Sohasem hihetjük, hogy biztonságban vagyunk, mikor a vallás kérdései kerülnek előtérbe. Már maga a szó, „vallás”, is félreértésekre ad okot: van, aki természetesen és egyszerűen lelkiséget ért alatta, míg a többség minden olyan külsőséget ez alá a kalap alá von, melyeknek valójában semmi közük az ember vallásos megnyil­vánulásaihoz. Éppen ezért, a félreértések elkerülése végett az alábbiakban a „vallás” szót szeretném spiritualitás­ra, vagyis lelkiség-szellemiségre cserélni és ebben az értelemben használni. Ez - úgy érzem - jobban megfelel a szó eredetének, hiszen a latin „religio” - „kötést” jelent, ami nem csak azt fejezi ki, hogy a létbe kidobott ember „„tartozik valahová”, hanem azt is, hogy a világegyetem rendjében kötelékei által sajátos és meghatározott szellemi-lelki pozíciója van. Így a „vallás jövője” és a „jövő vallása” - „a jövő lelkiségére és szellemiségére” módosul, s hogy ebben milyen szerepet és jelentőséget kapnak a vallások külsőségei (rítusok, ünnepek stb.), az majd attól függ, mennyire lesz igény rá az autentikus misztikus tapasztalathoz.

A lényeg megértéséhez szükséges módosításra való törekvésem nem gyökértelen. Az emberiség utóbbi kétezer éves történelme arról győz meg, hogy az idő megérett a külsőből való befelé-lépésre, vagy ahogy néhá­nyan fogalmazzák: a láthatóból a láthatatlan felé fordulunk, hogy kérdéseinkre végre választ kapjunk. Ismét mások úgy látják: olyan szakasza következik a ciklusnak, amikor újra fölfedezzük az ősi tanítások lényegét. Mindegy, hogy melyik megfogalmazást választjuk, tény, hogy az ősi tanítások szerint az ember eredetétől fogva „spirituális lény”, vagyis van benne valami, ami nem hasonlít ennek a világnak mindenkori társadalmi, vagyis emberek alkotta rendjéhez, hanem sokkal inkább a kozmosz, a világmindenség rendjével rokon.

A történelem folyamán gyakran jelentek meg irányzatok, melyek szerették volna visszaállítani az ember és a kozmosz harmóniáját, olyan belső vágyra épülő tanítást adni, mely nem csak lelki kielégüléssel jár, hanem az emberiség sorsát is előrébb mozdítja. Azonban minden ilyen próbálkozás egy idő után, mint a búvó patak, eltűnt a szem elől, vagy, mert nem tudott életben maradni követői lelkesedése ellenére sem, vagy, mert éppen életben maradását veszélyeztette a nyilvánosság. Végső soron bárhogy is nézzük, a jelenlegi lelki piacon sok múzeumi tárggyal és gyakorlattal, valamint az új irányzat, a „New Age” („új kor”) szellemiségének jegyében megannyi éretlen, kezdetleges próbálkozással találkozhatunk. Az egykori nagy vallások, mint amilyen a keresz­ténység is, életben maradásukért küszködnek, mentik a menthetőt, aprópénzre cserélik tudásuk gyémántjait. Természetesen nem mindig és nem mindenhol. Az általánosítás éppoly igazságtalan, mintha nem neveznénk nevén a problémákat.

Hogy megértsük, milyen változások várhatóak szellemi-lelkiségi szinten, ahhoz legjobb leginkább a jelenhez fordulni. Mert amilyenek ma vagyunk, olyan lesz jövőnk is.

A szektáns, végítéletet és bűnhődést hirdető csoportok száma korántsem annyi, mint amekkora a hang­juk. Az emberiség jövője szempontjából pedig tény, hogy a nagy többség meg sem hallja fenyegetéseiket. A világvallások, -- mint említettem, -- változásokon, kríziseken esnek át. Ne gondoljuk, hogy ez feltétlenül negatív tendencia. Ahogy a gyulladás a seb felfakadását készíti elő, úgy a gyógyulásnak is ez a feltétele. A tisztuláshoz persze idő kell, s ahogy az lenni szokott, a tisztulás után helyreálló harmónia átrendeződései egy magasabb szinthez szoktak vezetni. Éppen ezért, szinte fölöslegesnek látszik az aggodalom, minden a rendnek megfelelően történik.

Miért aggódnak mégis oly sokan, akik - csak az általunk jobban ismert-kereszténységet vesszük alapul: a kiürült templomok, belefásult papok, vagy éppen ellenkezőleg, a csodára éhes és egzaltált lelki vezetők kétségbeesett erőlködését látva?

Térjünk vissza a krízis-helyzethez. A technikai civilizáció következtében túlterhel bennünket az információ-özön. Ezt a lélek, az emberi szellem egyre nehezebben viseli. Főleg az a korosztály, amelyik a múlt század ötvenes éveiben született a nyugati civilizációs országok területén. A nagy néptömegű országokban még mindig az éhhalál ellen való védekezés köti gúzsba a testet. A szellem pedig reménykedik, hogy „kétszer nem kerül ugyanabba a helyzetbe”…

Azonban, ha mélyebben elemezzük ezt a krízis-helyzetet, mi sem jutunk bölcsebb megállapításra, mint Hamvas Béla A világválság című esszéjében⁽¹⁾. Hamvas normálisnak és a lét velejárójának tartja a krízis helyzetet, mely szerinte Lao Ce mester korában sem volt vészesebb, mint napjainkban. Vagyis nem olyan nehéz kitalálni, hogy amíg az emberiség élete folytatódik, addig krízis-helyzeteken át halad a jövőben is. Természete­sen, ennek az állapotnak a minősége, már változhat. Ha tömegesen döbbennénk rá a krízis-helyzetek kínálta lehetőségekre, akkor minden bizonnyal jobban általánossá válhatna a pozitív irányban való átalakulás. Elég arra gondolni, a lelki-szellemi csoportok közül mindig azok maradtak életképesek, melyek nem kincseiket feladva, de a kor szelleméhez igazodva tudtak továbblépni. Példaként a II. Vatikáni Zsinat azon rendeletét említeném, mely megengedi a népnyelv használatát a szentmiséken⁽²⁾. A katolikus egyház ezzel a rendelettel kapukat nyitott a jobb megértéshez, kincseinek tömegesebb hozzáférhetőséget biztosított. Persze, van, aki ma is latinul misézik mondván, hogy a latin nyelv használata a misztikumot jobban elősegíti. Hogy miféle misztikumra gondolnak, azt nehéz kitalálni akkor, mikor tudjuk, minden misztérium a jelen konkrétságából indul és röppen az égnek. Amit nem értek, mert nyelvi határok akadályoznak meg benne, az nem röptet - engem legalábbis - semerre. Itt veszi kezdetét ugyanis az emberi fantázia, képzelgés, - aminek csak annyi köze van a misztikumhoz, mint az imamalmoknak az imádsághoz.

A másik gyakori kifogás a stagnáláshoz, hogy manapság már nincsenek tömegek, a templomok kiürese­dése végül azok bezárásához vezet. Az ilyen helyzetnek, mint mindennek, van egy rossz és egy jó oldala. A rossz benne az, hogy igazán komoly hívők is elbizonytalanodnak látván a maroknyi nyájat. Az örömhír viszont az, hogy a mustármag is terebélyes fává nőhet és a csipetnyi kovász is megkeleszti a tésztát⁽³⁾.

Valóban, a népegyházak kora leáldozott. Ugyanakkor jó emlékezetünkbe vésni, a tömegnek érzelmei vannak, de a kicsinyke csapatnak józan esze is. Tehát nem a mennyiség, a minőség számít, a célirányos akarat egy jobb, lelkileg sokkal szabadabb és biztonságosabb világ megteremtéséhez. A kis csoportokban elindult lelkiségi forradalmak nagy erőt képviselnek, ezt ma még kevesen látják. Ez már csak azért is szomorú, mivel például a hatalmon lévő erők a kommunista elnyomás évei alatt a magyar keresztény egyházakban elindult kisközösségi mozgalmak legádázabb ellenségei lettek. Nem véletlenül. Tudták, hogy az a csoport, amelyik a hit kérdéseire alapozva tagadja meg az engedelmességet, az olyan erőt képvisel, amelyet sem fegyverekkel, sem megfélemlítéssel nem lehet megtörni. Valójában az iszlám hatalma is ezen fordul, a zsidók egész világot átszövő testvérisége is. Irigyeljük vagy sem, a csoportok mindig fölötte állnak erkölcsiségben a tömegeknek. Vagyis a jövő lelkisége hitem szerint nem a különböző vallások és felekezetek szerint oszlik majd meg, hanem sokkal egységesebben, lesznek negatív és pozitív irányba tendáló csoportok, mint ahogy az már ma is létezik.

Erre vonatkozóan csak azt a régi teóriát ismételném el újra, mely szerint képzeljük el a világ vallásait és irányzatait egy gömb felületén, a gömb közepében pedig Istent vagy legalábbis azt a szent „dolgot”, ami minden ember lelkiségének a lényege. Ha a gömb törvényei szerint a felszínen lévő csoportok efelé, a lényeg felé köze­lednek a saját hitük és rítusuk szerint, akkor egymáshoz is közelebb kerülnek. Mint ahogy az ökumenizmusban sem egymás meggyőzése fontos, hanem a közeledés, az empátia. Így a jövő spiritualitását sem a leigázás és a hatalommal való visszaélés határozhatja meg. Erre a legszebb példát maga II. János Pál pápa adta, mikor országról országra vándorolva, köszvénytől sajgó testét nem kímélve kért bocsánatot a katolikus egyház bűneiért. Sokan kinevetik és egy öregember „rögeszméjének” tartják e megalázkodást, holott látnunk kell benne egy mélyen hívő vezető spirituális törekvését a megbékélésre, a harmónia létrehozására. Üzenete éppen ezért nem veszít komolyságából: olyanok leszünk, amilyennek alakítjuk lelkiségünket.

Az ember szellemi-lelki lény, akkor érzi jól magát, ha környezetét nem fenyegetettségként, hanem saját tartományaként éli meg. Ennek a lelkiségi felismerésnek kétezer év az ára, -- a mai irányzatok szellemi-lelki függetlenségi törekvései mind így tudják. Pedig hogy mennyire nincs így, vagyis hogy a kétezer év nyugati kereszténysége nem zsákutca, éppen az mutatja: már fölismertük, hogy a szellemi-lelki kolonizálás nem visz sehová, a fegyvereket le kell tenni egy ponton, ahol nincs tovább értelme az áldozatnak. Az új világ tehát még véletlenül sem lesz új.

És ezen a ponton érdemes néhány gondolatot a külső;ségekkel kapcsolatban felvetni. Ha - mint emlí­tettem - az új korszak vallásos élményének a belső meggyőződés, a személyes felelősség lesz az alapja, akkor nagyon sok olyan szervezet, csoport el fogja veszíteni létjogosultságát, mely eddig szinte töretlenül tartotta magát az évszázadok viharában, sőt, olykor úgy tűnt, hogy létük puszta megkérdőjelezése is istenkáromlás. Pedig a fejlődéshez, a spirituális újjászületéshez minden ilyen szervezetnek át kell mennie a halál korszakán. A régi tömlőt újakra kell váltani, hogy az emberi üdvösség bora szét ne repessze az ódon tömlőket⁽⁴⁾. Akik azonban félnek ettől a tömlőváltástól, azoknak érdemes figyelmükbe ajánlani, hogy - pl. a kereszténység esetében - az evangéliumok olyan óbort adnak még ma is a hívőknek, mely éppen az óbort átnyújtó Krisztus személye miatt, a vele való élő kapcsolat miatt, -- ugyanolyan friss, mint kétezer éve volt. Ugyanakkor, ahogy Jézus, és nyomán az apostolok, valamint az első közösségek sem tartottak minden külsőséges dolgot fontosnak, amit a rabbinikus hagyomány előírt, -- a jövő közösségei sem biztos, hogy mindenben azt a formát követik majd, mint ami ma szokásos. Ez ugyanúgy vonatkozhat a vallási vezetők képzésére, a velük kapcsolatos követelmé­nyekre (pl. cölibátus, férfi papok kizárólagossága stb.), mint az istentiszteletek helyére vagy az ünneplés külsőségeire. Csak egy példát kiragadva, lehet, hogy ismét a privát helyek látszanak majd alkalmasabbnak a belső ünneplés külső megnyilvánulási helyéül, -- ami a lényeget tekintve semmivel sem szabadna, hogy színvonalában alatta maradjon egy mai szokásos, vasárnapi liturgiának. Már csak azért sem, mert valaha, -- a „konstantini fordulat” előtt - ez volt az általános. Sőt, a nem-keresztények esetében éppen napjainkban egyre gyakoribbá válik az otthon, a hely „megszentelése”.

Ide tartozónak érzem megemlíteni, hogy a tudománynak, a művészeteknek, a médiának, az oktatásnak és a magánéletnek is sajátos változásokon kell átesniük külsőségeikben is, hogy a mélyebb tartalmat, a bennük rejlő belső lényeget felszínre tudják hozni. Ez valószínűleg eddig nem ismert kategóriák bevetéséhez is vezet majd.

Az a gyakorlat viszont bizonyosan nem változik meg a jövő szellemi-lelki gyakorlatában, -- lévén ősi hagyomány és a belülről való építkezés alap-föltétele, -- hogy a csoportok, egyházak élén továbbra is elkötelezett vezetők álljanak, akiknek közvetlen kapcsolata az „istenséggel” vagy a „szenttel” magától értetődő és természe­tes. A közösség így nem csak a példaképet tisztelheti bennük, hanem mint saját lelki forrásának egyik kútjához járhat vissza hozzájuk földi zarándokútja során. Ami feltételezhető, ezektől a vezetőktől a jövőben - mint ahogy maguktól a csoport egyes tagjaitól is-több odaadás, mélyebben átélendő lelkiség várható el. A vezetők esetében ez az elvárás nem csak külsőségeiben lesz követelmény, hanem odakerülésük föltételévé is kell, hogy váljon.

Ezek a tendenciák már elindultak, egyre radikálisabban követelve a lelki vezetők felelősségét például a politikai vezetők ellenében. Akinek nincsen kapcsolata a lényeggel, az nem vonz többé senkit… Aki gyenge a hit és erkölcs dolgaiban, az üres edény. Az élesedő követelmények oka végtelenül egyszerű: a jövő lelkisége többé már nem építhet puszta szokásokra, elavult, értelmetlen utasítások kényszerére. Az emberiség felnőtt, tetteiért felelőssé vált.

A jövő szellemiségének-lelkiségének végkifejlete-a fenti fejtegetések és alapelvek értelmében-egy lassú, de visszafordíthatatlan folyamat eredménye lesz. Olyan fejlődésé, ami továbbra sem válhat harcoktól mentesen könnyűvé, -- de reményünk szerint közelebb viszi az emberiséget egy harmonikusabb világ megterem­téséhez, ahol a szellemi-lelki igények vezérlik majd mindennapjainkat. Aki mindezt álomnak, utópisztikus elképzelésnek tartja, -- az, joggal maradjon le a jövő nagy kalandjáról!
 
 

Jegyzetek

(1) Hamvas Béla: A világválság, Bp., 1983, 11.o.

(2) Sacrosanctum Concilium (Konstitúció a Szent Liturgiáról) I.fejezet 36., A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest, 1986.

(3) Mk 4,43-32; Mt 13,33

(4) Mk 2,22