Színhely: Az energiaállomás elmélkedő fészek szobája 213b, 5000 m mélyen a föld alatt az 513. év 364. napján (2999-ben a régi naptár szerint). Az energiaállomás feladata, hogy megcsapolja a földkéreg belső hőenergiáját. Az állomás társirányítója, Seamus Ochumbo, szünetet tart a fészek szobában, hogy mozgalmas műszakjá­nak közepén nézeteinek lényegéről elmélkedjen. A módszert, amellyel kapcsolatba lép ezekkel az értékekkel és az azokat megalapozó valósággal, 1000 évvel korábban élt ősei imádkozásnak neveznék. Az elmélkedő fészek szoba az állomás pihenésre leggyakrabban használt helysége.

Egy tudományos fantasztikus szövegkönyvvel kezdtem, hogy emlékeztessem magam arra, hogy az 1000 év múlva leendő világ szószerint elképzelhetetlen. 1066-ban a hasztingi csata hevében hogyan tudta volna bárki is előrelátni a jelenkori társadalmat? A tanulmány sikere így egy jövő homályába vetítési gyakorlatot igényel, rámutatva a jelen irányzatokra, amelyek feltehetők lesznek néhány valószínűsíthető jövő világban.

Mint egy lelkiségi és lelkigyakorlatos ház vezetője, a saját kivetítésem alkalmazom a fejleményekről a lelkiségbe. Érzésem szerint növekedni fog a megtestesülés érzete és csökkeni a természetes és természetfeletti közti megkülönböztetés. Már most meghívhatok nem római katolikus keresztényeket és valójában mindazokat, akikre a vatikáni okmány mint „jóakaratú emberek”-re hivatkozik, hogy egy elmélkedési és tudatosan imádkozó szinthez közeledjenek, ahol megszűnnek a különbözőség korlátai. Annak tudatában, hogy olyan társadalom építésére vagyunk hivatva, ahol az emberek a felebarátaik javát keresik, különösen a még be nem illeszkedettekét, fel kell ismernünk azt az igényünket, hogy rendszeresen időt fordítsunk a mélyebb indítékok szintjéhez való visszacsatolódásra; lássuk, hogy a világnak „barátságos az arca”; valamint, hogy a hit ezen és más oldalainak szemlélése egy alapvető szinten egyesíti a különböző embereket. Szeretném remélni, hogy ezer év múlva az ilyen tudatos életút támogatására közös hely lesz. Seamus munkaszüneteiben pontosan ezt a célt szolgálja az elmélkedő fészek szobának a felkeresése.

Ugyanakkor a „nagyobb egység, vagy nagyobb megosztás” kiélezett (polarizált) választása talán megszűnik. Így nem látok örökké növekedő vallási egyveretűséget körvonalazódni, amelyben végül mindannyian összejönnénk egy személytelen lény imádatában. Inkább továbbrais az egyének fogják egyre mélyebbre ereszteni gyökereiket a sajátos hagyományaikba, de úgy, hogy nyitottak maradjanak azok belső látásai felé is, akik más utat választanak. A központom jelenleg határozottabban jelenti ki, hogy római katolikus (egyetemes) és ignáci eredetű, mint ahogy azt még két évtizeddel ezelőtt kényelmesen tehette volna; miközben több más háttérrel érkező embert fogadott, mint előtte bármikor. Egy sok-kultúrájú (multikulturális) társadalom táplálékkínálatához hasonlít. Nem tesszük a világ konyháit egyveretűvé és legideálisabb formájúvá, hanem növeljük képességeinket annak méltányolására, amit mások kínálnak, mialatt fejlesztjük a környezetünk sajátosságait, és igyekszünk minél szélesebb körben elérhetővé válni.

Kétségtelen, hogy ez a szép fényes holnap se lesz problémamentes (mindig lesznek majd olyanok, akik nem szeretik az erős fűszereket, vagy akár a kolbászt!). A Vatikán és a talibán utódai sem fogják a követőik életmódját ugyanolyanná alakítani. Nem feltételezek ilyen megegyezést. Csupán csak azt, hogy a békés együttélés és az állandó párbeszéd értéke ezer év múlva határozottan mélyebben fog gyökerezni. A kivetítésnek ez a legkiszámíthatatlanabb tényezője, sokkal inkább kiszámíthatatlan, mint annak a részletezése, hogy melyik szervezet, vagy viselkedési forma fog fennmaradni.

Így ebben a „szép új világ”-ban a hit a legmélyebb értékeim mellett való nyílt elkötelezettség. A művelődésnek feladata, hogy az embereket képessé tegye ezen értékek nyílttá tevésére. Az embernek furcsa lesz ilyen értelmű hit nélküli élnie; s az is valószínűtlen, hogy a hitem pontosan olyan lesz, mint a szomszédaimé. Nem lesz nyomás az egyformaságra sem. Az Egyház itt a népnek az a testülete, amely hitét Jézus Krisztusba veti, bár nagyon különböző módon és nincs egyértelmű válaszvonal a hit ilyen vagy olyan formája közt. Ha egyáltalán valami, akkor a párbeszédre (dialógusra) való elkötelezettség jelenti a határok folytonos eltolódását. Az istentiszteletet az a ráérzés szabályozza, hogy melyik módszer vagy forma az, amely egy bizonyos istentiszteletben résztvevő csoportot mélyebben tud kapcsolatba hozni a megvallott értékeivel. Sokak számára az előttük élőkkel való folytonosság érzése ezt előmozdítja, így a hagyományos formák és istentiszteleti típusok fennmaradnak.

A harmadik keresztény évezred végén így a hit sokkal nyilvánvalóbban fog látszani az élet bármely szemszögéből (tudományban, művészetben, hírközlésben, művelődésben, magán életben), mint manapság. Van aki számára ezt a hitet a keresztény nyelvezet fogja a legjobban kifejezni. Hogy hányan fogják ezt a kifejezést választani az ismeretlen. Ez azon is múlik, hogy mikor fogja a kereszténység maga is felismerni és kinyilvánítani az embereken való segítés útjának fontosságát és alapvető értékeinek elmélyítését, s mindezt olymódon, hogy nyitva maradjon azok belső látása felé, akik máshitüket vagy hitetlenek. Számomra úgy látszik, hogy e magatartás nélkül a kereszténység csak néhány beavatott (ezoterikus) szakember csoportjává, vagy akár egy vakbuzgó (fanatikus) szektává alakul. Ez a nyitottság talán főúttá válhat ahhoz, hogy ezer év múlva ünnepelni tudjuk az emberi értékeket.

Színhely: 15 centi-nappal később, Seamus Ochumbo, befejezte műszakját és mint keresztény közösségének pásztora, lement elnökölni a tridenti misére, amely jelenleg a legkedveltebb formája az oltáriszentség ünneplésének. A mise egyben része a kezdődő negyedik keresztény évezred világ-ünnepének.

Programme of the Jesuit Spirituality Centre in Merseyside, England

(Szilvássy Gábor fordítása)