Részlet János Evangéliumából:

"Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam az Atyámtól, azt tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!"

(János 15, 12-17)

1.

Előadásom témája: lelkiségi kapcsolataink. Lelkiségi kapcsolatot köthetünk házastársi, baráti és munkatársi viszonylatokban, - választhatunk magunknak mestert is, aki elvezet a lelkiségi megismerés mélységeihez. A keresztény ember számára sok olyan út lehetséges tehát, ami segíti lelkiségének és kapcsolataink egészséges kibontakozását. Ilyen lehetőségek rejlenek a meditációs-, és lelkigyakorlatokban, a lelkivezetésben is, - de aminek forrása és kifejezésmódja a legerősebben mégis a szentségeken keresztül jelekben és szimbólumokban ragadható meg és tapasztalható meg. Ez az előadás elsősorban a szentségekre, mint alapvető keresztény értékekre irányítva igyekszik feltárni lelkiségi kapcsolataink mozgatórugóit és belső világunk egészséges fejlődésének mibenlétét.

Előadásom tervezése közben derült fény arra, hogy bevezetőként milyen sok mindenről kell beszélni ahhoz, hogy eljussunk a kérdés lényegéhez: miért a szentségeket választjuk és ajánljuk, amikor a keresztény élet dinamikájáról, az Istennel való kapcsolat látható és minden keresztény számára megtapasztalható jeleiről beszélünk? A válaszhoz sok úton juthatunk el, az én levezetésem csak az egyik lehetséges út ezek közül.

Mi a keresztény emberi élet alapvető célja?

Erre a kérdésre különböző válaszokat adhatunk. A hagyományos válasz így szól: az emberi élet alapvető célja eljutni Isten teljes megismerésére, vagyis a földi életre kivetett léleknek a nehézségeken keresztül megtisztulva a szellem "átistenitésével" az Istenfiúság/leányság állapotába kerülni, vagyis eljutni a feltétel nélküli szeretetre. Mind ez nem képzelhető el kapcsolatok nélkül. Hiszen kapcsolatainkban adjuk a legtöbbet magunkból és ott is kapjuk a legtöbbet vissza, sőt, itt, ezen a ponton tudunk a legmélyebben megsérülni vagy a leghamarább meggyógyulni.

A kereszténység közösségi vallás. Mindig valakihez (Istenhez) és valamilyen közösséghez tartozunk és elsősorban ennek a tartozásnak a jegyében rejlik felelősségünk önmagunk iránt is. Ebből a szempontból a kereszténység alapvetően különbözik más nagy vallásoktól. Természetes, hogy mindenki a saját útját járja, a saját lelki életéért felelős, de ez elképzelhetetlen mások nélkül. Isten nem üdvözíti az embert egyedül. Ha az ember környezetében élők, a vele kapcsolatban lévők sehova sem jutnak, akkor komoly probléma van az illető kapcsolataiban. Annakidején egyik lelkivezetőm ezt így fogalmazta meg: "Senki sem lehet maszek keresztény".
 

2.

A lelkiségben a kapcsolódás vágya a teljességre való eljutás vágya, amit a komolyan lelkiséget élő embereknél erősen befolyásol az Istennel és az embertársakkal való kapcsolat minősége. A kapcsolat milyensége, az, hogy hogyan tudok benne kinyílni, milyen mélységekig vagyok képes a másikra odafigyelni, milyen szinten érintjük meg egymás személyiségét, - mind egy-egy aspektusa a kapcsolat minőségének. Ahogyan már említettem, a legfájóbb és leggyógyítóbb tapasztalatokat vagyunk képesek átélni kapcsolatainkban. Ebből következik az a tény is, hogy egy igazi kapcsolat sohasem lehet egyoldalú és állandóan pozitív. Az igazi kapcsolat mindig kockára teszi a két személy teljes személyiségét és belső világát.

A teljességre való eljutás a döntések sorozatából álló dinamikus folyamat, amelyben pozitív és negatív erők húzzák az embert jobbra vagy balra, de valamitől másvalami felé. Itt nem egy egyenes haladási irányról van szó, nem is egy körpályáról, hanem az emberi élet legfontosabb formájához hasonlítanám leginkább, a spirálhoz. Mert ennek a dinamikus mozgásnak a pályája olyan, mint a DNS molekula, ami nem csak az átöröklés variációit szavatolja, hanem jelképez egy fejlődési irányt is, mint spirális pálya: időnként visszacsúszhatunk ugyan rajta, de mindig újra indulunk felfelé. Valahogy egész életünknek is ez a lényege; a haladásért egyre erőteljesebben szűkülő formában előrejutni, minél magasabbra törni Isten felé... igen, a teljességre akarunk eljutni, az Istenhez akarunk bezörgetni. Ahogy a Szentírás fogalmazza: ahhoz a ponthoz vágyunk, amikor majd "minden lesz mindenekben". Ide mind egyénileg és közösségileg szeretnénk elérkezni. Aquinói Szent Tamás szavaival: ezért "Szükséges, hogy mindent, amit akar az ember, a végső cél kedvéért akarja". Hiszen egyedül ez jelenti az ember számára az egyesült beteljesült boldogságot. Minden más boldogság csak hamis illúzió ehhez a boldogsághoz képest.

Ha tudom, hogy mit akarok - a lelki életben Istenhez eljutni -, akkor ezért a célért semmi sem drága, ezért a célért mindent hajlandó vagyok odaadni, - Hamvas Béla kifejezésével élve -együgyüvé válni. A már említett pozitív és negatív erők működése mellett jelen van a fizikai, pszichikai és a szellemi elem is a lelkiségi (spirituális) síkkal együtt. Természetesen ez a négyes felosztás nem azt akarja sugallni, hogy elkülöníthetjük őket egymástól, hiszen ha az emberi személyről beszélünk, akkor mindig az egész emberről van szó. Az ember az Isten szemében is egység: jelenével, múltjával és jövőjével, kapcsolataival és szokásaival, sőt bűneivel. Egy emberi személy fejlődése során bejárt útját, vagyis személyi érettségre való eljutásának fáziseltolódásait Isten bár tudja, de igazán érzékelni és jelentőséggel bírónak látni csak mi tudjuk emberek, hiszen mi is csak töredékességben élünk, s töredékességben tapasztalunk. Itt jegyzem meg azt is, hogy én nagyon fontosnak tartom az egyén felnőttéválását, a személyi érettség elérését. Az utat mindenkinek be kell járnia. Ha ez nem történik meg, akkor az ember elveszti kapcsolódását, nem érti meg többé a világot és a világ sem érti meg őt.

A testi-lelki és szellemi érettség nem egyszerre következik be. Sok kortársunk van, aki fizikailag érett ugyan, de gondolkozásában gyerek. Lehet hogy nem is volt lehetőségük arra, hogy belülről megnyíljanak és az érlelődés szakaszát átéljék. Ezt azért mondom, mert nem csak a magunk érlelődéséért vagyunk felelősek, hanem másokért is. A lelkiségi érés, a spirituális fejlődés van talán a köztudat által a legjobban elhanyagolva, pedig a teljes ember beéréséhez ez talán a legelengedhetetlenebb feltétel. Mert lelkisége mindenkinek van. Annak is, aki nem tartozik semmilyen valláshoz, akit nem neveltek különösebb erkölcsiséggel. A lelkiség emberségünk szerves része, az a csíra bennünk, ami Isten sajátja, ami miatt "Isten képére teremtett"-nek mondhatjuk az embert. Ez a csíra természetesen nem mindenkinél szökken virágba, elpusztulhat kellő öntözés nélkül. Véleményem szerint a válsághelyzetek és a kapcsolatokban szerzett tapasztalatok szokták az embert az érlelődés különböző lelki és szellemi fokozataira elvezetni. Gondoljunk csak szűkebb környezetünkre itt Kanadában, a kivándorlók valahol mindenképpen sebzett emberek. Azzal, hogy elhagyták megszokott környezetüket, valami újat vállaltak - ezzel az életük más irányt vett. Van aki nagyon éretten került ki ebből a válsághelyzetből de van, aki bezárkózott, egyesek pedig az öngyilkosságig is eljutottak, pedig családjuk volt és a nyelvet is jól ismerték. A bevándorló családokban nagyon magas a válások aránya. Az érésben tehát, ismétlem, fáziseltolódás van. Az egyik ember töréseivel meggazdagodva tud élni tovább, - míg a másik a fizikai érettség ellenére sem tudja vállalni azt a fokot, amit vállalnia kellene. De ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy amikor a lelki érettségről beszélünk, akkor azért nem minden optimálisan adott egy ember életében, sőt saját magában sem. Az ember hiányosságban is szenvedő lény. Egységéhez ez is hozzátartozik.

Az ember történelme folyamán felbukkanó nagy lelkiségi iskolák - az ú.n. pogánykorban és a kereszténység évszázadai alatt is - mindig arra irányultak, hogy a nyitott szívvel és lélekkel közeledő embereket ne csak "megvilágosítsák" a belső tudás által, hanem az eléje állított akadályokon, az átélt tapasztalatokon keresztül a szellemi, lelki érettség elérésével elvezessék a titkok küszöbéhez, majd beavassák a titkokba. Mondhatni azt is, hogy a generációk sokféle módon és sokféleképpen, de lényegében azonos indíttatással a beavatáskor utódaikra hagyományozták az élethez kellő "kulcsokat", hogy nem csak a saját koruk által beavatott egyének, hanem rajtuk keresztül az egész közösség egészséges fejlődése biztosított legyen. Természetesen nem mindenki jutott el a felismerések tudatossági szintjéig, nem mindenki merült le a dolgok felszíne alá. Néha hosszú történelmi korokon át szinte vegetált a szellemi-lelki fejlődés. Éppen ezért ma is csak az emberiség kis rétege érdeklődik az igazi mélységek és magasságok iránt. Pedig korunk nagyon vágyik ezekre a megismerésekre, a New Age mozgalom is ennek egyik tünete. A pluralizmussal, az ökumenikus tapogatózásokkal nagyon sok ajtó kinyílt, a felekezetek, vallások többet ismernek egymásról mert többet is mutatnak meg magukból, - de azt, amiről itt szó van, az igazi mély megismerést és belső tapasztalatot valójában kevesen ismerik. Hiszek abban, mint keresztény, hogy a mi kultúrkörünk számára a kereszténység még mindig kiapadhatatlan forrás, s az egyházak őrzik is ezt a kincset annak ellenére, hogy a templomok sok helyen kiüresednek és különböző csábítóbb szellemi irányzatokat keresnek a távolkeleti vallások nyomán nyugat fiai.

Az emberekkel való kapcsolatok hordozzák tehát lelkiségi viszonyainkat - mint említettem. Ebből következik, hogy az Istennel való viszonyunk sem lehet sterilizált, elvonatkoztatott kapcsolat csupán. Isten csak az emberekben vagy az emberekkel kapcsolatos élményeinken keresztül tud megérinteni bennünket. Vele nem lehet kizárólag úgy viszonyt kialakítani, hogy naponta elvégzem a kötelességemet, imádkozom, olvasom a Szentírást - aminek ugyan van kegyelmi hatása és fontos is, de nem önmagában! - miközben elhúzódom az emberektől, nincs egy igazi barátom, egy igazi kapcsolatom. Mert aki személyi kapcsolatait elhanyagolja, annak lelkében nagy űr támad. Ott komoly baj van, ahol az Istennel és az emberekkel való kapcsolat nem egyensúlyozódik ki.

A lelkiségi kapcsolatra kezdetben leginkább a közösségi élményeken keresztül lehet ráérezni. Az ilyen alkalmak között vannak "irányítottak", mint a közös elmélkedés, vagy a lelkigyakorlat, melyben mindenkinek egy évben legalább egyszer "irányítottan" foglalkoznia kell kapcsolataival a keresztény közösségen belül, - ami azt is jelenti, hogy az egyén lehetőséget ad magának lelki energiái feltöltésére. Ide tartozik - ha nagyon leszűkítjük a másokkal való közös élmény lényegét - a lelkivezetés nyitott formája, amikor az egyik tudása vagy tapasztalata révén, vagy mindkettőén át rátalálnak egymás lelki terére és beszélgetéseken keresztül a közösen töltött idő élményén gazdagodva csiszolhatják egymás lelkét. Természetesen a közösségi lelkiségi élmény csúcspontjának a Szentmisének kellene lennie, ahol a legnagyobb feltöltődést tudja kapni az, aki megtalálta a szentmise áldozat lényegét. A szentmisét a pap nem ünnepelheti egyedül, embertársai részvétele nélkül. Ezek az egyházi előírások is arra akarnak rávezetni, hogy megértsük: nem egyirányba mozdulunk csupán, hanem mindig embertársaink és Isten felé egyszerre.
 

3.

A teljességhez való eljutást úgy fogalmazza a teológia: részvétel Isten életében. Az újszövetségi parancs azt mondja: "szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket". Ebben a kijelentésben az "én" szón van a hangsúly. Nem azt mondja pusztán, hogy szeressétek egymást, - mert az emberek Krisztus előtt is szerették egymást és azóta is különböző fokozatokon, fokokon szeretik egymást. Nem erről beszél, hanem az ő kimeríthetetlen, irgalmas isteni szeretetéről. Arról akar meggyőzni, hogy az sem lehetetlen, hogy az ő isteni oldaláról is képesek vagyunk vele együtt szeretni. Mi is képesek vagyunk ráhangolódni a bennünk levő isteni csíra szerető lüktetésére, - és ekkor már összegyűjtött energiáinkkal azt tesszük végső soron az életünkkel, amit Isten akar velünk tenni.

Amikor e szavakat leírom vagy kimondom, - őszintén szólva azt érzem, hogy elvontságával elszáll a fejünk fölött. Mégis, ha vesszük a bátorságot és egy elcsendesedett pillanatban felülről végigpillantunk az életünkön - mintegy repülőgépről végigtekintve egy tájon -, akkor előbb utóbb meglátjuk életünk, emberi törekvéseink fő irányvonalát, és csak ilyenkor vagyunk képesek rádöbbeni arra, hogy merre és hogyan kacskaringózva tértünk le a főútvonalról és mikor és miért tértünk mégis vissza rá. Ilyenkor, és csak ilyenkor értjük meg, hogy az a főútvonal, az a bizonyos sugárút vezet valamerre. Ide kapcsolódik az emberi szabad akarat kérdése is, - ami szerintem azt fejezi ki, hogy megértve életem lényegét szabadon teszem azt, amit Isten akar tenni velem; - vagy mondjuk úgy: eszközzé váltam Isten kezében.

Ha valaki ezek után merészen vállalkozni kezd és elindul a lelkiélet göröngyös de Isten vezérelte útján, az hamar rájön, hogy ennek az útnak és haladásnak van egy vízszintes és egy függőleges vonala. A függőleges vonal nem más mint az Isteni mű, ami a teológia szerint négy fontos elemből áll: a teremtésből, valamint Jézus Krisztusnak az Isten Fiának megtestesüléséből (inkarnációjából), a getszemáni kertben való kiüresedés (kenózis) és a harmadnapi feltámadásából (megdicsőülésből) áll. E négy isteni történés felszólító jelleggel bír a keresztények számára, hiszen akik veszik a bátorságot és saját életük tükrében kezdik vizsgálni őket, azok rögtön szembe találják magukat e kérdésekkel. Olyan gondolatok kezdik foglalkoztatni őket, hogy valóban van-e a teremtésnek értelme?, miért ilyen szép a teremtés?, miért merte Isten vállalni az emberré válást? Miért az lett a következménye ami lett?

A lelki út vízszintes vonala természetesen a mi művünk. Az a mű, az az élet, amit Isten elé merünk tenni úgy, azzal az egyszerűséggel és elszántsággal, ahogy ő lett emberré és vállalta az ezzel járó gyötrelmeket is. Vagyis a teológia nyelvén, az "átistenülés" (theózis) útján elinduló hajlandó lesz az isteni műben résztvenni, sőt az átformálódás segítségével képessé válik arra, hogy lemondjon központi helyzetéről, egóját átengedi az isteni szeretet hatalmának. Így születik meg benne végül az a manapság nem közkedvelt dolog, amit alázatnak hívunk.

A keresztnek azonban nem csak két szára van, hanem a függőleges és vízszintes irány a metszéspontban találkozik. Ez a metszéspont az egyesülés helye, az igazi lelkiség születési pillanata. Ez az, amiről a nagy misztikusok oly sokat beszélnek. Ez Keresztes Szent János misztikus menyegzője és János evangélista "ő énbennem és én őbennem"-je. Vagy ahogy Avilai Szent Teréz mondja: megjelenek az Istenben és az Isten is megjelenik énbennem. Ez az a központ, ahová törekszünk, hiszen ez adja a boldogságot és a beteljesülést. Szintén Szent Terézt idézve: a külső hely a belső hely tükre és a belső a külsőé.

Ebben az összefüggésben és ebben a középpontban jelenik meg az, hogy mit is jelent számunkra igazán az Isten. Saját életem tapasztalatából tudom, hogy akármin mentem keresztül mindig éreztem az elveszni látszó csatákban, a süllyedő hajóba kapaszkodva, hogy még mindig kell lenni egy lehetőségnek. És mindig volt egy lehetőség: Isten az embertársakban. Egy tragédia kapcsán értettem meg azt is, hogy az élet hullámzásai halálosan komolyak, a csapások és veszteségek tanulságul szolgálnak: elveszni vagy élni. Emlékszem, egyszer a budapesti teológia újszövetség óráján az egyik tanítvány azt a kérdést szegezte a professzorának: "hát ha ez sem így történt, meg az sem úgy történt, ahogy mi most a Szentírásban olvassuk, akkor maga most mit tanít nekünk?". A professzor nem jött zavarba, nagyon nyugodt hangon azt válaszolta: "Jegyezze meg, az élet és halál kérdése, hogy maga mit válaszol saját magának erre a kérdésre. Akik leírták a történeteket, azok magukévá tették az eseményeket, megfordították szívükben. Ha maga nem képes ugyanerre, akkor nem érdemes folytatnia tanulmányait. Mert az isteni üzenet akkor is ugyanaz marad, ha ezer formában fejezzük ki azt. Ilyen szempontból nem lényeges, hogy Jézus így mondta-e, vagy úgy, - hanem megérinti-e magát az, amit kihall belőle. Életet jelent-e ez magának vagy halált?".
 

4.

A szentségeket latinul "sacramentum"-nak, görögül mysterion"-nak mondjuk. Már ez is sejteti, hogy a szentségek valójában misztikus élményekkel kapcsolatosak, vagyis olyan eseményekkel hoznak kapcsolatba, amiről ha beszélni akarunk, akkor hirtelen elfogynak a szavak, eltörpül a nyelv és igazában csak hallgatni tudunk róluk. Fiatal koromban nagy űrt éreztem ezen a ponton az emberi közlés terén, hiszen azt tapasztaltam, hogy mindenről beszélünk egymással, csak ezeket a belső élményeket nincs idő vagy lehetőség egymással megosztani. Ebből persze tévesen azt a következtetést vontam le, hogy vagy nincs a másiknak ilyen élménye, vagy teljesen megoszthatatlan, ha van. Ma már tudom, a két szélsőség között valahol középen van az igazság, mert bizonyos dolgokat képesek vagyunk elmondani, míg másokat legfeljebb érzékeltetni tudunk jelekkel és szimbólumokkal. Ezek kifejezésére pedig rendkívül alkalmasak a szentségek.

A kapcsolatok összefüggései szinte minden szinten jelen vannak a szentségekben, mivel a szentségek élő jelei, hatékony eszközei az ember beteljesedésének. A szentségi eseményekből hetet választott ki az Egyház, így hétről beszélünk hagyományosan, de igazából ennél sokkal több van. A Különböző keresztény felekezetek is hol elvettek, hol hozzátettek a számhoz vagy egyiket részesítették előnyben fontosságilag a másiknál. Íme a hét alapesemény: a keresztelés, bérmálás, házasság, oltári szentség (eukarisztia), egyházi rend (papi szolgálat), a bűnbocsánat szentsége és a betegek szentsége. Az általános megközelítésben ennek alapján azt is szokták mondani: a szentségek mindig az élet fordulópontjain vannak jelen és ott segítik tovább az embert.

A születésnél vagy pontosabban a lelki élet megkezdésénél ott van a keresztség és a bérmálás, mint "beavató szentségek". Ez is ősi hagyományra megy vissza: az újakat a közösség a saját képviselőin át beavatja a titkokba, hogy a beavatott a saját kijelölt útját végigjárhassa ennek a tudásnak a segítségével. Ma már csak azt érzékeljük, hogy egy-egy gyermeket keresztény szülők vártak vagy egy felnőtt egész életére eldönti, hogy keresztény módon fog élni. Van aki életét egy másik emberrel akarja eltölteni és családot életre hívni, más kifejezett formában tehetségét és tudását emberek szolgálatába állítja mint Isten képviselője és megbízottja. Aki nem tud problémáival harmóniába kerülni sem magával, sem élőkkel, sem holtakkal, aki keresi nehézségeiből a szabadulást, a megnyugvást, - annak a bűnbánat szentsége segítségére van. Összegezve: a szentségeknél mindig valami nagyon fontos és visszafordíthatatlan döntés születik, mindegyiknél az Istennel és embertársakkal kerül kapcsolatba a hívő ember. S ezt a kapcsolatot, legyen az baráti, embertársi, mesteri vagy partneri viszony, - igényeink szerint mindig jelek kísérik. A jel, a szimbólum - egy gyertya meggyújtása vagy beöltözködés a fehér ruhába -, és ez nagyon sokszor így történik az emberi kapcsolatokban is, - önmagukban fejezik ki a mondanivalót, a tudatalatti rétegből hozzák vissza az egyetemes emlékeket, s már pontosan tudjuk, mit is akar kifejezni és mondani nekünk a helyzet, a történés.

Minden keresztény Egyház kialakította magának a szentségek szertartását - liturgiáját -, ami nagyon lényeges mondanivalót hordoz. Az isteni gondolatok közlésének, az isteni kommunikációnak egyik legfontosabb eleme a hittel végzett szertartás, ami sajnos éppen napjainkban nem áll mindenhol a helyzet magaslatán. Elvesztettük a szimbólumok nyelvének megértését, kevés érzékünk van az ú.n. mitológikus gondolkodáshoz, hiszen a technikai fejlődés a praktikusan leegyszerűsített folyamatok átvételének irányába vezeti az embert. Sem idő, sem lehetőség nem adódik könnyen a néhányszáz éves gondolkodás és ritmus újraélesztéséhez átlag környezetben. A régi szövegek és rítusok modernizálása és újraalkalmazása is csak bizonyos határig jó. Amit a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja célul tűzött ki, azt nem a cél hiábavalósága miatt nem sikerült mindenhol megvalósítani, hanem a hétköznapok és emberi gondolkodás rohamos átalakulásának következtében lett kérdéses. Egyetlen reményt látok mégis ebben a kérdésben: az egyház sohasem csak a mának, hanem az örökkévalóságnak dolgozik.

Végül éppen ezért hívnám fel a figyelmet a szentségek közül talán a legfontosabbra, az oltári szentségre, - az imént akarattal hagytam ki a részletezésből. Az eukarisztiát, az egy kenyérből való részesedést a keresztény élet középpontjának tartom, Isten és ember találkozási metszéspontjának. A tanítványokból ugyanis az utolsó vacsorán barátok lettek, olyan barátok, akik attól kezdve jóban és rosszban közösen részesedtek. Amikor a keresztény közösség közösen viszi a saját sorsát a közös keresztet és egy asztalhoz ül a szentmisén, - akkor ennek az isteni és emberi találkozásnak kerül újra a metszéspontjába, vagyis a középpontjába. Az egy testben való élés, a közös táplálék adja az egy családba való tartozás élményét, a közös titok elfogadását, azt, hogy az ember nincs egyedül, Isten az utolsó falatig odaadta magát érte, tehát vele van. Ez az az igazi kapcsolat, ami más, ami lelki és amiért érdemes élni.
 
 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Eric BERNIE: Emberi játszmák, Budapest, 1984.

(Angolul: Games People Play, The Psychology of Human Relationships, London, 1968)

BIBLIA - Szent István Társulat, Budapest, 1979.

Petro B.T. BILANIUK: "The Mystery of Theosis or Divinization" - Studies in Eastern Christianity Vol I. Munich-Toronto, 1977.

BUDA Béla: Az empátia - a beleélés lélektana, Budapest 1980.

William R. CROCETT Eucharist: Symbol of Transformation, New York, 1989.

HAMVAS Béla: Scientia Sacra, Budapest, 1989.

Dr ELŐD István: Katolikus dogmatika, Budapest, 1978.

"KONSTITUCIÓ A SZENT LITURGIÁRÓL" - A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Budapest, 1986.

Leonel L. MITCHELL: The Meaning of Ritual, Connecticut, 1977.

A Monk of the Eastern Church: ORTODOX SPIRITUALITY, New York, 1987.

ST TERESA OF AVILA: Interior Castle, New York, 1961.

THE STUDY OF LITURGY - Cheslyn Jones, Geoffrey Walnwright, Edward Yarnold SJ, Great Britain, 1978.