Válság az új évezred küszöbén

A kereszténység, a világ legnagyobb (legtöbb hívőt számláló) vallása, a harmadik évezred küszöbén mégis válságot él át, furcsa módon leginkább ott, ahol legelőször terjedt el: Európában.

Különösen a fejlett világ országaiban az Egyház gyakorlati jelentősége megdöbbentő mértékben zuhan. Vajon mi lehet, ami elfordítja az embereket az Egyháztól, a kereszténységtől?

Ahhoz, hogy az Egyház és a kereszténység jövő képéről jobb képet alkothassunk, meg kell ismernünk hivatását, jelenét, és kihívásait, amelyekkel meg kell küzdenie.

Az alábbiakban először az Egyház hivatásáról gondolkodunk el, majd átnézünk néhány világméretű folyamatot, trendet, amelyek jelentős befolyással bírhatnak a kereszténység és az Egyház fejlődésére. Ezt követően néhány elképzelést mutatok be arról, hogy milyen lehet az az Egyház, amely ezekkel a kihívásokkal sikeresen szembe tud nézni, és továbbra is képes fennmaradni mint meghatározó és vonzó erő.
 

Mi is az Egyház?

“Hiszünk az egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban, amelyet Jézus Krisztus Péterre, a Sziklára épített. Az Egyház Krisztus Titokzatos Teste: látható társaság hierarchikus szervezettel, de ugyanakkor lelki közösség is. A földi Egyház az Isten népe, mely vándorúton van itt a földön. De ugyanezt az Egyházat égi adományok gazdagítják, ő az Isten-ország csírája és kezdete, amelyben minden korok embere számára folytatódik a megváltás műve és fájdalma, és minden erejéből a tökéletes beteljesülést áhítja, mely az idők végeztén a mennyei dicsőségben valósul meg.” Ezt valljuk VI. Pállal az Egyházról. ^[2]

Az Egyház számos fontos változáson ment át, annak ellenére, hogy sokan azt gondolják, 2000-éves fennállásának egyik fő alapja éppen a doktrinális hajlíthatatlanság és konzervativizmus, amit manapság nagyonis a pápa szemére vetnek.

Valóban változatlan maradt a kereszténység? Valóban töretlenül követi eredeti célkitűzését? Valóban állhatatos doktrinájában?

Előszöris lássuk, vajon mi is lehet a kereszténység célkitűzése? Mi az, ami valóban meg kellene határozza lényegét, cselekvésének fő mozgató erejét.

A kérdés bonyolultsága abból adódik, hogy a történelem az első keresztény közösségek megszületésétől kezdve a kereszténység számos változatát, s velük együtt teológiák, észjárások, lelkiségi és kulturális megnyilvánulások sokaságát hívta életre. Sőt csupán egyetlen korszakon belül is többféle, alkalmasint egymást kizáró válasz adható a kereszténység lényegének, küldetésének és ebből fakadóan az Egyház feladatának kérdésére.

Talán a legjobban mégis a Szent Lukács evangéliumában található, irgalmas szamaritánus példázataként ismert elbeszélés (10,30-37) alapján ragadható meg a kereszténység illetve a keresztény ember lényege. A kereszténység középpontja a másik emberhez, a Te-hez való közeledés, embertársunk, felebarátunk (és egyúttal az Én) felismerése a másikban, abban, aki mindeddig ismeretlen, idegen volt, kitaszított, sőt talán ellenség is.

Az “Egyház a történelemben van, ugyanakkor fölötte is áll”, mondjuk. Ez a kijelentés hihetetlen mennyiségű fájdalmat, szenvedést okozott a világban az elmúlt kétezer évben. Természetesen nem a tétel maga, hanem annak “értelmezése”. Számos pápa (ennek a szónak Róma püspökére való kizárólagos alkalmazása csak a 6-7. Századtól kezd általánossá válni; ezért itt a nyugati kereszténység vezetőinek megjelölésére általánosabban használom) ilyen és hasonló kijelentésekkel igyekezett az Egyház (szavaik szerint Krisztus) hatalmát növelni, egyetemessé, sőt egyeduralkodóvá tenni. Az ebből fakadó tragédiák közül csak néhányat szeretnék felvillantani, hisz értekezésemnek nem a pápaság, a történelmi egyház árnyoldalainak vizsgálata a fő feladata.

A kereszténység gyors terjedése ellenére a történelem teljes erejével csak akkor lépett egy Egyház életébe, amikor Nagy Konstantin állampolitikájának eszközévé téve, hivatalossá tette a kereszténységet a birodalomban. A császári hatalom és az Egyház működése drámai szinergizmushoz vezetett. A császár közvetlen politikai akarata diktálja a niceai egyetemes zsinat határozatait. A helyzet különös feszültséget adja, hogy amikor a Konstantin zsinat egyedüli fejeként határozza meg, hogy ki az eretnek és ki nem, a császár még csak meg sem volt keresztelve.

Államvallássá válását követően szinte azonnal megkezdődött a kereszténységen belül a nem-ortodox tanok üldözése. Eretneknek bélyegezték sok tant, amely nem a fővonalat támogatta. Arius, Pelagius, Akakiosz, monoteletisták, katarok és számosan mások mind eretnek bélyeget kaptak.

Az Egyház vezetése és az állami hatalom fokozódó összefonódása újabb tragédiák sorozatát váltotta ki. A sötét középkor sajnos sok szomorú esetet tár elénk, amikor a pápa nem volt Krisztus igazi helytartója. V. Benedek, VII. István, XII. János, VI. Sándor csak a leghírhedtebb példák az Egyház e rendkívül sötét korszakából.

A politikai és gazdasági visszaélések Luther fellépéséhez és a reformáció beindulásához vezettek. Az Egyház újra széthasadt. Ezt a sebet még az azóta eltelt közel ötszáz esztendő sem volt képes begyógyítani.

Csak a "hittel megvilágított értelem", ahogy a Római Katekizmus fogalmaz, “láthatja” meg azt a lelki valóságot, mely az isteni életet hordozza.
 

Globális trendek

Alább néhány olyan világméretű folyamatot ismertetek, amik jelentős hatással vannak az Egyház, a kereszténység alakulására.

1. Vallásüldözések fennállása továbbra is
A világ szinte minden táján megfigyelhető a vallási türelmetlenség valamint annak élesebb formája, a nyilvánvaló vallásüldözés térhódítása. Az egy-egy évben vallása miatt, vallásáért elpusztuló emberek száma eléri a 160,000-et! Megdöbbentő ez a szám még akkor is, ha ez csupán fele annak, ami a Szovjet rezsim tombolása idején elpusztított mintegy 330,000 mártírnak.

Nyílván nemcsak a kereszténység szenved az üldözéstől (legutóbb Afganisztán lépett fel hivatalosan az országban állítólag térítő német keresztényekkel szemben). Hasonlóan üldözöttek a muszlimok Algériában, a bahájok Iránban, és így tovább.

2. Militáns fundamentalizmus erősödése
A 70-es évek óta a vallási fundamentalizmus térhódítása nemcsak az erősen propagált iszlámban szembeszökő, hanem megjelenik a kereszténységben, sőt a buddhizmus és a zsidóság világában is.

3. Az iszlám térhódítása
Az iszlám a legjobban terjedő (hívei számában) világvallás. 1970 óta a muszlim hívők száma több, mint megduplázódott, és mára meghaladja a 1.3 milliárdot!

Bizonyos előrejelzések szerint 2025-re az iszlám híveinek száma 2 milliárdra emelkedik, míg a föld lakosai összesen 8 milliárdan lesznek. A keresztények száma ezen előrejelzések szerint 3 milliárdra várható.

4. Eltolódás a nem-fehér keresztények javára
Századunk során a kereszténység drámai módon terjedt a nem-fehér lakosság körében, arányaiban visszaszorítva a hagyományos fehér híveket. Mára a keresztények több mint 60%-a nem fehér.

A kereszténység központja lassan eltolódik Európából és Észak-Amerikából. Hétszer annyi anglikán van Nigériában, mint episzkopális az USA-ban. Dél-Koreában négyszer több presbiteriánus van, mint Amerikában. A skóciai rendszeres templomlátogatók aránya kevesebb, mint 10%. Ugyanez az arány a Fülöp-szigeteken közel 70%.

Az Egyház gyakorlati jelentőségének csökkenése azonban nemcsak a templomlátogatottság statisztikáiban jelenik ez meg, hanem abban is, hogy hovatovább Latin-Amerikából érkeznek misszionáriusuk Észak-Európába Krisztus jóhírét ismét elhozni. Magyarország is missziós terület lett ismét. Ezzel szemben a kereszténység látványosan terjed a szub-szaharai Afrikában. Az Agbor nevű távoli nigériai településen húsz templom található egy nagyjából 1 km²-nyi területen. II. János Pál pápa is Európán kívül Afrikában járt a legtöbbször.

5. Keresztény szekták további szaporodása
Csak az USA-ban mintegy 100,000 új “egyházat” tartanak nyilván. A pünkösdista, karizmatikus és egyéb mozgalmak századát éljük. A hatás nemcsak a számokban érzékelhető. Ezen mozgalmak jelenléte hat a hagyományos egyházak híveinek világára is. Térítési szándék áramlik a médiákon keresztül.

6. Nem vallásos emberek aránya stagnál

A kommunizmus összeomlása óta a magukat vallás nélkülinek (agnosztikus, szabadgondolkodó, ateista, nem vallásos humanista, közömbös, stb.) stabilizálódni látszik a világ lakosságának 15%-a körül.

7. Nők a lelkészi munkában
Általánosabban úgy fogalmazhatnánk, a pluralizáció, az egyenlőség, a kisebbségi jogok kierősödése több olyan kérdést feszeget, amelyek az egyházak történelme során lényeges problémaként soha nem tudtak megfogalmazódni. Annak a kérdésnek, hogy a nők részt vehetnek-e a hierarchiában (akár még diakónusi szinten is) az Egyház közel kétezer éve során a nők mindenkori társadalmi szerepe miatt mégcsak felvetődni sem nagyon volt módja.

8. Apokaliptikus vonzás
Az apokalipszis, világvég képek minden korszakban új erővel törne elő olyan helyzetekben amelyek mélységesen megrendítik a világ “rendes” folyásába vetett hitünket. Amikor a babiloniak vagy a rómaiak meghódították Judát, a zsidóság addigi világképe alapvető módon rendült meg. Többé nem bízhattak, hihettek abban az Urban, aki, feltéve hogy rendesen bemutatjuk az áldozatokat, szépen elhessegeti az akadályokat, megoldja a nehézségeket, amelyek a nép útjába kerülnek, és minden alkalommal győzelemre vezeti választott fiait.

A XX. század bőségesen adott alkalmat ilyen apokaliptikus várakozások kialakítására a világháborúk, totalitárius rendszerek létrejötte és látványos összeomlása, a technika eddig soha nem látott méretű fejlődése és e fejlődés kultúraformáló hatása, mind újabb és újabb alkalmat ad, hogy az ember felkiáltson “Uram ez így nem mehet tovább, ennek a világnak meg kell szűnnie, és egy jobb világnak kell helyét átadnia”.
 

Kérdőjelek az égen

"A világ az Egyházért lett teremtve" -- mondták az első idők keresztényei. Ezt egyre kevesebben gondolják ma így.

Bizonytalanság belül
A keresztény hit alapigazságai (a krisztusi igazságok) ismerete nélkül nincs keresztény élet, mondjuk. Bíztatjuk a kereszténységben felcseperedőket, a megtérőket, és remélem saját magunkat, ismerjük meg egyre jobban hitünket.

Mégis, Arisztotelésznek Platónról tett megjegyzését módosítva a modern ember egyik alapvető magatartását így fogalmazhatjuk meg: “Szeretem az Egyházat, de az igazságot még jobban”. Igazság alatt természetesen a kor felhalmozott ismereteiből leszűrt személyes értelmezést értik a legtöbben. Pregnánsan fogalmaz Schröder népszerű könyve legelején: “Ha igaz a Biblia, akkor miért nincs benne szó a dinoszauruszokról?”

A modern tudomány maga is számos kérdést vet fel a keresztény gondolatkör eredetével, tartalmával kapcsolatban. Az evolúció tana a világ gondolkodásában túlhaladja a teremtéstant, s mintha az ember eredetéről szerzett ismereteink elhomályosítanák a kereszténység eredendő bűnről szóló tanítását. A kritikai exegézis megkérdőjelezi, viszonylagossá teszi Jézus alakját és kétségbe vonja valóban tudatában volt-e istenfiúi létének. A mai egyház jézusi eredete is vitathatónak látszik; a hierarchia szükségessége ugyan nem közvetlenül támadott, de az, hogy vajon lényegi-e a különbség a hivatali papság és a hívek egyetemes papsága között; valóban csak férfiakat hívott-e Krisztus papi szolgálatra; és így tovább. 1966 tavaszán a Time magazin egyik számának címlapján Nietzschet felidézve az “Isten halott?” kérdés meredt az olvasóra.

Manapság a keresztény hittartalmakat egyfajta szimbolikus beszédmódra “illik” visszavezetni, s nem tulajdonítani nekik nagyobb igazságértéket, mint a vallástörténet közismert mítoszainak. Ez lehetővé tenné azt, hogy továbbra is keresztények maradjunk, hiszen még mindig használjuk a kereszténység általánosan ismert fogalmait, amelyeknek igénye persze teljes egészében átalakult: az igazság, amely korábban kötelező erővel és hitelt érdemlő ígéretként hatott az emberre, mostanra csupán az egyetemes vallási érzékenység sajátosan kulturális, területi kifejezésévé lett.

A Gallup Intézet felmérése szerint az USA-ban azon keresztények száma, akik úgy vélik a Biblia csalhatatlan és tévedhetetlen, [infallible and inerrant] 1965 és 1999 között 65%-ról 33%-ra zuhant.

E drámai változások, kételyek, amelyek a híveket gyötrik, azonban nem adják a kereszténység, az Egyház kihívásainak teljességét.
 

Támadás az ateizmus oldaláról

“A Bibliában meg van mondva, a pénz szeretete minden gonosz gyökere. Talán igazabb azonban ha azt mondjuk, Isten minden gonosz gyökere. A vallás az emberiség tragédiája.” E meglehetősen indulatos szavakkal kezdi vallás ellen írt polémiáját A. N. Wilson ^[4]. Egyik vallásellenes főérve, hogy a vallás rosszabb, mint az ópium. Ugyanis amíg az ópium az embereket csak elaltatja, addig a vallás felizgatja az embereket, hogy másokat üldözzenek, és saját véleményüket másoké fölé helyezzék.

Akár tetszik nekünk Wilson érvelése, akár nem, sajnos nincs egyedül ezzel a fajta gondolkodással. Hatalmas a publicitása szinte minden az Egyházat, a kereszténységet, és időnként általában a vallásosságot támadó eszméknek. Ez akkor is megfogható valóság, ha többen keresztény sajtóban ellentételként a vallásosság újramegjelenéséről írnak.

Jelen társadalmunkra, amit lehet terapeutikusnak vagy éppen depresszívnek hívni, egyfajta egyéni befeléfordulás, egyúttal a köz- és egyházi ügyektől való elfordulás jellemző.
 

Az elkerülhetetlen változás

Ahogy terjed a világban a kereszténység, úgy alakítja át a világot maga körül. Hanem talán még jelentősebben mint ahogy a világot alakítja a kereszténység, a kereszténység és az egyház maga is formálódik.

Jelenünkben a kereszténység helyzete semmivel sem előnyösebb, mint más vallásoké. Talán éppen ellenkezőleg. Mintha “igazságigényével különösen is vakon tapogatná azokat a korlátokat, amelyek manapság az 'isteni' megismerésének útjában állnak” - fogalmaz Joseph Ratzinger, a Hittani kongregáció prefektusa, “A kétségbevont Igazság” című tanulmányában.

A ma Egyházának doktrinális, hatalmi-kormányzati, és erkölcsi rendszere egy olyan korban gyökerezik, mely alapvető módon különbözik a maitól, az új korszak híveinek életét meghatározó értékrendtől.

Ezt az Egyház doktrinális valamint a hívek gyakorlati világa közötti fáziseltolódást kell az elkövetkező időben helyrehozni.

Az Egyházat súlyos mértékben gyengítheti, ha tanainak megkérdőjelezhetetlen hitigazságai, változhatatlannak minősített tételei mögül próbálja a régi századok hatalmi-fegyelmi rendjét fenntartani, visszaállítani. A poszt-modern világ számára a hűségeskük kora lejárt. Nem úgy a hierarchia életében. Mindazok, legyenek azok püspökök, bíborosok, teológusok, papjelöltek, akiknek kapcsolatuk van az egyház tanítói tevékenységével, szentelésük előtt hűségesküt (Profession Fidei) kell hogy tegyenek, amely hűségeskü szövege 1990 óta visszavonhatatlan belegyezésről szóló engedelmességi fogadalmat is tartalmaz a kinyilatkoztatáson kívül eső “végleges hitbéli és erkölcsi” tanítással kapcsolatban. Ebbe a kategóriába tartoznak a nők papságáról (pontosabban annak lehetetlenségéről), valamint az ártatlan emberi élet kioltásáról, azaz az abortuszról és az eutanáziáról szóló tanítások is. (V.ö. Werner Böckenförde: A Római Katolikus Egyház jelenlegi helyzetéről - egyházjogi megjegyzések).

Hogy milyen lehetőségei vannak a híveknek, amikor olyan kérdéssel találkoznak, amely szembeállásra kényszeríti bennük az Egyház hü vallásos lelkületét a megismert és felvállalt új értékekkel? Súlyos következményekkel járhat a döntés, bármely irányba is történik. Alább felsorolom az elérhető utakat.

Rezignáció - a hívő félreteszi a problémát, nem foglalkozik vele, nem érvel, nem küzd tovább. “Qui tacet consentire videtur” - hallgatás belegyezés. Ez a feladás hosszabb távon a híveket passzívvá teszi, esetleg lelki sérülésekhez vezet.

Rejekció - nyílt elutasítása a megszokott, addig hitt vallási, egyházrendbeli tételnek. Esetleg teljes elfordulást is jelent az Egyháztól, a kereszténységtől. Ez annál is fájdalmasabb tud lenni, hogy a legtöbb esetben a Krisztus iránti szeretet megmarad az egyénben, amely előbb utóbb ismét közösséghez hívja ezt az egyház nélküli, nyugtalan lelkű (cor inquietum) embert. Ezt a közösséget azonban legtöbb esetben már nem az Egyházon belül leli meg.

Rebellió - aktív ellentmondás; tett, amely arra hivatott, hogy megkísérelje az Egyház által képviselt igazságot módosítani. Sajnos, ez a legtöbb esetben eredménytelen közdelem megrokkantja a küzdő lelket az emberben. Számos történelmi eset (Galilei, Húsz és százezernyi eretnek, Boff) bizonyítja milyen tragikus következményei lehetnek a rebelliónak az Egyház ortodoxiájával szemben.

Létezik még más alternatíva is, mint a magyar történelemből nagyon is ismert passzív rezisztencia. Ezek egyike sem bíztat megnyugtató megoldással.

Nem véletlen, hogy számosan inkább a nem-döntést választják, mint bármelyik útra lépjenek.
 

A jövő Egyháza

“Az Egyháznak nincs más világossága, mint Krisztusé; ezért az egyházatyák kedvelt képe szerint a Holdhoz hasonlítható, melynek minden világossága a Nap fényének tükrözése” fogalmaz a A Katolikus Egyház Katekizmusa (748. cikkely).

Hinnünk kell, hogy az Egyház az a hely, "ahol a Lélek virágzik" ^[3]. Hinnünk kell, hogy a kereszténységnek, és az Egyháznak, amely szent és lelki közösség, van jövője.

Krisztus azzal indította el útjára Egyházát, hogy “hirdesse a jó hírt, tudníllik azt, hogy elérkezett Istennek az Írásokban ősidők óta megígért országa.” ^[5] Mindaddig, amíg az Egyház képes felismerni, élni, megőrizni és továbbadni ezt a jó hírt, elmondhatjuk, munkálkodik benne a Szentlélek. Ez kell, hogy tevékenységének mércéje legyen, nem a hívek száma,

“Az Egyház szent, még ha bűnösök is tartoznak hozzá. Azért szent, mert élete a kegyelem élete. E kegyelem erejéből szentelődnek meg tagjai, ha táplálkoznak vele. Ha elutasítják maguktól e forrást, bűnökbe és gyarlóságokba esnek, amelyek akadályozzák, hogy a szentségben tündököljenek. Ezek a bűnök szomorítják az Egyházat, s ö bűnbánatot is tart a vétkekért, amelyekből Krisztus vére árán és a Szentlélek ajándékából hatalma van gyermekei kiemelni.” [2]

Szent Ambrus szép képével élve amiképp Évát Isten az alvó Ádám oldalából formálta, úgy született az Egyház a kereszten meghalt Krisztus átszúrt szívéből.

A múltat, aminek alapján Dante a pokol számos bugyrát pápákkal töltötte meg, visszacsinálni, nem megtörténtté tenni nem lehet. Azonban lehet előrelépni, példát mutatni, a lelki gyötrődésből híveinket kiemelni, életükért kiállni lehet. Sőt ez a keresztény ember, ez az Egyház küldetése. Ez az, amiről az irgalmas szamaritánus példázata szól.

Az elkövetkező időkre tehát olyan keresztény vallásra, Egyházra van szükségünk, amely elég erős ahhoz, hogy merje megtanítani és tanúsítani, hogy a másikhoz való közeledésben Isten közelít hozzánk, mi pedig Őhozzá.

A hatvanas években Karl Rahner, a neves német teológus, két prófétai megállapítást tett: a jövő kereszténysége szórványkereszténység lesz; a jövő kereszténysége vagy misztikus lesz, vagy semmilyen.

A fiatalokban feléledő, újjáéledő érdeklődést a vallás iránt nem lehet letagadni. Csak éppen ódzkodnak az hagyományos vallási intézményekbe tagozódástól. Ebben nyilván korunk jellemző sajátosságainak, az elkötelezettségektől (értsd házasság, papi hivatás, gyermeknevelés) és az abszolút követelésektől való riadásnak éppúgy szerepe van, mint az egyre jobban tudatosuló történelembeli hibáknak. Ez a két tényező segíti létre a kis, személyes, szórványokban élő közösségeket. Kiemelt feladata kell legyen az Egyháznak, hogy teret engedjen ezen kezdeményezéseknek, és ne pedig az ortodoxia jegyében kivesse őket, mint valami idegen testet.

Rahner második kijelentéséről pedig Lluís Duchhal mondhatjuk a ma misztikusa az, “aki reményt önt belénk és a körülöttünk élőkbe. Nem akármilyen reményt vagy várakozást kelt, hanem olyan reményt, amely éppen azért remény, mert megérezte a kétségbeesést, szembenézett vele és maga is átélte. Csakis ez a remény érdemli meg, hogy kereszténynek nevezzék. A remény csak akkor valóságos, ha továbbadják, és épp azáltal remény, hogy időről időre osztozik a kétségbeesésben és a kételkedésben. Nem választhatjuk meg a kort, amelyben élünk, amiként az eseményeket sem, amelyek megtörténnek velünk, de ha itt és most keresztényként akarunk élni, akkor meg kell próbálnunk együtt élni azokkal az érzésekkel, amelyek Urunkat, Jézus Krisztust is éltették. Ez lesz a kereszténység jövője, a bensőnkben megtapasztalt s még inkább a másoknak okozott sötétség, csüggedés, kétségek és csalódások dacára.”
 

Zárszó

MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY!
Vagy ha nem a mennyben, akkor bennünk, a másikban, hitünkben, szeretetünkben, erőnkben és örömünkben, de vagy, és életünk forrása vagy.

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Irányítónk, értékadónk légy. Neveddel kezdjük napunkat és azzal is fejezzük be. Az legyen velünk minden szavunkban, minden cselekedetünkben. S az utolsó napon is a Te neved legyen, ami bíztató erővel cseng bennünk.

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Segíts megértenünk és elfogadnunk, nem Te hozod el a Te országodat mihozzánk, hanem mi kell, hogy felleljük azt életünk során. Eljön az országod válogatás nélkül mindazok számára, akik élik azt.

LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS!
Bolondul azt gondoljuk, majd Te megteszed. Folyton úgy imádkozunk, tedd ezt, tedd azt. Aztán csodálkozunk, ha nem úgy lesz. Adj inkább értelmet, bölcsességet, hogy felfogjuk, mire van valójában szükségünk és megtegyük azt, ami annak eléréséhez szükséges.
 

MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA!
Ma és minden nap, nekünk és mindenkinek, akinek szüksége van, vezérelj az útjába egy irgalmas szamaritánust, hogy legyen, aki elviszi hozzá a Te kenyeredet.

BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZÕKNEK!
Erőt adj és világosságot, hogy felismerjük saját vétkeinket. Lássuk meg mindig, mindenütt, ha valakiről azt gondoltuk megbántott minket, pedig csak mi értettük félre a másikat. Adj tisztaságot, hogy lássuk, amikor tévesen ítéltünk meg valakit. Adj derűt, hogy túlemelkedjünk azon, ha más ítélt meg minket.

NE VIGY MINKET A KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL!
Tarts meg minket, amikor kétségek gyötörnek. Adj nekünk hitet, amikor gyötör a tagadás. Ne engedd, hogy nehézségeinkben a reményt valaha is feladjuk, és elengedjük a szeretet, amely Benned megtart minket.
 

ÁMEN.
 
 
 

Források:

[1] Jay Gary: Ten Global Trends in Religion (beszéd az 1997. évi Earl Díj átadási ünnepén).

[2] Hitünk rövid összefoglalása VI. Pál pápa “Az Isten népének hitvallása” szerint az Éneklő Egyház c. imakönyvből.

[3] Római Szent Hippolütosz: Traditio apostolica, 35. Kiad. B. Botte. Münster in W. 199, 82.

[4] A. N. Wilson: Against Religion, Chatto & Windus, London, 1991

[5] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 5.

[6] Werner Böckenförde: A római katolikus egyház jelenlegi helyzetéről egyházjogi megjegyzések, Orientierung, 62. Évf., 21. sz. 1998. november, 228-234.

[7] Lluiis Duch OSB, A KERESZTÉNYSÉG JÖVŐJE, Convergence (Mallorca, 285, E-08037 Barcelona), a Pax Romana - MIIC/Nemzetközi Katolikus Értelmiségi Mozgalom évente kétszer megjelenő folyóirata, 10. szám, 1999. április, 21-28.

[8] Dr. Szántó Konrád: A Katolikus Egyház Története, Ecclesia, Budapest, 1983.