt a véleményt. A körlevél az "Isten tervei szerint megkötött házasság" érvényességét a visszavonhatatlan megegyezés, a felbonthatatlan szerelem és hűség, a feltétel nélküli egymás iránti lekötelezettség, valamint a gyermek vállalására való hajlandóság általános feltételeivel jelöli meg. Természetesen ide kell sorolni a kánjogban konkrétan megfogalmazott bontó akadályokat még akkor is, amikor azok a külső fórumon nem bizonyíthatók. A körlevélben említett feltételek valamelyike valószínűleg fölmerül sok házasulandó lelkében is kétely, vagy emberi gyöngeségtől való félelem formájában. Ezek nem tekinthetők az érvénytelenség belső fórumon elfogadható bizonyítékának. Amint a magyar közmondás mondja, "hosszú alku a házasság". Az egy testté válás bibliai jelképének megvalósulása hosszabb idő eredménye, valójában egy egész élet kell hozzá. Feszültségek, krízisek minden házasságban előfordulnak. Ezek sem teremtik meg a jogi konfliktus helyzetét. A mi kérdésünk csak a második házasságban élők esetében létezik.

Fordított helyzet is lehetséges. Például a gyermekvállalás őszinte szándéka a házasság megkötésekor legtöbbször megvan, de később fölmerülő szubjektív nehézségek késleltethetik és végül meg is akadályozhatják a szándék végrehajtását. A nehézség szubjektív jellege lényegében azt jelenti, hogy csak az adott házasság esetében jelentkezett. Hasonló nehézség egy másik házaspár életében vagy nem jelentkezett, vagy õk azt nem tekintették döntő fontosságúnak. Az a tény, hogy ilyen körülmények miatt a házasság folyamán nem került sor gyermekvállalásra szintén nem perdöntő érv a belső fórumon, de a külsőn sem.

Mivel a lelkiismeretben meghozott egyéni ítéletről van, szó általánosan érvényes példát nem lehet hozni. Fontos jele a házasság érvénytelenségének az a meggyőződés, hogy kezdettől léteztek ezek a problémák. Talán a legátfogóbb megfogalmazással azt lehetne mondani, hogy a megkeresztelt de hitetlen ember felbomlott házassága a legjellemzőbb és valószínűleg a leggyakoribb esete a belső fórumon lehetséges megoldásnak. Kisarkított példát használva az a személy akit ugyan a nagymamája titokban megkereszteltetett, de vallásos életet nem gyakorló családban nőtt föl, részesült ugyan valamilyen templomi hitoktatásban elemista korában, bérmálási és házassági előkészületen is részt vett, de középiskolás korában, vagy felnőtté válásának küszöbére már elvesztett minden vallásos érdeklődést, nagyon valószínű, hogy nem képes a szentség lényeges elemeinek felfogására, átélésére, még esetleges jó szándék esetén sem. Ha ilyen élettörténet adja meg a hátteret egy templomban megkötött házasság felbomlásához, a körlevélben említett bármelyik feltétel valószínűvé teszi annak érvénytelenségét.

Fontos az is, hogy a felbomlott házasság minden problémája rendeződjék a külső fórumon, pl. a gyermekek nevelése, eltartása, a tulajdon igazságos megosztása, általános emberi szinten a volt házasok között kialakult harag keserűség elsimulása. Természetesen a második házasságban élő mindkét félnek legalább a belső fórumon, azaz lelkiismeretében, szabadnak kell lennie a szentségi házasság felvételére. Ez nem csak a kánonjogban lefektetett akadályok hiányát jelenti, hanem azt is, hogy mindketten nyugodt lelkiismerettel el tudják fogadni, sőt igényeljék a belső fórumon történő megoldást, a feloldozást és az áldozás lehetőségét. Azt is gondosan mérlegelni kell, hogy az átélt keserű tapasztalatok fényében a múltról alkotott ítélet megváltozik. Befolyásolja azt a második házasság sikerének élménye is. Lelkiismeretben emberileg biztosnak tekinthető ítéletre van tehát szükség, mely képes az önámítás veszélyével is leszámolni. Becsapható-e a pap ilyen esetekben? Minden bizonnyal. A lehetőség mindkét fórumon egyaránt fönnáll. A belső fórumon azonban egyrészt könnyebb megmagyarázni azt, hogy az örök üdvösség biztosítása forog kockán, másrészt a lelkiismeretben tett tanúságtétel természeténél fogva megbízhatóbb a külső fórumon tett megállapításnál, még abban az esetben is, ha azt tanúvallomással is meg lehet erősíteni.

Miért nem lehet a második házasságot templomban megkötni? A bevezetőben említett okon kívül van egy másik szempont is, amely véleményem szerint ha nem is feleslegessé, de elfogadhatóvá teszi a templomi szertartás hiányát. Az Egyházi Törvénykönyv 1116-os paragrafusa a házasság rendkívüli formájáról beszél. Ez megállapítja az első pontban

(Ha) nem lehet jelen vagy nem közelíthető meg súlyos nehézség nélkül a jog szerint illetékes közreműködő, akkor a valódi házasságot kötni szándékozók érvényesen és megengedhetően megköthetik házasságukat csupán tanúk jelenlétében:

1. halálveszély esetén;
2. halálveszély nélkül is, ha ésszerűen előrelátható, hogy a körülmények egy hónapon belül nem változnak.

Ezt a kánont a halálveszélyen kívül a fizikai vagy morális lehetetlenség eseteire alkalmazzák a jog magyarázói: ilyenek a háború, a nagy távolság, vagy vallásüldözés amely lehetetlenné teszi a meghatalmazott pap vagy diakónus házasságkötésen való részvételét és más hasonló körülmény. Nem sorolják ide azokat az eseteket, amikor valamilyen egyházi tilalom, akadályozza meg a hivatalos tanú részvételét. A kánonjogban található megszorító tilalmak azonban csak a templomban érvényesen megkötött házasságokra vonatkoznak. Azoknak, akik ezzel a megállapítással nem értenek egyet, Őrsy László fent említett véleménye alapján figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a házasságkötés természet adta jog, és minden megkereszteltnek joga van a szentségi házasság felvételére is. Ez alapvető jog, amely a törvénykönyv megszorító rendelkezéseivel szemben előnyben részesül. Így tehát két megfontolás is javallja, hogy az itt idézett kánon értelmében a civil házasságot az Egyház érvényesnek ismeri el a jogi konfliktus eseteiben. A templomi szertartás megtartására azonban csak a külső fórumon megtörtént bírósági nyilatkozat esetében kerülhet sor, ebben az esetben ugyanis már nem a gyónás anyaga, hanem a nyilvános bírósági döntés igazolja a házasságkötés lehetőségét. Ugyanez az elv alkalmazható az egyházi bíróságok elé terjesztett olyan esetekben is, amikor a semmisségi ítélet jogilag megalapozott ugyan, de procedurális okok miatt a döntés meghozatala túlságosan sok időt vesz igénybe. Ilyen késedelem sajnos nem ritka, a döntés hiánya ilyenkor nem elegendő ok a polgári házasságban élő fél szentségek vételére kifejezett igényének megtagadásához. Összefoglalva: jogi konfliktus esetén feltehető a polgári házasság érvényessége a fenti megfontolások fényében. Sajnos részletes irodalom hiányában erről a lehetőségről többet nem lehet mondani. Tény azonban, hogy lelkipásztori feladatukat lelkiismereten gyakorló és megfelelő teológiai képzettséggel rendelkező papok, ha nem is gyakran, de biztosítják ezt a lehetőséget a gyónók számára.

Végül a botrány elkerüléséről kell beszélnünk és arról, hogy a pápának, vagy a megyéspüspöknek miért kell hallgatnia az egyházi nyilvánosság előtt erről a fontos kérdésről. A botrány elkerülésére azt ajánlják rendszerint, hogy az Úr asztalához csak olyan helyen járuljanak az így föloldozott hívek, ahol első felbomlott házasságuk ténye nem közismert. Nagyobb városokban ez aránylag könnyen megvalósítható feltétel, kisebb közösségekben ahol mindenki ismer mindenkit ennek nem lehet eleget tenni. Emberileg az is elkerülhetetlen, hogy az érintett felek beszélnek erről barátaiknak és rokonaiknak. A gyakorlat tehát ismertté válik. Esetleges káros hatásának megelőzése csak érthető és megbízható felvilágosítással biztosítható. Templomi homíliák már csak rövidségük miatt sem adnak megfelelő keretet ilyen tevékenységhez, a házassági előkészítés pedig végkép rossz alkalom lenne rá. A kérdés ismertetése középiskolai hitoktatásnak, kis-csoportos lelkipásztori munkának vagy felnőttoktatásnak, valamint az elváltak és újra-házasodottak számára megszervezett pasztorális tevékenységnek lehet szerves része. Az ilyen tevékenységet egyébként a pápa és a püspökkar egyaránt sürgeti. Ezt az adósságot kívántam letörleszteni ezzel az előadással.

Ezek után jogosan fölmerül a kérdés, vajon nem lenne-e egyszerűbb megoldás egy idevonatkozó hivatalos egyházi közlemény megtétele? Két megfontolás indokolja a negatív választ. A belső fórumon hozott döntés személyes és egyedi jellegű. Csak az érdekelt személy esetére vonatkozik, más estekre nem alkalmazható kivételes megoldási lehetőség ez. Kivételekre pedig nem lehet törvényt alapozni. A másik megfontolás pedig arra utal, hogy amit a pápa az egész Egyház számára és a megyéspüspök egyházmegyéje számára hivatalosan megállapít ilyen kérdésben, az nem magánvélemény nem is pasztorális tanács, hanem már hivatalos egyházi álláspont, törvény. Egy ilyen törvény azonban nemhogy megoldaná, hanem kiélezné és növelné a már fennálló jogi konfliktust. Ezért maradt ki ez a kérdés a püspökkar gondosan összeállított körleveléből.
 

Jegyzetek: