Két kérdésre irányítanám a figyelmet, mellyel mindannyian szembenézünk az életünk során, még akkor is ha közvetlenül nem érint minket. Lehet, hogy nem vagyunk belevonva, de az erősen műszaki világunkban, az azonnali közlés jóvoltából olyan gyorsan hallunk a bolygónkon történő dolgokról, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a témát. Amiről beszélek az a háború.

Ez nem egy olyan téma, amiről közvetlen ismereteim lennének. Sohasem voltam háborúban; sohasem voltam a kanadai katonaság sorállományában, bár katonai családban nőttem fel. A háborút csak egyetlen nézőpontból fogom vizsgálni: az erkölcs szempontjából.

A háborúnak sok oldala van. Ez nem egy egyszerű téma. Az emberiség történelmében sajnálatosan elegendő háborús előny van, amit jónak tekinthetnénk. Például: az 1930-as évek mindent behálózó hanyatlásból a II. Világháború húzott ki. A munkanélkülieknek a katonaságba való belépésével és gyári munkásként a szükségletnek megfelelő gépek és hadi anyagok előállításával az európai és amerikai nemzeteknek egy hirtelen erős gazdasági lökést adtak. De a nácizmus és más parancsuralmi rendszerek terjeszkedési törekvésére a múltszázad közepén adott választ intézményesítették és most is elfogadott alapot képez. 1945-ben a fegyverek ugyan lecsendesedtek Európában, de következett a hideg háború, ahol a tömegpusztító fegyverek megjelenését láthattuk, melyek az atomfegyver-készletek csökkentése ellenére is veszélyeztetik a világ békét és gyengítik a hatalom törvényes gyakorlását a világon. Kimutatták, hogy az USA minden képviselőtestületében vagy katonai intézmények vannak, vagy egy olyan ipar, amely a Pentagon ügyfele. Emiatt mikor egy békefelhívás a gazdaság felújítására szólít, aminek munkavesztés lehet a következménye, a parlamenti képviselők erős nyomás alá kerülnek, hogy hátrányos helyzetbe hozzák képviseltjeiket. A béke csak szócséplés, mert mikor áldozatot kellene hozni érte, az érintettek a „NÉHÉ” politikát választják - nem az én házam ég. Ugyanilyen a minapi Kyoto megállapodás is. Talán szidni fogják az albertaiakat, mert az olaj és gáz feltárást és fejlesztést választották, annak negatív környezeti hatásaival, amivel feláldozták a hosszútávú környezetvédelmet a rövidtávú munka szükségletért.

2001 szeptember 11.-e egész nemzedékünk tudatába vésődött. Nemcsak az azonnali védelemről való gondoskodás sokszorozása miatt, hanem az Afganisztáni háborúra vezetése miatt is. Míg a jelenleg is folyó izrael-palesztin háborúnak szeptember 11-et megelőző része is van, nem kétséges, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni támadást fémjelező rémületkeltés elemeit és az öngyilkos bomba merénylőket hatásosan vitték át a jelenlegi összetűzésbe. Egy olyan átfogó a háború és erőszak valóságával szembenéző közösségben találtuk magunkat, amilyen még nem volt a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása óta.

A jelenlegi összetűzéseknek egy vallásos eleme is van. Akik hallották múlt vasárnap a „terep ellenőrzés”-t a CBC rádión, azok hallhatták azt az eszmecserét, amiben arra serkentettek, hogy a vallást használjuk az erőszak igazolására. Ez egy szokatlan visszásság, hiszen a világ összes nagy vallása elítéli az erőszak használatát és annak mind az egyénre, mind a társadalmi rendszerre való romboló hatását. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a vallást előzőleg nem említették volna az összetűzések alapjaként. Észak-Írország, Kelet Timor, Bosznia, Kasmír, és most a Szent Föld az ádáz harc színhelye, amiben a tűzvonal mindkét oldalán különféle hitűek harcolnak. Rex Murphy-t emlegetik, számomra azonban mindig ugyanannak a gondolatnak a visszatérése látszik, nem maga a vallás a vitatéma. A gazdaság és a hatalom pereskedik, amiben a vallás egy serkentő tényező, mert a gazdasági és hatalmi vezetők ismerik a vallásnak azt a rendkívüli erejét, ami megmozgatja és serkenti az embereket.
 

Egyház és háború

Ilyen adottságok mellett csak szépítgetés lenne az az állítás, hogy a háború mindig figyelmünkön kívülre esik, legalább az újságot olvasóknak, vagy a tv híreit követőknek kerül a figyelemébe. Mi az egyház háborúhoz való hozzáállása? Milyennek tartja az erkölcsét? Vagy ez az Egyház hatáskörén kívülre esik? Idén március elején egy Edmontoni értekezleten Fred Henry  - Calgary püspöke -  feltűnést keltő beszédet mondott az egyháznak a Föld behálózására (globalizáció) adott válaszáról. Nem félt olyan dolgokról beszélni  - ahogy más püspök sem -  amiről meggyőződése, hogy hallanunk kell az egyház hozzáállását. Akiket beszédében felelőségre vont, úgy próbáltak tiltakozni ellene, hogy kétségbe vonták az egyház politikai és gazdasági kérdésekbe való beleszólási jogát. Henry püspök azonban szent atyánkkal egyetértésben kimutatta, hogy ezek társadalmi kérdések és nem pusztán politikaiak, vagy gazdaságiak. Ezen az alapon pedig beszélhet róla. A politikai pártok és gazdasági csoportok nem az ő területei, de a társadalom és az emberi életvitelre való kihatása mindigis az egyház területéhez tartozott és Istennek is mindig fontos volt.

Mit mond az egyház a háborúról? Túl sokat ahhoz, hogy itt idézzük. Így csak tömörítem a hosszú tanítást.

[1] Előszöris a háború gaztett. Annak ellenére, hogy ez egy alapvető tanítás, mégis gyakran elkendőzik, mikor hadba lépnek. A nemzetek fegyveres harcra keléséhez természetesen a népek óriási késztetésére és csatlakozására van szükség. Mikor megkezdődik a kardcsörtetés, figyeljünk fel a politikusok ellenségre használt szavaira. „A gonosz nemzeté”-nek gyalázzák őket, akikkel szemben az egyetlen helyes válasz a megsemmisítésük. Ezzel nincs szándékomban azt állítani, hogy az ellenség jó, vagy amit elkövetett az nem gonoszság. Elegendő csak a zsidó pusztításra gondolnunk, amit a nácik vittek végbe Európában, hogy belássuk ez valóban gonoszság volt. Azonban a tömegpusztítás nyugat számára mindaddig ismeretlen maradt, amíg a nácik által kézben tartott területeket fel nem szabadították, amíg katonáink be nem vonultak az olyan haláltáborokba, mint Auschwitz. De ez ne tévesszen meg minket - a háború természete alapvetően gonosz és dicsőítése nem szolgálja az igazságot.

Előzőleg említettem, hogy katonai családban nőttem fel. Születésem óta hazaszeretet neveltek. Apám gyalogos katona volt. A II. világháború alatt a kanadai királyi tengerészgyalogságban szolgált és részvett az Atlanti óceánon való átkelésben. Éveket töltött abban a háborúban, amit mi háborús filmként nézünk, olyan filmcsillagokkal mint John Wayne és Cary Grant. Számomra is és fivérem számára is érthetetlen volt, hogy apánk sohasem beszélt a háborúban történetekről. Ha ott volt, miért nem beszél nekünk róla, hogy büszkék legyünk rá, ahogy büszkeséget éreztünk a filmvászon repülőseire és tengerészeire? Az igazat megvallva apánk sohasem mondta meg, miért nem beszél a történtekről, de mára magamtól is kitaláltam. Mert nem volt olyan történet, amit érzékeny fiatal fiainak elmondhatott volna. A háború egyszerűen és félreérthetetlenül gaztett. Halálig rombolja az emberek lelkét, majd testét. A II. Vatikáni Zsinaton összegyűlt püspököket idézve „Egyértelmű kötelességünk, hogy minden erőnket megfeszítve addig dolgozzunk, amíg nemzetközi megegyezéssel minden háborút teljesen törvényen kívülre nem helyezünk.” (Gaudium et Spes º81)

[2] Emellett az egyház nem gondol olyan együgyűségre, hogy ezután egyetlen ország sem fog háborúba keveredni. Az egyházi tanítás megengedi az „igazságos háborút”. Az egyházi hittankönyvből idézek:

2309. „A törvényes katonai védekezés szabatos feltétele szigorú megfontolást igényel. Az ilyen kérdésekben való döntés súlyossága az erkölcsi jogosultság szigorú feltételéhez van kötve. Egyszer és mindenkorra:
- a támadó által a nemzetre, vagy nemzetközösségre mért csapásnak tartósnak, javítónak és kétségtelennek kell lennie;
- minden más eszköznek kivihetetlennek és hatástalannak kell bizonyulnia;
- komoly eséllyel kell rendelkezni a győzelemre;
- a fegyvereket nem használhatják gonoszságra és a gonoszság kiküszöbölése utáni rendzavarás megfékezésére. A modern haderő pusztításának a mértéke nagyon komolyan nyom latba ennek a feltételnek a kiértékelésekor.
Az „IGAZSÁGOS HÁBORÚ” tanában ezeket az elemeket veszik számba.
Ezen feltételek erkölcsi jogosultságának a kiértékelésére a közjavakért felelősek döntési hatáskörébe tartozik.”

Kétségtelen, hogy történelmünk jelen korában megoldásra váró feladatok előtt állunk. Növekvő népesség és csökkenő erőforrások; az egész Földet behálózás és az ezt követő nemzeti hatalom csökkenése az erőforrások és piac felett; műszaki tudományok, amik megváltoztatják világunk megértését és emberi képességeink; szélesedő rés a gazdagok és szegények közt; a föld néhány legszegényebb nemzetének atomfegyverekhez jutása; az államok számának növekedése, melynek tagjai előzőleg egy nagyobb népcsoportba tartoztak — úgy tűnik ezeknek és más háborús helyzetet adó kihívásnak pozitív megoldása a nemzetek számának növelése.

Az egyház meglátása szerint a világ egyetlen helyes választása a fejlődés. A békére nem fegyveres összeütközéssel teszünk szert, hanem az emberek fejlődésével, önkormányzásra képességével a világ színpadán, felségjoguk és világpiacból való részesedési értékük tiszteletbetartásával. Ez év márciusában a „Fejlesztések költségviselése” címmel egy megbeszélés volt a Mexikói Monterrey-ben, ahol a szeptember 11.-ei rémületkeltő támadást, bolygónk behálózására törekvés válságba kerülésének a megnyilvánulásaként értékelték. A megbeszélés szerint „Ha egy biztonságosabb és békésebb környezetben akarunk élni, akkor az erőforrások igazságtalan elosztásának a megvitatására kell összpontosítanunk, ami a vagyonosok és vagyontalanok közt növeli az egész bolygónkra kiterjedő egyenlőtlenséget.”

Jonathan Lash egy beszédében ezt mondta: A Hajtóvadász Klub 2001 október 25.-én egy „másik fegyvert ajánlott a rémületkeltők ellen” ami a háborúzás helyett életképes megoldási változatnak látszik a bolygónkra kiterjedően létező egyenlőtlenség helyesbítésére. Idézem: „Ki akarok állni a szegénység, a környezetvédelem és az emberi élet javításáért, ami az emberek biztonságának kulcs kérdése és bolygónk hosszútávú biztonságának megalapozója.”

Ezenkívül Thomas Berry CP, a szenvedélyes pap és kultúrtörténész, „Egy történelmi pillanat” címmel nagyszerű cikket írt a „The Ecozoic Reader”-ben, amiben azt állította „A világ emberi népességének és fogyasztásának növekedésével arányosan a Föld erőforrása csökken. Ami miatt kétségtelenül egyre értékesebbé fog válni. A birtoklásáért és uralásáért való küzdelem bizonyára növekedni fog. Míg a népek és nemzetek összefogásának szellemi erőforrás szükséglete csökken, addig a politikai hatalom és a pénz értékének hangsúlyozása növekszik.”

Az egyház nemcsak szavakban törekszik megoldásra. A szervezeteket mindenhol buzdította az emberi jogokért  - mint Kanadában az 1967-ben alapított Fejlődés és Béke szervezetet -,  hogy felügyeljék a gazdasági, politikai, társadalmi és művelődésbeli fejlődésük. Az életfeltételek javítására a Fejlődés és Béke helyi csoportokat és alapszervezeteket hozott létre Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában, hogy egy eltérő választási lehetőséget dolgozzanak ki a fennálló politikai és gazdasági szerkezetekhez. Így közvetlen és tartós kapcsolatokat építettek ki a különböző eszmei és vallási háttérrel rendelkező emberekkel. Alapítványaik zöme feladatterv megvalósításokat támogat helyi csoportokon, községi szervezeteken, nő egyleteken, szövetkezeteken, szakszervezeteken, halász és kézműves szövetségeken, népművelési és emberi jog hálózatokon és nem kormány által működtetett fejlesztő szervezeteken keresztül. A hatalmat az ilyen csoportok terelik a kivitelezhető fejlesztésekre.
 

Következtetés

Szeptember 11-ére ébredve az egyházi vezetők is és az USA vezetői is felteszik maguknak a kérdést: „Hogyan kell erre válaszolnunk? Hogyan álljanak a keresztények a tragédiához és az ezt követő háborúhoz és erőszakhoz?” Október 1.-én missouri katolikus püspöke a következő pozitív tetteket javasolta:

1. Imádkozzunk. A béke nem fog megvalósulni az Istenre való hivatkozás nélkül.

2. Álljunk ellen a vakbuzgóság minden formájának. Az USA-ban a muszlimok és más kisebbségek ellen irányuló erőszakos cselekedetekkel ártatlanokat teszünk haragunk bűnbakjává.

3. Rendszeres imádkozással támogassuk a hadsereget. A hazaszeretet a legjobb, egy becsületes vágy kinyilvánításával, hogy hadseregünk tartsa tiszteletbe a háborúra vonatkozó egyezményeket.

4. Kötelezzük el magunkat a rémületkeltés befejezésére. A rémületkeltést olyannak kell látni amilyen - egy valódi gaztett.

5. Szeressük ellenségeinket. Jézusnak ez a kihívó parancsa arra szólít, hogy minden körülmény közt legyünk könyörületesek.

6. Őszintén gondolkozzunk el az amerikai kultúrán. Ne riadjunk vissza magunk és életformánk becsületes és bíráló megvizsgálásától és lássuk meg azt, ami esetleg irigységre vagy megvetésre ingerel másokat.

7. Váljék a szeretetet életvitelünkké és társadalmi szokásunkká. A keresztény üzenet Isten gondolata és szíve alapján megtérésre szólít minket és világunkat. Jézus Krisztus követői számára ennél semmi sem értékesebb.

(Szilvássy Gábor fordítása)