Megérthetjük az egyház és állam egészséges viszonyáról való beszélgetés és tanácskozás szükségét. Hihetetlenül gyorsan változik a vallásos kultúra nyugaton és a keresztények elnyomása keleten. A továbbiakban a gondolatindító beszélgetésünk nem csupán segít nekünk, keresztényeknek, hanem felfrissíti hagyományos hitünket.

A témáról való gondolatok és szemlélődő elmélkedés után megpróbálom szavakba önteni gondolataimat. Nem fogok a téma mellett vagy ellen beszélni. Mégis mindkét oldalt bemutatom, így fontolóra vehetik a tényleges következtetéseimet.
 

I. Szükségtelen az ilyen kapcsolat

Tekintélyelvű vallás szemben az emberségessel

A vallásunk nem tekintélyelvű. „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének követőim, hogy ne kerüljek a zsidó vezetők kezére.” (Jn 18.36)

Több mint kétezer éve a kereszténység az emberséges és nem egy tekintélyelvű vallás jóakaratát ünnepli. Amint a cím is önmagát magyarázza, az előbbi a vallás követőiben van hangsúlyozva, mint társteremtők Isten szent elgondolásában. Lehetséges, hogy egyesek úgy érzik Istennek az embereihez való közelségén, a "Velünk az Isten" (Emmánuel) titkán keresztül, néhány kedvelt embere messze eltávolodik tőle.

A történelem mutatja azoknak a vallásoknak az esetét, akik a tekintélyelvű vallás osztályába léptek és a jó akaratnak még mindig a történelmi megalapozásán fáradoznak. Küzdelmüknek, hogy képtelenek éles vonalat húzni a tekintély és a lelkiség közé, a vakbuzgóságuk lehet az alapvető oka. Emiatt nem marad hely náluk a lelkiismeret és a szív szabadságának.
 

Házasság inkább a kultúrával, mint az állammal

Ha majdnem mindig az államvezetés (politika) és a tekintély a jelképe a vagyonnak, kevélységnek, trágárságnak, anyagiasságnak stb. (eltekintve a rendszeres szervezéstől és a képességek kormányzásától), akkor nincs értelme a kultúrált és tisztességes egyházat ilyen hírhedt vőlegénnyel házasasítani.

Keleten is és nyugaton is ismerik a kultúra ünneplését és megőrzését. Manapság minden ünneplés és szertartás erősen át van itatva a kultúrával, mint keleten a fény ünnep, (India minden vallásában) és nyugaton a farsang a nagy böjt kezdete előtt, Spanyolországban stb. A kultúra a társadalom megőrzésének oszlopa, így az Egyháznak bizonyosan ezzel kell házasodnia.

Itt az a lényeg, hogy inkább őrizzük meg a vallásos kultúrát még mielőtt elhervad, mint megpróbáljunk egy új kultúrát bevezetni. Egy egyszerű példa erre az európai fiatalság, akik nem járnak templomba, nem látogatják a miséket, talán nem is hisznek az Istenben, de mikor tüsszentenek mégis Jézus nevét említik. Mulatságosnak tűnik, de van benne igazság.
 

Kormányzó testületünk van

Az állam egy rendszeres kormányzó testület az emberek erkölcsös életének az elősegítésére. Az egyháznak szintén van egy kormányzó testülete. A mi korunkban az felelne meg az egyháznak, hogy felülvizsgálja és kijavítsa a kormányzás módját. Ez az, amit keleten próbál tenni az anya egyház. Egy hiteles példa erre a kultúrába oltódás (inkulturáció).
 

Erkölcsi oldala

A kormány erkölcsöt hirdet. De képtelen az embereknek a vigasz érzését nyújtani az erényükért és elkeseredést éreztetni a bűneikért. Pusztán rendőri munkát végez. Mégis, ami meglepte az embereket, képes volt belépni, az un. "modern ember" magánéletébe, hogy a terhesség megszakításról és hasonló témákról tárgyaljon vele. Az egyház szegény gyermekei elfelejtették, hogy az anya felelőssége a gyermekei jövőjéért való aggódás.
 

Szabad akarattal vagy erőszakkal?

Az emberek úgy gondolják, azért áruljuk a javainkat, hogy hitet próbáljunk adni nekik. Vagy ügyfeleket próbálunk szerezni a vallásos szertartásainkhoz. Néhány esetben valóban bűnösök vagyunk az ilyen tűrhetetlen magatartásért. A kor és a körülmények is osztoznak a felelőségben, hogy az egyház jó keresztényeket vesztett el. Az a néhány, aki hajlandó gyakorolni a gyönyörű keresztény életet, a saját akarata és hite alapján teszi. Az állam a kényszerével és erőszakával megronthatja a hitet. Az állam az erkölcsöt ugyan terjesztheti, de a hitet nem.
 

Az imádság kultúrája

Ez a kultúra nem hogy lassacskán, hanem gyorsan tűnt el. A rózsafűzért csak nagyon kevés család imádkozza. Hála Istennek, legalább a vallást tanítják az iskolákban. Kíváncsi vagyok, mit tudna az állam rögtönözni, hogy hitet ültessen a serdülők szívébe.
 

Az egyház és az állam kapcsolatának szüksége

Köszönet a múlt arany korszakainak, mikor jelentős királyok elősegítették az egyház növekedését. Konstantinápoly példája emlékeztet ilyen közreműködésre. Ha afelé hajlunk, hogy a világ cél nélkül rohan valamerre, akkor talán nem lenne rossz ötlet az egyházat és az államot egészséges kapcsolatra buzdítani.

Egy olyan korban élünk melyben (ha nem hirdetjük a hitet) legalább horoggal, vagy pásztorbottal őrizzük meg. Horoggal az egyház részéről és pásztorbottal az állam részéről. Ha az előzővel majdnem lehetetlen megtenni, akkor láthatjuk, hogy ez a kapcsolat egy új és építő eleven keresztény társadalom születését eredményezné. Urunk is szívesen látná ezt és azt mondaná rá: "jó kapcsolat".
 

A jó pásztor és az állam

Sokszor lehetett olyan érzésünk, hogy a vallásunk túl jó és nem túl szigorú a tagjaival szemben. Talán megérett az idő rá, hogy kiszínezzük. Bocsásson meg Urunk, ha könyörtelen leszek. A jópásztor jelképe jó szerepet játszott a kultúránkban. De most itt az ideje, hogy a jópásztorunk ne csak az elveszett bárány után menjen, hanem visszahozatalakor büntesse meg a többi 99 előtt, így holnaptól a többi bárány tudatára kezdene ébredni, hogy rossz ha eltéved. A büntetés adás szerepét az állam játszhatná. Jópásztor lehet így az állam? Ha igen akkor bátorítsuk a kapcsolatot.

Adjuk meg ennek a kapcsolatnak néhány gyakorlati feltételét
- ha a kapcsolat vissza tudja hozni a híveket az egyházba,
- ha vonzza a fiatalokat és az egyházi tevékenységekben való részvételre vezeti őket, vagy a belső csönd ízét adja nekik,
- ha az állam az uralkodásával nem válik bálvánnyá és keresztény hírkép rombolóvá,
- ha az állam ígéretet tesz a katolikus kultúra megőrzésére, akkor tényleges és egészséges lenne a kapcsolat.

Az Isten a múltban az ősatyáinknak beszélt. Majd a tanítványokon (apostolokon) és az isteni ige hirdetőin (prófétákon) keresztül. Aztán megpróbálkozott a saját fián keresztül. Folyamatosan beszél hozzánk a fia szavaival, életével, menyasszonyán az Egyházon és a szentek közösségén keresztül. Beszél hozzánk az életünkön keresztül. És nem lesz meglepetés számunkra, ha ugyanez az Isten beszél hozzánk az államon keresztül.

(Szilvássy Gábor fordítása)