Kezdet

A jelenkor helyzetére mi sem jellemzőbb annál a ténynél, hogy az Egyház újra és újra kénytelen figyelmét olyan kérdések felé fordítani, amik noha szoros kapcsolatban vannak az Evangélium hirdetésével, mégis elsősorban evilági problémák, kényes és az egész emberiség számára égetően sürgős megoldatlan feladatok. Önmagában véve ez nem új jelenség az Egyház történetében, mivel a keresztény erkölcsi öntudatban és az egyházi tanításban a közvetlen jövőre vonatkozó kérdések mindig jelentős szerepet játszottak. A keresztény közösség mindig szerves tagja, sok esetben felelős irányítója volt a politikai és társadalmi életnek. A jelenkori problémák felé fordulást azonban sajátságos körülmények teszik egyedülállóvá. A modern Egyház megszabadult a politikai hatalommal járó felelősségtől a múlt század második felében és elvesztette irányító szerepét is az ipari forradalmakat követő technikailag, ideológiailag és politikailag olyan erősen megosztott világunkban. Ez a tény lehetővé teszi számára azt, hogy minden más szempont háttérbe szorításával egyedül az evangéliumi hit fényében figyelje és értékelje az evilági élet eseményeit. Ugyanakkor a világ problémáinak égetően fontossá és kritikusan sürgőssé válása megköveteli azt is, hogy a megoldások keresésében az Egyház részt vállaljon.

Ennek a felelősségnek a gyakorlása elsősorban minden egyes keresztény feladata; amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja: "Krisztus összes hívei érezzék át, hogy saját külön hivatásuk van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, és hogy odaadóan szolgálják a közjót." (G.S. 75.). Ezen felül azonban az Egyháznak, mint szervezetnek is megvan a politikai közösséggel szembeni sajátos feladata, mivel "…a földi dolgok és amik az ember helyzetét tekintve ezt a világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak...". Az Egyháznak tehát az is feladata, hogy "…támogasson és magasabb értékrendbe emeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben..." Ezért igyekszik a nemzetek közötti igazság és szeretet erősítésére, és az "evangéliumhoz ragaszkodva küldetését teljesíti a világban", amikor "Isten dicsőségére a békét erősíti." Ez azonban nem jelenti azt, hogy leereszkedik a napi politika problémáinak színvonalára, ugyanis "…semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs lekötve semmilyen politikai rendszerhez (de) jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját." (G.S. 76.) Ezért a politikai életben feladatát csak olyan eszközökkel gyakorolja, melyek egyaránt összhangban vannak az evangéliummal és az emberek jólétének követelményeivel is.

A jelenkor Egyházának életéből véve példákat megemlíthetjük a kanadai gazdasági életről néhány éve tett püspöki nyilatkozatot, amiben gyökeres reformot követelve azt sürgették, hogy a technikai fejlődés helyet a munkalehetőség növelését, a haszonszerzéssel szemben annak igazságosabb elosztását kell előtérbe helyezni. 1983-ban az Egyesült Államok püspöki kara a béke lehetőségének biztosításáról írt hasonlóan bátor és sok ellentmondást keltő körlevelet. A nyolcvanas évek végén a kormány gazdaságpolitikájának kritikáját készítették el egy ugyancsak provokatív és sok lelkiismeretet nyugtalanító nyilatkozatban. II. János Pál pápa nagyon is jól ismert arról a bátorságról, amivel apostoli körútjain szembenéz nemcsak a nemzetközi politika égetően kényes kérdéseivel, hanem erkölcsi irányítást igyekszik adni nemzeti és helyi kérdésekben is. Nemcsak a nemzetközi béke, a szegény országok növekvő gazdasági kizsákmányolásáról vagy a munkások jogairól beszél, hanem állást foglal a nők társadalmi és gazdasági szerepének kérdésében, a homoszexualitás vagy a magzatelhajtás problémájával szemben, a nők szentelésének sok esetben érzelmekkel fűtött problémájával, vagy a születésszabályozás és papi celibátus véleményeket megosztó problémáival is.

Elődje, VI. Pál hasonlóan beszélt a szegénységről, felhívva a gazdag világ figyelmét arra, hogy lelkiismeretben felelősek vagyunk azért, hogy a szegények ne váljanak szegényebbekké, hanem a föld javaiból igazságos mérték szerint részesüljenek. XXIII. János és a II. Vatikáni Zsinat hasonló határozottsággal elítélték a fegyverkezési versenyt és az atomfegyverek elrettentő hatására épített hidegháborút. Akik visszaemlékeznek hosszabb időre, tudják, hogy XII. Pius hasonlóan nyilatkozott az igazságos béke feltételeiről, a terrorbombázás erkölcstelenségéről. XI Pius nem riadt vissza attól, hogy egyaránt elítélje a bolsevizmust és a nemzeti szocializmust akkor, amikor ilyen megállapítások magukkal hozták az Egyházra nehezedő nyomás fokozását és a vallásüldözés kiélezését.

A napi élet kérdései iránt egyre növekedő érdeklődés arra utal, hogy az Egyház tudatában van annak a ténynek, hogy jövőnk kritikusan bizonytalanná vált. Az emberi haladás ellentmondásos jellegére mi sem jellemzőbb annál a veszélynél, amit a technológia rohamos fejlődése jelent. Túlnépesedés, a környezet szennyeződésének következményei, az emberiség növekvő tömegeinek elszegényedése, és még inkább a fegyverkezési verseny és az atomfegyverek mindent elpusztító veszélyének árnyéka vetődnek elénk. Ez az Egyház háborúról és békéről szóló tanításának jelenkori háttere. Két évezred tanítását akarom röviden ismertetni. Általános keretként azonban a vallástörténelem néhány megállapításával kezdem.

Az emberiség kipusztulásának önmagunk által létrehozott lehetősége és veszélye sajátos jellegzetessége fajunknak. Minden élőlénynek meg kell küzdenie azért, hogy fennmaradásának feltételeit biztosítsa sajátmaga és utódai számára. Ez a küzdelem az állatvilágban azonban nem jelent mást, mint az egyedek és a faj fennmaradásának biztosítására irányuló igyekezetet. Az egyének életét, vagy a fajok jövőjét ezek az összetűzések általában nem veszélyeztetik, mivel az ilyen összetűzések az élettér, vagy a szexuális státusz biztosítására korlátozódnak. Ezzel ellentétben, az emberi nem tagjai és csoportjai nemcsak területért és élelemért küzdenek, hanem ideológiai okok miatt is összeütközésbe kerülnek egymással, ami a történelem folyamán nem egyszer az egyének, törzsek, nemzeti vagy faji csoportok pusztulásához is vezetett már. Az emberiség tehát nemcsak öntudatával, a nyelv és munkaeszközök használatával különbözik az élőlények többi csoportjától, hanem azzal a tulajdonsággal is, hogy saját jövőjét is alá tudja ásni, nemének tagjait meg tudja ölni. Ez a tény minden bizonnyal az eredeti bűnnek egyik jellegzetes sajátossága vagy következménye.

Annak ellenére, hogy az erőszak használatának e szélsőséges formája végigkíséri az emberiség történetét, minden kultúrhagyomány tanúskodik egy olyan emberi aranykornak a létéről is, amiben a népek között békés harmónia uralkodik, vagy uralkodott, és a rendelkezésre álló javak elosztása nem vezetett összecsapásokra. Ez a hagyomány valószínűen az úgynevezett eredeti ártatlanságnak a homályos emlékét őrzi, de az is lehetséges, hogy az emberi szívben élő gyökeres békevágynak a primitív kifejezésmódja. Ennek a meggyőződésnek a következménye lehet az a tény is, hogy minden nagy valláshagyomány foglalkozik az emberölés és a háború igazolásának, korlátozásának, szabályozásának problémájával. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy csak egy nagy világvallásról tudunk, amely az emberölést feltétel nélkül radikálisan megtiltja, ez a Hinduizmus Janinista változata.

Zarathustra követői a Krisztus előtti hatodik században a katonai összetűzés analógiájával fejezték ki hitüknek azt az alapvető meggyőződését, ami szerint az élet a világosság és a sötétség erői közötti harc, amit végül is a jó nyer majd meg. Ez a meggyőződés adta meg az ókori Perzsiában kialakuló nemzeti birodalomnak az ideológiai hátterét, az uralkodó osztály számára a hatalombiztosítás egyik hathatós eszközét.

A hinduizmus hasonlóan az ősi vallások közé tartozik. Egyik sajátossága a fegyveres összetűzés és a háború elítélésére vonatkozó tanítás amit valahogyan össze kellett egyeztetni az élettapasztalattal. Ez ugyanis a hinduizmus számára is azt bizonyította, hogy a háború az emberi történelem kikerülhetetlen ténye. Az ellentmondás kiküszöbölésére, az istenhitből fakadó meggyőződés és a tapasztalat összehangolására kompromisszumként a hinduizmus egy külön társadalmi osztályt, a harcosok "kasztját" teremtette meg. Tagjai számára a katonai feladatok teljesítése a családi kötelességet is megelőzte, azok hűséges teljesítése nemcsak a társadalmi pozíciót biztosította számukra, hanem az örök életet is. A háború pusztító hatásának korlátozására a hinduizmus szabályokat is állított fel a hadviselésre. A lovasság csak lovassággal, a gyalogság csak gyalogsággal harcolhatott. A menekülőket, a sebesülteket nem volt szabad megölni, a hadat nem viselőket tiszteletben kellett tartani.

A Buddhizmus öt nagy parancsa közül az első az ölés tilalma. Ez bűnnek számít akkor, ha valaki egy élőlényt tudva és akarva egy célszerűen választott eszközzel elpusztított. Az eszközök közé sorolták az emberi kezet, a másoknak adott ölési parancsot, fegyvereket, csapdát, a varázslást, amit az emberi értelem ölésre irányított erejének tekintettek. A Buddhizmus egy liberálisabb formája azonban, a Mahayana szekta a hetedik században már megengedte az emberölés bizonyos eseteit is. Ennek igazolására mindenekelőtt a buddhista tan tisztaságának megvédését említik. Ezenkívül egy ember megölése megengedetté vált akkor is, ha azzal több ember halálát lehetett megakadályozni. Ugyancsak meg lehetett ölni a gyilkost is szándékának végrehajtása előtt. Az ölés eredeti tilalmának ezek a későbbi értelmezései az etikai és vallásos gondolkodás fejlődésében jelentős lépésnek tekintendők. A kompromisszumos megoldás azon az elven alapul már ebben az aránylag primitív megfogalmazásban is, hogy az emberi életet fenyegető agresszióval szemben nem maradhatunk közömbösek.

A görög-római világ társadalmi és politikai rendszere a győztes háborúk sorozatának gyümölcseként jött létre és fejlődött naggyá. Vallásaikban a békének és a háborúnak is megvoltak a maguk istenei. Kultúrájuk legnagyobb értéke azonban a béke és az annak fenntartására kialakuló igyekezet volt. A ritkán megvalósuló pax romana, a legnagyobb értéknek számított a birodalom történetében. Ugyanakkor a józan tapasztalatban gyökerező római bölcsesség azt is tanította, hogy a béke ára a háborúra való készség (si vis pacem, para bellum). Az is a történelem ismeretes ténye azonban, hogy a hadsereg nemcsak a birodalom fennállásának és külső békéjének volt az eszköze, hanem belpolitikai célokat is szolgált, amennyiben a belső ellenállás elnyomásával és a félelem ébrentartásával a fennálló társadalmi és politikai rendszer stabilitását is biztosította. A pax romana biztosításának ez a belső erőszak is egyik eszköze volt.

A keresztény hagyomány megértése szempontjából a zsidóság háborúról és békéről kialakult felfogásának van a legnagyobb jelentősége. Amint tudjuk, a kereszténység eredetileg egy zsidó szekta formájában lépett a világ elé és sokmindenben függött a zsidó vallásos, erkölcsi és kulturális hagyományoktól. A zsidó népszövetség is egy egyiptomi szolgalázadásból született meg és ezért az elnyomás elleni küzdelemnek és a jogos háborúnak a gondolata mélyen bele volt írva vallásos lelkületébe. A szent háború gondolata és a hadviselő Isten képe, aki népe mellett áll küzdelmeikben, nagy szerepet játszottak vallásos történelmükben különösen a pusztai vándorlás és a királyság korában. Erről tanúskodnak a Kivonulás, a Bírák és a Királyok könyvei, de a Szentírás más történeti könyveiben, valamint a próféták írásaiban és a zsoltárokban is gyakran találunk utalásokat erre a felfogásra (pl. MTörv 1,30; 20,4; Józs 2,24; Bír 3,28). A Szövetség Istene legyőzi népének ellenségeit, békét és igazságot biztosít a választott nép számára mindaddig, amíg hűségesek maradnak a Sinai pusztában kötött szövetséghez. A vesztes háború és az elnyomás a hűtlenség isteni büntetésének számítottak. A hadviselés kötelessége a Szövetség ideológiai tisztaságának védelmében és a bálványimádás veszélyének elkerülésében gyökerezett.

A hadviselő Isten képe azonban hasonlat is volt, különösen a Zsoltárokban és a prófétai írásokban, annak a meggyőződésnek a kifejezésére, hogy Isten népe életében társul szegődött, számukra jövőt és biztonságot teremtett. Az erős és hatalmas Istenre való hivatkozás tehát hitük megvallásának egyik eszköze is volt. Ezen a hasonlaton keresztül az isteni igazságosságba és jóságba vetett remény szólalt meg, különösen a fogság és a római elnyomás idejében. Erre a korszakra már a Messiás Király várásának a gondolata jellemző, akinek a szerepe elsősorban nem a politikai, hanem a lelki felszabadítás. Amint Jézus és követőinek magatartásából tudjuk, túlzás lenne azonban azt állítani, hogy ez a lelki-szellemi beállítottság uralkodó gondolattá vált a zsidóság későbbi történelmében. Gondoljunk csak a Makkabeus testvérek harcára és annak vallásos értelmezésére, vagy azokra a nehézségekre amikkel Jézus követőinek kellett megküzdeni ahhoz hogy az Isten Országának politikától mentes jellegét valamilyen módon felfogják. Megállapítható tehát az a tény, hogy a zsidóság vallásos történelmében a szövetségi hit tisztaságának megőrzése és a politikai függetlenség fegyveres biztosítása össze vannak kapcsolva. Nemcsak a háborúnak, hanem a békének is megvan azonban a maga vallásos jelentősége az Ószövetség népe számára. A béke isteni adomány, a szövetségi hűség jutalma, a messiási ország jelképe. Az Ígéret Földjének békéje az Isten és a nép közötti egység következménye volt nemcsak a prófétai írásokban, hanem már a Leviticusban is (Lev 26,3-16). A béke tehát az Istennel kötött szövetség sajátos jelévé vált. Amint Ezekiel próféta jelezte, Isten népével a béke örökkétartó szövetségét fogja megkötni (Ez 37,26). Ennek feltétele a Szövetséghez való hűség, következésképpen igazi béke nem létezik az ígéret földjén olyankor, amikor a nép hamis istenekhez fordul segítségért (Ez 13,16). Jeremiás hasonlóan elítélte azokat, akik békét hirdettek olyankor, amikor igazságtalanság és hitetlenség uralta a Földet (Jer 6,14; 8,10-12). A Törvényhez való hűség, valamint az igazság és béke közötti kapcsolat izaiási gondolatát világosan kifejezi a fohászkodás: "Bárcsak ügyeltél volna törvényemre, akkor békéd hasonlítana a folyóhoz, és igazságosságod a tenger hullámaihoz.". (Iz 48,18). A háború kikerülhetetlen tapasztalata arra is figyelmeztette Izrael népét, hogy az igazi béke csak a messiási idők tulajdonsága lehet. A Messiás Király országában "...Igazság és hűség találkoznak, és az igazságosság és béke csókot vált." (Zsolt 85,11).

A szentírási hagyományokon alapuló rabbinisztikus törvénymagyarázat kétféle háborút különböztetett meg: a hadviselés nem kötelező esetei olyankor adódnak, amikor a küzdelem célja a mások általi támadás megelőzése vagy megakadályozása; a hadviselés mindenkire kötelező eseteit viszont a megtörtént katonai támadás elleni védekezés teremti meg. A rabbinikus hagyomány meglehetősen nehezen barátkozott meg a hadviselés nem kötelező eseteinek megengedhetőségével, és a mindenkire kötelező védekező háború módját is igyekezett szabályokkal korlátozni. Gyümölcsösöket, termőföldeket és családi otthonokat nem volt szabad lerombolni. Nőket, valamint a hadifoglyokat tiszteletben kellett tartani. Az ostromolt várost pedig csak három oldalról lehetett körülvenni azért, hogy az ostromlottak számára a menekülés útja nyitva maradjon.

Mielőtt a kereszténység álláspontját megvizsgáljuk figyelmet kell szentelnünk két szélsőséges vallásos álláspontra is. A mohamedanizmus a zsidó-keresztény élet és világfelfogás egy sajátos kompromisszumos keverékét állítja elénk; ennek a törökös változatával jól megismerkedtünk történelmünk folyamán. Ennek a világvallásnak alapvető meggyőződése az, hogy Isten földi uralmának megvalósítása céljából az erőszak használata is megengedett. Ez az eszköz lehetővé teszi azt, hogy Isten abszolút uralmának a hitetleneket is alávessék. A "szent háború" gondolata ebben a meggyőződésben gyökerezik. Az Iszlám számára tehát háborúval járó erőszak Isten földi dicsőségének eszköze és egy theokratikus politikai és társadalmi rendszer alapköve. A szent háború kegyetlenségére mi sem jellemzőbb mint az a szabály, ami szerint állatokat nem volt szabad megölni, de a vízforrásokat el lehetett zárni.

Ennek a vallásos hitben gyökerező meggyőződésnek az átütő erejét, a radikális mohamedanizmus jelenkori megújulása bizonyítja legjobban. Ennek a kérdésnek kiértékelése azonban nem a mi feladatunk, ezért legalább is ennek a tanulmánynak a keretei között nem zárhatjuk ki azt a lehetséges magyarázatot sem, ami szerint a mohamedánizmus jelenkori újjáéledése a téves irányba terelt vallásos mentalitás végső kétségbeesett igyekezetét jelenti a jamestowni tragédiához hasonlóan. Mindenesetre a mohamedanizmus fundamentalista formájának megújuló ereje is azt bizonyítja, hogy semmi sem jelent az emberiség életében nagyobb veszélyt, mint az istenhitből hamisan kialakított olyan következtetések, amelyek az erőszak alkalmazásának különböző formáit az isteni akarattal, vagy az Isten dicsőségének előmozdításával igazolják. A Hegyi Beszéd üzenete és az Isten Fiának türelmesen szenvedő szentírási képe tehát a legfontosabb eszköz kezünkben ennek a szélsőségnek az elkerülésére.

A másik szélsőséget a világvallások között a hinduizmusnak janinista változata (szektája) képviseli, ami az élettel szembeni erőszak használatának minden formáját gyökeresen elítéli és elutasítja. Ez az egyetlen olyan vallásos álláspont, ami elvben pacifista magatartást tekint magáénak. Követőinek véleménye szerint a megszentelődésnek a legfontosabb feltétele az, hogy az ölésre irányuló ösztönös hajlam minden formáját gyökeresen kiirtsuk magunkból. A janinisták tehát sebészmaszkot kötnek szájuk elé, nehogy véletlenül lenyeljenek egy bogarat, söprik az utat maguk előtt nehogy rálépjenek valamilyen élőlényre. Inkább éhenhalnak, minthogy megölt állatok húsával biztosítsák fönnmaradásukat. Végletessége mellett ez az álláspont annak a megnyugtató ténynek is bizonyítéka, hogy vallásos hagyományunkból nem hiányzik a pacifizmus elvi elfogadása sem. Ezt a tényt emlékezetünkbe kell majd idéznünk akkor, amikor a jelenkori pacifista tendenciákat vizsgáljuk meg a katolikus teológia keretei között.

Az Újszövetségi Szentírás és az őskereszténység általában nem foglalnak elvi álláspontot a háború kérdésével kapcsolatban; azt az emberi élet egyik tényének tekintik és ítélet nélkül haladnak el mellette. Az őskeresztény gondolkodás középpontjában Isten Országának a megalapítása, Krisztus második eljövetelének a várása állnak; az emberi élet minden más problémája ebben az összefüggésben kap csak szerepet és jelentőséget.

Az Ószövetség messiási békéje Jézus Krisztus áldozatában válik teljessé. Amint Szent Pál mondja, úgy tetszett a Mennyei Atyának, "…hogy általa békítsen ki mindent a földön és a mennyben, minthogy ő a kereszten békességet szerzett." (Kol 1,20). Háborúra és hadviselésre vonatkozó megállapítások ebben az összefüggésben kapnak értelmet az Újszövetség lapjain. A hadviselő Isten képét az Apokalipszis Istenének képe váltja fel, aki a Sátánnal vívja végső küzdelmét. Ebben a harcban a Bárány lesz a győztes. (Jel 17,14). A hadviselés jellegzetes eszközei is új jelentést kapnak. A "kard" a megosztottság jele (Mt 12,34): Jézus nem békét, hanem az Isten szavát hozta, ami "eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb,…" (Zsid 4,12). Az Efezusi levélben a fegyverzet új, lelki értelmet nyer, amennyiben a keresztény elsősorban a Sátán cselvetései ellen "fegyverzi fel magát" az "igazság övével", a "megigazulás páncéljával", az "üdvösség sisakjával" és a "lélek kardjával" (Ef 6,13-17). Ugyanakkor az ősegyházban a katonák is helyet kaptak hivatásuk elítélése nélkül (Mt 8,5-13, és párhuzamos helyek; Jn 4,46-53). Jézus getszemáni kertben tett megjegyzése szerint a kard használata azonban az erőszak útját nyitja meg életünkben (Lk 22,51 és a párhuzamos helyek). Ugyanakkor ő fenntartás nélkül használja a háború tényét példabeszédeiben, és dicséri a százados hitét.

Az evangéliumi etikának egyik alaptényezője az a benyomás, amit Jézus tett követőire. ő az erőszakot nem viszonozta, a rosszért megbocsátással fizetett, és amit a Hegyi Beszédben tanított azt földi életében következetesen valóra is váltotta: az erőszak gyakorlásának miden formájától távol tartotta magát. Az Isten Országában a szeretet uralkodik, ami túlnő a családi kötelékeken, a barátság szabta határokon, és az ellenséget is befogadja. Szent Pál szavai szerint ez a szeretet mindent eltűr, mindent remél, mindent elhisz és mindent elvisel.(1Kor 13) A feltámadt Krisztus első adománya követői számára a béke volt, az a béke amit a világ nem tud biztosítani (Jn 14,27), a megigazulás belső békéje, az a belső béke amit a bűn hatalmából megszabadult keresztény a feltámadás gyümölcseként élvezhet.

Ebből a rövid ismertetésből is kiviláglik, hogy a keresztény hit forrásaiban a háború és béke fogalmai kettős, lelki és politikai értelemben szerepelnek. A háború a bűn következménye, Isten büntető kezének megnyilvánulása, a béke az Istennel való kibékülésnek, a Megváltásnak a következménye, Isten Országának sajátossága. Mivel Isten dicsősége még nem valósult meg teljesen ebben a világban, a háborúnak és békének evilági értelme és jelentősége is van, különösen az ószövetségi világfelfogás számára; de amint látni fogjuk a kereszténységnek is szembe kellett néznie ezzel a kérdéssel későbbi történelme folyamán, noha kezdetben nem foglalkozott a háború és a hadviselés különböző erkölcsi kérdéseivel. Ezzel a szemléletmóddal is magyarázható az a tény, hogy a kereszténység életének első századaiban nem tanúsított egyértelmű magatartást a háború kérdésével szemben.

Az ősegyház számára az Istennel való kibékülés és annak a midennapi életre vonatkozó következményei voltak a fontos kérdések. A feltámadt Krisztus dicsőséges visszatérésének várása jellemzi az ősegyház magatartását. Ennek a szemléletnek az alapján ítélik meg az emberi élet alapvető eseményeit, tényezőit, a házasságot vagy a szüzességet éppen úgy, mit az erőszak használatát. A béke a feltámadás gyümölcse, de annak teljességét csak Krisztus második eljövetele után tapasztalhatjuk meg. Ezért az első keresztény nemzedékek érdeklődésének középpontjában nem a háború elítélése állt, hanem az Isten Országának végső és végérvényes megvalósulása. Ezért az ősegyház érthetően nehézségekkel küzdött akkor, amikor ennek a túlvilági beállítottságnak érvényt akart biztosítani a fegyveres konfliktusok kiértékelésében. Ezenkívül, az első keresztények a római társadalom alacsonyabb rétegeiből kerültek ki. A zsidók maguk is egy megvetett népcsoport tagjai voltak, és eleinte a közülük megkereszteltek között sem akadtak olyanok, akik a világ folyását, a béke és háború kérdését befolyásolni tudták volna. Mivel a kereszténység eleinte nem töltött be számbavehető szerepet a birodalom életében, nem került szembe a háború és béke kérdésével. Erre csak elterjedése után került sor, amikor a társadalom elfogadott intézményévé, a Birodalom hivatalos vallásává vált.

Ennek a változásnak az egyik előfeltétele az volt, hogy a keresztényeknek rá kellett jönni arra, hogy az Úr dicsőséges eljövetele nem életük egy közeli eseménye, hanem a világtörténelem végpontja lesz, amire még sokáig kell várakozni. Ennek a ténynek a lassú megértésére utalnak már azok az evangéliumi parabolák is, amik úgy írják le az Emberfiát, mint az éjjel lopakodó tolvajt. Következésképpen a keresztény közösség figyelme lassan az Úr várásától evilági problémák felé terelődött. Minél tovább tart a világ, annál fontosabbá váltak annak problémái. Ezt a "kifeléfordulást" a keresztény közösségek növekedése is elősegítette; a keresztények sorai között lassan megtaláljuk a birodalom minden társadalmi rétegének a képviselőjét. Így az egyre növekvő Egyház lassan kialakított egy új, az "átmeneti időszakra" vonatkozó erkölcsi felfogást, amit azonban igyekezett kapcsolatban tartani az Úr visszatérésébe vetett rendíthetetlen hittel, az evilági feladatok gyakorlása iránti felelősséget az összekapcsolni az Isten Országának előkészítésével. Az Úr mennybemenetelekor égre függesztett tekintet lassan visszafordult tehát a föld felé, hogy a világ ügyeit a feltámadt Krisztusba vetett hit fényében újra megvizsgálja. Ennek az átértékelésnek egyik témaköre a háború volt.

 

I.

Az újszövetségi időszak lezárásától a második század nyolcadik évtizedéig katonák nem voltak még a keresztény közösségekben. Celsus a százhetvenes években még úgy gondolta, hogy a keresztények mind pacifisták. Origenes a harmadik század közepén erre azt válaszolta, hogy valóban a keresztények nem harcolnak a császárért, még akkor sem ha azt ő megparancsolná. (Contra Celsum, VIII,68-69,77; Die griechischen christlichen Schriftsteller, II, 258, Leipzig, 1889). Ha nem is a keresztények gyakorlata, de a Konstantin császárt megelőző keresztény irodalom határozottan alátámasztja ezt a véleményt. Amikor Szent Ireneusz Lyon püspöke a második század vége felé azt mondta, hogy a keresztények nem tudják, hogyan kell harcolni, mert amikor megütik egyik arcukat, odatartják a másikat is, akkor nagy tiszteletnek örvendő szentek, vértanúk és egyházatyák szavait és példáját idézte. Szent Jusztin, Athenagoras, Tertullián, Cyprián, Origenes, Minucius és Arnobius ugyanis hasonló véleményen voltak. Ez az elvileg pacifista álláspont azonban a Pax Romana idejében alakult ki, amikor hosszabb ideig nem is volt arra szükség, hogy ez a felfogás szembenézzen a háború kikerülhetetlen dilemmájával.

Ennek az általánosan elfogadott elvi álláspontnak mindenek előtt az a magyarázata, hogy az Úr Jézus személyes példájának hatása alatt az őskeresztények a vérontásra borzalommal néztek, és azt a Hegyi Beszéd tanításával nem tudták összeegyeztetni. Amint a penitenciális fegyelem története bizonyítja, az ősegyház csak vonakodva engedte meg az eucharisztikus liturgiában való részvételt azoknak, akik vérontással szennyezték be kezüket. Még későbbi korszakokban is, amikor a megváltozott körülmények arra kényszerítették őket, hogy elveikből valamit engedjenek, megkövetelték, hogy a szentségeket kiszolgáló klerikusok a vérontás minden formájától távoltartsák magukat, és így őrizzék meg az eredeti krisztusi példát az Egyházban. Ugyanakkor az első keresztényekben megvolt az a tendencia is, hogy elzárkózzanak a társadalom tágabb köreitől, ennek következtében csak lassan nőtt a keresztények száma azokban társadalmi rétegekben, amelyek hagyományosan a katonai szolgálatot tagjait adták. A katonákra kötelező császárkultusz is akadályt jelentett számukra.

A század nyolcadik évtizedében azonban megváltott a gyakorlat. Marcus Aurelius egyik légiójában már találunk keresztényeket, Tertullián pedig említi, hogy keresztények találhatók már a császári palotában is, a Szenátusban és a Fórumon is. A deciusi üldözések idejében 250 körül már utalások vannak katona vértanúkra is. Galerius sikertelenül megkísérelte 303-ban a keresztények kizárását a hadseregből. A jelek azt mutatják, hogy először a birodalom határvidékén élő keresztények változtatták meg a kialakult gyakorlati magatartást. A növekvő számú katonakeresztények a birodalom határainak terjedésével a keresztény hit terjesztőivé is váltak. Ugyanakkor a hadsereg újra és újra a keresztényüldözés eszköze is volt. Ennek ellenére sincsen jele annak, hogy az Egyház megtiltotta volna tagjainak a katonai életpályát. Ahogy az Úr visszatérésének várása elhalványult a keresztény szívekben, úgy növekedett az érdeklődés és az igény megfelelő életformák megteremtésére. A katonai szolgálat az elfogadott életformák egyikévé vált már csak azért is, mivel a hadsereg a belső közbiztonság fenntartásának az eszközeként is szolgált.

Nagy Konstantin császár ideje után a világfelé forduló kereszténység számára kikerülhetetlen lett a háború dilemmájával való gyakorlati és elvi szembenézés. Ez a tény azonban nem tette világosabbá azt a kérdést, hogy hogyan lehet a hadviselést és a velejáró vérontást összeegyeztetni a Hegyi Beszéd világnézetével, a béketűrő Mester példájával. Konstantin császár katonai győzelmét a keresztnek tulajdonította és így a keresztények ellenségből a birodalom barátaivá váltak; ezzel azonban kikerülhetetlenül együtt járt az is, hogy a kard a keresztények barátjává váljék. Miután Konstantin császár idejében a kereszténység az egységesített állam hivatalos vallásává is vált, a katonai szolgálat erkölcsi igazolására új lehetőség nyílott. A birodalom politikai egységének megőrzése elsősorban annak a közösségnek lett a feladata, amely a lelki egység biztosítékának is a zálogát őrizte, az egy Krisztusba vetett hitet hordozta. Ez a szerep még fontosabbá vált akkor, amikor a barbár világ nyomása megerősödött. Miután a kereszténység a birodalom hivatalos vallása lett, a keresztények vállára nehezedett az a feladat, hogy annak biztonságát megvédjék a külső támadások ellen; a kereszténység jövője és biztonsága így összefonódott a birodalom biztonságával, annak fennmaradásával. Ezek a tények adták meg a háború és hadviselés első etikai és teológiai kiértékelésének a hátterét. A katonai szolgálattal szembeni idegenkedés megszűnt, olyannyira, hogy II. Theodózius idejében az ötödik század első felében már csak keresztények vállalhattak katonai szolgálatot.

Szent Ambrus milánói püspök, a negyedik század második felében megválasztása előtt pretor, Észak Itália katonai parancsnoka volt, és így személyes tapasztalatok alapján tudta a hadviseléssel és háborúval kapcsolatos erkölcsi és teológiai problémákat felmérni. Ennek a kiértékelésnek a fontosságát aláhúzta az a tény is, hogy a birodalom határait fenyegető barbárok közül sokan az ariánus eretnekség követői voltak. Így a birodalom határainak védelme és terjesztése nemcsak a kereszténység politikai életterét biztosította, hanem a hit tisztaságát is védte, annak terjedését segítette. Ambrus püspök az ígéret földjének katonai elfoglalására vonatkozó szentírási szövetségi szakaszokat használta fel az Ószövetségből példának, a sztoikus erkölcsfelfogást pedig elvi kiindulópontnak. Kánaán katonai meghódításának példája a keresztények számára a katonai szolgálatot igazolta. A sztoikus felfogás pedig, amit Ambrus Ciceró munkáin keresztül ismert meg, az igazságos háború elvi feltételeit adta meg számára. Cicerót követve Ambrus a háború tényét a béke biztosításának szándékával igazolta. Háborút kezdeni csak megfelelő bejelentés vagy figyelmeztetés után lehet. Annak elindítását egy városnak vagy az ártatlanoknak a védelme, valamint az elkövetett rossz megtorlása, vagy a megkötött szövetség betartására irányuló kötelezettség teszik jogossá véleménye szerint. Győzelem esetén a vesztesekkel szemben irgalmat kell gyakorolni. Ambrus püspök azonban mindezekhez azt is hozzátette, hogy a klérus tagjai nem vehetnek részt a hadviselésben. A vérontást és a háború kegyetlenségében való részvételt ő sem tudta összeegyeztetni a klerikusok közösségben betöltött lelki szerepével. Ez a szabály az Egyház történelmében elvben változatlanul érvényben maradt napjainkig.

Szent Ágoston hippói püspök, az egyik legnagyobb keresztény teológus már egy olyan világban élt a negyedik század második felében és az ötödik század elején, amelyben a kereszténység már egy bizonyos kulturális szintézist teremtett meg, és lelki, valamint ideológiai hátteret biztosított a fennálló társadalmi és politikai rendszer számára. Szent Ágoston már a birodalomban mindenütt ismert, meglehetősen megszilárdult hagyományokkal és a Rómában székelő központi irányítással rendelkező vallásos közösségnek a tagja, a klasszikus római kultúra birtokosa, magasfokú és korszerű műveltséggel rendelkező rendkívül tehetséges ember volt. Életének egy jelentős részét a manicheus szekta tagjaként élte le. Álláspontjának megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy Észak Afrikában élt, ahol a vandálok inváziójának veszélyétől a római légiók védték meg nemcsak a fennálló politikai és társadalmi rendet, hanem a virágzó keresztény közösséget is. A Birodalom határainak és Hippo városának védelme tehát elválaszthatatlanul össze volt kötve a kereszténység védelmével is. Ebben az összefüggésben kell néznünk a háborúról kialakított véleményét, amely nagy teológiai szintézisével szervesen összefügg.

Az Isten Városáról írt könyvében abból a feltevésből indult ki, hogy a kereszténységnek feladata a fennálló társadalmi és politikai rend barbárok elleni megőrzése is. A Birodalom rendje és szilárdsága biztosította ugyanis a hit szabad gyakorlásának kereteit is.

Ez a fejlődés azonban azt is lehetővé tette az Egyháznak, hogy a háborúvesztés vagy nyeréssel szembeni közvetlen érdek hiányában, az evangéliumi alapokra visszatérve elfogulatlan és átfogó ítéletet alkothasson a háború és béke kérdéseiről.

Amikor a XX. században az Egyház elveszít minden politikai hatalmat, lelkiségében egy új renaissance jön létre és erkölcsi tekintélye a történelemben eddig nem ismert mértékben megnövekszik, nemcsak a keresztények, hanem a nem keresztény nemzeti közösségek előtt is. Ez a változás azt is lehetővé tette, hogy egy új gondolkodásmód lépjen előtérbe, ami hagyományos evangéliumi alapokon nyugszik. IX. Pius a német-francia háborúban sikertelenül igyekszik békét közvetíteni, XIII. Leó a német francia és spanyol portugál összeütközésekben játszott békítő szerepet több kevesebb sikerrel, és 1881-ben a Diuturnum Illud című enciclikájában felajánlja a pápaság szolgálatát arra, hogy nemzetközi közvetítő szerepe legyen fegyveres összetűzések esetében. 1889-ben elitéi Leó pápa a támadó háborúkat, amik a nemzetek között fennálló ellentétek megoldását szolgálják. 1900-ban egy nemzetközi békekongresszust igyekszik megint csak sikertelenül összehozni.

X. Pius uralmára jellemző annak a nemzetközi feszültségnek a növekvése, amely végül is az első világháborúhoz vezetett. 1905-ben a pápa elítélte a nacionalizmust és az erőpolitikát, ami a nemzetek között felmerülő ellentéteket a hatalom és az erőszak eszközeivel igyekszik megoldani. A világháború pápája XV. Benedek 1914-ben sikertelenül fegyverszünetet javasolt, és 1917-ben hasonló eredménnyel egy békejavaslatot terjesztett a háborús felek elé. XI. Pius pápa a két világháború között a nacionalista és internacionalista szocializmus előtörésének korában elitélte mindazokat a lépéseket, amik a törékeny békét egyre inkább veszélyeztették, és a nemzetek egységét megerősíteni igyekvő Népszövetséget támogatja. Az Ubi Arcano című enciclikájában hangsúlyozta, hogy a szűk értelemben megfogalmazott hazaszeretet súlyos igazságtalansághoz vezethet olyan esetben, amikor a túlzott nacionalizmusból sovinizmus lesz, ami elfedteti velünk azt az tényt, hogy minden ember testvérünk, és ugyanannak a nagy emberi családnak a tagja. És elfelejtjük azt hogy minden nemzetnek egyenlő jogai vannak az élethez és a jóléthez. Ezeket a megállapításokat a pápa abban az időben tette, amikor nacionalizmus csúcspontján volt Európa életében. Tudjuk nagyon jól, hogy milyen élesen elitélte a nemzeti szocializmust és a kommunizmust is. XII. Pius pápa uralmát a második világháború és a zsidóüldözés borzalmai jellemzik. Minden lépésével tartós béke megteremtésének biztosítására igyekszik. "Az igazságos rend a béke legjobb biztosítéka", mondja ismételten, a támadó háborúkat többször is elitéi 1944 és 1948 karácsonyán, és azt hangsúlyozza, hogy minden támadó háború, ami az Isten terve szerinti javak ellen irányul és amiket az embereknek minden feltétel nélkül el kell fogadni és tisztelni, minden ilyen támadó háború bűntett, az isteni fenség és az emberi méltóság ellen. Az is ismeretes, hogy ez a pápa mennyi figyelmet és energiát szentelt az Egyesült Nemzetek alapokmányának összeállítására, és annak a jogi rendszernek a megteremtésére, amitől ő azt remélte hogy a háború jövőbeli veszélyét gyökeresen ki lehet küszöbölni. Ugyanakkor, amikor a támadó háborút ismételten elitéi, 1948-as karácsonyi szózatában hangsúlyozza az igazságos (védekező) háború jogosságát is. A nemzeteknek megvan a joguk ahhoz, mondja, hogy megvédjék magukat. Az 1940-ben magalkotott világrendről alkotott felfogása nem zárja ki az életfeltételek tisztességes javításának és fejlesztésének jogát, és azt a jogot sem, hogy megvédjük magunkat akkor, amikor békés életünket megtámadják. Ilyen esetben nem csak a védekezéshez van joguk a nemzeteknek, hanem ahhoz is, hogy a támadás okozta károk megtérítését is biztosítsuk. 1948 karácsonyán újra hangsúlyozza, hogy az a személy, akit igazságtalan támadás ért vagy annak veszélye fenyeget, nem maradhat közömbös, akkor, ha keresztényhez méltó módon akar gondolkozni, vagy cselekedni. Neki segítenie kell az igazságtalanul megtámadott embertársát. Ehhez hasonlóan a népek szolidaritása és szövetsége is megköveteli, hogy az apatikus semlegesség magatartását és a néző szerepét elkerüljük. Az agresszív háborúval szembeni ilyen közömbösség már eddig is mérhetetlen károkat okozott, és ez egy olyan magatartás, ami a keresztény felfogással szöges ellentétben áll. Ugyanakkor az is biztos, mondja, hogy a béke parancsa az Isten törvénye, célja az emberiség javainak megvédése; ezek annyira fontosak, hogy azok megvédése az igazságtalan támadással szemben teljesen jogos és törvényes. Ezeknek az értékeknek a megvédése nemzetközi kötelesség is, ezért a megtámadott nemzetet nem szabad a többinek magára hagyni. 1953-ban egy beszédében azt mondja, hogy minden háború büntetendő cselekmény, hacsak kikerülhetetlen szükség nem követeli meg az önvédelmet valamilyen igazságtalansággal szemben, amit más eszközzel nem lehet elhárítani. Itt már nemcsak fegyveres támadásról van szó a szöveg összefüggése szerint, hanem a nemzetek jogának a megcsorbításáról is. 1956 karácsonyán, amikor Magyarországon még más problémákkal voltunk elfoglalva, amikor Budapest utcáin még vér folyt, nagyon is érdekes gondolatokkal foglalkozott ez a pápa. Az önvédelem lehetővé teszi az atomfegyverek használatát is. Nem volt szükség húsz évre ahhoz, hogy ez az álláspont gyökeresen megváltozzék az Egyház tanításában. Az atomfegyverek használatára még nem volt példa, mondja XII. Piusz, de nem lehet kétség azon szándékot illetően, amely azok mögött a tankok mögött rejlik, amik határokon keresztül áttörve civilizált népeket arra kényszerítenek hogy olyan életformát vegyenek fel amitől kifejezetten borzadnak; amikor a tárgyalás minden lehetőségét megkerülik, és amikor az atomfegyverek használatával fenyegetőznek azért, hogy követelményeiknek elismerést és helyet biztosítsanak, függetlenül azok jogosságától, akkor világossá válik, mint például a jelenlegi helyzetben (Magyarországra utalva), hogy egy olyan helyzet áll elő egy nemzet életében, amiben a háború veszélyének elkerülésére minden remény elenyészik. Ebben a helyzetben a hathatós eszközökkel folyatott igazságtalan támadás elleni háború, ami a béke reményéhez vezet, nem tekinthető tilosnak. Feltéve, hogy a siker reménye megvan. Gondosan letompított éle van ennek a nyilatkozatnak az 1956-os helyzetre utalva. Megállapításait így folytatja: ha tehát a törvényesen megválasztott képviselő testület és a kormány védekezésre szánják magukat a végső és kikerülhetetlen veszély esetében, és ezeket a lépéseket a szükségnek megfelelően a nemzetközi kül- és belpolitika törvényes eszközeivel végrehajtják, nem járnak el erkölcstelenül. Tehát a katolikus állampolgár (később megváltoztatott álláspont), nem hivatkozhat lelkiismeretére ilyen esetekben abból a célból, hogy visszautasítsa a katonai szolgálatot, és azokat a kötelezettségeket, amiket a törvény ilyen esetekben ráró. Ebben a kérdésben álláspontunk tökéletesen megegyezik elődeink véleményével, XIII. Leó, XV. Benedek véleményével, akik noha nem tagadták ezeknek a kötelezettségeknek a létét, elítélték a fegyverkezése versenyt és azokat a veszélyeket, amiket a kaszárnyaélet hoz magával, és sürgették a lefegyverkezést, mint ennek a veszélynek egyetlen hathatós orvosságát. A történelmi hátteret ismerve két éle van ennek a megállapításnak. Az első az, hogy az államnak joga van a hadviseléshez, még a nukleáris háborúnak a megindításához is, hogy megvédje magát és állampolgárait ( a közjót). Ugyanakkor a törvényes és erkölcsileg elfogadható hadüzenet esetén az állampolgár köteles a hadviselés terheit elfogadni, azokat viselni. Katolikus állampolgár tehát lelkiismeretére hivatkozva nem utasíthatja vissza a katonai szolgálatot igazságos védekező háború esetében. XII. Pius pápával egy korszak lezárul, aminek a végére az igazságos háború tana négy lépésben teljes világossága kialakult. Szent Ágoston politikai összefüggésben látja a kérdést, a közrend megvédésének és az Evangélium hirdetésének lehetőségét kell biztosítani vele. Az erőszak használata elfogadható, mivel az a bűnbeesés következménye. De csak az uralkodó dönthet a háború megindításának kérdésében. A Hegyi Beszéd problematikussá teszi számára a háborúról alkotott ítéletet és ezért nem teljesen következetes az álláspontja. A katona mentes az emberölés vétkétől a háborúban, függetlenül attól, hogy áldozata ártatlan vagy sem. Ugyanakkor ha valaki más öl meg egy embert az csak a halálos ágyon bocsátható meg. Szent Tamás bizonyos kompromisszumokat teremt, amikor a háborút a "jogos önvédelem kategóriáján keresztül ítéli meg. Igazságos ok, törvényes tekintély és erkölcsileg elfogadható szándék és eszközök kellenek a háború elfogadhatóságához. A szeretet etikájából kiindulva ítéli meg Szent Tamás a kérdést, mert véleménye szerint a nagyobb jó megteremtése a végső cél, a közjó végső fokon történő biztosítása nagyobb érték, mint a háború által okozott kár. Az emberölés problémája megmarad Szent Tamásnál is minden olyan esetben, amikor az nem a jogos önvédelem célját szolgálja. Azt is ide kell azonban sorolni, hogy Szent Tamás tanítványai közül többen megengedték azt például, hogy visszavonuló katonák véletlenül elpusztíthatják a harcban nem álló nők vagy gyermekek életét is, ha az a visszavonulás igyekezetével elválaszthatatlanul össze van kapcsolva. A cél nem az erőszak igazolása, hanem az erőszak korlátozása, és a bűnös világ által biztosított lehetőségek keretei között a lehető legjobb feltételek megteremtése. Önvédelemből szabad ölni olyan esetekben, amikor az kikerülhetetlen, és a kettős okozat elve alapján a hadviselő szándéka tiszta marad akkor amikor önvédelemből visel jogos háborút. A szent ágostoni tendencia, hogy a háború kereteit leszorítsuk, tovább folytatódik Suarez, de Vittoria és a protestáns Grotius korában, akik már a lassan kialakuló nemzeti államok keretei között és a reformáció korszakában gondolkodtak. A háborúról beszélve hangsúlyozták a hadviselés módszerének és eszközeinek az igazságosságát. Mindkét fél számára egyenlő esélyt kell biztosítani a győzelemhez. Ebben a gondolkodásmódban gyökerezik a nemzetközi hadjog alapja.

A huszadik század közepéig az Egyház háborúra vonatkozó tanítása nem változik. XII. Pius pápa az igazságos háború tanát fejleszti, amennyiben leszűkíti a háború elfogadható okait. Koráig három elfogadható ok létezett: önvédelem, az agresszió kivédése és a megsértett jogok helyreállítása. XII. Pius számára csak egy elfogadható ok marad: a nemzeti önvédelem az igazságtalan támadással szemben. Ahogy a fegyverek romboló ereje növekszik a második világháború után, úgy nehezedik ennek az álláspontnak az erkölcsi igazolása. Ez a tény megint alapvető változást okoz nem annyira az Egyház és az államok közötti politikai struktúrákban, hanem az államok közötti hadviselés módszereiben, a fegyverek hatásosságának a fejlődése nyitja meg az utat az egyházi tanítás legújabb álláspontjának kifejlődésében. Ez az új fejlődési szakasz tulajdonképpen a Vatikáni zsinattal zárul le. Azóta valójában csak részletkérdésekről vitatkozunk, noha ezek a részletkérdések nagyon is fontosak. Például az Egyesült Államok püspökkarának idevonatkozó legutóbbi és jól ismert nyilatkozata azzal a kérdéssel is szembenéz, hogy erkölcsileg megengedhető-e egy katolikusnak az, hogy olyan katonai szolgálatot teljesítsen, ami esetleg megköveteli az atomfegyverek használatát is. A kérdés elvi alapjait a Zsinat és az azt megelőző pápai nyilatkozatok tulajdonképpen már eldöntötték. Tehát az igazságos háború hagyománya alapjában véve azt tartja, hogy erőszak használata a keresztény számára tilos, mivel az a Hegyi Beszéd tanításának és a Krisztus személyes példájában gyökerező meggyőződéssel, de az ember bűnös állapotában kivételeknek helyet kell hagyni. Kétféleképpen nézhetünk ezekkel a kivételekkel szembe. Az egyik beállítottság a pacifizmus. A háború gyökeres elitélése, az erőszak radikális visszautasítása, és a totális háború viselésének kérdése. Ez a két véglet létezik.

A kérdés tehát az, hogy vajon a háború mindig bűn-e? A pacifisták egyértelmű igennel felelnek a kérdésre. És valójában az emberiség bűnös állapotából kiindulva a háború ennek az állapotnak egy világos megnyilvánulásának tekinthető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hadviselők személyes bűnössége is szükségszerűen növekszik a hadviselés állapotában, különösen akkor, ha azt elfogadott szabályok keretei között folytatják. Ezek a szabályok: ne okozzunk a szükségesnél nagyobb kárt, a védekezés szükséges az igazságtalan támadás esetén. Az eddigi fejlődésből leszűrhető tapasztalatokat igy lehet összegezni: a háborút törvényes hatalomnak kell kinyilvánítania, megüzenni, ahhoz igazságos ok kell, azt csak végszükség esetén lehet alkalmazni, a siker józan reményével rendelkezni kell, a pusztítás és az elérendő eredmény arányban kell, hogy maradjanak. A hadat nem viselőket és nem katonai célpontokat minden lehető eszközzel védeni kell. Helyes szándék kell, hogy vezesse a hadviselőket a háborúban és béketeremtésben is egyaránt. Ez azt jelenti mindenek felett, hogy nem bosszú, hatalomvágy, hanem az igazságos társadalmi rend visszaállítása, vagy annak megvédését kell szem előtt tartani. XXIII. János pápa, aki kinyitotta az ablakokat az Egyházban, és aki a pápaságnak egy olyan oldalát állította a világ elé, amit az már majdnem egy évezrede nem látott, 1963-ban megírta a Pacem in Terris című körlevelét. Az első megállapítás ebben az enciclikában a fegyverkezési verseny éles elitélése, és annak a terrornak az elitélése, ami verseny által keltett erőegyensúly hátterében áll. Ha csak ez a félelem tart vissza bennünket a háborútól, mondta, akkor nagyon is veszélyes helyzetben vagyunk. Maga ez a félelem vezethet háborúhoz, tehát a nemzetközi politika struktúráját gyökeresen meg kell változtatni. A másik fontos megállapítása soha nem említi az igazságos háború tanát. Azt nem teszi magáévá, de el sem ítéli a hagyományos elvet. Nem beszél a kérdésről. Harmadszor az enciclika kétségbevonja az igazságos háború alapelvét. Az idevonatkozó eredeti szöveg értelmezésében még ma is eltérnek a szakértők, mivel az több változatban jelent meg. A különböző nyelvű hivatalos fordítások közötti eltérések bizonyos fokig kétségbevonják a szöveg értelmét, de a legpontosabbnak látszó szöveg fordítása így hangzik: tehát a mi korunkban amit az atomerő büszke birtoklása jellemez, nem ésszerű, hanem irracionális gondolkodás mód az, ami a háborút tekinti a megsértett jogok igazságos rendezése eszközének. A háború nem lehet a megsértett jogok helyreállításának eszköze. Nagyon sokan úgy értelmezik ezt a szöveget, hogy ezzel a pápa abszolút pacifista állásponthoz kötötte magát. Ugyanakkor későbbi megnyilatkozásai, különösen II. Vatikáni Zsinat tanítása megismétlik a hagyományos tanítást, és ezért a legjobb esetben ezt a szöveget egy prófétai megállapításnak lehet tekinteni, amit még nem értettünk meg teljes mértékben; ugyanakkor az is lehet, hogy a pápának nem volt szándékában a hagyományos tanítás elitélése. Mindenestre a szöveg autenticitásához kétség nem fér.

 

II.

VI Pál adott sokat a Zsinat tanításához. Elítéli a fegyverkezési versenyt és azt összekapcsolja a népek elszegényedésének jelenségével. Ezért az ilyen igyekezet nemcsak a háború lehetőségét növeli, hanem egyre növekvő igazságtalanságot is okoz a világ rendjében. Hangsúlyozza, hogy a történelem tanúsága szerint a forradalom mindig megnöveli az igazságtalanságot azzal, hogy felborítja a társadalom egyensúlyát. Ez alól csak az a szituáció jelent kivételt, amikor hosszú életű, vagy nagyon kegyetlen diktatúrák a közösség jogait és az egyéni szabadságot egyaránt veszélyeztetik. Ebben a helyzetben lehetséges, hogy a forradalom megoldást jelent. A pápa természetesen állandóan hangsúlyozza a béke fontosságát. 1978-ban az Egyesült Nemzetek közgyűlésén tartott beszédében a fegyverkezési versenyt a jelenkor nagy botrányának jelenti. A pénz, energia és tehetség, amit abba fektetünk a halál szolgálatában áll és igy jövőnk semmiképpen sem biztosítható. II. János Pál pápa személyes tapasztalataiból indul ki. Átélte a világháború, az elnyomás és a terror borzalmait. A Redemptor Hominisben ismételten hangsúlyozza fegyverkezési verseny véglegességét, és azt mondja, hogy a háborúra vonatkozó hagyományos bölcsesség érvényét napjainkban kétségbe kell vonni. Régen azt mondták a bölcsek: si vis pacem, para bellum, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ez volt az emberi tapasztalat kézzelfogható megállapítása. Napjainkban azonban ennek a beállítottságnak nincsen többé értelme. A jelen korban olyan pusztító eszközök állnak rendelkezésünkre, amiknek tényleges használata nem győzelmet, hanem pusztulást jelent a győzőnek és a vesztesnek egyaránt. Ha háború elkerülésére az elrettentés eszközeit használjuk, folytatja a pápa, ezek az eszközök az elnyomás eszközeivé is válnak, és növelik azt a félelmet és bizonytalanságot, amiben élünk. Ez a tény igazolja azt, hogy ha rosszul fogunk egy probléma megoldásához, akkor abból jó nem jöhet ki. Ugyanis, a fegyverkezési verseny, az elrettentés igyekezete maga is erkölcsileg rossz eszköz. Ijesztjük az ellenfelet azzal, hogy olyan eszközöket fogunk használni, amik minden élet végét jelentik majd. Ahhoz hogy ennek a lehetőségnek meglegyen az elrettentő eszköze, azt komolyan kell venni, amihez a szándék készsége feltétlenül szükséges. De ha a szándék megvan, ezeknek a fegyvereknek az alkalmazásának valószínűsége is fennáll és így nem várhatjuk, hogy a háború veszélye csökkenni fog. Ha valamelyik fél ebből a konfliktusból ki a kar hátrálni, az erőegyensúly megbomlása áll elő, ami megnöveli megint csak a háború veszélyét. Ez egy olyan dilemma, amit az Amerikai Püspöki Kar az 1970-es évek óta pasztorális tanításának többször is tárgyává tett. Érdekesen, a 70-es évek elején a püspöki kar azt hangsúlyozta, hogy egyoldalú lefegyverkezés megnövelheti a háború veszélyét, és mivel egyik fél sem bízhat meg a másikban, az egyetlen kivezető út kölcsönösen ellenőrzött kétoldalú lefegyverkezés lehet. Ugyanakkor az 1983-ban nyilvánosságra hozott körlevelük más álláspontot foglal el, amennyiben hangsúlyozzák, hogy a fegyverviselés lelkiismeretbeli visszautasításának lehetőségét a törvénynek el kell ismernie és azt is hangsúlyozzák, hogy az atomfegyverkezés folytatását meg kell szakítani, nem kizárva az atomfegyverek egyoldalú leszerelését sem. Ennek a gondolkodásmódnak hátterében az a meggyőződés áll, ami szerint nemcsak az atomfegyverekkel történő verseny az erkölcsi rossz, hanem az azok használatára irányuló szándék is. Ezenkívül, az atomháborúban mindkét fél egyaránt veszíteni fog.

Mi az egyházi tanítás utolsó fejlődési stádiumának a jellegzetessége? Mik azok a tanítási pontok, amikben az általános Egyház megegyezik? Az első a fegyverkezési verseny elitélése. Ez egy csapda, amiben az egész világ benne van. A kétoldalú és kölcsönösen ellenőrzött lefegyverkezés az egyetlen kivezető út ebből a helyzetből. A második pont a totális háború elítélése, és az olyan fegyverek elítélése, amiknek pusztító erejét nem lehet korlátozni. Itt elsősorban a II. Vatikáni Zsinat tanításáról van szó, ami a stratégikus nukleáris fegyvereket helyezte ítéletének középpontjában. A taktikai nukleáris fegyverek, amiknek kisebb hatósugaruk van, nem biztos, hogy beleesnek ebbe a kategóriába, de a nagy kérdés az, hogy a taktikus fegyverek használata nem vezet a stratégikus nukleáris fegyverek használatához. A második világháború tapasztalata szerint a kémiai fegyverek használatát az az egyetlen tény akadályozta meg, hogy a hadviselő felek mind egyformán fel voltak szerelve ezekkel az eszközökkel is. A mai tanítás harmadik pontja a lelkiismeretbeli visszautasításának lehetősége minden, vagy esetleg kiválasztott háború esetén. Az állampolgároknak személyes kötelességei vannak a hadviseléssel kapcsolatban és erről a kérdésről minden egyes kereszténynek lelkiismeretében ítéletet kell alkotnia. Ez a fejlődés legjelentősebb pontja. Tudjuk azt, hogy hasonló lépésekre sor került a középkorban is amikor a pápa feloldozta az alattvalókat a feudális úr iránti engedelmesség köteléke alól olyan esetekben, a mikor a hűbérúr erkölcsileg elítélendő magatartást tanúsított. Ehhez hasonló helyzetben áll a modern világ a háború kérdésében. A tanítás negyedik pontja szerint az államnak azonban megvan a joga az önvédelemre. Ezen kívül a háború nem szükségszerűség, hanem elkerülhető és elkerülendő rossz. Mindezideig az Egyház megalkudott a háború tényével. A bűnös állapot következményét látta benne (a halálhoz hasonlóan), A feladat nem annak kiküszöbölésében, hanem a pusztítás korlátozásában rejlett. Ezzel szemben az Egyház ma azt hangsúlyozza, hogy mindent meg kell tennünk annak elkerülésére. Védekező háború szükségességét is ki kell küszöbölni. Következő pont: az atomfegyverek készítése, tárolása, azok használatára irányuló kifejezett szándék rossz. Szemben állunk egymással ezekkel a tényekkel? A két hatalmi tábor szemben áll egymással az elrettentés erejével? Ebből a bűnös konfliktusból egyenlőre nem tudunk kiszabadulni anélkül, hogy a háború lehetőségét ne növelnénk. Ezért a béke lehetőségét kell minden erőnkkel támogatni és előmozdítani. Ezenkívül az is fontos, hogy ne csak a tanítás, hanem az egyházi gondolkodásmód, a tanítás mögött rejlő előfeltevések is megváltoztak; és ez a tény még fontosabb mint a tanítás fejlődése. Ami az Egyházat arra készteti, hogy az igazságos háború tana helyett más szempontokra hivatkozzék, ideértve a lelkiismereti szabadságot is az az arányosság elve. A mai pusztító eszközök sokkal nagyobb kárt fognak okozni mint a háborútól remélhető összes jó. Tehát az eszközök romboló ereje nincsen többé arányban azzal az összjóval, amit a háborútól remélni lehet. Régebben a helyzet fordítva volt. Ezért tulajdonképpen nem elvi kérdésről van szó, az igazságos háború elvi elitéléséről, hanem arról a tényről, hogy az igazságos háború elvének alkalmazása elfogadhatatlan következményekkel járna. Ez a proporcionalitás elve más területekre is alkalmazható. Jelenleg azonban még nagyon sok olyan erkölcsi terület létezik, ahonnan az Egyház hivatalos tanításában minden erővel ki akarja zárni ezt az elvet, princípiumot, mint például a szexualitás és a reprodukció területei. Ez jellegzetes a jelenkori hivatalos egyházi tanításra, amiből sok kapcsolatos probléma is fakad. Meg kell tehát állapítanunk, hogy az egyházi tanítás megváltozott a háborúra vonatkozóan. Ennek a változásnak jelentős állomásai XXIII. János pacifizmusa és a Zsinat ítélete a totális háborúra vonatkozóan. Egy bizonyos kalkulációra, mérlegelésre van szükség, és ha arra a következtetésre jutunk, hogy az atomháborúból senki sem remélhet egy jobb életrendet, akkor azt el kell kerülni mindenképpen. Tehát, hogyha a elrettentés problémájára még egyszer röviden visszapillantunk, akkor világosan áll előttünk az a tény, hogy erkölcsi ellentmondáshoz vezet ez a politika. Fegyverkezés veszélyhez vezet, a fegyverek használatának szándéka növeli ezt a veszélyt, mert ha a szándék komoly, az azt jelenti, hogy készek vagyunk azok használatára, ha azonban a szándék nem komoly, akkor nemcsak hazugsággal állunk ellenfelünk elé, hanem számára egy erőbeli előnyt is adunk azzal, hogy nincsen szándékunkban az atomfegyverek használata. Ezenfelül a komoly szándék annak készségét is magába zárja, hogy elfogadjuk a pusztulásnak olyan fokát, amely aránytalanul nagyobb, mint az a veszély vagy kár, amit eredetileg el akartunk kerülni. Tehát az egyensúly fenntartásához nem a félelem a legmegfelelőbb eszköz. A félelem teremtése tehát egy újabb dilemmát is okoz: az egyensúly fenntartásának problémáját: a konfrontáció egy bizonyos egyensúlyt teremtett, és ennek a félelemmel való fenntartása az egyetlen jó amit jelenleg magunknak biztosítottunk ezekkel az eszközökkel. Az azonban nem elégendő jövőnk biztosításához. Ha már a habozás, vagy a bizonytalanság jelét is adja az egyik fél, ez már megadja a másiknak a támadás lehetőségét. Ez a pszichológiai biztonság természeténél fogva nagyon is kiszámíthatatlan jövő elé állit bennünket, és rányomja bélyegét egész életünkre. Az elriasztás tehát az egyetlen kezünkben lévő eszköz; rosszal kell fenyegetőznünk ennek az eszköznek a hatékonyságához és ennek a rossznak olyan hatása lenne azonban, hogy az életet teljesen elpusztítaná. Ezért érdekes az, hogy az Amerikai Püspöki Kar erről beszélt, lehet, hogy nem mindenki fogadta el, de ők mégis megfogalmazták. Jelentős lépést tettek azonban a nyilatkozat előkészítésének módszerében is, mert felszólították az egész Egyházat, hogy vegyenek benne részt. A nyilvános folyamat, ami a dokumentumot előkészítette, nagyon is figyelemreméltó, mert egy olyan álláspont kialakításához vezetett, ami jól kifejezi a katolikus közvéleményt még akkor is, ha a világegyház nem mindenben ért vele egyet. A módszer maga is jelentős eredmény, amennyiben megjelöl egy olyan eszközt, ami biztosítékot ad olyan kérdések megvitatásához is, amikben a közösség még nem jutott összhangra. Az összhang és rajta keresztül az egység biztosításának módszere tehát a nyitott dialógus, amiben az ellenérvek is súlyt kapnak, amiben nem a hierarchikus különbségek vagy a tradíció tanítása, hanem az érvek súlya dönti el a vitatott kérdést. Ez a módszer megjelöli a békéhez vezető utat. Ha a nukleáris halál félelme erre is megtanította az Egyházat, akkor az Egyesült Államok Egyházának küzdelme, nyilvános lelkiismeretvizsgálata nagyon is sok eredmény adott mindannyiunknak már ezen a még kezdetlegesnek tekinthető fejlődési fokon is.