I.

A "tekintély" (AUCTORITAS) általában az embernek mások által való értékelése. Alapja lehet külső mozzanat (rang, állás, származás), vagy az egyedben lévő fizikai kiválóság (pl. erő, ügyesség), vagy szellemi erkölcsi érték (tudás, jóság, igazságosság stb.) Vagy valamilyen felsőbb tisztség, küldetés. A legértékesebb tekintély az erkölcsi értékeken alapuló, enélkül minden más tekintély csonka és ingatag. Tekintélynek (auctoritates) nevezték a középkori irodalomban főleg a Szentírásból, szentatyákból, Aristotelésből stb. vett idézeteket. (Katolikus Lexikon, szerk. Bangha Béla S.J. Budapest 1933, IV 323. old.)

A "tekintélyi bizonyítás, mikor tételeink igazolására nem más világos és igaz tételekre hivatkozunk, hanem valamely egyéni vagy társadalmi értéke miatt tiszteletben álló ember szavára, mondására. A tekintélynek természetesen semmi logikai értéke sincs, noha gyakorlati értéke igen nagy lehet". (Révai Nagy Lexikon, Budapest, 1925. XVIII. 55. old.)

Ezekhez a meghatározásokhoz pár megjegyzést szeretnék fűzni:

I.1. A tekintély fogalmához és gyakorlásához általában bizonyos hatalom kapcsolódik. A tekintélynek van olyan meghatározása, mely azt mondja, hogy a tekintély bizonyos erkölcsi hatalom. De a tekintélyt, mint erkölcsi hatalmat sokszor fizikai hatalom (erőszak) védi, illetve támogatja.

I.2. A tekintély gyakorlásához legtöbbször egy jogrend kapcsolódik, pontosabban egy jogrendszer szabályozza a tekintély gyakorlását. Az állami tekintély gyakorlását államjog, az egyházi tekintély gyakorlását egyházjog szabályozza.

I.3. Századunkban a tekintély, illetve a hozzá kapcsolódó hatalom gyakorlásával annyiszor visszaéltek, hogy sokan úgy gondolják a tekintély szerepe hanyatlik. A nagykorúvá lett emberi személynek már nincs szüksége a tekintély igájára. Vegye kezébe az ember a saját sorsát, saját maga győződjön meg valamilyen állítás igazáról, vagy hamisságáról, és maga döntsön sorsa felett. Más szóval a nagykorúvá lett ember személyi szabadságának korlátozását éli meg a "tekintély gyakorlásával". Ezen egy jogrendszer szabályozó szerepe sem segít lényegileg, mert a jogrendszert is emberek készítik, emberek értelmezik és működtetik (enforce), ezért mindig megtaláljuk benne a "kis kapukat" (loopholes), melyeknek kihasználásával egyesek a jog betűje szerint jogszerűen de erkölcstelen (etikátlan) cselekedetekkel nagy károkat okozhatnak a társadalomnak. Arról nem is szólunk, hogy a törvényes tekintély néha olyan cselekedeteket enged meg (pl. abortusz), melyek erkölcstelenek (etikátlanok). Mindemiatt a tekintély szerepét csökkenteni kell - mondják egyes gondolkodók - sőt meg kell szüntetni.

Ebben az előadásban ezt a problémakört szeretném részletesebben tárgyalni. Három konkrét kérdésre keresem a választ:
1) A tekintély szerepét csökkenteni, illetve megszüntetni akarók érvei meggyőzőek-e?
2) A tekintély helyes gyakorlatának mik a főbb elvei?
3) Lesz-e a tekintélynek szerepe a 3. évezredben?
 

II.

II.1. A tekintély szerepét csökkenteni, illetve megszüntetni akarók érvelése visszanyúlik a XVI.-XVII. évszázadra, amikor a természettudományos módszer hangsúlyozta, hogy a "tekintélyi bizonyítás" és tekintélyi érvelés helyett tapasztalati módon kell meggyőzni az állítások helyességéről. És ha lehetséges, kísérletekkel újból és újból bizonyítani kell az állítások érvényességét. A természettudomány a fogalmak pontos meghatározásának és a megfigyelések objektivitásának új mércéjét állította fel, melynek sikerét a természettudományok gyakorlati, sikeres alkalmazása mutatta. Bár a keresztény hitnek igen nagy szerepe volt annak a kulturális háttérnek a kialakulásában, melyben a természettudományos tevékenység elindulhatott, mégis hamarosan kialakult egy közvetett (indirekt) ellentét a világ természettudományos és hagyományos (végeredményben az Aristotelés filozófiai és Ptolemeus asztronómiai felfogásán alapuló) világkép között.

Ezenkívűl a keresztény tanítás a teremtéstörténetről és a természetről, abban az időben a Biblia szó szerinti magyarázatán alapult és ezt a magyarázatot az Inkvizíció féltékenyen őrizte.

A természettudományok művelőinek valóban le kellett győzni az Egyház gyámkodását ahhoz, hogy elvessék a régi természetképet. Ugyanakkor egyesek a természettudományok sikerétől megmámorosodva azt kezdték hirdetni, hogy a természettudományos módszer az egyedüli biztos út az igazság megismeréséhez. Ez a felfogás, melyet gyakran scientizmusnak neveznek, a logikai pozitivizmus véleményében csúcsosodott ki a XIX. század végén és a XX. század elején. Ludwig Wittgenstein (1889-1951) híres dolgozatában a Tractatus Philosophico-Logicus-ban (1922) felvázolta a logikai pozitivista világszemléletet, mely szerint csak a természettudományok nyelve értelmes és jelentőséggel bíró. A logikai pozitivizmust A. J. Ayer tette népszerűvé Language, Truth and Logic című könyvében. Lényeges része ennek a filozófiai elméletnek az ún. verifikációs kritérium (az igazolás ismérve), mely szerint egy mondat csak akkor értelmes, ha verifikálható (a természettudmányos módszerrel). Így az erkölcs, a filozófia, a vallás nyelve mind az értelem nélküli mondatok csoportjába került.

A logikai pozitivizmust eredeti formájában többször megcáfolták nemcsak a filozófusok, hanem természettudósok is. Így már nem olyan uralkodó vélemény mint volt e század első felében. Mégis hatása erősen érezhető abban a magatartásban, mely elveti a "tekintély szerepét" és azt tartja: "csak azt fogadom el amit látok és tapasztalok". Ugyanezt fejezi ki az angol mondás: "To believe is to see".

A tekintéllyel való visszaélésre is sok példát láttunk és látunk a mai korban. Amikor Hitlert az 1930-as években (demokratikusan) megválasztották, kevesen gondolták, hogy mint "Führer" tekintélyével hogyan él majd vissza. Itt gondolok a nácizmus fajelméleti ideológiájának hivatalossá tételére és ennek következtében ártatlanok millióinak meggyilkolására. De a nácizmus bukása után Sztálin embertelen diktatúrája is tengernyi szenvedést hozott és sok milliónyi áldozatot követelt. A diktatúrák visszaélései a tekintéllyel megerősíteni látszik azok véleményét, akik úgy vélik, hogy a tekintély szerepét csökkenteni kell. De ne gondoljuk, hogy csak a diktatúrák élhetnek vissza a tekintéllyel. A demokratikus államrendben a visszaélés szintén megtörténhet. Elméletben a demokratikus államhatalomban a nép akarata választja meg a vezetőket, ez ad nekik rangot, tekintélyt és egyben politikai hatalmat. Valójában az ún. "Szabad választások" sok esetben csak paródiái az igazi szabad felelőségteljes választásoknak, mert a tömegek véleményét manipulálni lehet és gyakran elegendő információ hiányában, szinte "vakon" választják meg a vezetőket még olyan országokban is, melyek hosszú demokratikus múlttal rendelkeznek. Ezenkívűl a demokratikus államforma igen bonyolult (komplikált), vezetőinek döntésfolyamata igen lassú, visszaélésre (korrupcióra) hajlamos, melyről már röviden szóltam a bevezetőben.

II.2. Következik-e mindebből, hogy a tekintélyt és annak funkcióját ki kell küszöbölni életformánkból?

Már rövid megfontolás is meggyőzhet bennünket arról, hogy a tekintélyt és annak gyakorlását nem lehet civilizációnkból kiiktatni! Mert mi az alternatíva? Nyílván a tekintély nélküli emberi életforma. De a tekintély használata nélkül az emberi tudás és az ezen alapuló információk megszerzése hihetetlenül lelassul. Egy kis gyerek az anyanyelvét 5-6 év alatt elsajátítja, de csak azért, mert szinte ösztönszerűen elfogadja a szülei által használt nyelvet a tekintély alapján. Ugyanígy az iskolában tanult ismeretanyag kis töredékét sem tudnák a diákok elsajátítani, ha nem a tekintély alapján tanulnák meg a leckét. A közlekedés szabályozását, a közigazgatást, a jogrendszer nagy részét tekintély alapján fogadjuk el. Az emberi kultúra és civilizáció igen nagy mértékben a tekintély alapján áll, melynek értékeit formális és informális oktatásban, hagyományokban és szokásokban adja át az egyik generáció a másiknak. Tévedés azt gondolni, hogy a természettudományban a tekintélynek nincsen szerepe. A természettudósok is tudásuk nagy részét tekintély alapján szerzik. Egy emberöltő igen kis időszak ahhoz, hogy mindenki szigorú kísérletekkel tudományos bizonyításokkal alátámasztott igazságokat fogadjon csak el. Éppen ezért, mikor a természettudományban ugrásszerű fejlődés történik, mely az eddigi alapfogalmaknak nagymértékű revízióját követeli meg (ezt Thomas Kuhn paradigma "shift"-nek nevezi) sok természettudós ellenáll az erős változásnak. Ilyen nagyméretű fejlődés állt be a fizikában, amikor Max Planck 1900-ban bebizonyította, hogy az energia nem "folytonos", hanem "darabos" szerkezetű: kis csomagokban ún. Quantumokban terjed. Michael Pollányi, a magyar származású természettudós, aki természetbölcselettel is foglalkozott, beszámolt arról, hogy milyen magányosan maradt Planck nagy felfedezésével. Bár elméletét pár éven belül meglepő jelenségek igazolták, ez annyira idegen és újszerű volt, hogy 14 év kellett ahhoz, hogy a vezető természettudósok elfogadják, sőt a quantumokkal kapcsolatos viták még 1914-ben is "ünnepi ebédeken tréfák anyagául szolgáltak". (vö. M. Pollányi The Tacit Dimension, Roulege & Kegan Paul Ltd., 1967, 67. old).

A tekintélyt nem lehet az emberi életformából kiiktatni, még akkor sem, ha azzal sokszor visszaéltek. Éppen ezért a tekintély szerepét nem lehet megszüntetni, hanem a visszaéléseket kell, lehetőség szerint, megakadályozni. Nézzük meg tehát, hogy mik a tekintély helyes gyakorlatának elvei?

II.3. A tekintély gyakorlatának elveit az Evangéliumban találjuk meg Krisztus példájában és tekintélyének gyakorlásában. Lukács 22. Fejezetében olvassuk.

Versengés támadt közöttük, hogy melyikük a nagyobb. Ő azonban így szólt hozzájuk: "az uralkodók zsarnokoskodnak népükön és akik hatalmat gyakorolnak rajtuk, jötevőiknek hivatják magukat. Köztetek ne így legyen, hanem a legnagyobb legyen olyan mint a legkisebb és az előljáró olyan mint a szolga. Ki a nagyobb: aki asztalnál ül vagy aki felszolgál? Ugye az asztalnál ülő? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint a szolga. Ti viszont kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítéljétek Izrael tizenkét törzsét".

Ennek a szakasznak "A tanítványok versengése", vagy "Tanítás az alázatosságról" címet szokták adni. Véleményem szerint itt elsősorban nem erről van szó, hanem "A tekintély evangéliumi gyakorlatáról". Ez a tanítás 2000 év távlatából is szinte forradalminak tűnik. Mondjuk meg őszintén: nagyon kevéssé sikerült ezt a krisztusi tanítást még a krisztushívők közt is megvalósítani. Ennek a tanításnak az alapelemei:

Úgy gondolom, hogy Egyházunk a II. Vatikáni Zsinat óta azon munkálkodik, hogy bensőleg megújuljon, és ennek egyik fontos része, hogy megújítsa, illetve jobban megvalósítsa a tekintély és hatalom evangéliumi gyakorlását. Így adhat példát Egyházunk az állami és általában világi tekintély gyakorlásához. Ez a mai idők követelménye is. A régi, hagyományos egyház-képek, vagy ahogy ma inkább mondják egyház-modellek mellett mindinkább előtérbe kerül a szolgáló egyház modellje (vö. A. Dulles, Models of the Church).

A szerzetesélet megújításáról szóló zsinati határozat Prefectae Caritatis hangsúlyozza, hogy a hatékony megújulás nem mehet végbe a szerzet minden tagjának közreműködése nélkül (4) és az előljárók viszont tisztségük gyakorlásában figyeljék tanulékonyan Isten akaratát, tekintélyükkel csak a testvérek érdekében és a szolgálat szellemében éljenek; így magának az Istennek a szeretetét fogják érezhetővé tenni alattvalóik számára. Úgy kormányozzák tehát őket, mint Isten gyermekeit, tiszteljék bennük az emberi személyiséget és biztosítsák a feltételeket ahhoz, hogy alávetettségük egyre inkább önkéntes legyen. Az elöljárók neveljék arra alattvalóikat, hogy aktív és felelőséget vállaló engedelmességgel működjenek együtt velük a munkában és az új célok kitűzésében. Az előljárók tehát szívesen hallgassák meg alattvalóikat, növeljék bennük az együttműködési kedvet szerzetük és az Egyház javára. Mindenesetre az elöljáróknál marad a hatalom, hogy döntsenek és a teendők felöl intézkedjenek (vö. 14).

A fenti részletek és idézetek jórészt magukban foglalják a tekintély evangéliumi gyakorlatának legfontosabb elemeit.
 

III.

Az elmondottakban már adva van a három feltett kérdésre a válasz:

A XX. század történelmi eseményei és kulturális háttere érthetővé teszi azokat a véleményeket, melyek a tekintély szerepét csökkenteni, sőt kiiktatni akarják életünkből. De az ezek mellett felsorakoztatott érvek nem meggyőzőek. Valójában a tekintély szerepét és gyakorlatát nem lehet megszüntetni a 3. évezredben sem. Ehelyett inkább arra kell törekedni, hogy elsajátítsuk az Evangéliumban található krisztusi tekintély helyes gyakorlatát. Ennek megvalósításához azonban még hosszú út vezet, mind az Egyház gyakorlatában, mind az állami közéletben. Hogy lesz-e a tekintélynek szerepe a 3. évezredben, határozott "igen"-nel kell válaszolni, sőt hozzá lehet tenni, hogy annál inkább lesz szerepe a tekintély gyakorlatának, minél inkább a szolgálat-hoz és nem a hatalom-hoz fűződik a tekintély gyakorlata.

Végül felhívom a figyelmet egy új dokumentumra, mely 1990-en Angliában jelent meg és melynek címe "A tekintély adománya". Ezt a dokumentumot az anglikán-katolikus ökumenikus bizottság adta ki. Úgy próbálja megfogalmazni az anglikán és a katolikus hitbeli tanokat, hogy az mindkét egyház számára elfogadható legyen. Ebben a dokumentumban sikerült a pápai tekintélynek olyan értelmezést adni, amely a jövő egység eszköze lehet. A tekintély ebben a megfogalmazásban Istennek adománya és az egység biztosítéka. Reméljük, hogy ilyen irányban változik majd a tekintély szerepe a 3. évezredben.