Előadásomnak az Apokalipszis és fordulat címet adtam, nem véletlenül. Sokan mondják, hogy apokaliptikus időket élünk, sőt 1996 nagyjából az új korszak, (New Age), beköszöntésének éve lesz.

Az απoκαλυ πτειv ige a görög nyelvből származik, a dolgok lelepleződését jelenti (latinul "revelare")^1. A szónak a végső időkre való utalását, - amit szinte mindenki ismer - János apostol Jele­nések Könyvének, az Apokalipszisnek vagy Revelation-nak, címéből és tartalmából nyerte. Bár a két dolog, a "lelepleződés" és a "végső idők" szenvedéssel terhes korszaka - ahogy azt a Jelenések Könyve előre vetíti - nem feltétlenül tartoznak össze, mégis, ebben a tanulmányban ezt a régi hagyományt sze­retném követni, mivel meggyőződésem, hogy ha nem is világvége vagy végítélet közeledik, de fordulat­nak, valamiféle fordulatnak hamarosan jönnie kell e feszültségterhes világba. Gondolok itt most szemléletben való változásra éppúgy, mint egy esetleges világégésre, - ha úgy tetszik -, katasztrófára... Azonban senkit sem akarok elkeseríteni. Rajtunk múlik ugyanis a lelkület, amivel a dolgok elébe sietünk, az, hogy az ami lelepleződik, az igazi fordulat legyen úgy magán életünkben, mint közösségi kapcsolata­inkban.

A tömegkommunikációs eszközök használata alól azt hiszem ma már senki sem kivétel. Mint fogyasztók mindannyian rádiót hallgatunk, televíziót nézünk, fellapozunk egy-egy napilapot, újságot, fénypostán küldjük el leveleinket, dokumentumainkat, sőt egyre többen - mint én is teszem - ülünk oda a számítógép "internet" nevű kapcsolatteremtő csodájához... Mindez azt jelenti: ma már semmi sem történhet a világ egyik szögletében anélkül, hogy a következő pillanatban ne tudhatnák meg akármelyik másik sarkában. Elvileg minden nyitott és hozzáférhető. Egyetlen CD lemezen 28 kötetnyi lexikon tárolható...!

Az információ e gyors terjedésének azonban nem csak felemelő pillanatai vannak, hanem árnyoldalai is. Az ember sokszor kiszolgáltatva áll az információözön mindent elborító zuhatagá­ban, megfosztva saját magánéletének intimitásaitól, - mert az elsöprő áradat ma már nem kímél senkit és semmit, se családot, se magánéletet, se közösséget. Tudomásul kell venni, hogy ma még nagyon egyedül vagyunk e tömeggel szemben, akkor is, ha nem akarjuk vagy nem merjük bevallani magunknak. Sőt, sokan - és sajnos ők vannak többen -, még nem is tudják, nem is sejtik, hogy milyen veszélyben élnek.

A csatát azonban meg lehet nyerni, okosan és célratörően. A tömegkommunikációs eszközöket az ember képes saját szolgálatába állítani, ha megismeri a hibás működés mikéntjét, ha tudatosítja azokat, és ha időt szentel saját személyiségének józan, megfontolt felépítésére. A következő gondolatok azt az apokalipszist, vagyis lelepleződést szeretnék segíteni, ami valóban meghozza majd a fordulatot, azt a fordulatot, ami a "kék bolygót" összeroppanás helyett a béke és harmónia otthonává teszi.
 

1.

Bob Dole republikánus szenátor május végén kelt beszédével nem csak meghökkentette, de szinte szervezett védekezésre kényszerítette az amerikai sajtót, amikor kijelentette: "Úgy gondolom, hogy megközelítettük azt a pontot, ahol populáris kultúránk fenyegetően aláássa nemzeti karakterün­ket"2 Beszédét morális fontosságúnak bélyegezte, olyannak, ami szociális következményeket von maga után.

Bob Dole "végtelen aggódása az amerikai szülőkért" - nem véletlen, hiszen: "a legna­gyobb fenyegetés az, ahogy az amerikai családi értékeket a közkedvelt kultúra nevetségessé teszi. Zenénk, filmjeink, a televízió és a hirdetések szabályosan eltolják a tisztesség határát azzal, hogy gyermekeinket az alkalmi erőszak és szexualitás romboló üzenetével bombázzák." A szenátor azt sem tartja kifogásnak, amivel az ilyen médiák előállítói szoktak takarózni, - tudnillik, "mi csak olyan filmeket gyártunk, amilyeneket a nép akar", - hiszen e termékek akkor is rombolóak, ha a készítők megélhetése függ tőle. Nincs magyarázat az "esztelen erőszakra és a szeretet nélküli szeretkezésekre". "De hogy teljesen tisztán lássuk: nem azt mondom, hogy növekvő szociális problémáink kizárólagosan Hollywood hibája. Nem. Az emberek felelősek tetteikért. Filmek és zeneszámok nem teszik gyermekeinket gyilkos­sá, de egy érzéketlenül beállított látványos erőszak és becstelenség ellopja ártatlanságukat, valamit ösztönös védekezésünkből." ... "Volt egy idő, amikor a szülők maguk oldalán érezték a felnőttek közösségét. Ma, gyermekeiket bántalmazó erőszakkal érzik magukat és eszményképeiket körül véve." Végül is nem "cenzúráért" kardoskodik Bob Dole, hanem azért, hogy újra "összekapcsolja az erőt (ebben az összefüggésben a politikai erőt) az értékekkel".

A szenátor beszéde, mint mondtam, nagy vihart kavart. Politikai fogásnak, ügyes manipulációnak nevezték, amivel a következő választásokon az elnöki székbe akar ülni3. Politikai manővernek vélték, ismétlem elsősorban politikai állásfoglalásnak, mintsem etikai kritikának. És ez már önmagában sok mindent megmagyaráz a média szerepéről. Hiszen amíg az újságírók a figyelmet Dole szenátornak az ügyben való beleszólási joga körül kevergetik, addig - szintén a lapban közölt - statisztika adatai mást mondanak4.

A megkérdezettek 52%-a nagyon és 25%-a meglehetősen aggódik az erőszakos cselek­mények miatt, amiket a televízió, a filmek és a könnyűzenei kínálat tálal fel a nézőknek/hallgatóknak. Mindössze 14%-ot nem nagyon érdekel a dolog és 9%-ot egyáltalán nem. A szexualitást propagáló műveket valamivel enyhébben ítélik meg az átlag amerikaiak, csak 44%-ot érdekel nagyon, 26%-ot meglehetősen, 16%-ot nem nagyon és 13%-ot egyáltalán nem érdekel a kérdés. Ami azt jelenti, hogy igenis, az átlag lakosságot majdnem 70%-ban foglalkoztatja a tömegkommunikációs eszközök által sugárzott életfelfogás negativitása. Azonban a felelősség kérdésében az amerikai átlag ember nem a politikát teszi első helyre, vagyis amit a média támad a szenátor beszédével kapcsolatban (t.i. jogos­ságát és politikai indítékait), mind ez nem igazán bűnös a nép szemében. Szerintük a felelősség első­sorban azoké, akik megveszik és megnézik az ilyen jellegű műsorokat, másodsorban azok a vállalatok, akik gyártják őket, harmadsorban azok a művészek, akik agyában megszületnek az ilyen jellegű művek, negyedik helyen állnak a listán a forgalmazók, - és csupán ötödiknek említik meg a kormányt, mint felelőst.

Nem szándékom itt most ízeire szedni az összes tanulságot, amit ezzel kapcsolatban le lehet vonni. De az mindenféleképpen kiviláglik ebből a pár adatból is, hogy a média erőviszonyai a politikai hatalom körül forognak és nem elsődlegesen az átlag ember igényeit akarják kielégíteni. Termé­szetesen találhatnánk eltéréseket, ha a világ különböző országaiban néznénk körül, de nagyjából nem hiszem, hogy jelentőset. Főleg most, amikor a régi rendszer felborult és a keleti országok nagy ütemben kezdtek kapitalizálódni. Ezt támasztja alá egy Finnországban készült felmérés, amiben még nem is a volt kommunista országokban, hanem Angliában, Németországban, Svédországban és Finnországban sugárzott televízió adásokat hasonlítottak össze az Egyesült Államok programjaival5. Sajnos az ered­mény eléggé lehangoló a kutatók beszámolója szerint, mivel a brutalitás mértéke, vagyis az erőszak ridegsége, a mód, amivel az erőszakot kihangsúlyozzák és a körülmények realitása ezekben az orszá­gokban erősebben vannak jelen a műsorokban, mint az Egyesült Államokban. "Függetlenül az országtól ahol a műsor készült, az erőszak romantikus távlata a tipikus minden televízió kultúrájában" - összegzik véleményüket a felmérés készítői.

A kulturális és politikai példák után most vegyünk egy tisztán politikai példát arra, hogy hogyan működik a politikai befolyásolás rendszere a tömegkommunikációs eszközök útján.

Mindannyian emlékszünk a Golf-háborúra néhány évvel ezelőtt. Az eseményeknek itt most nem politikai megítéléséről akarok szólni, sokkal inkább a hatásról és felfogásról, ami ezt az aránylag rövid háborút kísérte, - Patrick Wilcen tanulmánya alapján6. Wilcen így határozza meg tanul­mánya mondanivalóját:

"Nem csupán az amerikai média, de minden befolyásos sajtó ugyanúgy híjával volt a kritikai elmarasztalásnak, tehetetlenek voltak tovább látni a hivatalos megítéléseken és teljes vaksággal viseltettek az egyoldalú katonai cselekmények pusztító következményeivel szemben. Hol voltak az elté­rő véleményű hangok? Cenzúra, a katonai szervekkel való újságírói összejátszás és a hírek tartalmának ideológiai szűrése biztosan megjelent. És ugyanakkor ezeken a kötődéseken át számos következetlen­ség, lapos ellentmondás és átlátszó propaganda volt közvetítve minden komolyabb kritikai visszajelzés nélkül"7. A felvezetés után aztán sorra veszi a francia, az angol és más európai országok intelligenciá­jának viselkedésmódját a háborúval kapcsolatban, majd az amerikai propaganda gépezet működésének teóriájára mutat rá: "Meglehet, hogy a >nincs kommentár< megközelítés volt a legelterjedtebb, ami egy közömbös kritikai klímát tartott fenn, - bár azoknak, akik beleütötték az orrukat mégis, azoknak az agnosztikusság rendeltetett."8 ... "Amerika >harcos kultúrát< birtokol, - ennek olthatatlan szomjá­val a televízióban, avval az akarattal, hogy bármikor harcba induljon bármilyen ürüggyel, - és ez a harcos elit szívja le a harmadát a federális kormány pénztárcájának még békeidőkben is."9 ... "Ugyanakkor a médiával szembeni elváráson kívül az intellektuális közösség általános lebénulását világí­totta meg a Golf-háború."10 - szögezi le Wilcen egyértelműen, keserűen használva C.W. Mills "a büro­kratikus rendszer szervezett felelőtlensége" 11 meghatározását a szituációra. Végül erre a következte­tésre jut: "... kevés mondható el arról a kapcsolatról, ami a tudás és a tehetetlenség között áll fenn. Mégis, sejthető abból valami, ahogy látjuk azokat a reakciókat, amiket a Golf-háború megmutatott, hogy hogyan tiltották le és tették cselekvés képtelenné az ellentétes véleményűeket, akik harcoltak a hallható hangok ellen, mikor szembe kellett nézni az intézményes struktúrákkal."12

Annyit szeretnék még hozzá tenni a Golf-háború kérdéséhez, témánkat érintve, hogy a legtorokszorítóbb az volt, amikor egyenesben közvetítette a televízió a hadi eseményeket, mindenki láthatta, amint a bombák becsapódtak az adott célpontokon. Nem tudom hány százalékának tudatosult a nézők közül, hogy ott, azokon a célpontokon emberek is vannak, nem csupán katonai objektumok... Talán éppen emiatt az elidegenített látvány miatt történhet meg az, hogy szinte már senki sem figyel fel ezen a féltekén a "befolyásos emberek közül" azokra a borzalmakra, amik évek óta szakadatlanul folynak a volt Jugoszlávia területén, s mely háborút is otthonunkba hozza - ha csak néhány percre is - naponta a televízió vagy a rádió.

Wilcen tanulmányának a politikai tisztánlátáson kívül van még egy érdekes adata, ami ugyan kulturális elsősorban, de nem lehet említés nélkül hagyni. A franciák, mondja, kitermeltek néhány egészen kiváló entellektuelt, akik nyilvánosan beszéltek a legkülönfélébb kényes kérdésekről. Ilyenek voltak Gide, Camus, Sartre, akik nem csak kívül estek az intézményes véleményen, hanem igazából csupán relatív szabadsággal bírtak13 , - de világ mégis sokat köszönhet nekik. Ennek a társadalmi hagyománynak ellenére, ma már a franciáknál is a televízión keresztül a média vette át az uralmat. Wilcen egyetlen adatot hoz, de az szerintem, elképesztő. Íme:

"Mostanában a kulturális döntést nem az akadémia hozza, hanem a tömegtájékoztatás első harcvonalbéli nagyságai, olyan műsorokkal, mint például az >Apostrophes< (ami egy hetenként jelentkező művészeti magazin), s mely műsor felmagasztalja vagy elbuktatja például egy professzor könyvét. Akkor, amikor 15 ezer segéd előadó és 300 irodalmi tanácsadó van egy vezető kiadóvállalat­nál, addig mindössze 30 befolyásos kritikus található a tömegtájékoztatásban, akik végső döntőbírói annak, hogy mi fog elterjedni és mi fogja meghatározni a könyvtárak polcait"14.

Harmadik, s egyben utolsó példám a közelmúlt egyik kirívó esete, szűkebb környeze­temből, Torontóból. Az ügy nagy vihart kavart, az "évszázad legnagyobb kanadai bűnténye" címkét ragasztotta rá a média. Paul Bernardo feleségével Karla Homolkaval elrabolt, megerőszakolt és halálra kínzott két tizenhat-tizenhét éves leányt. Mindezt elmondani is szörnyű, hát még milyen lehetett az érintett leányok családjának! De a legelképesztőbb számomra nem a gyilkosságok kivitelezése volt az esetben, hiszen sajnos kéjgyilkosságokkal naponta van tele a sajtó. Még a nyíltság sem volt annyira riasztó, amivel a napi újságok és a televízió hírül adta a bűntény tárgyalásának minden elmondható intimitását, - hanem az emberek, illetve bizonyos csoportok hozzáállása a dologhoz, - döbbentett meg. Kiderült ugyanis a tárgyalások közben, hogy a két ember nem csupán végrehajtotta a szexuális brutali­tásokat és a gyilkosságokat, hanem miközben ezt tették, video-felvételeket készítettek róla! Természe­tesen ezen felvételek szolgáltatták a vád bizonyításának nagy részét. És ezen a ponton szabadult el valami, amit azóta sem tudok megmagyarázni magamnak. Emberek tüntettek a bíróság előtt, hogy a video-felvételeket mutassák be a televízióban...!

Én nem tudom, hogy a horrorra éhes közönség hangja volt-e ez a megmozdulás, vagy éretlen emberek kíváncsisága, - de egy biztos: akik látni akarták a felvételeket, azok számára feltehetően a televízió és a média minden fajtája azt tanította, hogy semmi sincs, aminek titokban kellene maradnia. Teljesen mindegy tehát, hogy a szexualitás legintimebb pillanatairól van szó-e vagy kéjgyilkosságról, vagy a fönt említett háborúról, amit fotelban ülve a napi sörrel a kezében nézhetett végig az átlag észak-amerikai néző, - az információ látszatát nyújtva a hírközlő eszközök révén világosan felismerhető, hogy elszabadulóban a pokol.
 

2.

A felsorolt példákban remélem elég hűen sikerült felvázolnom néhány nagyon is húsba vágó tényt a tömegtájékoztatási eszközök által sugalmazott rendszerről. Szeretném azonban leszögezni, hogy nem vagyok híve az általánosításnak, hiszen mint látni fogjuk, éppen az általánosítás az egyik legtipikusabb jellemzője a média befolyásoló rendszerének. Ugyanakkor mégis sorra kell venni e jelensé­gek mikéntjét, mert ahogy mondtam, ha megismerjük a működési rendszert és jellemzőit, - akkor kiszol­gáltatottságunk remélhetőleg szűnni kezd és tudatosíthatjuk az elkerülendő csapdákat. Természetesen nem állítom azt, hogy minden ilyen jellegzetes módot ismerek, - felsorolásomban igyekszem az objekti­vitás mellett a leggyakoribbnak vélt jelenségeket nevén nevezni.

A médiát, vagyis a tömegtájékoztatási eszközök által közvetített üzenetet, ami nagyban meghatározza napi közéletünket, - korunknak, a huszadik századnak a legveszélyesebb ellenségének tartom abban a formában, ahogyan az ma létezik. Úgy tudnám ezt egy fogalomban meghatározni: a média ma a befolyásolás erőszakrendszere. Felépítése, működése a mindenkori hatalomtól függ, éppen ezért központilag irányított.

Érdekes lenne persze tudni pontosan, hogy ez a központi irányítás honnan és kiktől ered, de sajnos, - és ez ismét a média egyik sajátossága -, az illetékesek névtelenek, címtelenek és arctalanok. Teljesen mindegy, hogy Washingtonban, Pekingben vagy Moszkvában tartózkodnak, s az is, hogy milyen eszmerendszert képviselnek. Lényegük abban rejlik, hogy a napi politika változó értékeit árulják ki a világnak.

Persze úgy illene, hogy tájékoztassanak. E helyett azonban kétségbeesett igyekezet folyik a befolyásolásra. Természetesen nem lehet elhallgatni, hogy vannak és léteznek újságírók, művészek és olyan csoportok, akik szembe próbálnak szállni az áradattal, de hangjukat vagy túlharsog­ják vagy elhallgatják, sőt ami a legfájdalmasabb, legtöbbször válasz nélkül maradnak vagy elenyésző visszhanggal kell megelégedniük.

A változó értékek felszínen tartása természetszerűen ütközik az állandó értékeket képviselő művekkel, véleményekkel, sőt intézményekkel. Ilyen hagyományos "intézmények" lehetnek pl. az egyházak, egyetemek, különböző szociális és kulturális egyesületek. (Ugyanakkor azt is látnunk kell, ha nem akarunk az általánosítás csapdájába esni, - hogy ma már nagyon sok ilyen hagyományos egyesület nem csak erejét vesztette el, hanem tekintélyét felcserélte a "korszerűség" látszatával. Ezt azért jegyzem meg, mivel majd látni fogjuk a későbbiekben, hogy van egy olyan veszély is, ami éppen ezeket az állandósult, hagyományos helyeket veszi elsősorban célba.) Tehát a változó értékrendszerek elbizonytalanító hatásának hamis következménye az állandó értékek tudat alá szorulása. Mintha a bennünk rejlő felettes ÉN-t úgy akarnánk elhallgattatni, hogy letagadjuk létezését, vagy ha nem, akkor is úgy teszünk, mintha nem létezne. Sőt, időnként meg úgy, mintha mindent ez a felettes ÉN irányítana. Természetesen minden változat hamis. Példáink közül Bob Dole szenátor esete kívánkozik ide elsősor­ban, akinek komoly figyelmeztetését politikai manővernek csúfolják, mert amit mond, (t.i. hogy baj van a nemzeti karakterrel) kellemetlen. Hiszen melyik hazafi lenne arra képes, - tartozzon bármelyik nációhoz -, hogy beismerje, saját maga ássa alá hazafias érzelmeit. Ugyanakkor a szenátor, mint politikai jelenség, jelentheti az elnyomó szervezetet is mások szemében: amit mond, az hamis, - csak egyik rafinált fajtája a hatalom eszközeinek, puszta porhintés. Vagyis mindig a legkényelmesebb szemszög - mondhatnánk azt is, sugalmazott nézőpont - dönti el, kinek van igaza és kinek nincs.

Ugyanakkor azt is tekintetbe kell venni, hogy ennek az elvonatkoztatott és valamiféle­képp letagadott vagy legalábbis kendőzni kívánt felettes ÉN-nek a hagyományos pszichológiában Freud korlátozó szerepet is tulajdonított. Számomra úgy tűnik, a szerepet ma már egyértelműen a média vette át azzal, hogy a változó értékrendszernek meg nem felelő nézeteket irányítani törekszik. Erre volt kitűnő példa a Golf-háború, ahol, mint láttuk, a lehengerlő, erőfölényben lévő hatalmi politika állásfoglalása - ami a média útján jutott el a köztudatba -, lebénította az amúgy hagyományosan liberális értékekért harcoló európai intelligencia képviselőit.

Nézzük most meg közelebbről, hogy mik ezek a változó értékek, amiket naponta adagok­ban kapunk az írott sajtóból vagy az éter hullámhosszain hallott-látott médiákból.

Két meghatározóját érdemes megemlíteni ezen értékeknek, a célokat és a vágyakat. Ugyanis e kettő szorosan összefügg, hiszen mindenki vágyik hatalomra, befolyásra, sikerre, pénzre, vagyonra, vagyis jólétre. Tehát a cél lehet bármelyik ezek közül, mint ahogy a szexuális kielégítettség is, - vagy ahogy egyszóval jellemezhetnénk e sok célt és vágyat, mindenki boldog akar lenni. Az már egy másik kérdés, hogy kinek mit jelent a boldogság: kielégítettséget-e, vagy valami ennél magasabb tudati állapotot. A vágy akkor is bennünk van, ha nem veszünk róla tudomást. Ami hibás ebben az az, hogy a média útján céljainkat igyekeznek irányítani a sugalmazott vágyak felkeltésének útján.

Itt az idő, hogy szót ejtsünk a sugalmazás vagy pontosabban befolyásolás módszereiről. Az első helyen mindjárt a sematizálást kell megemlíteni, hiszen az egyszerű és jól érthető szólamok nagyon megkönnyítik mindennapi életünket. (Természetesen a módszer nem újkeletű, évezredek óta gyakorolják, - csak soha nem tudott a történelem folyamán ilyen fölénybe kerülni, mint most, a tömeg­tájékoztatási eszközök által...) Legjobb példának erre a gyerekek rajzfilmjeit tartom. Gondoljunk pl. a Filinstone családra, ahol az átlag amerikai polgár gondolatai kapnak hangot. De sokkal jellemzőbb ennél a Tomy és Jerry című sorozat, ahol - mint általában minden más hasonló rajzfilmben a Bugs Bunny-tól a Flugos Futamig -, a kicsi és ártatlan küzd a nagy és erőteljessel. Persze a kicsi és ártatlan egyben furfangos és ügyes, a nagy pedig ravasz, sokszor lusta és bamba, nem egyszer gonosz és nevetséges... Ha olvasom ugyanezt vagy csupán hallom, a dolog könnyen elvonatkoztathatóvá válhat, - míg látva és hallva a kapott üzenet akaratlanul is beépül tudatunkba.

Az üzenet egyértelmű: te, a kicsi ember, aki gyengének és kiszolgáltatottnak érzed magad, te is képes vagy a győzelemre! Légy furfangos és ügyes, ezek könnyű dolgok, nem érdemes a szívedre venni a harc nehézségeit!...

Nem tudom, érthető-e, amit valóban mondani akarok. A sugalmazás ördögien működik, hiszen mindenki tudja, hogy az ügyestől csak egy lépés távolságnyi az ügyeskedő, s mi van akkor, ha a hatalom nem lusta és bamba?... Vagyis a kis emberke, - ez esetben mondjuk egy gyerek, akiért Bob Dole szenátor aggódik -, teljesen bizonytalan kódjeleket kap az értékekkel kapcsolatban. Természetesen más jellemzői is vannak a példaképként odaállított hősöknek, pl. mindig erősek és mosolygósak, hogy csak említsek valamit, - de nincs értelme teljesen körbe járni a témát, hiszen mindannyian nézünk reklámokat és filmeket.

Vagy vegyük a módszerek másik fajtáját, az elkényelmesítést. Minden, a média által hirdetett és értékesnek kikiáltott dolog természetszerűleg praktikus, gyors és logikus. Vagyis: "mi megcsináljuk helyetted!" Helyetted gondolkodunk, cselekszünk, - neked az a dolgod, hogy elfogadjad értékeinket, amik állandóan változnak ugyan, de mi segítünk abban is, hogy mindig tudd, mi van éppen a lista élén. Csak ülj otthon és bejön a világ a televízió vagy a számítógép által hozzád... stb. Itt kell megjegyeznem azt, visszautalva az intézményekről mondottakra, hogy elsősorban vallási téren a legveszélyesebb az elkényelmesítés módszere, hiszen a végén az ember helyett hisznek, s mint annyiszor halljuk a közkedvelt pszichológiai érvet például a gyermeknevelésnél: "bűn nincs, csak elhibázott cselekedet, amiért nem te, hanem a rossz gyerekkor, az apád, az anyád, a társadalom és még ki tudja ki és miért, hibás" ...

Nem folytatom tovább a módszerek taglalását, ha egyszer valaki csokorba gyűjti, majd csak akkor derül ki, hogy mennyi van még! Azonban, ha valaki még ezek után sem tudja elhelyezni, annak szeretném csak puszta felsorolással elmondani az erőszakhadjárat megvalósításának hordozóit, vagyis mindennapi életünkben állandóan jelen lévő médiákat:

Ilyenek a specializált magazinok (nőknek, férfiaknak, homoszexuálisoknak, autóért vagy üzleti életért lelkesedőknek, stb.); a pletykaújságok (lehetőleg szaftos hírekkel, olyanokkal, amik ellenőrizhetetlenek és vagy igazak vagy nem); az álom-világ hirdetések (ilyen szlogenekkel, miszerint "born to shop"); az u.n. akciófilmek (ahol többnyire nincs idő és lehetőség kibújni az érzelmi és a pszichológiai hatás alól); a szappan operák (szintén rózsaszín világa, ami egyértelműen az érzelmi életet veszi célba bújtatott vagy nyílt szexuális felhangokkal); a divat, mint jelenség - önmagában és teljes összefüggésében ("minden szinten szinte minden...!"); a slágerek; a hirdetések szakadatlan ismétlése; a talksók (lehetetlen szituációival); a vetélkedők (ami ismételten a szerencsét és a pénzt helyezi előtérbe, holott tudjuk, hogy mekkora összegeket fizetnek ki reklám céljából azok a vállalatok, akiknek a termékeit a boldog nyertes birtokolhatja); és végül a csoportérdekek felerősítését kell megemlíteni, mint a társadalom különböző rétegeinek tudatos irányítás alá vonásának akaratát.

Ha mind ezeket összegezzük, - bizony szomorú kép tárul elénk az ezredforduló felé haladva.
 

3.

A bevezetőben azt mondtam, a csatát meg lehet nyerni. Miután áttekintettük a tömeg­tájékoztatási eszközök erőszakos felhasználásának néhány tipikus jelenségét, most nézzük meg célratörően és okosan, hogyan juthatunk el a győzelemhez. Az áttekintés folyamán már elindult a tudatosítás folyamata, amit az alább következő gondolatok remélem megerősítenek és segítenek a szabad akaratú döntés meghozatalához.

Előre bocsátom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a mai világban komolyan venni akár­melyik egyház tanítását, vagy "csak úgy" természetes módon "hívőnek lenni" nem is olyan egyszerű dolog, - sőt, sok helyen nevetségessé is válhat az ember. A hagyományos vallási csoportok hiteles­ségének elvesztéséhez szerintem két tényező (sok más mellett) biztosan hozzájárult. Az egyik az, amikor a hagyományos csoportosulás hirtelen próbált váltani és ezt a tömegkommunikációs eszközök révén remélte megkapni. A másik ilyen tényező viszont az, amikor az adott csoport nem tud és nem is akar igazán változni, az idők jeleit vizsgálgatva csupán a jelenségekig jut el a lényeg helyett. Ehhez csak mint segítség kínálkozik a média mindent deszakrifalizáló hatása.

A II. Vatkáni Zsinat már így figyelmeztetett: "A tömegkommunikációs eszközök helyes használata feltétlenül megköveteli az erkölcsi rend törvényeinek ismeretét és azoknak lelkiismeretes érvényesítését ezen a területen is. Tekintetbe kell venni azt az anyagot, amelyet az egyes eszközök, természetüknek megfelelően, közvetítenek, de a körülményeket is, vagyis a célt, a személyeket, a helyet, az időpontot és minden mást, aminek szerepe van a kommunikáció létrejöttében, mert annak erkölcsi megítélését módosíthatják, illetve meg is változtathatják. Ide tartozik az eszközök sajátos hatásmódja is, amely olyan lebilincselő is lehet, hogy az emberek, főként ha nincsenek rá felkészülve, alig képesek tudatosítani, úrrá lenni felette vagy ha úgy adódik, elutasítani maguktól."15

Ennél szebben és világosabban aligha lehet a probléma gyökerét megfogalmazni. A későbbiekben azt is elmondják az aggódó zsinati atyák, hogy az embereknek joguk van információt kapni, de a közlés módjára vigyázni kell16; "a rossz bemutatása alkalmazkodjék az erkölcsi törvények­hez"17; de az olvasók és nézők is kötelezve vannak arra, hogy helyesen döntsenek mit részesítenek előnyben18; valamint a fiatalokkal való beszélgetés és a kritikai érzék kialakítása is ajánlatos a szülők vagy nevelők részéről19.... Vagyis ismét odakerültünk a kérdéshez, megfogadva a tanácsokat, de mégis hogyan lehet az úton elindulni egy olyan társadalmi környezetben, mely egyáltalán nem kedvez a józan gondolkodásnak és a kereszténység hagyományos értékeit sem tartja sokra?

Véleményem szerint a legelső és alapvető dolog, hogy merjük megfogalmazni azt a belső igényünket, hogy elbizonytalanodtunk az információözön hatására, esetleg nem is értünk egyet a bennünket ért információk tartalmával. Keressünk új megközelítéseket!

Arisztotelész azt mondja, hogy akkor cselekszünk szabad elhatározással, ha "a cselek­vés mozgató elve a cselekvő személyében van", "kényszerű cselekedet" pedig az, amikor a "mozgató elve kívülről jön" 20. Esetünkben világosan megfogalmazható, hogy a ránk kényszerített híranyagnak sem tartalma, sem formája nem felel meg annak a módnak legtöbbször, ami a kiegyensúlyozott élethez szükséges. Természetesen az informálatlanság ugyanolyan bezártsági-élménnyel jár, mint a túlinformált­ság, - mindkettő nyugtalanít, a belső egyensúly rendjét igyekszik megbontani.

Mivel minden embernek vágyai vannak és szeretne elérni célokat, mint már említettem, a média e két ponton támad leginkább: az érzelmek felcsigázásával és a sokszor irreális célok kecsegte­tésével. Vágyainkat és céljainkat tehát nem szabad kiengedni a kezünkből. Ha pontosan tudjuk ugyanis, hogy mire vágyunk, milyen célokat akarunk elérni, akkor az elterelő hadmozdulatokra kevésbé fogunk odafigyelni. Egészen konkrétan: ha nap mint nap azt halljuk, hogy "born to shop", vagyis arra szület­tünk, hogy vásároljunk, - akkor könnyen kifejleszthetjük azt a belső kritikai érzéket magunkban, - valóban csak azért születtem, hogy vásároljak? Mire van igazán szükségem?! Szükségem van-e olyan mértékben arra az autóra, házra, ruhára stb., amilyen mértékben ezt nekem el akarják adni?... Vagyis lassan, lassan az átlagos, ösztönös megkívánásból kiemelkedve meg kell pillantanunk a tágabb horizon­tot: tudatosítással át kell adnunk a teret az észmotivációnak.

Immanuel Kant azt a filozófiai kérdést tette fel, vajon "képes-e a tiszta, transzendentális ész önmagától gyakorlativá válni" 21? A válaszhoz először a dolgok megismerése a lényeges. Nem akar­hatjuk azt, amit nem ismerünk valamiképpen. Példánkban ez azt jelenti, ha sohasem törekedtünk a saját, belső hangunk megismerésére, ha sohasem adtunk hangot elégedetlenségünknek, szorongásunk­nak, ami egy-egy mű hatására elfogott, - akkor igazában sohasem léptünk kapcsolatba önmagunk­kal. "Megismerés és akarás, ész és akarat, elmélet és gyakorlat, teória és praxis kölcsönösen feltételezi egymást. Az akarat mivolta szerint jóra irányul, tehát értelmes önmegvalósulásra"22, - és ezen a ponton léphet be a külső befolyásolás, ami ezt a jóra törekvő akaratot eltérítheti. Az akarat ugyanis nem tudja önmagában meghatározni magát, szüksége van az indítékra, ami irányt és tartalmat ad cselekedetének.

A filozófia itt két pólus közé kifeszítve látja az embert, akit egy részről az érzéki-empirikus indíttatások, - más részről pedig a transzcendencia világához tartozó erők húznak, illetve befolyásolnak23. A transzcendens világ erősebb tud lenni, ha megsejtjük, hogy ez az a láthatatlan erő, ami mindannyiunkat összetart. Az ész ugyanis képes megragadni az objektív valóságot és megérteni a szükségszerűséget (vagyis egy-egy esemény bekövetkeztének szükségszerűségét), de ugyanakkor arra is képes, hogy meglássa a dolgok mögötti egyetemességet. S mikor erre képes, akkor már olyan indíttatást tud adni az akaratnak, ami kiemeli az akaratot a véletlenszerű bizonytalanságából és az általános, valamint a szükségszerű felé vezeti. Ne gondoljuk azt, hogy ez a filozófiai levezetés nagyon távol áll mondanivalónktól. Hiszen "az észmotivációt a következőképpen fejezhetnénk ki: cselekedj úgy, hogy cselekvésmódod általánosítható legyen, illetve hogy akarhassad, hogy mindenki úgy cselekedjék, mint te most, illetve viselkedésed egyetemes törvény lehessen"24 Képzeljük el, mi változna meg, ha csupán a napi hírek ilyen felelősségteljes alapállással lennének közvetítve holnaptól kezdve...

Ezen a ponton azonban nem szabad megijedni, még akkor sem, ha most jutottunk el a legfélelmetesebb dologhoz, tudnillik cselekedeteink által képviselt felelősséghez, ahhoz, hogy amit transzcendentális indíttatással teszünk, az az egyetemes erkölcsi törvényt önmagában hordozhatja.

"Az általános erkölcsi törvény csak így szólhat: cselekedj belső meggyőződésből, a lelkiismeret diktálta belső törvény szerint. Ezt nevezi Kant kötelességnek, ami tartalmilag azonos Szent Tamás megfogalmazásával, hogy a jót kell tenni, a rosszat pedig kerülni." 25

Mint láttuk, az akarat önmeghatározásához szükségesek a belső indíttatások. S mivel e kettő szorosan összetartozik, azt is fel kell tételeznünk, hogy az ész gyakorlativá válása a szabad döntés26, aminek három követelményt állít segítségül a filozófiai gondolkodás. Az első ilyen megálla­pítás az, hogy az erkölcsi törvény csak transzcendentális úton érthető meg és ilyen úton befolyásolja az ész akaratát. Döntési felelősségünk abban áll, hogy engedünk-e ennek a transzcendentális felisme­résnek, vagy továbbra is az érzékek által keltett ingereket részesítjük előnyben. A második megállapítás az, hogy a jót nem elég kötelességből tenni, hanem az ész által megragadott tartalom kedvéért. Lelki­ismeretünk pontosan képes eldönteni valamiről, hogy az jó-e vagy rossz. (Itt most az igazi, belsőleg megélt lelkiségről és lelkiismeretről van szó, nem pedig az általánosan elfogadottról, pl. "jó, mert nekem jó" stb.). A harmadik ilyen megszívlelendő megállapítás az, hogy sohasem szabad összetéveszteni a döntési szabadságot a cselekvési szabadsággal.27

E kis filozófiai kitérő után befejezésül még néhány rövid gondolat.

Olyan világban élünk, ahol a befolyásolás rendszere társadalmi erőket összpontosít. Mindenki ki van téve egyéni szinten is a döntés kényszerének. Ugyanakkor soha a történelem folyamán nem volt ekkora lehetőség arra, hogy az ember hozzáférhessen szabadon az emberiség által össze­gyűjtött tudáshoz. E tények azt jelentik valóban: apokaliptikus, tehát lelepleződő időket élünk. A tömegtájékoztatási eszközöket az ember tudása és tapasztalata hozta létre azért, hogy ne legyen gát többé a távolság, a helyzet vagy a környezet, - mindenki, aki valóban tudni akar, az megszerezhesse ezt a tudást.

Ugyanakkor a tudás önmagában nem vezet bölcsességhez. A bölcsesség a szív mélyén rejlő kincs, ami egyedül önmagunk mélyebb megismerése által érhető el. Mert az isteni szikra az akkor is bennünk van, ha nem veszünk róla tudomást. Ezért tudunk szeretni és végső soron csodálkozni is. Márpedig aki e két dologra képes, a szeretetre és a csodálkozásra, az sokkal közelebb van a transz­cendencia világához, az isteni bölcsességhez, mint gondolná.

A tömegtájékoztatási eszközök használatához sem kell több, mint e két alapvető emberi motivum. Hiszen nem bűn rácsodálkozni az általuk szélesre tárt világra és szeretetet, megbecsülést, együvétartozást érezni az általuk kapcsolatba kerülő emberekkel. Ez a fordulat titka is, a jövendő világ átalakításának alapvető feltétele.
 
 

Felhasznált irodalom

Bob Dole beszéde, 1995. május 31., Los Angeles, California, Multimedia Reviews for June 30, 1995.
Richard Lacayo Violent Reaction című cikkéhez közölt adatok a Times 40. oldalán.
Nyíri Tamás Alapvető etika, Budapest, 1988; "Erkölcsi törvény és döntési szabadság", 29-34. o.
Alfred Schmoller Handkonkordanz, Württembergische Bibelanstalt Stuttgart, 1938; 1973.
A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Határozat a tájékoztató eszközökről "Inter mirifica"; Szent István Társulat, Budapest, 1986;
Patrick Wilcen (University of London): The Intellectuals, the Media and Gulf War; Critique of Antropology, Vol. 15(1), SAGE, London, 37-69.oldal.
XI. World Meeting: International Society for Research on Aggression - Program Summary in
"Aggressive Behavoir" Vol. 21, Number 3, 1995; Ann Mustonen & Lea Pulkkinen (University of
Jyvaskyla): Television Violence in Finnish, European and U.S. Programs.