F o r r á s : "America", 176. kötet, 21. sz., 4368. összesített szám., 1997. június 21-28, 10-18. L. Teljes szöveghű fordítás. Reprinted with the permission of Thomas Reese and America Press. Inc., 106 West 26^th Street, New York, NY 10019. Originally published in AMERICA's 21-28 June 1997 issue. C 1997 All rights reserved.

A  s z e r z ő, Th. J. Reese SJ a Georgetown University (Washington, D.C.) Woodstock Theological Center-ének tanára. Az "Inside the Vatican: The Politics and Organization of the Catholic Church" [A Vatikán belülről: A Katolikus egyház politikája és szervezete] c. könyv szerzője. Az itt közreadott előadás az "America" folyóirat által szponzorált 1997. évi John Courtney Murray emlékülésen hangzott el május 6-án, a Fordham University Law School-ban. A "Mérleg" 1995/3. számában már közölt a szerzőtől egy tanulmányt.

A kereszténység milliók életét érintette személyesen csaknem kétezer éven át - szegényekét és gazdagokét, erősekét és gyöngékét, híresekét és ismeretlenekét. Hatással volt a családi életre, a gazdasági ügyletekre, a politikai szövetségekre, a művészi teljesítményekre és arra, hogyan gondolkodunk az élet értelméről és az emberiség céljáról. Kultúrákat hozott létre, és megváltoztatta a történelem menetét. Tanításai olyan személyes területeket érintenek, mint a szexuális képzelet, és olyan nyilvánosakat, mint az atomháború.

A kereszténység mindezt nem elvont filozófiaként vitte végbe, hanem egyházba szervezett hívők közösségeként. E közösség Jézus Krisztust tanítójának, megváltójának és egysége forrásának ismeri. Csaknem kétezer éven át törekedett arra, hogy szavain elmélkedjen, hallgassa Szentlelkét, dicsőítse Atyját és folytassa művét a Földön: Isten országa, az igazság, béke és szeretet országának építését. Az egyház az Úr asztala körül egységre lépő, szeretet- és szolgálatközösségre elhívott bűnösök gyülekezete.

Története során az egyház folyamatosan változott, hogy megfelelhessen a változó környezetnek, az új tagoknak, vezetőknek és céloknak. Ha megfelelő választ kíván adni jelennek és jövőnek, folytatnia kell a változást. Ha az egyház hű akar maradni hagyományaihoz, nem hagyhat fel a változással.

Hogyan változtatjuk meg az egyházat úgy, hogy készen álljon a jövő évezredre? Nincsenek kész, világos válaszok. Nem állítom, hogy tudom a válaszokat, és gyanakszom azokra, akik azt állítják, hogy biztos válaszaik vannak, legyenek azok bár vatikáni hivatalnokok vagy a Call to Action nevű amerikai katolikus csoport tagjai. Bár az egyház jelenlegi gyakorlatának jelentős részét javítani lehetne, be kell vallanunk, hogy a legtöbb reformjavaslatnak és -stratégiának árnyoldalai is vannak.

Ahogy a második évezred végéhez közeledünk, az egyház számos olyan kérdés előtt áll, amelyek megakadályozzák abban, hogy szembenézzen a jövővel. Hármat szeretnék megvizsgálni a legvitatottabbak közül: a szexualitást, a papi szolgálatot és a hierarchiát. Bármi, amit kijelentek, kifejthető, vitatható és helyesbíthető. Ezenfelül itt társadalomtudósként beszélek, és e vitás kérdéseknek az egyházra gyakorolt hatását mutatom be, nem pedig az erkölcsöt és a hitet taglaló teológusként. Társadalomtudósként nem tagadom az egyház spirituális és teológiai jellegét. Pusztán megkísérlem szaktudásomat olyan adatok gyűjtésére és elemzésére alkalmazni, amelyek segíthetik az egyházat abban, hogy jobban megértse önmagát.
 

Szexualitás

Egy számítógép-program segítségével 300 újságban és folyóiratban böngésztem az Interneten olyan kulcsszavak felhasználásával, mint "katolikus", "Vatikán", "pápa", "püspök" és "pap". Némi keresés után a program feltette a kérdést, kívánom-e a fentiekhez hozzátenni a "szex" szót, mivel e szó olyan gyakran fordult elő a katolikusokról szóló újsághírekben. A média, ha az egyházról szól, gyakran a szexualitásra összpontosít. Valójában a katolikus papság többet beszél a társadalmi igazságosságról, mint a szexről, de a riporterek, akárcsak többségünk, a szexualitást sokkal érdekesebbnek tartják, mint a társadalmi igazságosságot.

Itt az az igazság, hogy a katolikus egyházban a szexualitás harca véget ért. A születésszabályozás, önkielégítés, házasság előtti nemi élet, válás és újraházasodás kérdéseiben a papság a hivők többségét elveszítette. A közvéleménykutatások eredményei egyértelműek - nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában és a legtöbb más országban is.

Bár fogyatkozó híveinek néhány pap még mindig szónokol a szexről, a többség hallgat. Nem védelmezik és nem támadják az egyház tanítását. Sok pap nem tudja biztosan, mit is mondjon; mások szerint az egyháznak szexuális kérdésekben nincsen hitele, s ezért hallgatnak. Ismét mások attól tartanak, hogy bármit, amit mondanak, félre lehet magyarázni és a püspöknek jelenteni. Az erkölcsteológus papok hasonló okokból nem kívánnak a szexuáletikára specializálódni. Eredmény: fülsiketítő a papság hallgatása szexuális ügyekben. Közvéleménykutatásokból tudjuk, hogy a legtöbb pap inkább híveivel ért egyet bizonyos szexuális kérdésekben, mint a pápával. A világi hívek csak botorkálnak e légüres térben, különösebb segítség nélkül maguk alakítják ki véleményüket.

Úgy tűnik, még a Vatikán is feladta. A Pápai Családok Tanácsa 1997 februárjában útmutatót adott ki gyóntatóknak, "A házasélet néhány erkölcsi vonatkozásáról" címmel, amely újból leszögezi a művi fogamzásgátlás tilalmát, de óva int attól, hogy túl sokat kérdezzünk a születésszabályozásról (a szöveg megjelent: Origins 3/13; vö.: America, 4/12, 3. l.). Kijelenti, hogy "általánosságban nem szükséges, hogy a gyóntató olyan bűnökről vizsgálódjon, amelyeket fel nem róhatóan hibás vélekedésben, rossz voltuk kétségtelen nem ismeretében követtek el. Jobb, ha a gyónó megmarad jóhiszeműségében, ha hibája szubjektíve kétségtelen tudatlanságból származik... még a házasélet tisztaságának kérdéseiben is."

Ha a hívők túlnyomó része "kétségtelenül tudatlan", az egyháznak egy, a való helyzetnek megfelelő pasztorális megoldással kell előállnia. Az egyház pedig nem tett mást, mint magáévá tette a "ne kérdezz, ne szólj" elv megfelelőjét. A papoknak megmondatott, hogy ne kérdezzenek, a világi hívek pedig úgy döntöttek, hogy nem szólalnak meg.

Akik esetleg örvendetesnek találják e helyzetet, eszükbe kell hogy idézzék, hogy a szexuális viselkedés változásaival együtt járt a pornográfia, a házasságon kívüli nemi élet, a nemi erőszak, a gyermekek közötti szex, a házasságon kívül született gyermekek, a magzatelhajtás, a házasságtörés, a válás és a nemi betegségek terjedése, hogy a lelki sebekről ne is szóljunk. Míg korábbi tanulmányok a szexuális elfojtás hátrányos hatásait igazolták, ma a szexuális forradalom hatásaival kell szembesülnünk. Míg korábbi tanulmányok a működési zavarokkal küszködő családok gyermekekre gyakorolt hatásait mutatták be, újabb vizsgálatok a válásoknak a gyermekekre gyakorolt hátrányos hatását igazolják. Úgy tűnik, a gyermekeknek ez is, az is nagyon rossz.

Az, hogy az egyháznak nem volt világos, meggyőző és pasztorális üzenete, amellyel átsegíthette volna a híveket a szexuális forradalmon, tragikus mind az egyház, mind a világ számára. Mindazonáltal a szexualitás terén a harc véget ért, és nincsenek győztesek.

A válási statisztikák azt is jelzik, hogy a katolikus házasságok körülbelül ugyanolyan az arányban bomlanak fel, mint más házasságok; és a katolikusok újraházasodnak. Bár az amerikai püspökök mindent megtettek annak érdekében, hogy az érvénytelenítési eljárás a lehető legegyszerűbb és a legkevésbé fájdalmas legyen, Róma folyamatosan tiltakozik az Egyesült Államokban engedélyezett érvénytelenítések miatt, annak ellenére, hogy e számadatok csak a probléma felszínét jelzik. Az érvénytelenítési eljárást ráadásul egyre több támadás éri azok részéről, akik szerint tisztességtelen kijelenteni, hogy a házasság soha nem is jött létre.

Az elvált és újraházasodott katolikusok érvénytelenítés nélkül nem járulhatnak szentségekhez. Ez fájdalmas az érintetteknek és botrány gyermekeiknek, különösen manapság, amikor gyakorlatilag mindenki, aki misére megy, szentáldozáshoz is járul. Próbáljuk bár akárhányszor, semmiképpen nem lehet megmagyarázni egy gyermeknek, miért nem engedi az egyház szentáldozáshoz az ő édesanyját. A gyermek ebből ezt fogja fel: "Az egyház azt mondja nekem, hogy az anyám rossz ember."

Ugyanez a helyzet, ha az egyik szülő nem katolikus. Ez nem kis gond. Katolikus gyermekek milliói nőnek fel olyan családokban, ahol az egyik vagy egyik szülő sem áldozhat. Ha amerikai katolikus gyermekek milliói választani kénytelenek az egyházukhoz és a szüleikhez való hőség között, az egyház fog veszíteni. Ha az elvált és újraházasodott katolikusok nem érzik otthonuknak az egyházat, ha az ökumenikus családok nem érzik otthonuknak az egyházat, annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy nemcsak őket veszítjük el, hanem gyermekeiket és az utánuk jövő nemzedékeket is.
 

Papi szolgálat

Azt hallottam, hogy a világ katolikusainak több mint fele nem juthat az Eukarisztiához vasárnap, mert nincsen a közelben pap. E közösségek számára lehetetlen Jézus parancsának megtartása: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Ugyanekkor a protestáns felekezetek és vallási szekták mélyen benyomulnak olyan hagyományosan katolikus vidékekre, mint Latin-Amerika, valamint az Egyesült Államok spanyol ajkú közösségei. A rugalmasabb és evangéliumibb közösségek terjeszkednek a leggyorsabban.

Dean Hoge (The Catholic University of America) bebizonyította tanulmányaiban, hogy a hivatásválság mítosz. Számos fiatalember kész szolgálni az egyházat világi papként, akik ugyanakkor meg is kívánnak házasodni. A jelenlegi egyházi irányelvek értelmében a plébániák növekszenek, de egyre kevesebb pap látja el szolgálatukat. A hiány következményei a kisvárosokban és falun a legégetőbbek, ahol a plébániák távol fekszenek egymástól, és nem vonhatók össze úgy, mint a városi és elővárosi övezetekben.

A legtöbb egyházközségben a hitoktatás és a szentségekre történő előkészítés már a világi hívek feladata. A lelkivezetést és a pasztorális tanácsadást, már ami van, hamarosan szintén a világiak fogják végezni. A keresztelőket és a házasságkötéseket diakónusoknak adják át, ami annyit jelent, hogy ezeket nem fogjuk eukarisztikus keretben ünnepelni. Annak esélyei, hogy halálunk óráján egy pap legyen velünk, gyakorlatilag a nullával egyenlőek. Az a szerencse, hogy felvehetjük a betegek szentségét, úgy érhet minket, ha a pap szórványos látogatásai egyikének idején éppen kórházban vagyunk. A szentségek kiszolgáltatása, a katolikus egyház egyik alapvető megnyilvánulásai, ritkábbak lesznek.

A radikális feministák azzal érvelhetnének, hogy az Anyaisten tudja, mit cselekszik [lefordíthatatlan szójáték: God knows what She is doing], mert a cölibátusra vonatkozó egyházi irányelvek a Katolikus egyházat példátlan sebességgel deklerikalizálják. A világi hívek - főleg nők - egyre több olyan feladatot vesznek át, amelyeket korábban a papok kiváltságának véltünk. Könnyen lehet, hogy a cölibátus törvénye véghezviszi azt, amire a reformáció képtelen volt: az egyház megfosztását a klérustól és a szentségektől. A cölibátus törvénye arra fogja kényszeríteni a világi híveket, hogy az egyházat ne tekintsék többé teljes "ellátást" nyújtó rendszernek, amelyben tétlenül befogadják a szolgáltatásokat, amelyeket a papság kínál. Gyorsan alakulunk át önkiszolgáló, csináld-magad egyházzá.

Ugyanakkor a papság nem ismeri fel önérdekét, amikor megtagadja nős férfiak pappá szentelését. A mai egyházi struktúrák mellett a nős papok rendkívül megnövelnék a püspökök hatalmát. Minden munkáltató tudja, hogy minél nagyobb a munkaerő-állomány, annál könnyebb alkalmazottakat felvenni és elbocsátani. Hasonlóképpen a családjáért is felelős alkalmazott engedelmesebb, mint a nem családos. Csökkenő munkaerő-állomány mellett a püspökök számára lehetetlen inkompetens vagy romboló hatású papokat elmozdítani vagy áthelyezni - kivéve azokat, akik börtönbe kerülnek.

Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a Katolikus egyházban vannak nős papok. Az Ukrán egyházban és más, Rómával unióban lévő keleti egyházakban századok óta létezik nős papság. Még római rítus szerint is felszentelnek katolikusnak áttért nős protestáns lelkészeket. Csak a nős, latin szertartású katolikusokat nem lehet pappá szentelni a Katolikus egyházban.

A világ némely részén nyíltan megszegik a cölibátus törvényét. A falusi plébánosnak asszonya és gyermekei vannak; mindenki tudja ezt, a püspök pedig egyszerűen nem vesz róla tudomást. Más helyeken bizonyos papok kettős életet élnek. A püspök úgy véli, e papok gyengék és bűnösök, de amíg az ügy nem jut nyilvánosságra, reménykedik, hogy e papok végül is bűnbánatot tartanak majd.

Az amerikai egyházat a közelmúltban megrázó szexuális botrányok ellenére az Egyesült Államok papjai jobban tartják a cölibátust, mint a világ bármely más részén. Ez részben régebbi papságunk ír gyökereinek tudható be, részben azonban annak a törvénytiszteletnek és a kétszínűségtől való irtózásnak, amely az amerikai kultúra része. Ha az amerikaiaknak nem tetszik egy törvény, megváltoztatják; általában nem szegik meg, és nem veszik semmibe.

Másfelől számos nem amerikai egyházi személy számára sokkal helytelenebb a cölibátus törvényének eltörlését követelni, mint megszegni azt. A törvényszegés gyengeség, ami emberi dolog. A cölibátust támadni azonban az egyházi tekintély megkérdőjelezése, és ez nemcsak engedetlenség, hanem arcátlanság is.

Az Egyesült Államokban ma a nők pappá szentelése az egyike a leghevesebben vitatott kérdéseknek a Katolikus egyházban, és ahogy a világ más részein élő nők tanultabbak lesznek, e vita tovább fog terjedni. A nők pappá szentelését támogató amerikai és európai katolikusok aránya évről évre növekszik, míg a pápa hajszálnyira van csak attól, hogy kijelentse: a nők pappá szentelését tiltó tanítás tévedhetetlen. Véleményem szerint annak, hogy a pápa nem minősítette e tanítást tévedhetetlennek, az az egyetlen oka, hogy a Vatikán ráébredt: ha így tenne, a tévedhetetlenség kérdését bocsátaná vitára. Ameddig a tévedhetetlenség használaton kívül lapul a fiókban, a katolikusok nem aggódnak miatta. Ha azonban a katolikusok túlnyomó többsége által elutasított tanítás kijelentésére vennék igénybe, a pápai tévedhetetlenség dogmáját tennék kockára.

Az egyházat egyre több amerikai nő szexizmussal átjárt intézménynek látja, amely nem veszi komolyan véleményüket. A pappá szentelésen kívül a születésszabályozás, a leány ministránsok, a világiak igehirdetése, az inkluzív nyelvhasználat [pl. Isten gyermekei angolul sons of God, vagyis Isten fiúgyermekei, ehelyett a daughters and sons of God vagyis Isten leányai és fiai formulát kívánják bevezetni] és a világi, illetve szerzetesi munkaerő méltányos kezelése is a nőket különösen érintő kérdéseknek tekinthetők. A XIX. században az egyház azért veszítette el az európai munkásférfiakat, mert a történelem elkerülhetetlen változásaival szemben a status quo-t védelmezte. Komoly a kockázata annak, hogy az egyház ugyanúgy fogja elveszíteni a nőket a jövő században, ahogyan az európai férfimunkásokat az előzőben elveszítette.

A nőknek az egyháztól való elidegenedése azért különlegesen súlyos, mert éppen a nők adják tovább a hitet - mint anyák és pedagógusok - a következő nemzedéknek. E tényt sem az egyházi vezetők, sem a feministák nem ismerték fel. A nők már most komoly hatalommal rendelkeznek az egyházban, mert mint anyák és pedagógusok meghatározzák, miben is fog ténylegesen hinni a katolikusok következő nemzedéke. Egy papnak jó, ha tíz perce van hetente prédikálni. A nők folyamatosan kapcsolatban vannak gyermekeikkel, és tanítják őket.

Ha a nők haragszanak lelkipásztoraikra, ha rossz szemmel néznek a papságra, ha antiklerikálisak, akkor a férfiak és nők következő nemzedéke antiklerikális lesz. Nevetséges olyan családokból papi vagy szerzetesi hivatásokat várni, ahol az anyák antiklerikálisak. Az egyház nem maradhat meg a nők aktív támogatása nélkül.
 

A hierarchia

Az America-ban a közelmúltban megjelent írásban (2/22) Andrew Greeley atya meggyőzően érvelt amellett, hogy a katolikusok nem annyira megosztottak, mint azt sokan mondják. A katolikus közösség konzervatív szárnya valóban nagyon kis létszámú, bár igen hangos. Az aggasztó megoszlás nem a közösségen, mint egészen belül található, hanem a hívek és a hierarchia között. A püspökök és híveik, a püspökök és papjaik közti szakadék szerte a világon mélyül. Minden világrészen történtek tiltakozások olyan püspökök kinevezése ellen, akik nincsenek kapcsolatban híveikkel.

A Vatikán a születésszabályozás, a papi nőtlenség és a nők pappá szentelésének (valamint Latin-Amerikában a felszabadítás teológiájának) próbája segítségével zárja ki a nem kívánatosakat és illojálisakat a püspökségre jelölhetők közül. A pápai álláspont zajos védelmezőit akkor is felszentelik, ha híveik és a többi püspök szemében népszerűtlenek. A jelöltek számának ilyen korlátozása ugyanakkor, amikor a papok száma csökken, azt jelenti, hogy egyre nehezebb lesz olyan püspököket találni, akik híveik vezetéséhez rendelkeznek a szükséges szellemi és lelkipásztori képességekkel.

Az egyház e megosztottságáért sok püspök a másként gondolkodókat és a sajtót teszi felelőssé. Valójában maga a hierarchia kell, hogy vállalja a felelősséget hitelességének sanyarú állapotáért. Az utóbbi három évtizedben újra meg újra kiemelkedő bíborosok támadtak reformjavaslatokat, az egyházra veszélyesnek bélyegezvén őket. A hierarchia némely tagjai olyan kérdéseket támadtak és késleltettek - e változások támogatóit az egyház elpusztítására törekvő személyekként elítélve -, mint a vallásszabadság, az ökumenizmus, a kollegialitás, a pénteki húsevés, a nép nyelvén végzett liturgia, a hívek kezébe adott kehely, a kézbe történő áldoztatás és a női ministránsok. A történelem során a hierarchia gyakran volt önmaga legádázabb ellensége. Elítélt vagy elhallgattatott olyan teológusokat (mint John Courtney Murray SJ), akiket aztán az egyház nagy tiszteletben részesített. E meggondolatlan ítéletek nemcsak a liberálisokat idegenítették el, hanem a konzervatívokat is, akik úgy érezték, elárulták őket, amikor a püspökök végül megváltoztatták véleményüket. E gyakorlat - elítélni, majd visszavonni - mellett nem okozhat meglepetést, hogy az egyház érvényes ítéleteit nem veszik komolyan. Az elítélt teológusok könyvei azonnal bestsellerekké válnak.

Némely liberális katolikusok derűlátóan azt remélik, hogy a következő konklávé egy nekik jobban tetsző pápát választ majd. Nem látom e reménynek más alapját, mint azt, hogy a Szentlélek mindig tud meglepetésekkel szolgálni nekünk. A bíborosi kollégiumnak immáron 83%-át nevezte ki II. János Pál, és a következő konzisztórium során ezen arány tovább fog növekedni. E bíborosok nem választanak olyan pápát, aki megtagadja II. János Pál örökségét. A következő pápa stílusa lehet más, a lényege azonban nem.

Mivel azonban egyházmegyés püspökök teszik ki a bíborosi kollégium 73 százalékát, a konklávéban egy olyan pápa megválasztására irányuló törekvésnek lehetünk tanúi, aki a római Kúria hatalmának rovására növelné a helyi püspökök hatalmát. De megválasztása után kevés pápa támogatta a decentralizációt. Így még olyan pápánk is lehet, akihez képest közvetlen elődje liberálisnak tűnik majd.
 

Reformstratégiák

Mik a reformokat támogatók számára megfelelő stratégiák az egyház jelenlegi állapotában? Hét lehetőség kínálkozik.
 

Szkizma

A szkizmának mint egyházi stratégiának hosszú története van. A mi korunkban e stratégia inkább a konzervatívoknak, mint a liberálisoknak vonzó, kivéve George Stallings püspököt, egy Washington, D. C.-beli lelkipásztort, aki - minekutána egy ókatolikus püspök fölszentelte - létrehozta a maga néger katolikus egyházát. A liberálisok, ha szakítanak a hierarchiával, általában egy már létező protestáns közösséghez csatlakoznak. Ez kétségkívül választási lehetőség olyan papoknak, akik meg kívánnak nősülni, és azon nőknek, akik a pappá szentelésre áhítoznak.

Egyesek azzal érvelhetnek, hogy a másként gondolkodók csak az elszakadással kapják meg a papságtól a tiszteletet. Ha a másként gondolkodók az egyházban maradnak, páriákként kezelik őket, míg az elszakadókat - mint a néhai Marcel Lefebvre érseket - a legmagasabb szinten udvarolják körül. Ha már elég hosszú időt töltöttünk az elszakadásban, különvált testvérekként tisztelnek és szeretnek minket akkor is, ha a katolikus másként gondolkodókénál szélsőségesebb nézeteket vallunk.

Felületes vonzereje ellenére nem hiszem, hogy az elszakadás járható út. Ha a szkizmára sor kerül, évszázadokig tarthat, míg a gyógyulás bekövetkezik. Ráadásul a szkizmatikus mozgalmak hajlamosak ellenőrizhetetlenül újabb és újabb darabkákra szakadozni. Az elszakadási kártya kijátszása végzetes lenne az egyház egységére és az egyházi reformra nézve.
 

Játszani a prófétát

A második stratégia: bennmaradni az egyházban, és játszani a prófétát: megbélyegezni a visszaéléseket, agitálni a reformokért. Ez a stratégia egyaránt vonzó azoknak a liberálisoknak és konzervatívoknak, akik úgy érzik, a Lélek buzdítja őket. Még üldöztetést is hajlandók elszenvedni meggyőződésükért, és az ellenállást gyakran jelnek veszik, hogy jó úton vannak.

Sok álpróféta azonban könnyen eljut ahhoz a meggyőződéshez, hogy az ő, és csak az ő megoldásai fogják megmenteni az egyházat. E próféták erős akaratúak, határozott véleményük van, és mindenkire, aki nem ért velük egyet, rásütik a bélyeget, hogy elzárkózik a Lélektől. A liberális próféták egyháztanát Saul Alinsky sugallja, míg a konzervatív prófétákét Joe McCarthy. Ennek megfelelően a liberális próféták nyomásgyakorló csoportokat szerveznek, petíciókhoz gyűjtenek aláírásokat és sajtókonferenciákat hívnak össze, míg a konzervatív próféták feketelistákat állítanak össze, megbélyegzik ellenfeleiket és elbocsáttatják őket egyházi állásaikból.

Mind a liberális, mind a konzervatív próféták világi politikai modelleket visznek az egyházról való gondolkodásukba. A liberálisok demokratikus modellt erőszakolnak rá az egyházra, a minden reggel az újságokban olvasható tapasztalati bizonyítékok ellenére, hogy a demokrácia nem működik különösebben jól. A konzervatívok vállalati, illetve monarchikus modellt kényszerítenek az egyházra, bár évszázadok bizonyították, hogy az sem tökéletes. Nem látom jelét annak, hogy a liberális vagy konzervatív próféták sikeres végkifejlethez vezető stratégiát követnének.

Bár találkoztam olyan prófétákkal, akiket csodálok, nagyon kevés olyannal találkoztam, akit szívesen látnék az egyház élén, vagy akit szívesen meghívnék vacsorára.
 

Nyilvános konformizmus, személyes függetlenség

A harmadik annak a fiúnak a stratégiája az evangéliumi példabeszédből, aki, mikor megkérte atyja, hogy dolgozzon a mezőn, igent mondott, de később nem így tett. Ez a nyilvános konformizmus és személyes függetlenség stratégiája. E stratégia alkalmazásával az egyén mindig megfelel az elvárásoknak, viszont azt teszi, amit akar. Ezt a stratégiát hatalommal nem rendelkező emberek alkalmazzák, akik nem tisztelik a tekintélyt - rabszolgák, cselédek és kizsákmányolt munkások gyarmati elnyomás alatt, illetve nők a patriarchális kultúrákban. Némi joggal olasz stratégiának nevezhetnénk, de úgy vélem, a világ számos pontján (például Afrikában) jelen van, ahol a kormányzatok legitimitása korlátozott. E stratégiát alkalmazzák olyan papok, akik mást mondanak püspöküknek, és megint mást a gyóntatószékben a bűnbánóknak.

Egy olyan egyházban, ahol a hierarchiáé valamennyi döntéshozatali jogkör, nem meglepő, hogy a nyilvános konformizmus és személyes függetlenség stratégiája sokak számára vonzó. Amerikai szemmel azonban ez nem egészséges stratégia. Kultúránkban az emberek nem szeretik elfogadni, hogy erőtlenek. Hasonlóképpen kényelmetlenül érezzük magunkat, ha mást mondunk, és mást teszünk.
 

Hallgatás

A legtöbb amerikai a hallgatás stratégiáját jobban kedveli a csalásénál. E katolikusok lehetőleg elkerülik az egyházreformmal kapcsolatos vitákat, nem azért, mert egyetértenek a hierarchiával, hanem azért, mert nem szeretik a konfliktusokat. ők az egyházat nem vitakörnek vagy a nézeteltérések eldöntésére hivatott politikai porondnak látják. Az imádság és dicsőítés helyének tekintik, ahol feltöltekezhetnek, hogy megfelelhessenek a mindennapi élet kihívásainak; ahol jótékonykodhatnak. Már épp eleget harcolnak a munkában és otthon, és nem azért jönnek a templomba, hogy tovább harcoljanak. Ugyanúgy, ahogy egyesek megtanulják, hogy bizonyos kérdéseket nem lehet előhozni a karácsonyi családi vacsorán, ők bizonyos kérdéseket nem kívánnak feltenni a templomi összejöveteleken. Ha vitákra kerül sor az egyházközségi bizottságokban vagy szervezetekben, e katolikusok a hátsó sorokba húzódnak, és nem hallatnak magukról többet.
A papságból sokan teszik magukévá a hallgatás e stratégiáját, mivel nem kívánnak "tűzpárbajba" csöppenni, különösen nem olyan kérdések miatt, amelyekre nincsen befolyásuk. Az e stratégiát követő liberálisok hangosan hirdetik az egyház szociális tanítását, de számos belső egyházi kérdésről hallgatnak. A konzervatívok pontosan ennek az ellenkezőjét teszik. Sok történész, bibliakutató és más tudós követi e stratégiát úgy, hogy elkerüli a vitás témákat, és kutatási, oktatási tevékenységét az egyházi harcterektől távoli területeken fejti ki. Hasonlóképpen: ügyes egyházközségi munkatársak lehajtott fejjel oktatási, ökumenikus, szociális és zenei programokon. A liturgikusok azonban arra kényszerülnek, hogy aknamezőn járjanak, és ritkán kerülnek ki onnan sértetlenül.
 

Keresztény tanúságtétel a világban

Az egyházreform ötödik stratégiája a keresztény tanúságtétel a világban. Századunkban Dorothy Day-t és Teréz anyát szeretném kiemelni. Ahelyett, hogy megpróbálták volna az egyházat belülről megreformálni, ők kifelé léptek, és megtették, amit kint meg kellett tenni: enni adtak az éhezőknek, ápolták a betegeket, felruházták a mezíteleneket, és (Dorothy Day esetében) politikai és gazdasági reformokért szálltak síkra.

Amíg mások az egyházi politika, struktúrák és dokumentumok miatt aggódtak, e két nő és rajtuk kívül katolikusok milliói egyszerűen megélték az evangéliumot azáltal, hogy olyan programokban dolgoztak vagy segítettek, amelyek a szegények megsegítését és a világ jobbá tételét tűzték ki célul. Tanúságot tettek a világban az evangéliumról idejükkel, energiájukkal és pénzükkel. Nagy erejű és világos tanúságuk figyelmeztet minket arra, mi az igazán lényeges. Az ilyen tanúság hatalmas és meggyőző. Azt mondják, hogy a New York-i Főegyházmegyei Hivatal munkatársai azért nem akartak soha konfliktusba kerülni Dorothy Day-vel, mert nem akartak egy szent üldözéséért bekerülni a történelembe.
A keresztény tanúságtevők közé tartoznak azok a pasztorális munkatársak, pedagógusok, egészségügyi dolgozók és mások, akik a katolikus, magán- és közösségi szervezetekben Isten gyermekeinek szolgálatára törekszenek, és nem csak a pénzkeresetre. A keresztények azzal is tanúságot tesznek hitükről, ha képviselik értékeiket munkahelyeiken, a politikai küzdőtéren és családjaikban. Mindennapi munkájukban és családi életükben az Evangélium példája nyomán a Lélektől ihletett döntéseket hoznak.
 

Tégy meg minden tőled telhetőt

A hatodik stratégia mottója: "Tégy meg minden tőled telhetőt." E stratégiát sok amerikai püspök alkalmazza, akik az egyházi dokumentumokat és a kánonjogot tanulmányozzák, majd minden lehetséges kivételt, kétértelműséget és hézagot arra használnak, hogy pasztorális módon reagálhassanak nehéz helyzetekre az egyházi tanítás és törvények megsértése nélkül. E püspökök például tekintélyes létszámú bíróságokat tartanak fenn az érvénytelenítések engedélyezésére, nőket neveznek ki hivatalvezetőnek vagy más kormányzati szintű állásokba. Arról beszélnek, hogy "pasztorális érzékenységgel" kell lépéseket tenni az egyháztól elidegenedett emberek felé, és bizonyos kérdések "tanulmányozására" buzdítanak, de nem buzdítanak változtatásra. Ez a stratégiája olyan lojális egyházi férfiaknak, mint John Quinn érsek, San Francisco korábbi érseke, és a néhai Joseph Bernardin bíboros Chicagóból.

E stratégiát egyházközségi szinten is gyakorolják ott, ahol a papok megnyílnak, és figyelmesen hallgatnak gyülekezetük tagjaira. Gyakran a lelkipásztor az például, akinek figyelmeztetnie kell a híveket, hogy legalább az egyik vasárnapi felolvasó nő legyen, és hogy veszedelmes, ha csak férfiak vannak a szentélyben - még akkor is, ha ez csak véletlenül történik.
 

Szellemi alapvetés

A hetedik stratégia hosszabb távú menetrendet követ. Ez az intellektuális tanulmányok és kutatás kemény munkája. Évtizedekkel ezelőtt főtisztelendő John Tracy Ellis kemény szavakkal illette az amerikai katolikus szellemi élet szegénységét. Sok katolikus szemináriumban még mindig nem tartják becsben a kutatást; a katolikus főiskolákon és egyetemeken hasonló a helyzet. Kevés katolikus alapítvány kívánja támogatni a kutatást, és a Vatikán gyanakvással tekint azokra a teológusokra, akiknek új gondolataik vannak.

A katolikus egyház költségvetésének kisebb részét fordítja kutatásra és fejlesztésre, mint bármelyik más nemzetközi vállalat a világon. A hierarchia legtöbb tagja szerint azért nincs szükség komoly kutatásra és fejlesztésre, mert úgy gondolják, hogy az egyház birtokában van minden válasznak - és egy tökéletes terméknek. Ezen kívül nem hisznek a kísérletezésben és a piackutatásban sem. Az, hogy elveszítjük a gondolatok csatáját, nem meglepő, hiszen nem vesszük komolyan e küzdelmet.

Az 1940-es és 1950-es években olyan katolikus értelmiségiek követték a kutatás és az alapos tanulmányok stratégiáját, mint Joseph Jungmann, Bernard Lonergan, John Courtney Murray, Karl Rahner, Yves Congar, Henri de Lubac, Pierre Teilhard de Chardin és mások - az ő munkájuk készítette elő a II. Vatikáni Zsinat útját. Hosszú távon semmi sem helyettesítheti a tanulmányokat és a kutatást, ha túl akarunk lépni a szavakon és a szólamokon. Ez viszont nem könnyű, mert nem elég egyszerűen betanulni a katekizmus válaszait. Aquinói Szent Tamáshoz sem mehetünk vissza azokért a válaszokért, amelyekre ma van szükségünk. Gondosan és alaposan kell tanulmányoznunk hagyományunkat ugyanazokkal az eszközökkel, amelyeket megtanultunk a Szentíráshoz használni. Vizsgálnunk kell a történeti és kulturális kontextust, az irodalmi stílusokat és az adott szerzőnek a formálódó hagyományban elfoglalt helyét is.

Emellett követnünk kell a múlt nagy gondolkodóit, de nem úgy, hogy szavaikat ismételjük, hanem úgy, hogy azt tesszük, amit ők is tettek. Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás saját koruk legjobb gondolkodói Szent Ágoston az újplatonikusok, Szent Tamás Arisztotelész az idő tájt nemrég előkerült művei segítségével magyarázták a kereszténységet kortársaiknak. Nem az a dolgunk, hogy egyszerűen Szent Ágostont és Tamást idézzük. Úgy kell követnünk őket, hogy korunk legjobb intellektuális eszközeinek igénybevételével magyarázzuk kortársainknak a hitet, s annak erkölcsi és pasztorális következményeit.

Ebben nagy előrelépéseket tettek a biblikusok és a történészek, az első két olyan tudományág művelői, akiknek a Vatikán lehetővé tette, hogy a megismerés korszerű eszközeivel dolgozhassanak. A kortárs katolikus teológia legértékesebb része mélyen gyökerezik a Szentírásban és a történeti tanulmányokban. A liturgika pozitív fejlődése például nagyban köszönhető Joseph Jungmann és más kutatók történeti vizsgálódásainak. Ugyanígy a Szentírás tanulmányozása a kiindulópontja a teológiai kutatásnak szinte valamennyi témában.

A rendszeres és az erkölcsteológia azért volt sokkal kevésbé sikeres, mert nem nélkülözhetik a bölcseleti alapokat. Már a "filozófia" szó puszta megemlítése is a legközelebbi kijárat felé őz bármilyen katolikus hallgatóságot. A felvilágosodás óta az egyház folyamatos utóvédharcokat folytatott a skolasztikus filozófia védelmében. E harc elveszett, bár ezt soha nem tudnánk meg a Katolikus egyház 1992-ben kiadott hivatalos Katekizmusának olvasása alapján. A skolasztikus filozófia összeomlása azt jelenti, hogy az egyház ma nem rendelkezik megfelelő alapokkal, amelyeken egy korszerű rendszeres és erkölcsteológia kiépíthető lenne. Kész világi filozófiai rendszer szintén nem áll rendelkezésre. Míg Szent Ágostonnak Cicero és Plotinosz voltak vitapartnerei, Szent Tamásnak pedig Arisztotelész, mi nem tudunk a filozófia ilyen óriásaival párbeszédet folytatni. A kortárs filozófiában a zűrzavar uralkodik.

Emiatt a teológia gyakran a szerző vagy az idézett személyek személyes tekintélyére épül. Sok teológus, a katekizmus íróit is beleértve, egyfajta "a la carte"-katolicizmust gyakorol a Szentírásból, a pápai írásokból, zsinati dokumentumokból és az egyházatyáktól vett válogatott idézetekkel. Ha egy adott szakasz támogatja érvelésüket, idézik; ha nem, nem vesznek tudomást róla. Ha a teológusok egyszerűen Szent Ágostont és Szent Tamást idézik, nem jutnak bajba; ha azonban megkísérlik úgy követni őket, hogy a kortárs intellektuális eszközök legjavával magyarázzák a hitet, bajba juthatnak. Így kényszerült hallgatásra Pierre Teilhard de Chardin SJ (1881-1955) a természettudomány és a vallás ötvözéséért; a lélektant és a társadalomtudományokat alkalmazó erkölcsteológusok pedig gyanúsak.

Századunkban a teológia bölcseleti megalapozásán a legeredményesebben dolgozó katolikus teológus a kanadai Bernard Lonergan SJ (1904-1984) volt, bár munkáit álmatlanság elleni biztos gyógyszernek, és különleges terminológiáját gyakran zavarónak találom. Kritikus jelentőségő Lonergan kísérlete egy olyan általánosított empirikus módszer kifejlesztésére, amely valamennyi elméleti és tudományos igényű diszciplínára alkalmazható. Csak akkor leszünk képesek kitörni a relativizmus és a dogmatizmus fekete lyukaiból, és intelligens párbeszédet folytatni az egyházban és a világgal, ha megértjük, hogy a teológia, a történet- és természettudomány és a bölcselet egyetlen alapvető kognitív minta változatai.

De a kutatómunka és a mélyebb megértésre való törekvés nem korlátozódhat a tudósokra. Ha a világi hívek elő kívánják segíteni az egyházreformot, el kell végezniük saját házi feladatukat. Ha az egyházi élet intelligens résztvevőivé kívánnak válni, tanulniuk kell. Az amerikai katolikusok manapság több időt töltenek testi, mint lelki gyakorlatokkal; élenjárnak a szakmai jártasságban, de keveset tudnak a Szentírásról; gyermekeik arcszíne és fogai kifogástalanok, de nem tudják, mi az élet értelme. A Star Trek folytatásait jobban ismerik, mint a bibliai történeteket.

Sokan vannak a teológiailag képzett világi katolikusok, de jelentős részük volt pap, kispap vagy szerzetes. Kezdeti oktatásban és lelki nevelésben szerzetesként, illetve kispapként részesültek. A volt papok és szerzetesek állománya együtt öregszik azokkal a kollégákkal, akik maradtak. Mire legnagyobb szükségünk lenne képzett világiakra, letűnnek a színről, akárcsak a papok és szerzetesek jelenlegi nemzedéke.

Azok a világiak, akik életüket a szolgálatnak kívánják szentelni, nehezen találnak oktatásuk finanszírozásához pénzforrást, és nem könnyű elhelyezkedniük. Kevés jele van annak, hogy a világi híveknek általában szándékában áll tisztességesen megfizetni azokat a világi munkaerőket, akik a plébániákon és hivatalokban a papság pasztorális szolgálatait kénytelenek lesznek átvenni. Röviden: nem várhatjuk a szabadítást a világi hívektől, kivéve, ha többen kívánják olyan komolyan venni a kereszténységet, mint a tőzsdét és az Internetet.
 

Zárszó

Attól tartok, hogy előadásom túlzottan borúlátó, mivel elemzésem az egyház problémákkal terhelt területeire összpontosít. A remény manapság nehezen gyakorolható erény, de valóban vannak reményt keltő jelek. Emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a II. Vatikáni Zsinat által megtettük a "kvantumugrást" a XVI.-ból a XIX. századba. A zsinat törvényesítette a vallásszabadságot, a kollegialitást, az ökumenizmust, a liturgikus reformot, a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséget és a világi hívek nagyobb szerepét. Ez rendkívüli, eltörölhetetlen eredmény. E reformok mélyen meggyökereztek egyházközségi szinten, és ma már katolikus identitásunk részét képezik.

A zsinati reformokban nem történt visszalépés (kivéve talán a kollegialitást). Inkább elakadt az egyházreform folyamata, úgy, hogy bár kijutottunk a XVI. századból, még mindig a XIX.-ben toporgunk. Az, hogy így történt, nem meglepő egyetlen társadalomtudós vagy történelemhallgató számára sem. A Vatikánumot követő időszak egyszerre volt kreatív és kaotikus, és a nagy szervezetek nehezen boldogulnak a káosszal és a kreativitással.

A katolikus egyház, akárcsak az IBM, túl nagy, túl bürokratikus volt ahhoz, hogy jól tudjon válaszolni a környezet változásaira. Sokak szerint a személyi számítógép - amelynek megszületésében az IBM-nek része volt - a forrása a cég nehézségeinek. Hasonlóképpen sokak szerint a II. Vatikáni Zsinat az oka az egyház nehézségeinek. Valójában nem a személyi számítógép és nem a zsinat volt a baj, hanem az, hogy az IBM, illetve a Vatikán képtelen volt vezetési stílusát az új és gyorsan változó környezethez igazítani.
Az egyháznak elkötelezetten vállalnia kell a folyamatos, kritikus megújulás feladatát. Ez a megfontolt önmeghatározás dinamikus folyamata, amelyben az egyház ragaszkodik eszményeihez, de párbeszédben van a világgal, választ ad az idők sürgetésére. Az egyház történetében az innováció ritkán származott a hierarchiából. Szentektől, egyháztudósoktól és szerzetesrendektől eredt, vagy külső tényezők kényszerítették ki. Történelmileg azonban a hierarchia törvényesíti az innovációkat azáltal, hogy befogadja őket a szervezetbe. Fő erejének megroppanása arra kényszerítette az IBM-et, hogy új utat válasszon. A történelem az egyházban is elkerülhetetlenül ki fogja kényszeríteni a változást, de ez tovább fog tartani, mint azt esetleg sokan szeretnék.

Milyen válaszokat ad hát egy reformer egy olyan korban, amelyben a reformok - ha egyáltalán haladnak - egyre lassabban haladnak? Attól tartok, az egyetlen válasz ez: kemény munka, türelem és szeretet. Nem valószínű, hogy a sokak által az egyházban áhított reformok életünkben bekövetkezhetnek. Miért kellene meglepődnünk vagy megdöbbennünk e ténytől? Az utóbbi években fel kellett ismernünk, hogy lehetetlen megvalósítani a politikai és gazdasági utópiákat. Rá kellett ébrednünk, hogy nem oldhatunk meg valamennyi problémát, amellyel gyermekeink és családjaink szembesülnek. Még magunkat sem tudjuk úgy megreformálni, hogy azokká váljunk, akik lenni szeretnénk. De ez nem jelenti azt, hogy fel kell adnunk a próbálkozást.

Az emberi vállalkozáshoz intellektuális, erkölcsi és vallási megtérésre van szükség (Bernard Lonergan szóhasználatával élve), és ez a megtérés nem könnyű. Kemény munkát igényel, hogy figyelmesek, intelligensek, ésszerűek, fogékonyak és szeretetteljesek legyünk. Könnyebb figyelmetlennek, gondolatszegénynek, ésszerűtlennek, tompának és önzőnek lennünk. Személyes, csoportos és kulturális elfogultságaink megakadályoznak bennünket abban, hogy magasabb nézőpontot tegyünk magunkévá, amelyről megpillanthatjuk problémáink új megoldásait.

Ha keresztény hitünkhöz hűek akarunk lenni, elfogadott stratégiánk középpontjában a szeretetnek kell állnia. Egy a papságot korholó és elszigetelő stratégia nemcsak nem gyümölcsöző, hanem nem is keresztény. Egy a másként gondolkodókat korholó és elszigetelő stratégia nemcsak nem gyümölcsöző, hanem nem is keresztény. Ha ellenfeleink nem hiszik, hogy szeretjük őket, mint keresztények csődöt mondtunk. Jézus nem öklét rázva és ellenségeit átkozva ment a keresztre. Békésen ment, méltósággal téve tanúságot az igazságról, és arra kérte Atyját, hogy bocsásson meg azoknak, akik keresztre feszítették őt.

Nem könnyű meggyőzni egy püspököt arról, hogy szeretjük őt, de úgy gondoljuk, hogy döntései helytelenek. Nem könnyű meggyőzni egy teológust arról, hogy szeretjük őt, de úgy gondoljuk, hogy írásai tévesek. Még ennél is nehezebb arra kérni egy elnyomottat, hogy szeresse elnyomóját. De arra hívattunk, hogy szeretetünkkel tegyünk tanúságot a világnak kereszténységünkről, és nem arra, hogy megbotránkoztassuk a világot, hogy ellenségeskedéseinkkel mutassuk meg katolikus voltunkat.

Az aktív és következetes szeretet stratégiájának követéséhez nincsenek politikai modelljeink. Századunkban csak néhány ember, mint ifj. Martin Luther King, Mahatma Gandhi, Oscar Romero érsek és Nelson Mandela mutatott arra példát, hogy szerethetjük ellenségeinket úgy is, hogy az igazságtalansággal szemben, az igazságért harcolunk. Mind a jobb-, mind a baloldal gyanakodva fogadta Bernardin bíboros szeretet- és tiszteletteljes párbeszédre való felhívását. Ha mi, katolikusok ilyen stratégiákról prédikálunk nemzeti és nemzetközi közösségeknek, szabad-e kudarcot vallanunk abban, hogy a szeretetet és a megbékélést tegyük meg az egyház belpolitikai stratégiájának?

Az egyháztörténet arra tanít minket, hogy vannak fejlődési szakaszok, amelyek során az egyház intelligensen, ésszerűen és felelősen válaszol az új helyzetekre. Az egyháznak hanyatlási időszakai is voltak, amelyek során egyéni és csoportos elfogultságok vakká tették az embereket a valóságra, nehezítették a helyes ítéletalkotást és korlátozták az igazi szabadságot. Ez bármilyen szervezetre és közösségre igaz; az egyházat azonban az különbözteti meg ezektől, hogy nyitott a megváltásra, amely képes meggyógyítani és megújítani a keresztényeket mint egyéneket és közösséget. Gyengeségük és bűneik ellenére a keresztényeknek megadatott a hit Isten igéjében, amely az utat mutatja nekik; a remény, mert Krisztus győzött a bűnön és a halálon, és megígérte a Szentlelket; és a szeretet, amely az Úr asztalánál megbocsátásra és közösségre szólítja fel őket. Az egyház jövője és minden hiteles reformprogram ilyen hitre, reményre és szeretetre kell, hogy épüljön.

(Nényei László fordítása)