F o r r á s :  "Commonweal", CXXV. évf., 21. szám (1998. december 4.), 9-10. l. Teljes, szöveghű fordítás. C 1998 Commonweal Foundation, reprinted with permission.

A  s z e r z ő  1940-ben született, teológus és filozófus. 1973 óta a Worcesteri Műszaki Főiskolán, az észak-amerikai Massachusetts Államban (vö. "Mérleg", 95/4., 456. és 460. l.) társadalometikát és vallástudományt oktat. Szakterülete az erkölcsfilozófia, érdeklődésének középpontjában a bioetika kérdései, illetve ezek orvostudományi és teológiai vonatkozásai állnak. Huszonöt könyv szerzője (vö. "Mérleg", 1995/4., 456., 460., 1997/1., 13. sk. l.). Újabb művei: "Genetic Engineering, A Documentary History" (Greenwood Publishing Group, 1999) és "Made in Whose Image? Genetic Engineering and Christian Ethics" (Humanity Books, 1999).

A tavaly előtti év novemberének első hetében a Science és a Proceedings of the National Academy of Science átütő erejű híreket közölt arról, hogy emberi őssejteket izoláltak és tenyésztettek. Ilyen sejtekből fejlődik ki az emberi test. Ha izolálni és tenyészteni tudjuk ezeket, akkor fennáll a lehetősége, hogy laboratóriumban emberi szövetet hozzunk létre, új szerveket képezzünk átültetés céljára, vagy génterápiában felhasználható sejtekhez jussunk.

Az egyik kutatási irányzat követői a sejteket a blastocysta belső sejtállományából vették. A blastocysta az emberi embrió egyik legkorábbi, még a beágyazódást megelőző fejlődési fokainak egyike. Ezekből a nem-differenciálódott sejtekből fejlődik ki a teljes embrió, majd a foetus. Az említett kísérletek során a blastocysta-sejteket olyan embriókból vették, amelyek "lombikban" történt megtermékenyítés útján jöttek létre, és amelyeket már nem kívántak beültetni. A másik kutatási irány követői abortált magzatokból vettek csírasejteket, vagyis olyan sejteket, mely specializálódásuk szerint nem testi szervekké, hanem pete- vagy hímivarsejtekké fejlődtek volna.

Ebben áll az etikai kérdés lényege: mi az igen korai emberi embrió és egy elvetélt emberi magzatból származó szövet erkölcsi státusa? A tudóscsoportok mindkét kutatási irányzaton belül felismerik, hogy e sejtekhez erkölcsi tartalom társul, mivel emberi magzatból származnak. Ezzel teljesen egyetértek, mégis megkülönböztetném azokat a sejteket, amelyek nem-beültetett embrióból származnak, azoktól amelyeket abortált magzatból izoláltak. Nem értek viszont egyet azokkal a kutatókkal, akik elvetélt magzatból származó sejtekkel dolgozva azt állítják, hogy ezek a sejtek sem vetnek fel különleges problémát, hiszen belőlük nem fejlődhet újabb magzat; ugyanakkor szemlátomást még ők is felismerik az emberi szövet különleges erkölcsi helyzetét.

Amellett érvelnék, hogy mivel az a folyamat, melyet a biológusok differenciálódásnak hívnak, még nem ment végbe a beültetés előtti embrióban, ez a képződmény nem individuum; ennél fogva nélkülözi a személy egyik lényegi ismérvét. Ez két okból állítható. Először: e képződmény sejtjei a szervezet bizonyos részévé (pluripotens sejtek) vagy bármely részévé (totipotens sejtek) válhatnak, ennélfogva a beültetés előtti embrió nem tekinthető "egyednek". Definiciója szerint ugyanis az "egyed" olyan entitás, amely nem osztható, vagy ha mégis kettéosztják, két olyan félre hasad, melyek külön-külön nem életképesek. Másodszor: a beültetés előtti embrió sejtjei a szervezet károsodása nélkül szétválaszthatók (pl. preimplantációs diagnózis céljából egy vagy két sejt leválasztható és öröklött ártalmakra vizsgálható). Továbbá a sejteket mesterségesen szét lehet választani ikrek képzése céljából. Végül, a sejtek mindegyike magában hordja annak lehetőségét, hogy teljes egyeddé fejlődjön. Amellett érvelek tehát, hogy mivel ebben a stádiumban a képződmény még nem individualizálódott, híján van a személy lényegi, bár nem egyetlen kritériumának.

Hogyan vélekedjünk tehát erről a lényről? Hadd ajánljam azt az elgondolást, amelyet Duns Scotus, a középkori filozófus fejtett ki, noha természetesen fogalma sem volt az őssejtekről. Felfogása segítségével kiindulópontokat találhatunk gondolkodásunkhoz annak érdekében, hogy az embrionális őssejtek kinyerésével és felhasználásával kapcsolatban etikai döntésekre juthassunk. Ez az érvelés nem érvényes az embrionális csírasejtekre, azaz elvetélt magzatból származó sejtekre, mivel ezek individualizációja már megtörtént.

Scotus az "általános természet" kifejezést használja annak leírására, ami a csoportban és annak valamely egyedi tagjában közös. Ez a meghatározás a tudásról és az individualizációról szóló nagyobb elméletének része. Az "általános természet" lényegében egy entitás definiciója - például ami minden lóban közös. De ami minden lóban közös, annak szempontjából mindegy, hogy egyetlen lóra vagy az összesre gondolunk. Scotus számára aztán az általános természethez még valami szükséges, hogy egyedi ló jöjjön létre: az individualizáció mozzanata. Az individualizáció scotusi elve - amint a filozófus mondja - a közös természetet az egyedre szűkíti, úgy hogy az egyed egyénivé, a faj minden más egyedétől különbözővé és oszthatatlanná lesz. Röviden szólva egyedi egységgé, amelyet nem lehet két újabb egészre osztani.

A beágyazódás előtti embriót két okból is elgondolhatjuk úgy, mint közös emberi természetünket. Először, ez az entitás, ha genetikailag különbözik is szüleitől, és ha genetikailag egyedülálló is, még nem bír egyediséggel. Az individuum mindaddig nem jelenik meg, amíg a megtermékenyülés után mintegy két héttel be nem teljesedik a sejtek elköteleződésének folyamata. Szemléletemben ez a folyamat Scotus individualizációs folyamatának, az általános természet individuummá szűkítésének biológiai analogonja. Mire e folyamat végbement (általában a második hét végére), a sejtek elköteleződtek, hogy meghatározott testrészek specifikus sejtjeivé váljanak. Biológiai értelemben ez a valódi (bár nem teljes) egyediség kezdete, és amellett kívánok érvelni, hogy kritikus etikai határvonalat jelöl.

Ezt megelőzően azonban az ilyen emberi sejtek még nem hordozzák egy adott szervezet meghatározott sejtjeinek jellegét. Érvelésem arra irányul, hogy e sejtek erkölcsi téren nem az individualitás, még kevésbé a személy erejénél fogva igényelnek kitüntetett megítélést. Erkölcsi téren valóban kitüntetettek, mivel emberi sejtek, emberi génállomány működik bennük, ennélfogva az emberi természet lényegét képviselik. Ez a második ok, amiért a beültetés előtti embriót Scotus "általános természete" értelmében foghatjuk fel. A rajtuk végzett kutatómunka olyan sejteket venne igénybe, melyek azt képviselik, ami emberben a legalapvetőbb értelemben közös: közös emberi természetünk a blastomerben individuum és személy előtti. Mivel ezek a sejtek nem valamely individualizált emberi természethez tartoznak (ami a személy-mivolt minimum feltétele), hanem közös emberi természetünkhöz, amellett érvelek, hogy az ebből a képződményből származó sejtek felhasználhatók arra, hogy őssejteket nyerjenek átültetés céljára, vagy arra, hogy meghatározott emberi szöveteket vagy épp szerveket tenyésszenek ki.

Természetes, hogy azoknak, akiktől ilyen képződmények származnak, beleegyezésüket kell adniuk e kutatások végzéséhez, miként az is természetes, hogy a blastomereket az emberi természetnek kijáró tisztelettel kell kezelni. De végső soron az ilyen kutatás nem emberi személyen történő kísérlet. Az ilyen kutatás általános emberi természetünkön történik, ezért erkölcsileg igazolható.
 

A tehenek hazajönnek

Az a bejelentés, hogy a kutatók egy szarvasmarha magjától megfosztott sejtjébe emberi magot ültettek (New York Times, 1998. november 12.) - ami által olyan lényt hoztak létre, mely nagyrészt, de nem teljesen emberi természetű - nemcsak azt mutatja, hogy milyen gyorsasággal haladnak ezek a kutatások, hanem az egyre átláthatatlanabb etikai zűrzavart is, amelybe belekeveredtünk.

Nem lassítanánk egy kicsit, hogy átgondoljuk, mit is művelünk?

Emberi sejt és szarvasmarha-petesejt fúziója révén őssejtet létrehozni minőségileg különbözik az őssejtkutatás egyéb irányzataitól, mivel valójában nem tudjuk, mi történik, amikor ilyen műveletet hajtunk végre. Még ha, mint leírták, az emberi anyag gyorsan uralkodóvá vált, s ha emberi fehérjéket kezdett is termelni, a marha-citoplazma és az emberi dezoxiribonukleinsav (DNS) közötti kölcsönhatás teljesen nem modellezhető. Van még legalább két probléma. Ha szarvasmarha-eredetű mitokondriális DNS marad a citoplazmában, kölcsönhatásba lép-e az emberi DNS-sel és ennek mik a következményei? Nem vezet-e a két species elegyítése arra, hogy egyes betegségek átlépik a faj határát?

A szóbanforgó kutatásokat, bár nem erősítették meg és nem is publikálták, azért jelentették be, hogy kipróbálják, hogyan fogadja a közvélemény. Bár a közvélemény reakcióját csakugyan figyelembe kell venni, miféle etikai eljárás az, amely a piac felmérését tekinti kritériumnak? Azt kell hinnünk, a kutatást végző társaság (Advanced Cell Technology of Worcester, Massachusetts) nemcsak azt akarja megmutatni, hogy a közvélemény nem ellenzi az ilyen vizsgálódást, hanem azt is, hogy kutatásai értékesek és etikailag is helyénvalóak.

Ha a szarvasmarha-citoplazma csak táplálék-forrásként szerepel, s kizárólag az emberi DNS jut érvényre, a létrejövő szervezet gén-készlete emberi, ezért emberinek kell tekinteni. Ez azonban új problémák sorozatát veti fel. Mert bár a technológiát láthatólag őssejtek képzése céljából fejlesztették ki, bizonyára lesznek új alkalmazások is, amelyek például a szarvasmarha-petesejteket az emberi szaporodást segítő mesterséges technikákban használják fel.

Ki hagyta jóvá ezeket a kutatásokat? Nyilvánvaló, hogy a Massachusetts Egyetem Intézményi Felülvizsgálati Testülete (Institutional Review Board at the University of Massachusetts) - ahol a kutatók dolgoznak - nem tette. A kutatásra adminisztratív engedélyt adtak, felülvizsgálat nélkül. Meggyőződésem, hogy ezt a kutatást teljesen felül kell vizsgálni, részint egyedülálló jellege miatt, részint azért, mert hibridet hozott létre. Továbbmenve: most, amikor mérlegre kell tennünk minden, a közelmúltban közölt őssejt-kutatást, moratóriumot tartok szükségesnek az említetthez hasonló hibrid-kutatásokra.

Úgy látszik, az istálló ajtaja még nyitva van.
 

(Medgyesi György fordítása)