Ha Isten képére vagyunk megteremtve, képesek lehetünk arra, hogy utódainkat másik kép hasonlatosságára teremtsük.

Az elmúlt évtizedek természettudományi, orvostudományi és műszaki fejlődésének valamennyi területe közül talán egyetlen másik ágazat sem ragadta magával oly nagy mértékben képzeletünket, mint a génsebészet. A génsebészet alkalmazásának irodalmi és megfilmesített bemutatásai, ha nem is mindig hódítottak meg, de mindenesetre magukkal ragadtak bennünket. Az olyan regények, mint Huxley: “Szép új világ” vagy Cook: “Ikrek” c. műve, a génsebészet árnyoldalait jelenítik meg, annak elrettentő társadalmi és politikai következményeivel egyetemben. A Blade Runner (“A szárnyas fejvadász”) c. film genetikailag manipulált, minden kontroll alól elszabadult harcosok történetét, valamint egy emberi és egy genetikailag manipulált lény érdekfeszítő románcát mutatja be. A néhány évvel ezelőtt bemutatott, The Boys From Brazil (“A brazíliai fiúk”) c. film pedig olyan kísérletről szól, amelynek során újabb Hitlereket próbálnak előállítani részint a klónozás technológiájának segítségével, részint pedig a Hitler gyermek- és ifjúkori fejlődésében lezajlott főbb események megismétlésével.

A Hall és Stillman doktorok által folytatott klónozási kísérlet, valamint az azt követő rövid, de igen élénk vita ismét sok, a génsebészet által felvetett kérdést elevenített fel: hatalom, erőszak, technológiai imperatívusz, előzetes megfontolás nélküli cselekvés, az emberi lények lefokozása és az ember egyedülálló genetikai struktúráján elkövetett erőszak. A kísérlet támogatói olyan értékeket is bevontak az érvelésbe, mint például a terméketlen párok megsegítése, a pre-embrionális állapot fejlődési folyamatainak elmélyültebb megismerése és a meddőség gyógyításának fejlesztése. A szélesebb közönség és a szakmai körök reakcióikban egyaránt igen erőteljesen léptek fel a klónozás gyakorlati alkalmazása ellen, s noha a kísérlet tisztaságát az egyetemi etikai bizottság elismerte, Stillman és Hall felhagyott a klónozás kutatásával.

Mindez azonban nem jelenti a klónozás végét. Voltaképpen különös, hogy csak az utóbbi időkben tettek ebben az irányban ilyen komoly erőfeszítéseket. A technikai lehetőségek nagy része már egy ideje megnyílt, a kíváncsiság pedig bizonyosan megvolt. A legnagyobb akadály valószínűleg a pénz hiánya lehetett, minthogy a szövetségi kormány egészen a legutóbbi időkig egyáltalán nem támogatta az emberi embriókkal folytatott kísérleteket, s még ha támogatta is volna, a klónozás területén folytatott kutatások valószínűleg akkor sem álltak volna az első helyen a feladatok rangsorában. A vita mindazonáltal eleven.
 

Genetikai egyediség szemben az individualitással

Az egyik kritikus pont a klónozás körüli vitában az az állítás, hogy a klónozás megsérti a személy individualitását vagy a személy egyedülálló genetikai azonosságát. Először is fontos, hogy különbséget tegyünk a genetikai egyediség és az individualitás között. A beágyazódás (implantáció) előtti embrió annyiban egyedüli genetikailag, amennyiben az anya és az apa génjeinek új kombinációja. Mégis, pontosabb úgy fogalmazni, hogy ez az implantáció előtti embrió a következő genetikai nemzedéket képviseli, mivel még nem érte el a redukció fejlődési állomását, amelyben az egyes sejtek visszafordíthatatlanul arra a feladatra specializálódnak, hogy bizonyos testrészeket hozzanak létre egy meghatározott testben. Mindeddig tehát nem beszélhetünk differenciált génexpresszióról vagyis génkifejeződésről. Minthogy a beágyazódás előtti embrió sejtjei magukban hordozzák a lehetőségek végtelen tárházát (totipotenciáját), a leghelyesebb, ha úgy jellemezzük őket, mint amelyek magát az emberi természetet jelenítik meg. A genetikai struktúra általánosságban a fajhoz tartozik, de még nem azonosult egy meghatározott egyeddel. Noha az implantáció előtti embrió sejtjei biológiai, teleológiai egységet képeznek, amely azután egyetlen emberi lénnyé fog alakulni, mégis, amíg ezek a sejtek nem veszítik el a totipotencia képességét a restrikció folyamatán keresztül, és nem válnak differenciáltan kifejezetté, nos, mindaddig nem beszélhetünk arról, amit Ford “ontológiai individuumnak” nevez. Az ilyen individualitás biológiailag visszafordíthatatlan, annyiban, amennyiben benne a részből nem válhat egész ember.

A klónozás körüli vitában sok szó esett a genetikai egyediségről. Az egyik érv szerint a genetikai egyediség alapjait a megtermékenyítés pillanatában találhatjuk. Az embriógenezissel kapcsolatos ismereteinket figyelembe véve pontosabb, ha úgy fogalmazunk, ahogyan már korábban is megjegyeztük, hogy ti. mindez nem más, mint a következő genetikai nemzedék megalapozása. Azaz míg az implantáció előtti magzat tartalmazza az illető szervezet fejlődésének megfelelő genetikai információt, maga az információ morálisan nem áll kitüntetett viszonyban egyetlen specifikus egyeddel sem. A genetikai egyediséget az emberi természethez, nem pedig bizonyos egyedhez társítjuk, hiszen ez a bizonyos egyed még nem is létezik. A genetikai egyediség megkövetelése azután tekinthető jogosnak a szervezetre nézve, miután a megtermékenyítés folyamata lezárult. A genetikai egyediség erkölcsi jelentősége e létező emberi természetéhez kapcsolódik. Szigorúbb morális igény, amelyet az implantáció előtti embrióval kapcsolatban támaszthatunk, csak azután jogos, miután a restrikció folyamata már végbement, és megjelent az az egyetlen egyed, aki a közös természetnek e bizonyos egyedre való leszűkítése révén fejlődik ki. Ez az az egyén, aki az adott körülmények között az egyes cselekedetek végrehajtója lesz.

Másrészt néhányan azt is mondják, a személyiség egybeesik a genetikai egyediség kialakulásával, ami viszont, tovább szőve a következtetést, egybeesik a megtermékenyüléssel. Az imént vázolt biológiai problémák mellett, amelyek e feltevés ellen szólnak, vannak filozófiai jellegű nehézségek is. Az egyik a genetikai redukcionizmus. Ez nem más, mint a személynek a rá jellemző genetikai struktúrára történő leszűkítése. Amikor a személyt azonosítják a genetikai struktúrával, az annyi, mintha azt mondanák, hogy nem vagyunk mások, mint csupán a génjeink összessége. Természetesen nem is kétséges, hogy génállományunk nagyban felelős azért, amilyenek vagyunk, de mégsem mondhatjuk, hogy pusztán a genetikai kódunk összege vagyunk. A másik filozófiai jellegű nehézség az emberi személyiség lényegi összetevőjével, az oszthatatlanságával, a közölhetetlenséggel (inkommunikabilitás) kapcsolatos. Ami a beágyazódás előtti magzatból hiányzik, az éppen ez az oszthatatlanság, mivel az implantáció előtti embrió egészen a restrikció bekövetkeztéig biológiailag közömbös az egyediségre nézve. Mindaddig bármely egyedi sejtjéből válhat teljesen más létező; a restrikció után viszont abban a bizonyos egyedben egy májsejtjéből kizárólag májsejt lehet, egy szívsejtből pedig csakis szívsejt jöhet létre. Az individuummá válás éppen azt jelenti, hogy egyetlen létezőt nem oszthatunk többé teljesen más, egész létezővé, legfeljebb több részre oszthatjuk fel azt. Ez jelenti azt, hogy a restrikció után az individuum oszthatatlanná válik. Jóllehet az oszthatatlanságnak ez a biológiai dimenziója nem képviseli teljességgel a személy oszthatatlan valóságának lényegét, ez a dimenzió szükséges, még ha nem is elégséges feltétel. Hiánya a személy hiányát jelzi.
 

Különleges etikai kérdések

Hogyan vélekedjünk ezek után azokról az erőfeszítésekről, amelyek egy emberi lény sokszorosítására irányulnak, akár az implantáció előtti embrió sejtjeinek osztása, akár az organizmusnak a sejtmag-átültetés általi klónozása segítségével? Először vizsgáljuk meg azt az esetet, amikor a beágyazódás előtti magzat sejtjeit osztják különálló entitásokra. Az implantáció előtti embrió nem más, mint célirányosan egyesült sejtcsoport, amely rendelkezik az önálló vagy ontológiai egyeddé válás képességével. Az implantáció előtti embrió nem foglalja magában az emberlét teljességét, s nem is tekinthető egy bizonyos emberi lénynek: nem más, mint a közös emberi természet, amelyből kifejlődhet egy bizonyos emberi lény.

Ennélfogva a beágyazódás előtti magzat 4, 8 vagy 16 sejtjének különálló sejtekre való osztása nem tekinthető a Germain Grisez emlékezetesen pontatlan kifejezése szerinti “félbehasításnak”.^[1] Ez inkább annyit tesz, hogy az egész organizmust részeire osztják, amely részek maguk is képesek egésszé válni. Aki így tesz, az nem ontológiai egyedet bont fel részekre, s az entitás önálló egyediségét sem sérti meg. Az implantáció előtti embrió élőlény, az emberi genom hordozója, különbözik az anyától, az apától és a következő genetikai nemzedéktől egyaránt. E vonásai azonban mégsem adnak abszolút értéket ennek az entitásnak, mivel mindeddig szó sincs egyedi szubjektumról mint olyanról. Annak ellenére, hogy egyetlen organizmusnak tekinthető, még nem egyed.

A klónozás. Az organizmus-klónozás, amelyet meg kell különböztetnünk a gén- és a sejtklónozástól, kifejlett sejt sejtmagját kiemelve másik organizmus sejtmagjától megfosztott (enukleált) sejtjébe helyezi azt. A cél ilyenkor az, hogy genetikailag megismételje azt a kifejlett organizmust, amelyből a sejtmag származik. Az organizmus-klónozásnál megoldandó technikai probléma abban áll, hogy míg valamennyi kifejlett sejt tartalmazza a teljes organizmus fejlődéséhez szükséges összes DNS-t, e DNS-mennyiségből nem a teljes állomány fejeződik ki. Ez annyit jelent, hogy a DNS-ből csupán az illető sejtnek és működésének megfelelő darab működik pillanatnyilag. A többi DNS, amely jelen van ugyan a sejtben, a restrikció folyamata következtében “ki van kapcsolva”. Ez a differenciált génexpresszió teszi lehetővé, hogy kifejlődjenek az egyes testrészek és szervek. A klónozás sikerének technikai kulcsa ott van, hogy felfedezzék, hogyan lehet működésbe hozni a kifejlett sejtnek ezeket a ki nem fejeződő génjeit, hogy ezáltal genetikailag azonos organizmus fejlődhessen belőlük. A szokásos érv a klónozás ellen úgy szól, hogy megsérti az implantáció előtti embrió genetikai egyediségét. Az az álláspont, mely genetikai egyedisége alapján erkölcsi rangot követel a beágyazódás előtti embriónak, nem tartható fenn, mivel, amint már a korábbiakban bemutattam, nem létezik az az alany, akinek a számára e követelésnek érvényt kellene szerezni. Ezenkívül, még ha sikerülne is emberi lényeket klónozni, ezzel akkor sem az egyedet, hanem csupán a genetikai struktúrát sokszorosítanák. Senkinek sem jut eszébe olyasmit állítani, hogy a genetikailag azonos ikrek megsértik egymás jogát a genetikai egyediséghez azáltal, hogy ugyanazt a genetikai struktúrát hordozzák. Véleményem szerint ez azért van így, mert kritikailag megalapozottabb morális igény az individualitásra vonatkoztatható, ez pedig biológiai értelemben kizárólag a restrikció után jön létre. A genetikai egyediség és ennek az identitáshoz való viszonya fontos tényezők a származás kérdéseiben, de nem ezek alkotják az individualitást.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az individualitás morálisan a genetikai egyediség felett áll, és ez adja meg a kulcsot az implantáció előtti embrióval kapcsolatos kutatások etikai elemzéséhez. A genetikai azonosság létrejöhet egyrészt in vivo, vagyis a beágyazódás előtti magzatnak genetikailag azonos ikrekké történő természetes hasadása által, másrészt in vitro, vagyis a pre-embrió sejtjeinek osztása által vagy pedig az organizmus-klónozás által (bár ez utóbbi e cikk írásakor technikailag még nem kivitelezhető). Az ember genetikai struktúrája képezi az emberi természet, a testi lét alapját, és megkönnyíti a leszármazás nyomon követését. Ennél azonban sokkal jelentősebb az individualitás mind az oszthatatlanság, mind pedig az erkölcsi cselekvés alanyának értelmében. Kizárólag erre az “én”-re jellemző ugyanis, hogy nem osztható részekre, hogy képes megszemélyesíteni a genetikai struktúrát, és képes átlényegíteni ezt a genetikai struktúrát az önmeghatározásban. Az ilyen individualitás hiánya jelentheti a pre-embrió esetében a rá vonatkozó teljes védelem hiányának fő igazolását éppúgy, ahogyan megléte az erkölcsi értelemben vett érték elismeréséhez szükséges ismertetőjegy.
 

Az átgondolás összefüggései

Döntő fontosságú, hogy miféle összefüggésben vetődnek fel ezek a problémák. A genetika tudományának eredményei olyan pillanatban jutottak el idáig, amikor - a szociobiológia révén - ismét feltámadt az érdeklődés a fejlődéselmélet biológiai és társadalmi vonatkozásainak megértése iránt, a spenceri perspektívából szemlélve, amely a legerősebb túléléséről szól. Mindez az emberi természet ragadozó vonásainak társadalmi ünnepléséhez vezetett, ezt pedig az autonómia iránti igény eluralkodása is felerősítette. Asimov három robot-törvénye és a revizionista Terminator II ellenére a sci-fi irodalomban és a fantasztikus filmek világában a hatalom és egy alsóbbrendű csoport génsebészet általi megteremtésével kapcsolatos tematika uralkodott el. Ritkaság az olyan alkotás, amely genetikailag manipulált vagy létrehozott kedves, szerető, bölcs, szelíd emberek kifejlesztésére irányuló erőfeszítésekről szól. A döntő kérdés, amely itt felvetődik, az, hogy több ilyen emberre van-e még szükségünk.
 

Külön témák: a gondoskodás

Minden, génsebészetről szóló vitában központi szerepet játszik a gondoskodás kérdése. A teremtéstörténet úgy ábrázolja az embert, mint gondoskodót, akinek az a feladata, hogy őrizze a kertet, amelybe helyezték. Az alapmetafora így a status quo fenntartásának értelmét is magában foglalja. A gondoskodás fogalmába építve ott van e gondoskodás korlátainak fogalma is. Ezt az értelmezést erősíti a természettörvény hagyománya, amely szerint a moralitás abban áll, hogy összhangban vagyunk a természet törvényeivel, hiszen ezek Isten örök törvényeinek teremtett megnyilvánulásai.

Két megjegyzés kívánkozik ide. Az első O’Rourke és Ashley megfigyelése, hogy ti. ez a felfogás olyan istenértelmezésen alapul, amely inkább tekinthető görögnek, mint biblikus eredetűnek. Azok a próbálkozások, amelyek azt célozzák, hogy az ember, úgymond, “a kert fölé emelkedjen”, az isteni mindenhatóság ellen intézett prométheuszi támadásoknak tűnnek. Ha minden kísérletet, amely az emberi lényeg javítását célozza, az isteni értelem megbántásának tekintünk, az csupán ugyanennek változata.

Másodszor, igen alaposan át kell dolgoznunk a gondoskodás elméletét az evolúció fényében. Ha elfogadjuk, hogy a világ - vagyis, közelebbről, a kozmosz - fejlődik és valójában egyfajta kettős kontingenciában létezik - vagyis, egyrészt egyáltalán nem szükségszerű, hogy létezzen, és másrészt az sem szükségszerű, hogy ebben a mostani formájában létezzen -, akkor a gondoskodás mint megőrzés teljességgel természetellenesnek tűnik. Ennél sokkalta gyümölcsözőbb O’Rourke és Ashley javaslata, miszerint Isten nagyvonalú teremtő, aki arra hív meg bennünket, hogy osztozzunk vele teremtő erejében. Ez a felfogás Robert Francoeurnek korábbi elméletét visszhangozza, melynek értelmében a “gondoskodó” helyesebb olvasata a “teremtő-társ” lenne.^[2] Eszerint az olvasat szerint lelkiismeretesen gondoskodni azt jelenti, hogy az ember azáltal vállal részt az evolúció folyamatosan tovább haladó kalandjában, hogy azt kutatja, miként szabadíthatja fel a lehetőségeket a természeten, s ennek keretében az emberi természeten belül. Gondoskodni annyit jelent, mint cselekvőnek, konstruktőrnek, tervezőnek, teremtő-társnak lenni. Az ilyen olvasat igencsak szédítő, különösen, ha figyelembe vesszük Teilhard felfogását, miszerint a személy nem más, mint az evolúció öntudatra ébredése. A társ-teremtő és a teremtő közti választóvonal, mint arról az emberi történelem számtalan epizódja is tanúskodik, hajszálfinom. Mégis, a keresztény tradíciónak mérsékelt keresztény olvasata, amelyet meghatároz a mai evolúcióelmélet, nem vezethet más eredményre, mint hogy a személy feladata társteremtőnek lenni a teremtés folytatódó drámájában.

Etikai szempontból döntő fontosságú, hogy mindezt milyen összefüggésben értelmezzük és milyen célokra fordítjuk ezeket a lehetőségeket. Így a gondoskodás gyakorlata azt is megköveteli, hogy szüntelenül vizsgálat tárgyává tegyük egyrészt azokat a célokat, amelyek elérésére a személy legitim törekvéseit felhasználja, másrészt azokat a megfontolásokat, amelyek miatt így teszünk. Jóllehet a hübrisz lehetősége sohasem szűnik meg, és az eredendő bűn és annak folytonos hatása elevenen él, mégsem igazolható a priori az a feltételezés, hogy képtelenek lennénk önnön érdekeinken felülkerekedni és mások, valamint környezetünk javát szem előtt tartani, ill. olyan társadalmi és politikai szerkezetet teremteni, amelynek célja e javak létrehozása.
 

Az emberi természet

Az egyik legmaradandóbb és legmakacsabb vita az emberi természet körül folyik. Könyveket, folyóiratokat és adatbázisokat töltenek meg az egymással versengő modellek és elméletek az emberi természet kérdéséről. E helyütt két állítást kívánok megfogalmazni.

Először is, hogy továbbra is hangsúlyozva az evolúció tényét nem állíthatjuk, hogy az emberi természet statikus vagy rögzített volna. Mai természetünk nem ugyanaz, ami valaha volt, és nem is szükségképpen ugyanaz, mint ami majd egyszer lesz. Ha az evolúció ténye valóságos, nem tekinthetjük úgy az emberi természetet, mint ami az állatvilágtól tökéletesen elszigetelve lett megteremtve. Mégis fontos felhívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy az emberi természetnek egyfajta fejlődő értelmezése objektív szemléletnek tekinthető, mivel ez az értelmezés a dolgok valódi mibenlétére utal.

Jóllehet beszélhetünk az emberi természetről, mégis figyelembe kell vennünk, hogy állításaink ideiglenes jellegűek. A múltban az ilyen állítások kevésbé tűnhettek ideiglenesnek, hiszen az evolúció - jellemző módon - lassan haladt előre. Most viszont, ha figyelembe vesszük genetikai ismereteinket és növekvő lehetőségeinket, határozottan megvan a lehetősége az evolúció arányában és irányában bekövetkező felgyorsulásnak. Az emberi genom térképe óriási lehetőségeket fog megnyitni előttünk. Az aktuálisan elért specifikus változások aránya jellegzetesen lassabb lesz, mint törekvéseink és terveink fejlődése; mindazonáltal a genetikai térkép drámai lehetőséget kínál az evolúció irányítására.
 

Korlátok

Miután megerősítettük az evolúció, a fejlődő emberi természet és szabadság tényét, vajon felállíthatunk-e ésszerű korlátokat? Van-e rá mód, hogy megalapozzuk a genetikai beavatkozások értékelését?

Az egyik javaslat Rahneré, aki megjegyzi, hogy miközben azzá kell válnunk, amire megvan a lehetőségünk, ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem mi hívtuk magunkat életre és nem rendelkezünk önnön létrehozásunk vagy teremtésünk anyagával és valóságával. Így természetünk legmélyén önmagunknak mint véges, teremtett lénynek alapvető ajándék-jellegét találjuk. Ez alapozza meg annak valóságát, hogy társ-teremtõk vagyunk, nem pedig teremtõk, azaz nem áll hatalmunkban a végső rendelkezés joga a teremtés, az evolúció és a történelem fölött. Így a gondoskodás dimenziója nem más, mint végességünk elfogadása és annak felismerése, hogy - noha szabadok és a nagyvonalú Isten teremtményei vagyunk - mégsem áll szabadságunkban sem a természet meggyalázása, sem pedig az, hogy saját képünkre és hasonlatosságára szűkítsük le azt. Häring azt állítja, hogy tekintetbe kell vennünk a bűn történetét és emlékezetünkben kell tartani, hogy mi történik olyankor, amikor mellőzik az olyan értékeket, mint a szabadság és a méltóság. Kiemelném például az amerikai eugenetikai (fajegészségtani) mozgalom történetét mint az értékek és a kerülendő cselekedetek példatárát, hiszen ez a történet társadalmunknak igen sötét fejezete, mind az egyes csoportokkal, mind pedig az egyes emberekkel való bánásmód tekintetében. Még inkább ide illik az a példa, amelyet O’Rourke és Ashley említ, hogy ti. a prenatális diagnózis ahhoz vezethet, hogy a gyerekeket nem önmaguk miatt szeretik, hanem azért, mert szüleik elképzeléseit testesítik meg.

Végül, Häring, C. S. Lewis és Alastair MacIntyre megjegyzése szerint az etikailag döntő pont itt a kontroll kérdése (az angol control szó nem egyértelmű, mert irányítást, vezérlést, kormányzást, hatalmat, kényszerítést, felügyeletet, ellenőrzést stb. jelent, amiért nem fordítjuk a magyar ellenőrzés szóval - Szerk.). Häring azzal érvel, hogy a kontroll a szabadság ellentéte, s ha totális kontrollra törekszünk, az egyszersmind a szabadság összezúzásával és az emberi természet lerombolásával is egyenértékű. Lewis megjegyzése szerint “amit az Ember hatalmának tartunk a Természet felett, az nem lesz más, mint néhány embernek a többi emberen gyakorolt hatalma a Természetnek mint eszköznek a segítségével”.^[3] MacIntyre pedig, miután leírja azokat a tulajdonságokat, amelyek az ember utódainak megtervezésében kívánatosak lennének, azt mondja, hogy ilyen tulajdonságokkal rendelkező egyén aligha venne részt ilyen jellegű vállalkozásban.^[4] A kontroll, ahelyett, hogy megnyitná az evolúciós folyamatot, inkább leszűkíti azt. A kontroll kiváltságos víziót jelent, amelyet csak néhányan vallanak magukénak. A kontroll normatív szemléletet erőltet ránk az emberről, s valamennyi ilyen javaslatban természetünk ajándék-létének és végességének elutasítása rejtőzik, éppúgy, ahogyan magának az evolúciónak a nyitottságát is elutasítja mindez. A kontroll megszabása olyan igyekezetről tanúskodik, amely megpróbálja befagyasztani a fejlődést azáltal, hogy egyetlen állapotot tesz meg normatívnak. Ezért a kontroll valamennyi formája ellentmond az evolúciónak és lerombolja a szabadságot. Azok a genetikai beavatkozások, amelyek a kontrollra törekszenek, még a legjobb esetben is problematikusak és gondos, valamint kiterjedt vizsgálatra szorulnak.
 

Összegzés

A genetikai forradalom, akárcsak kultúránk jó része, feltételezi, hogy az információ és a tudás számos problémát megold, legyenek azok akár egyéni, akár társadalmi jellegűek. Ez annyit jelent, hogy ha egyszer kezünkben lesz az egyén genetikai struktúrájának térképe, akkor igen sokat fogunk tudni az illető egyén jövőjéről. Kritikai betekintést fogunk nyerni az illető lehetőségeibe és képességeibe. Tudni fogjuk, mi mozgatja azt a bizonyos személyt.

De vajon valóban tudni fogjuk? Miközben világos, hogy viselkedésünk nagy részéért és fizikai lehetőségeinkért génjeink a felelősek, addig az korántsem ennyire bizonyos, hogy vajon teljes mértékben, mindenestül a genetikai struktúra számlájára írhatjuk-e az emberi viselkedést. Miközben a kutatások tovább folynak, és tovább is kell, hogy folyjanak, állandóan résen kell lennünk az összetett viselkedés leegyszerűsítő magyarázataival szemben. Ráadásul a génsebészetről folyó viták - különösen az irodalmi vagy filmes sci-fiben - igen érdekesen világítják meg az értékek világát. A legtöbb ilyen mű genetikailag manipulált harcosok vagy rabszolgák alakjait vetíti elénk. A kifejezésre juttatott értékek tartománya a hatalomtól, az intelligenciától, az erőtől egészen a tanulékonyságig és az engedelmességig húzódik. Ritkán van szó szelídségről, kedvességről, együttérzésről, gyengédségről, kreativitásról vagy mások iránti figyelmességről. Amikor arról olvasunk, hogy vajon melyik jellemvonást válasszuk vagy melyik karakterisztikus jegyet hangsúlyozzuk, ezek az iméntiek bizonyosan nem lesznek közöttük! (...)

Lehetséges, hogy a legkritikusabb pont a genetika tudományának területén és a génsebészet körül nem is abban áll, hogy milyen terveket kell kidolgoznunk vagy melyik technikát kell tökélyre fejleszteni - noha bizonyára ezek is lényeges viták tárgyát képezik. A legfontosabb viták inkább azokról az értékekről zajlanak, amelyekre a döntéseinket alapozzuk, valamint azokról az értékrendekről szólnak, amelyeket társadalmunkban megvalósítani igyekszünk.

A Genezis könyvében olvasható teremtéstörténet arról beszél, hogy az ember Isten képére teremtetett. A génsebészet gyorsan bontakozó lehetőségei képessé tesznek bennünket, hogy utódainkat valamely egyéb képre formáljuk. Kié lesz vajon ez a kép és milyen értékeket fog megtestesíteni? Ez a döntő, egyéni és társadalmi kérdés áll előttünk, miközben belépünk a genetikai felfedezések új korszakába.
 

(Schmal Alexandra fordítása)
 

 

Lábjegyzetek:

[1] Time, 1993. november 8., 69. l.

[2] FROBERT FRANCOEUR: “We Can - We Must, Theological Reflections on the Technological Imperative”, Theological Studies, 1972. szeptember, 429. l.

[3] FC. S. LEWIS: The Abolition of Man, New York, Macmillan, 1957, 34. l.

[4] FALASTAIR MACINTYRE: “Seven Traits for the Future”, The Hastings Center Report, 1979. február, 5. sk. l.