Jópár évvel ezelőtt egy vallásos emberekből álló nemzeti tanácstestület tagja voltam, mely rendek és egyházközségek tagjainak lelki ápolásával volt megbízva. Két évi együtt dolgozásunk alatt a csoportunkba tartozó egyik apáca édesapja elhunyt. Örültem, hogy Boston közelében lévő szülőfalujában, ott lehettem a temetésen. Az apácának két pap-testvére is volt, így apjuk temetésen ők miséztek; az egyik vezette le a szertartást, a másik pedig szentbeszédet mondott. A beszédéből nagyon meghatott valami. Szentbeszéde közepe táján a szomorkodó anyjához fordult, aki az első padban ült, és ezt mondta: “Apánk anélkül, hogy tudott volna erről, nekünk, gyerekeinek, a lehető legnagyobb ajándékot adta, amit egy apa valaha is adhat gyermekeinek: szerette anyánkat.”

Életünk egyik legnagyobb feladata az oktatás, amely sok évet, pénzt és energiát vesz igénybe. A kormányok nagyítóval keresik azokat az iskolákat, ahol szerintük silány a gyerekek oktatása.  Majdnem minden kanadai tartományban hatalmas erőfeszítéseket tesznek az oktatási rendszerek átalakítására, hogy azok ne csak anyagilag legyenek hatékonyak, hanem jó tanulókat neveljenek, jól képzetteket és a munkahelyekre felkészülteket. Fiataljaink számára az erkölcsi értékek átadására is nagy gondot fordítanak, hogy derék és becsületes állampolgárokká váljanak, törődjenek a közjóval és hozzá akarjanak járulni a társadalom építéséhez. Az iskolák, tantervek és a tanárok fizetéséért való aggályoskodások közepette sajnos egy dolgot nem vesznek figyelembe - nevezetesen hogy a család a gyermek legelső iskolája. A család az az iskola, ahol nemcsak az élet legelső dolgait tanuljuk meg, hanem a legfontosabbakat is.

Személyiségünk által vagyunk egyediek. Érdeklődési körünk, tehetségünk, szenvedélyeink, képességeink, álmaink és életcéljaink... tesznek azzá minket, akik vagyunk. Ahogy a körülöttünk lévő világot értelmezzük, ahogy a többiekhez viszonyulunk, mindezek személyiségünk funkciói. A gyermek-pszichológusok gyakran rámutatnak arra, hogy mire iskolába kezdünk járni, személyiségünk javarésze már kialakult... abban az iskolában, amit családnak hívunk.

Hadd hozzak fel egy példát erre. Anyai ágról való nagyapám 11 éves koromban hunyt el. Sohasem élt velünk, de gyerekkoromban minden évben meglátogatott minket egypár hétre. Ami ezekből a látogatásokból többek között megmaradt bennem, az a nagypapám emléke, ahogy egy túlméretezett hintaszékben pipázva üldögélt minden étkezés után. Ugyanakkor sógornőim gyermekkoromból arra emlékeznek a legtisztábban, hogy iskolába járásom előtt a kis hintaszékemben üldögéltem, nagyokat szippantva a játékpipámból... ugyanúgy mint nagyapa! Ez a humoros történet egy alapvető igazságra mutat rá – a kisgyerek agya rengeteg mindet magába szív a környezetéből, amit lát, hall. és saját maga is utánoz. Számára tehát a család az első iskola.

A leglényegesebb dolog, amit egy gyermek megtanul a családiskolában a szeretet. A gyermeket nem a szeretetről tanítják... a szeretet túl elvont az ilyesmihez. Mégis a gyermek megtanulja a szeretet-kapcsolatok mibenlétét.

Egy kaliforniai pár, Joseph és Lois Bird, nem csak házassági tanácsadók, hanem saját családjuk is van. Írásaikban megerősítik azt az igazságot, hogy a szeretetet nem tanítjuk, hanem mintaképül szolgálunk másoknak. A hitoktatók kedvenc kifejezésével élve – „a hitet nem tanuljuk, hanem megkapjuk”. Ösztönösen tudjuk, hogy példaadással mutatunk tiszteletet és bizalmat, kommunikációt és megosztást, megbocsátást és határozottságot. Próbáld csak meghatározni valakinek mi a szépség, valakinek, akinek fogalma sincs erről. Beszélhetsz világosan az alakról vagy formáról, színekről és kontrasztról, mozgásról és anyagról, de csak ha a valódi életből vett példákat hozol fel, akkor válik érthetővé mi is a szépség.

Ugyanígy van ez a szeretettel is. A költők már évszázadokon keresztül megénekelték a szeretetet, olyan verseket vetettek papírra, melyeket még ma is idézünk egymásnak, amikor kifutunk saját szavainkból. Nem könnyű dolog meghatározni a szeretetet. Csak számtalan kifejezései által ismerjük. Még Szent Pál is sok melléknévvel írja körül a szeretetet, örökzöld és mindig is közkedvelt, első korintusi levélének 13. fejezetében.

Két képesség alkotja a szeretet és a családi élet magját, melyeket érdemes közelebbről is szemügyre venni, mégpedig a befogadás és az elengedés.

Befogadás: Láttad-e már valaha mi történik amikor az újszülöttet hazahozzák a kórházból? Az a sok figyelmesség, amivel elárasztják a csecsemőt mindenkit féltékennyé tud tenni!  Valójában gyakran itt kezdődik a testvérek közötti vetélkedés, ha megjelenik egy másik gyerek is annak, aki azelőtt kizárólag magáénak tudhatta apját és anyját. De ez a fogadtatás a család szeretetének a kifejezése. Biztosíthatlak afelől, hogy ez nem csak egy átlagos meghívás: “érezd otthon magad”! Mindegy, hogy a szülöknek saját gyermeke, vagy befogadott gyerek, a kiárasztott szeretet valódi. De a befogadó képessége itt nem ér véget, hanem folytatódik a család további életén keresztül, lehetnek azok a növekedő gyermek kicsi barátai, majd később a barátok és barátnők, akikkel szeret együtt lenni, vagy az az egyetlen barát, akit házastársuknak terveznek – mindezek befogadása a családi szeretet kifejezése. A befogadás művészete (és ez valóban művészet) nem csak étel és ital biztosítása, hanem inkább a képesség a másik befogadására otthonunkba és a szívünkbe. A másikat befogadjuk anélkül hogy lehengerelnénk.

Elengedés: Amilyen fontos a befogadás művészete, ugyanolyan az elengedésé. Az a gyanúm az emberek többségének ez utóbbi a nehezebb, bár az élet ugyanannyi alkalmat kínál ennek gyakorlására is. Gondolj csak családodban azokra az időkre, amikor bele kell nyugodnod, hogy “kislányod” már nem kicsi többé, és nagyon erélyesen kiáll függetlensége mellett. Gondolj csak arra a napra, amikor fiad elmegy az egyetemre, és azok társaságában látod elmenni, akik ezentúl sokkal többet lesznek majd vele együtt, mint te. Gondolj csak gyereked esküvőjére, ahol sokkal jobban félsz a kockázatoktól, mint a fiad vagy a lányod! A menyasszony apja című vígjáték sok felnőtté váló gyerek szüleinek élethű ábrázolása.  És természetesen nem feledkezhetünk meg a legkomolyabb elengedésről, családtagjaink haláláról. Minden ilyen esetben az élet az elengedés képességére tanít minket. De tulajdonképpen ez is a családon belüli szeretetnek a kifejezése. Az élet nem csak a családunkhoz való szorosan ragaszkodásra; hanem családtagjaink szeretetben való elengedésére is tanít.

Hadd fejezzem be az apáknak adott áldással a csecsemő-keresztelés szertartásból. Minden élet  – legyen az emberi vagy isteni –  az Isten ajándéka. Áldjon meg az Isten mint e gyermek apját. Te és feleséged lesztek gyermeketek első tanítói a hit útján. Adja Isten, hogy ti legyetek a legjobb tanítói is, tanúságot téve a hit mellett azzal, amit szóltok és tesztek, Jézus Krisztus Urunkban, ámen.
 

(Gáspár, Julius fordítása)