A rendszerváltozással új alapokra került az Egyház és az állam kapcsolata. Az alábbiakban egyrészt röviden áttekintem ennek a viszonynak az alkotmányjogi alapelveit, másrészt – rövid nemzetközi kitekintés után – megkísérlem állam és Egyház viszonyának „magyar modelljét” az Európában érvényesülő különböző modellek között elhelyezni.
 

I. Az állam-egyház viszony alapelvei

Az állam világnézeti szempontból semleges. Mivel az állam világnézeti semlegességének elve az elmúlt években sok félreértést váltott ki és nagy viták tárgya volt, igen fontos, hogy a semlegesség jogi jelentését rögzítsük. E semlegesség egyfelől azt jelenti, hogy az állam nem azonosulhat semmilyen világnézettel, másfelől pedig kerülnie kell az intézményes összefonódást a világnézetet hordozó szervezetekkel, így például az egyházakkal. Az állam világnézeti semlegességének elvét először az Alkotmánybíróság rögzítette a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény alkotmányossági vizsgálata nyomán született határozatában^[1]. A világnézeti semlegesség doktrínájának kibontását bizonyos szempontból megelőzte a véleménynyilvánítás szabadságának határait körüljáró, a közösség elleni izgatás büntető törvénykönyvbeli tényállását vizsgáló alkotmánybírósági határozat, mely kimondta, hogy „A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Egyedül ez felel meg annak az ideológiai semlegességnek, amelyet az Alkotmánynak az 1990. évi XL. törvénnyel való módosítása azzal fejezett ki, hogy törölte az Alkotmány 2. §-ából az 1989. októberében – éppen a pluralizmus példájaként – szerepeltetett fő eszmei irányzatokat is.”^[2]

Az állam világnézeti semlegességéből tehát szükségszerűen következik az állam és az egyház elválasztása, melyet az Alkotmány külön rögzít: „A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.” Figyelemreméltó az elválasztás tételének megfogalmazása: nem programról, elvégzendő feladatról szól, hanem egy tényt rögzít. Az 1949 és 1989 között hatályban volt alkotmányszöveg a jelenlegi megfogalmazással szemben feladatként szólt az elválasztásról: „A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.”^[3] Míg az állam elkülönülése más szervezetekhez képest már az elköteleződés hiányából megállapítható, az egyházakat – illetve az egyházat (!) - illetően, történelmi okokból, erről külön alkotmányi rendelkezést találunk. A jelenlegi Alkotmányban a pártokról található hasonló jellegű rendelkezés^[4]. Ennek háttere a rendszerváltozás körülményeiben, a nemzeti kerekasztal tárgyalásai során kialakított „átmeneti” alkotmányszöveg létrejöttében rejlik. Ahogy az egyházak és a pártok úgy a szakszervezetek, egyesületek vagy a gazdasági társaságok sem gyakorolhatnak állami hatalmat. Ezek az alkotmányi rendelkezések élesen tükrözik a kor sajátos viszonyait, nézeteit és félelmeit.

Az elválasztás konkrét következménye, hogy nem lehetnek „vegyes”, félig állami, félig egyházi intézmények és világnézetileg elkötelezett intézmény (pl. iskola) nem lehet állami fenntartásban. Nem zárja ki a semlegesség viszont azt, hogy a létrejövő elkötelezett intézményeket ill. fenntartóikat az állam a közintézményekhez hasonló támogatásban részesítse.

A semlegesség nem jelent közömbösséget: a semleges állam nem értékmentes állam, nem „légüres térben” él. Az értékszövevények, melyek az államiságnak is hátterét adják részben – jelentős részben – történelmileg meghatározottak és társadalmilag kötöttek. Az állam, mely meghatározott történelmi környezetben, meghatározott közösség szervezettségének bizonyos formája, nem szakadhat, és nem tekinthet el az adott, őt körülvevő és hordozó értékfeltevésektől. Ennek során – az azonosulástól tartózkodva – nem kell tartania attól, hogy elismerésben és támogatásban részesítse az értékhordozó közösségeket és intézményeket. Emellett lehetnek olyan történelmileg meghatározott jelképek – így például az ország Alkotmányban meghatározott címere és himnusza – melyek önmagukban az államiság kifejezői, amin nem változtat az, hogy sokak számára sajátos többlet-tartalmakat hordoznak^[5]. Az ilyen jelképeket a történelem határozta meg és abszurd vállalkozás lenne arra törekedni, hogy „semleges” jelképekkel váltsuk föl nemzeti jelképeinket. A világnézeti kérdésekben közömbös állam a semlegességen túlmenve nem venne tudomást polgárai életének vallási vonatkozásairól, igényeiről. Ezzel az ilyen igényekkel nem rendelkezőket óhatatlanul privilegizált helyzetbe hozná. A semlegesség magyar alkotmányjogi értelme alapján azonban a pozitív és a negatív vallásszabadság (a valláshoz való jog és a vallástól való távolmaradás joga) egymással egyenrangú, azaz egyik sem tekinthető alapesetnek, melyhez képest a másik kivételt képezne^[6].

A semlegesség tehát semmiképpen sem ideológia: nem egy semleges világnézetet képvisel az állam, hiszen ha létezne semleges világnézet, akkor az államnak ezzel szemben is semlegességet kellene tanúsítania. Sokkal inkább a különböző világnézetű emberek együttélésének technikájáról van szó, mely minimalizálni igyekszik a különbözőségből fakadó terheket az egyének és a közösségek számára. Ahogy azt a liberális megközelítés is elismeri: a semlegesség az államot köti, míg az egyénnel szemben csak a tolerancia várható el^[7].

Az állam világnézeti semlegességével kapcsolatos további félreértés szerint a világnézeti semlegesség alkotmányos alapelvéből általánosan semleges állami közpolitika következik^[8]. A semlegesség a magyar alkotmányjogban csak konkrét vonatkozásokban értelmezhető^[9]. Emellett a semlegesség elve az alkotmányjogba nem az amerikai szociológiai-filozófiai gondolkodásból^[10] került be, hanem sokkal inkább a német jogi gondolkodásból^[11]. Magyarországhoz hasonlóan Németországban is az alkotmánybírósági gyakorlat vezette be a fogalmat, kimondva, hogy az államnak, „mint minden polgár otthonának” semlegesnek kell lennie^[12]. Ez a semlegesség azonban semmiképpen nem zárja ki a határozott értékválasztásokat sem az állami egyházjog, sem adott esetben a családjog vagy az adópolitika területén.
 

II. Az állam-egyház viszony modelljei

A vallás és a vallási közösségek kezelése Európa országaiban – néhány általános elv tiszteletbenntartása és közös tendencia mellett – igen változatos. Nézőpont kérdése, hogy egy közös európai modellről beszélünk-e, melynek alapelve a semlegesség és csak részletszabályai eltérőek^[13], vagy a vallási közösségek jogállása, az oktatásügy, a finanszírozás, a házasságjog és egyéb kérdések eltérő szabályozása alapján mégis elismerjük, hogy különböző európai modellek érvényesülnek^[14], melyek sok szempontból konvergenciát mutatnak. A modellekben való gondolkodás akkor az áttekintést jól szolgálja, ha szem előtt tartjuk, hogy nem „vegytiszta” megoldásokról van szó.
 

1. Az államegyházi modell

Az államegyházi berendezkedés valamennyi érintett európai országban történelmi örökség és nem az elmúlt évtizedek terméke. Forrása tehát nem az ezekre az államokra – Anglia kivételével – jellemző nagyfokú felekezeti egység, hanem csupán a hagyományokat tisztelő, szerves fejlődés: a felekezeti homogenitás gyakran inkább az állammal való összefonódás következménye, mint sem oka.

Görögország alkotmánya „uralkodó” vallásként ismeri el az ortodox egyházat, de észak-Európa protestáns államai (az Egyesült Királyságban Anglia és Skócia, ezen túl Dánia, Norvégia, Finnország és 2000-ig Svédország) is megőrizték az államegyházi berendezkedést. Az individuális vallásszabadság hatékony biztosítása révén azonban, és azáltal, hogy a kisebbségi felekezetek tevékenysége az államegyházzal szemben sem esik korlátozás alá, az észak-európai államok világnézetileg semlegesnek tekinthetők: ha azonosulnak is egy vallással vagy egyházzal, abszolút toleranciát gyakorolnak a többi felekezet irányába. Az állam világnézetileg semleges jellege az európai államegyházi berendezkedésű államok közül Görögország esetében kérdőjelezhető meg. Itt az állam a vallási kisebbségekkel szemben is védi az uralkodó vallást, tiltva a prozelitizmust és előjogokat biztosítva az államegyház számára. Így  például Görögországban nem taníthat állami iskolában nem ortodox vallású személy, avagy bármilyen felekezethez tartozó istentiszteleti hely létesítéséhez a helyi ortodox püspök hozzájárulását is be kell szerezni. A görög államegyházi modell – szemben az észak-európai államok megoldásaival – erősen feszegeti a semlegesség kereteit^[15].

Az egyes konkrét kérdések megoldása az adott ország történelmi fejlődésétől függően jelentősen különbözhet. Az állam – ha a polgári alternatíva lehetőségét meg is teremti – elismeri az egyházi házasságkötés érvényességét. Svédországban, ahol születésénél fogva – tehát megkeresztelkedés nélkül is – minden állampolgár az államegyház tagjának minősül, az evangélikus egyház vezeti a civil születési és halálozási anyakönyveket is, ami az egyik indoka annak, hogy az egyházból formális aktussal „kilépők” is kötelesek csökkentett mértékű egyházi adót fizetni. A gyakorlatilag teljes, közvetlen költségvetési finanszírozás Görögországban és Norvégiában maradt fönn, míg a többi skandináv országban a jövedelemadóhoz vagy a jövedelemhez kapcsolt, állami segítséggel behajtott, egyházi adó az egyház működésének fő gazdasági alapja. Az anglikán egyház működésének fő anyagi alapja az egyház – szekularizációval soha nem érintett – vállalkozói vagyona. Mivel mind az iskolai vallásoktatás, mind az állami felsőoktatás keretében végzett hittudományi képzés általában fönnmaradt, az önálló egyházi oktatási intézmények jelentősége csekélyebb. Az összefonódással járó intézmények gyakorlati jelentősége, így például a törvényhozó vagy a végrehajtó hatalom hozzájárulásának szükségessége egyházi állások betöltéséhez, a liturgikus iratokban történő módosításokhoz vagy egyházi rendelkezések érvényességéhez az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent.

Az államegyház privilegizált jellegéhez való ragaszkodás, az összefonódások által, tagadhatatlanul éppen az államegyház szabadságának korlátozásával is járhat. Ugyanakkor e modell mindenütt hosszú, szerves történelmi fejlődés során alakult ki és természeténél fogva fokozatosan alkalmazkodik a változó társadalmi valósághoz. Európa többi monarchiájában – mindenekelőtt a katolikus uralkodók országaiban, így Belgiumban, Luxemburgban és Spanyolországban, de Hollandiában is – ahol elválasztásra került az állam és az egyház, az uralkodói ház tagjainak a korábbi államegyházhoz való hűtlensége indignitási ok maradt.
 

2. A radikális elválasztás

Az állam és az egyház radikális elválasztására először az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának 1791 évi, első kiegészítése által került sor: az „Alapító Atyák” – a bevándorlók Óvilágban üldözött felekezeti kisebbségeként szerzett tapasztalatai alapján – a vallásszabadság biztosítékát látták az egyház intézményesítettségének tilalmában. E tilalom eredetileg – egészen az Alkotmány 1868. évi 14. kiegészítéséig – csak a szövetségi törvényhozót kötelezte, így nem érintette a több tagállamban kialakult államegyházi berendezkedést. Utóbb ebből az alkotmányi tételből építette föl a Legfelsőbb Bíróság az „elválasztás falát” (wall of separation), melynek gyakorlati tartalma abban áll, hogy állam vagy állami szerv – a vallás szabadságának megóvása végett – nem részesíthet támogatásban semmilyen vallást. Ugyanakkor az állami életet körülveszik a vallási jelképek, a vallásos jellegű eskün és állami szervek működéséhez kapcsolódó imádságokon, fohászokon túl, még a bankjegyeken is vallásos tartamú jelmondat olvasható, de gyakran vallásos jelleget ölt a hazafiság kifejeződése is ("civic religion"). Az elmúlt évtizedekben az „elválasztás fala” talán alacsonyabbá vált, így mára az Amerikai Egyesült Államok sokrétű direkt és indirekt támogatásban részesíti a vallási közösségeket illetve intézményeiket (pl.: átfogó adókedvezmények formájában). Mindenestre az intézményesítés  tilalmával és a vallásszabadsággal kapcsolatos jogi helyzet korántsem egyértelmű, amit jól mutat az is, hogy ezek az ügyek a Legfelső Bíróságon általában 5:4-es többséggel dőlnek el és így a gyakorlat gyakran változik^[16].

Az Egyesült Államokkal szemben Franciaországban – a nagy francia forradalmat követő évszázad egyházpolitikai kísérletezése és harcai után – a század elején a radikális elválasztás indítéka alapvetően egyházellenes, antiklerikális és katolikusellenes – azaz korántsem semleges – feltevéseken alapult. Az eredeti cél nem a semleges állam megteremtése volt, hanem a közélet, és különösen az oktatás, teljes laicizálása, az egyházi befolyás megszüntetése, magánszférába szorítása. A de Gaulle-korszak óta azonban Franciaország is támogatja az egyházi oktatást, illetve egy sor eredetileg egyházellenes intézkedés, így pl. a templom- és plébániaépületek századelőn történt államosítása mára az egyháztámogatás indirekt formájává alakult át, ugyanis az épületek fenntartási költségeit így döntően közpénzekből biztosítják^[17]. A kérdés mindazonáltal a mai napig a legmélyebb érzékenységeket érinti, így az egyházi oktatás ötvenes években kialakult támogatási rendszerének megnyirbálására a Mitterand-éra kezdetén tett kísérletek az elmúlt évtizedek legnagyobb franciaországi tömegmegmozdulásait váltották ki, de a Balladur-kormánynak támogatás kiterjesztését célzó törekvései is jelentős tiltakozáshoz vezettek. Megjegyzendő, hogy a laicista modellt az I. világháború után Franciaországhoz (vissza-) csatolt Elzász-Lotaringiára nem terjesztették ki, hanem a Napóleon által 1801-ben kötött konkordátum hatályát visszaállítva az elismert vallások rendszerét intézményesítették, így ott mind az oktatásügy, mind a finanszírozás területén fönnmaradtak a bevett egyházakkal való kapcsolódási pontok^[18].

Az állami finanszírozási tilalom eltérő következményekkel járt: míg Franciaországban az egyház a mai napig bénító szegénységben él, addig az Egyesült Államok számtalan vallási közösségét professzionálisan szervezett adománygyűjtési akciók és gazdasági vállalkozások tartják el. E különbségre az európai és amerikai nemzetgazdaság alapvetően eltérő mértékű központi újraelosztása is magyarázatot adhat^[19].  Az állami közoktatás világnézetileg közömbös jellegének ellenhatásaként az egyházak átfogó iskolahálózatot építettek ki és tartanak fönn, világi képzést is végző egyetemeket is beleértve. Mindkét állam közpénzekből gondoskodik a katonai szolgálatot teljesítők lelkipásztori ellátásáról.

A radikális szeparáció eredeti indíttatása és eredménye az egyház magánszférába szorítása volt, ami együtt jár az egyházakkal való állami együttműködés kerülésével is. Ezzel a semleges állam közömbös állammá vált. Egyes megközelítések szerint az ilyen értelemben vett radikális elválasztás és a vallásszabadság egymást kizáró fogalmakká is válhatnak, mivel a vallási meggyőződés megjelenítésére az állam nem hagy megfelelő teret – ezzel az ilyen igényekkel nem rendelkezőket óhatatlanul privilegizált helyzetbe hozva. A semlegességen túlmenő közömbösség így a negatív vallásszabadságot előnyben részesíti a pozitív vallásszabadsággal szemben. Az elválasztást világnézeti közömbösségként fölfogó államok általában kerülik az együttműködést az egyházakkal, amit pedig a közjó közös szolgálata is kívánatossá és hasznossá tenne. Ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyházak ezen körülmények között is fenn tudtak maradni és önazonosságukat – ha esetleg a társadalom peremére szorulva is – ki tudták bontakoztatni.
 

3. A kapcsolódó modell

Közép-Európa német nyelvű államaiban, Németországban, Ausztriában és Svájc német nyelvű kantonjaiban az államegyháziság és a radikális elválasztás között átmenetet megvalósító modell fejlődött ki. E modellben a hangsúly az együttműködésen van, az állam „pozitív semlegességet” – és nem közömbösséget – tanúsít. Az állam és az egyház viszonyát a kapcsolódás szóval lehetne leginkább jellemezni. A modell sarokköveit egyfelől az államegyháziság tagadása, másfelől az elválasztás helyett a bevett népegyházakkal való együttműködés hangsúlyozása jellemzi. A németországi irodalom többsége arra az álláspontra helyezkedik, hogy bár az állam semleges és világi, az alkotmányozó nem döntött az elválasztás mellett, azaz az államegyház alkotmányi tilalmából csak az intézményes összefonódás tilalma következik^[20]. Ugyanakkor – az alkotmányi részletszabályok változatlanul maradása ellenére – a lelkiismereti és vallásszabadság alapjogának sarkalatosabb védelme révén ma már nem tekintik az elválasztást „bicegőnek”^[21]. Közép-Európa német nyelvű államaiban a közjogi jogállást élvező népegyházakkal az állam sok területen együttműködik és – „kulturális felelősségének” keretében – támogatja őket, szem előtt tartva a történelmi folytonosságot és lehetőség szerint megőrizve a korábbi korszakok intézményeit és megoldásait. Az állam „eléjemegy” polgárai vallási igényeinek, ami viszont másfelől az összefonódások révén gyakran már az egyházak szabad mozgásterét is korlátozza – ha kisebb mértékben is, mint az államegyházi berendezkedés keretei között. Az állam és az egyház önállóságát a kapcsolódási pontokon cizellált jogi dogmatika védelmezi, így az állami egyetemekre integrált teológiai felsőoktatás esetében, vagy az egyháztagság állami nyilvántartásakor és az államilag szabályozott „kilépés” ügyében.

A múlt század végén lezajlott németországi kultúrharc nyomán az állami és az egyházi házasságjog teljesen elvált egymástól, sőt jelenleg is szankciót von magára az az egyházi szolgálattevő, aki olyanok házasságkötésénél működik közre, akik polgári házasságot nem kötöttek. A népegyházak, a történelmi vallási közösségek de a normatív feltételek teljesítése esetén az egyéb vallási közösségek is közjogi testületi jogállással rendelkeznek. Ez azonban jogi személyiségük kitüntetett elismerésén túl nem jelenti azt, hogy közhatalmat gyakorolnának: pusztán az egyesületi jellegű szervezetektől való megkülönböztetést szolgálja és a laicista modelltől való elhatárolódást mutatja. Németországban és Svájc kantonjainak többségében az állam a skandináv államokhoz hasonlóan segítséget nyújt az egyház-finanszírozáshoz a közjogi jogállással rendelkező népegyházak államilag nyilvántartott híveiktől járó adójának behajtásával. Ausztriában az egyházi hozzájárulás begyűjtését az egyház maga végzi, azonban az állam polgári jogi igénynek ismeri el ezt és biztosítja a bírósági út igénybevételének lehetőségét. A kötelező iskolai vallásoktatás tiszteletben tartja az egyén negatív vallásszabadságát, azaz a vallásoktatás kötelező az adott felekezethez tartozó tankötelesek számára, azonban gondviselőjük kérésére – illetve bizonyos életkor után saját döntésük alapján – ez alól mentesülhetnek.

A kapcsolódó modell történeti meghatározottsága szintén igen erős: nem az elmúlt évtizedek alkotmányfejlődésének terméke. Jól példázza ezt a tényt az, hogy a II. világháború utáni német alkotmányozás nem vállalta föl az egyházügy újraszabályozását, hanem a Bonni Alaptörvény – kimondva a lelkiismereti és vallásszabadságot – inkorporálta a Weimari Birodalmi Alkotmány egyházügyi rendelkezéseit, illetve a korábbi korszakok egyházügyi törvényhozása és megállapodásai alapjaiban érintetlenül maradtak. Az elmúlt évtizedekben erősödő kihívások, mint a fokozódó szekularizáció, a német újraegyesülés és a rohamosan növekedő muzulmán közösség vallásjogi integrációja megkérdőjelezik a rendszer jelenlegi formában való fönntarthatóságát.
 

4. Az együttműködő elválasztás

Dél-Európa „latin” országaiban az állam és a Katolikus Egyház a liberális eszmék hatására, a „szabad államban szabad egyházat” jelszavával a múlt század végén elválasztásra került. E folyamat akkor az Egyház heves ellenállását váltotta ki. Míg Portugáliában a Salazar-rendszer fönntartotta az 1911-ben végrehajtott elválasztást, addig a század első felében a Olaszországban és Spanyolországban a jobboldali rendszerek visszaállították a Katolikus Egyház államegyházi státuszát. A II. Vatikáni Zsinat után, az elmúlt évtizedekben az Egyház kezdeményezésére, szerződésekben kifejezett egyetértésben került sor az államegyháziság felszámolására. Ez az elválasztás tehát – szemben a korábbi franciaországi szeparációval – nem egyoldalú, a gyengébb félre kényszerített megoldás volt. Ha a franciaországi laicista szeparációt mozgatóit tekintve „rosszindulatúnak” minősítenénk, ezt az elválasztást akár „jóindulatúnak” is nevezhetjük. Az állam változatlanul számol a korábbi államegyház meghatározó súlyával és nem zárkózik el az együttműködés elől sem. Ezen együttműködés jellemző jele a két fél önállóságának kölcsönös elismerésén alapuló szerződéses szabályozás. Némileg párhuzamos a dél-európai fejlődéssel, hogy a hetvenes évek elején az Egyház egyetértésével Írországban is törölték az Alkotmányból a Katolikus Egyház privilegizált elismerését (bár Írországban az állam és az Egyház kezdettől fogva szigorúan elválasztva működött: az állami jog értékválasztásait (például a meg-nem-született életvédelme terén) nem közvetlenül az Egyház, hanem az állampolgárok elhatározása formálta).

Az elválasztással nem változott meg az egyházi házasságkötés állami elismerése és fönnmaradt az iskolai hitoktatás is. Az állam – szintén szerződés alapján – Olaszországban és Spanyolországban jövedelemadóból levonható kedvezménnyel váltotta föl a korábbi közvetlen egyház-finanszírozást. Szemben az északabbra eső egyházi adórendszerekkel, itt nem egyházi kötelezettség állami elismeréséről és végrehajtásáról van szó, hanem államilag biztosított kedvezményről: az adófizető évről-évre nyilatkozatot tesz, hogy jövedelemadójának meghatározott hányadát (valamelyik) egyház támogatására, vagy egyéb közcélokra fordítsák.

Az „együttműködő elválasztás” rendszere az elmúlt évtizedek fejlődésének eredménye. Különösen azért érdemes figyelmünkre, mivel – az államszocializmus bukása utáni helyzethez hasonlóan – Dél-Európában is egy közhatalmi eszközökkel is védett uralkodó ideológia adta át helyét egy plurális rendszernek. A rendszerváltozás ellentétes kiindulópontból, de hasonló feladatot hozott. Az államegyházi berendezkedés megoldásai éppenúgy idegenek e modelltől, mint az ellenséges jellegű laicista elválasztás. Bár jogrendszerünk sok tekintetben leginkább a németországival rokon, az egyházügyi szabályrendszerről ez nem állítható: sajátos módon éppen a házasságjog kérdése az, melyben a németországi párhuzam megáll, azonban e kérdésben is az egyházak nagyobb szabadságot élveznek nálunk, mint Németországban, mivel az elválasztás következetesebb véghezvitele folytán az egyházak Magyarországon e téren is teljes szabadságot élveznek, azaz nincs szükség az egyházi szertartást megelőző polgári házasságkötésre.
 

5. Konvergáló tendenciák

Az elmúlt évtizedekben általános fejlődési irányként figyelhető meg a végletek közeledése^[22]. Ahogy az államegyházi berendezkedést őrző országok ma már az individuális vallásszabadság hatékony biztosítása révén, összefonódásaik ellenére is alapjaikban világnézetileg semlegesnek tekinthetők, úgy a szeparációs rendszerek egyházellenes beállítottsága is alábbhagyott s ma már legtöbbjük – az elválasztás garanciáit fönntartva – jóindulatúan és támogatóan áll az egyházakhoz. E folyamat természetesen kétoldalú: a népegyházi struktúrák bomlása, az elmúlt évtizedek szekularizációs folyamatainak előrehaladása a feszültségek társadalmi gyökerét jórészt megszüntette: Európa országaiban ma – néhány kivételtől eltekintve – nem a vallási-felekezeti erővonalak mentén sorakoznak fel a fő érdekcsoportok: a vallás és az egyház társadalmi szerepe megváltozott, és ma már nem a felekezeti viszonyok a közélet legmeghatározóbb törés- és erővonalai.

Ahogy az államegyházak privilegizáltsága csökkent és több országban fölszámolásra is került, úgy a radikális elválasztás szigora is enyhült. A korábban államegyházi berendezkedésű országokban nem a közömbös, hanem az együttműködésre nyitott, az egyházakat támogató elválasztás alakult ki. Megállapíthatjuk, hogy amint az államegyháziság idejétmúlt és – leginkább az államegyház számára – terhes megoldássá vált, úgy a radikális, ellenséges elválasztás modellje sem állta ki az idők próbáját, avagy a sajátos politikai-társadalmi viszonyok, melyek e megoldásokat szülték, ma már nem érvényesek.
 

III. Összegzés. A magyar modell

A rendszerváltozással új alapokra került Magyarországon az állam és az Egyház (az egyházak) közötti viszony. Fontos, hogy a fogalmakat világosan definiáljuk. A magyar modell alapelveit az alábbi címszavakba foglalhatnánk össze: az egyéni meggyőződés tisztelete, az állam világnézeti semlegessége, az állam és az egyház következetes elválasztása és szoros együttműködése a közjó érdekében: így az állam nem csak megfelelő jogi kereteket biztosít az Egyház működése számára, hanem finanszírozás különböző csatornáit is megnyitotta, eleget téve ezzel a méltányosság követelményének. Az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról 1990. február 9-én aláírt megállapodás fogalmaz: „ Az utolsó hónapokban Magyarországon végbement mélyreható politikai és társadalmi fejlődés következtében az egyházat érintő kérdések ma már rendezettek, amelyeket egyrészt az új Kánonjogi Kódex, másrészt a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az Egyházakról szóló új Törvény rendelkezései szabályoznak. ” Az Egyház által az elmúlt tíz évben élvezett szabadság nem csak a megelőző negyven évhez képest teremtett új helyzetet: a magyar történelem során ilyen mélységű szabadságot és a világi hatalomtól való függetlenséget az Egyház soha nem élvezett. Ha a főkegyúri jog intézményére, vagy a jozefinizmus hagyományára gondolunk, mely az elmúlt kétszáz évben, ha változó tartalommal is, de érvényesült, ez az állítás nem igényel további bizonyítást. Ugyanakkor a szabadságot és az eszköztelenséget egyszerre élheti meg az Egyház. Mégis: ma Magyarországon semmilyen társadalmi szerveződés ereje nem mérhető az Egyház szerepéhez. Talán ritkán fogalmazódik meg ilyen formában, de az egyházak társadalmi szerepvállalása a pluralizmus záloga. Ma Magyarországon – az egyházakat kivéve – semmilyen csoport nincs abban a helyzetben, hogy például az állami oktatási monopóliumot megtörje, vagy legalábbis oldja. Az Egyház ereje mégse ebben van: záloga nem a társadalmi szerep, a közéleti befolyás, hanem egyedül Krisztus.