Talán sohasem volt ennyire aktuális a tekintély és tisztelet kérdése a keresztények számára, mint éppen most, az ezredfordulón. Úgy is felfoghatjuk, mint a szekularizált világ történelmi kihívását, aminek kényszerítő hatása közvetlenül vagy közvetetten állandó feszültségben tartja életünket. Belső világunk ellen történő állandó támadásnak is mondhatnánk, ahol az igazság címkéjével ellátott úgynevezett "tények" lassan, de annál hatásosabb módon mossák alá valódi értékeinket.

Ebben a tanulmányban a kérdés keresztény nézőpontjának gyökereit kutatjuk. Megkíséreljük feltárni az újszövetségi kinyilatkoztatás alapján megismert Szentháromság-képben rejlő tekintélyt, mely a keresztény hitbeli tapasztalatait képes elvezetni Isten és az egész teremtés, a kozmosz tiszteletéhez. Mint látni fogjuk, ez a tisztelet a szabad keresztény lelki, spirituális fejlődésének alapfeltétele, mely nem szakítható el a belső élettől, sőt csak abban az értelemben van létjogosultsága, amennyiben kapcsolatban áll az őt tápláló isteni lényeggel.
 

1.

A tekintéllyel és tisztelettel kapcsolatban felmerülő első tévedés a szabadság meghatározásában rejlik. A körülöttünk nyüzsgő világ azt sugallja - elsősorban természetesen a média közvetítésével -: szabadok vagyunk. Magunk dönthetjük el, mit, mikor és hogyan akarunk elérni, és persze azt is, hogy ki felé fordulunk tisztelettel, kik azok a személyek, dolgok akiket/amiket magunk fölé vagy alá rendelünk. Ez a szabadság azonban a szabályok kemény betartását követeli az adott politikai és társadalmi viszonyok között, és csak addig terjed, amíg más érdekébe nem ütközik. Emberi és társadalmi kapcsolataink alá- és fölérendeltsége pontosan kidolgozott, előre meghatározott. Ráadásul, a világegyetem, a társadalom és az egyén függőségében ennek a meghatározottságnak tudatosítása többnyire csupán a két utóbbira terjed ki. Holott a világegyetem törvényei a teremtéskor kapott állandó értéket még ma is, szinte érintetlen tisztaságban és felismerhetőségben birtokolják. Azonban a társadalmi és személyi függőségek a történelmi kor erős befolyásolása következtében sokirányú áttételeken át variálódva csak nagyon halványan engedik láttatni ezeket a törvényeket. Így az igazi tekintély és tisztelet isteni gyökerei, melyek az örök értékek kategóriájába tartoznak, kevésbé ismertek a mai ember számára.

A kiegyensúlyozatlan természet-társadalom-személy hármasság egyik következménye a "felnagyított én" általános bálványozása és diadala, valamint a társadalom mindenre kiterjedő birtoklási vágyának és szabályozásának áleszméje, mely még véletlenül sem akarja látni a természeti egésztől való tragikus elszakítottságát. Éppen ezért, a szabadság ebben az értelemben sokkal inkább az érdekek hálójában való vergődést jelenti, mint valódi szabadságot. Ennek a ténynek két következménye is van. Az egyik, a természettel való megromlott kapcsolat, vagyis a természettől való elidegenedés kérdése, mely akkora gondot okoz ma az ökológusoknak, a kutatásaikat alázattal végző természettudósoknak, de az "egészben" gondolkodó teológusoknak is. A másik következmény az emberi kapcsolatokra vonatkozik: túlságosan sok kompromisszumot kell kötnie az egyénnek ahhoz, hogy viszonylagos és igazában bizonytalan szabadságát megőrizhesse. Az alábbiakban remélem érthetővé válik, hogy ennek a két következménynek keresztény szempontból milyen nagy jelentősége van.

A második tévedés ennél sokkal szűkebb körű, de annál mélyebben gyökerezik keresztény önazaonosságunk meghatározásában. Az ökumenizmus korszakában ugyanis nehéz leírni az "egyház" szót anélkül, hogy magyarázatot ne fűznénk hozzá. Bizonyos szempontból minden keresztény felekezetben előtérbe kerül manapság az "egyházi tekintély" kérdése, nagy vonalaiban hasonló okokból az előbb említettekkel. Mégis, ha a kérdést pontosan akarjuk meghatározni, akkor nem mindegy, hogy történeti szempontokat veszünk-e pusztán figyelembe, vagy megpróbáljuk az egyházat, mint a megkereszteltek közösségét úgy tekinteni, mint a) akik az Atyaistennek, mint a világ teremtőjének megvallásával az Ő gyermekeiként értelmezik a világot, b) akik Jézus Krisztus személyébe és megváltásába vetett hittel lépnek a világ elé, és c) akiket a Szentlélek vezet életük minden területén. Ha ezt az utóbbi hármas felosztást választjuk, rögtön felmerül a kérdés, hogy a keresztények hányadára jellemző ez a meghatározás?

Sajnos, már itt, az alapoknál sem találunk egységes véleményt. Akik a szent hagyományt háttérbe szorítják a Szentírás javára, azok ugyanúgy kiegyensúlyozatlan képet kapnak, mint akik az előbbit hangsúlyozzák csak. Éppen ezért további szűkítésre van szükség. Mivel a keresztény lelkiség területén szinte kikerülhetetlen a szentségi életbe való beavatódás folyamata és ennek szentháromsági vonatkozásai, így szinte csak azokról a közösségekről tudunk érdemben beszélni, akik még őrzik a nagy egyházszakadások előtti pasztorális és liturgikus gyakorlatot, vagy legalábbis valamilyen formában érintik azokat. Azonban, mint látni fogjuk, ez a szűkítés nem feltétlenül elhatárolás, - sokkal inkább egy olyan közös alapot képes adni, ami más vallási filozófiák számára is megfontolandó lehet. A keresztények számára pedig mindenképpen az "ojkonomia", a "közös ház" gondolatát mélyíti el, melyben élnek kicsik és nagyok, fehérek és színesek, különböző nyelveket beszélők, sőt olyanok is, akik esetleg már nem laknak otthon, de néha hazalátogatnak, - vagyis mi, mindannyian.

Végül még egy alapvető elvet hangsúlyoznék. A közös házban, az egyházban, ha van is tekintélyválság, - az nem Krisztus vagy az Atya vagy a Szentlélek válsága. Az állandó értékeket ugyanis nem érinti az, hogy az emberi társadalom változó része vagy az egyes ember felszínesen, csupán az anyagra koncentráló ösztönei alapján hogyan viszonyul hozzá. A döntés mindig a valóban szabad, érett, felnőtt keresztény személyes döntése, - mondhatnánk úgy is: Isten és ember belső párbeszéde, melyben a kinyílás és az őszinteség a legfontosabb elem. Ugyanakkor, az egészséges lelki élet feltétele is a hála, a tisztelet érzésének kifejlődése bennünk az iránt az Isten iránt, aki személyesen lép életünkbe a hit aktusán keresztül. Ezt a kapcsolatot - éppen személyessége miatt - külső tényezők alapvetően aligha tudják befolyásolni.
 

2.

Úgy tűnik, hogy a tekintély kérdésének spirituális megközelítése a szentháromsági viszonyulások tükrében a legcélravezetőbb. Ugyanis az Atya, mint teremtő, a teremtés forrása, az élet forrása is egyben, ami tekintélyének egyedülállóságát is jelenti; a Fiú, az emberré lett Logosz tanításában és cselekedeteiben közvetlen, tapasztalati valósággá vált az emberiség számára az isteni üzenet tartalma; míg a Szentlélek bennünk való működése minden lelki természetű ügyben elsődleges.

A szentháromsági kép felrajzolásához alapvetően az újszövetségi szentírásban feltáruló tanítás ad kiindulópontot. Ez a tanítás elsősorban az első keresztényeknek a feltámadás fényében történő visszaemlékezéseit tartalmazza, s mint ilyen, a Jézus Krisztussal való személyes tapasztalat adja hitelességét. Tulajdonképpen az ószövetségre való visszautalás vagy visszatekintés is innen történik: minden tanítás ugyanis, ami már részlegesen esetleg előbb feltárult, igazi jelentését éppen Jézus Krisztus személye és tekintélye módosította vagy tette teljessé, s lett olyanná, amilyennek ma ismerjük. Természetesen a szenthagyomány ide vonatkozó gyakorlatát, - elsősorban a liturgikus életben kialakult hagyományokat -, mint évszázadok alatt történő módosulásokat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Itt szeretném megjegyezni a tényt, amit sokszor figyelmen kívül hagynak a szenthagyomány ellenzői, hogy egy szentnek mondott hagyomány sohasem állhat szöges ellentétben az alapvető krisztusi tanítással.

Annak, hogy a Szentírásnak ekkora jelentőséget tulajdonít a keresztény közösség, komoly mondanivalója van. Amíg a tanítás szájról-szájra történt, addig a kimondott szó valószínűleg érezhetően sugározta az elhangzott tanítás tekintélyét, hiszen mindenki tudta, hogy az a Kyriosz, az Úr szájából való. A szavak leírásakor ez a személyes erő nyilván veszített közvetlenségéből, ahogy Mereskovszkij is állítja, - de ennek ellenére is, ma is felszólító jelleget tulajdonítunk neki. Ez a felszólító jelleg természetesen tekintélyt hordoz, tehát tiszteletet ébreszt azok szívében, akik hallgatják vagy olvassák. Mondhatnánk úgy is, hogy az üzenet közvetítője vagy befogadója maga is átalakuláson megy keresztül. Ez az átalakulás konkrétan a liturgikus cselekményekben válik tapasztalhatóvá: elég, ha csupán a felhangzó olvasmányok és az evangélium, valamint a szentbeszéd megszentelő kegyelmi adományaira gondolunk.

Az első keresztény közösségek, mint tudjuk, ilyen értelemben valóban élték az igét, számukra a befogadott szó életre váltása volt annak továbbadása. Még a korai középkorban is erősen tartotta magát a szóbeli hagyomány, a katekézisben továbbadott tanítás. A Szentírást kezdetben egyénileg nem olvasták, - hallás utján fogadták be és memorizálták, majd továbbadták. Ilymódon a Szóval, az Igével való együttélés sokkal közvetlenebb tapasztalat volt, mint manapság.

Ebben az időben alakult ki még egy nagyon fontos hagyomány, ami a Szent Szó tekintélyét és annak tiszteletét a lelkiélet középpontjába állította. Az Igét ugyanis a közösség élte meg, közösségileg. Nem eleget hangsúlyozzuk ma ezt a tényt, pedig sok félreértés elkerülését segíti. Ugyanis ebben az értelemben nem egy elméleti egyház elvont tevékenységéről beszélünk, hanem arról, hogy az élő Krisztus szavát hallotta, adta át az, aki kapcsolatba került vele, - s ez építette a közösséget (a Szentlélek közreműködésével természetesen). Ebből persze az is következik, hogy elsősorban nem a magánvélemény, a vallási vezető vagy az egyszerű keresztény véleménye számított és hatott, hanem mindannyiuké, vagyis a közös hang. Persze, mint mindenben, itt is lehettek eltérések, de alapvetően a hamis hangokat maga a közösség szűrte meg.
 

3.

Az Ige, a Szó tekintélyének és tiszteletének a keresztény közösségben elfoglalt központi szerepe természetesen a dolog tartalmában rejlik. Ez szentháromsági szempontból azt jelenti, hogy az Atya méltósága a Fiúban jelenik meg a Szentlélek tevékenysége által. Az egyház ilymódon, mint közösség, a Szentháromságba kapcsolódva kapja és hordozza a tekintélyt. Tehát minden tekintély, tisztelet, amivel az "Egy-Istent felruházzuk", az az Isten szentháromsági tevékenysége által válik számunkra megragadhatóvá. Ezt a szemléletet sugallja az újszövetségi tanítás, de a liturgikus hagyomány is.

Az Atya személyes képe elsősorban Jézuson át rajzolódik ki. Ez a kép, - szemben az ószövetségi megfogalmazással, mely egy nép vagy csoport vezetőjére utaló vonásokkal ruházta fel az Atyát, - sokkal közvetlenebb és személyesebb, mint az. Ez nem jelenti azt, hogy ez az atya-kép már nem tartalmazza az eredeti "baszileiosz"-jelentést, vagyis a harcban, a küzdelemben az emberei előtt utat törő, utat mutató és éppen ezért a legmagasabb ranggal rendelkező vezető képét. Jézus szenvedése és kereszthalála ugyanis - egy egészen különleges, átalakult formában - pontosan megfelel a "baszileiosz-kép" követelményének. Hiszen Jézus "Krisztussága" azt a főpapi méltóságot jelenti, amit Jézus szenvedése és a halála pecsételt meg. Ilyen értelemben beszél Szent Pál Krisztus főpapságáról a Zsidókhoz írt levélben (4,14-5,10; 9,11-28) és emeli kozmikus magaságokba őt a Kolosszeiekhez írt levélben:

Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és láthatatlanokat, trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, s minden benne áll fönn. Ő a Testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a holtak között, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent, ami akár a földön, akár a mennyben van, azzal, hogy keresztjének vérével békességet szerzett mindennek. (Kol 1,15-20)

Igaz, Szent Pál és az ő tanításának hatása alatt írók már inkább értelmezik a hagyományt, vagyis teológiát művelnek, - szemben az evangélistákkal, akiknek szerkesztési módja ha tartalmaz is tudatosságot, mégis elsősorban a "szöveget beszéltetik". Vagyis a történetek és a Jézus szájából elhangzó kijelentések a valódi történések és szavak belső indulatától vezéreltettek, még érezni a szájhagyomány élő inspirációját. Erre utalnak az evangéliumok példabeszédei is.

Jézus példabeszédeiben gyakran jelenik meg az Atya képe, valószínűleg ez lehetett a tanítás egyik központi témája. Jézus két dolgot hangsúlyoz, a családi közvetlenséget és a kozmikus távlatot. A családi közvetlenségnél gondoljunk többek között a tékozló fiú atyjára (Lk 15,11-32); a királyra, aki mennyegzőt rendez (Mt 22,1-14; Lk 14,16-24); a szőlőmunkások urára, aki a fiát is elküldi jóra bírni a gonoszokat (Mt 20,1-16); vagy a talentumokat kiosztó úr képére (25,14-30; Lk 19,11-27). Sőt ide tartozik az ég madaraira és a föld liliomaira gondot viselő mennyei Atyáról szóló hasonlat is a hegyi beszédből (Mt 6,25-34). Ahány kép, annyi tanítás az Atya közvetlenségéről, irgalmáról, türelméről, gondoskodásáról és igazságosságáról. Egyben minden kép megegyezik: az Atya mindenek fölötti hatalmában, vagyis abban, hogy a kép kozmikus távlatokról szól.

A "király", a "szolgák ura" kifejezések közvetlenül utalnak a hatalomra, mégis mindig érezzük, hogy olyan királyról vagy úrról van szó, aki személyesen néz utána embereinek, de aki korlátlan uralommal is rendelkezik. Más esetekben Jézus egyértelműen használja az "atya" szót, s ez jelentésében pontosan megegyezik az akkori gondolkodásnak megfelelően a "király" vagy az "úr" szavakkal jelölt tartalommal, hiszen a ház ura a család fejét, a család királyi méltóságával felruházott felelősét jelentette. Amiben mégis eltér a történelmi hierarchikus képtől, az az, hogy a görög szövegben az "abba" szó áll, ami az arám atya szó családias, intim változata. A hierarchikus és a családias megnevezések feszültsége hordozza az Atya személyének másságát, vagyis azt a lehetőséget, hogy az isteni üzenet befogadója minden korban érzékelhesse az Atya egyetlenségét, azt, hogy végül is az Atya atyasága nem elvont fogalmat takar, sőt, az Atya nem történelmi korhoz kötött alak. Az Atya hatalma isteni hatalom, éppen ezért nem öncélú és egyirányú, hanem az ember felé nyitott. Ebben rejlik ereje, ez rajzolja ki élesen az Atya mindenek fölötti tekintélyének képét. Tekintélye isteni természetének része. Az Atya képe tehát élő, közvetlen kép, ami nem távolisága miatt követel magának tiszteletet, hanem isteni értékrendje miatt. Ennek alapján az üzenet is egyértelmű: az Atya úgy távoli, hogy közeli. Gondot visel, megbocsát, próbálkozik, ítél. A keleti egyház ikonográfiája is így ábrázolja, mint a "ház urát": teremtményei körében: angyalok, szentek, emberek és állatok gyűrűjétől övezve, de mindig a Teremtő tekintélyét sugározva.

Jézus Krisztus, a Fiú, maga az Atya által kimondott Szó, a Logosz, aki az Atyától származik, de nem teremtmény. Az Atya tekintélye kiárad a Fiúra, vagyis az Atya által hordozott isteni tartalom a Fiút is kozmikus magasságokba emeli Szent Pál megfogalmazásában:

Miután többféleképpen és különböző módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végső korszakban Fia által szólt hozzánk. Őt rendelte a mindenség örökösévé, hiszen általa teremtette a világot is. ő, aki hathatós szavával fönntartja a mindenséget. Miután pedig a bűntől megváltott, az isteni Fölség jobbjára ült a magasságban, s annyival kiválóbb lett az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. (Zsid 1,1-4)

Ez a kozmikus kép, mely a Fiút az Atya jobbjára helyezi, Jézus szintén egyedülálló voltát hivatott hangsúlyozni. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a Fiú az Atya "dicsőségének kisugárzása s lényegének képmása", - vagyis istenségükben, isteni természetükben egyeznek meg. Így Jézus az isteni tekintélyben is részesül. Az evangelisták is többször megjegyzik, hogy Jézus úgy beszélt, viselkedett, "mint akinek hatalma van". Ez a megjegyzés több a puszta tényközlésnél: Jézus isteni hatalmát hivatott kiemelni és igazolni. Jézus a János evangéliumban, az utolsó vacsora nagy beszédében és főpapi imájában többször és nyomatékosan kifejezi Atyjával való együttműködése összhangját (14,1-17,26). Jézus Atyjára való tekintése - ez is világos tehát az evangéliumok alapján, - öntudatot ad neki, kettőjük viszonya Jézus életének legfontosabb eseménye. Ebbe a kapcsolatba vonja be az embert is, mikor megígéri, hogy a Szentlélek eljövetelekor megteremtődik a lehetőség, hogy az ember felfedezze saját istenképiségét a hit által, s ezen az alapon az ember is birtokolja az isteni tekintély egy formáját. Ezért zárul a főpapi ima az egység kérésével:

Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Én átadtam nekik a dicsőséget, amit nekem adtál, hogy egyek legyenek, amint mi is egyek vagyunk: én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egyek legyenek ők is. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és hogy szereted őket, amint engem szerettél. Atyám, akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amit te adtál nekem, hiszen te szerettél engem a világ teremtése előtt. (Jn 17,20-24)

Vagyis a krisztusi úton járók az Atyáé és Krisztusé lesznek: "Maga a Lélek tesz tanuságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei." (Róm 8,16). Ebben az "egyesülésben" a keresztények megkapják az isteni méltóságot, így a tiszteletet is, természetesen az Úrral való együtt-szenvedés árán (Róm 8,17). Persze joggal vethetjük fel a mai szekularizált világ kérdését, hogy mi történik azokkal, akik nem a kereszténység útját követik, akik más vallásokhoz, eszmékhez tartoznak? A kinyilatkoztatás alapján erre nem adható egyértelmű válasz. Ami biztosan megállapítható más vallási elméletek alapján is az az, hogy az emberben mindig fellelhető a transzcendentális világra utaló tevékenység (ha nem is kifejezetten, de áttételesen mindenképpen: például kultúra-teremtő vonatkozásában), - ami nem másból, mint istenképiségünkből fakad.

Amikor az egységet hangsúlyozzuk az Atya és Jézus viszonyában és az abban gyökerező tekintélyt, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az Atyának "saját ügyei is vannak", vagyis van olyan döntés, amit egyedül csak az Atya tud (Mt 24,36). A szinoptikus evangéliumok ebben ellentmondani látszanak az imént említett jános-evangéliumi állításokkal. Ez a feszültség ismét komoly mondanivalót takar, azt jelzi, hogy minden egység ellenére a személyi különbözőség megmarad, - vagyis a teremtés rendjében az Atya és a Fiú szerepe más. Hiszen Jézusnak is van pl. kozmikus képe, amit a Jelenések Könyve mutat be. Jézus, az igaz Bárány az idők végezetén feltöri az Isten terveit tartalmazó könyvtekercsek pecsétjét (Jel 6,1-8,6). Minden esetre az isteni tekintélyt mindkettőjük teljességgel birtokolja, az ember számára tehát kettőjük egysége nyilvánvaló. Ennek az egységnek ráadásul ontológiai fontosságú következményei vannak: az ember az "isteni"-vel való viszonyában tud csak arra a szintre emelkedni amire teremtetett.

Ebben a viszonylatban a Szentlélek, mint a harmadik isteni személy, az isteni Szó működését garantálja bennünk. A már említett János evangálium-beli búcsúbeszédben Jézus így határozza meg szerepét:

De amikor eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog szólni, hanem azt mondja majd, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit kijelent nektek. (Jn 16, 13-14)

Ez a kijelentés ismét a szentháromsági személyek egységét, de ugyanakkor különvaló, személyi munkálkodásukat, szerepüket hivatott meghatározni. Ugyanakkor itt is, mint számtalan más helyen, az ember helye is felismerhető, hiszen aki a "teljes igazságot" akarja tudni, az csak a Lélek isteni tudásával képes erre. És ez az a pont, ahol visszatérünk kiindulásunkhoz: az első keresztények életének tartalmához, akik a kimondott Szó tevőleges megélésén át tudták csak elképzelni az Istennel való egységet. De mondhatnánk most már úgy is - az imént vázoltak fényében, - hogy a mindenkori keresztény ember személye a világ számára az az összekötő kapocs, melyen át a világ üdvözülése folyik. Ez teljesen világos Jézus főpapi imájának jól ismert szavaiból:

Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem e világból valók ők, amint én sem vagyok e világból. Szenteld meg őket az igazságban: a te igéd igazság. Amint te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is a világba őket. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban. De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. (Jn 17,15-20)

Vagyis aki valóban életét szenteli a Szó megélésének, az szentháromsági tevékenységet folytat. Ez a misztikus kapcsolódás így természetszerűleg hat ki az élet minden területére, s adja meg a belső tartalmat a keresztény külső életének. S mivel a Szentlélek áradásának kellene lennie a belső motiváló erőnek, mely a nyilvános istentiszteleteken, a szentségek kiszolgáltatásában válik a világban "kézzelfoghatóvá", - sokkal, de sokkal többet illene elmélkednünk egyénileg és közösségileg is azon a felelősségen, amit ez az ajándék számunkra biztosít. A pünkösdi események után ugyanis Jézus követőinek szívét és lelkét hatalmas bátorság töltötte el. Végtelen bizalmat éreztek azzal kapcsolatban, hogy aminek három éven át tanúi voltak, annak létjogosultsága van, annak a tanításnak ereje emberek életét - mint ahogy az övékét is - át tudja alakítani. A tekintélyt ők isteni értékrendként tudták csak elfogadni, mely egyedül és kizárólagosan a Szentháromságos Egy Istent illeti meg, akié - szintén egyedül és kizárólagosan - a tisztelet. Ugyanakkor hittek abban, hogy minden világi tekintély is valamiképpen ebből a forrásból ered. A mai keresztény számára sem lehet más az értékrend még akkor sem, ha ezt az igazságot ma már képtelenek vagyunk teljességében átlátni. Csak annak a tekintélynek van fedezete, ami Istentől ered. Szívünk egyedül a három személyben megjelenő egyazon Istent tisztelheti, Aki maga a legnagyobb érték hordozója, s Aki a keresztény számára a másik emberben megjelenik.